1. AZ ESZMEHIRDETŐ PÁRTSAJTÓ HANYATLÁSA

Az 1875 elején végbement pártfúzió, vagyis az elveit feladó jelentős létszámú ellenzéki balközép párt és az eddig kormányzó Deák-párt egyesülése az egyik legfontosabb korszakhatár a dualizmus történetében. Megszilárdult, időlegesen stabilizálódott a dualizmus politikai rendszere. Szabadelvű Párt néven megszületett a heterogén elemeket egyesítő kormányzó mammutpárt, amelynek többsége megingathatatlannak látszott.

A birtokos osztályok zöme, ideértve a birtokát vesztő dzsentrit is, ekkorra elfogadta a dualista megoldást, s azon belül kísérelte meg helyzete stabilizálását vagy javítását. Így az ellenzéki-ellenzékieskedő liberalizmus helyett az állam iránti lojalitás vált az uralkodó áramlattá. Az éppenséggel nem mindenben liberális állami és társadalmi berendezkedésbe való belenyugvást eszmeileg csak patetizáló öncsalás tette lehetővé: az elvtelen kompromisszumok egész sorát mint a lehetséges megoldások legjobbikát, s ennyiben szükségszerűt mutatták be. A szükségszerűség hangoztatása a történelmi meghatározottságok túlhangsúlyozásához vezetett, s provincializmust eredményezett. A társadalmi kompromisszum olyannyira pragmatikus jellegű volt, hogy nem lehetett megideologizálni; a korszakot és sajtóját az ideológiától való óvakodás fogja jellemezni. A politikai kompromisszum paradoxona pedig abban rejlett, hogy fenntartásához minél többeket kellett távol tartani a politikától, illetve a már politizálók számára az alapkérdések végleges megoldottságát hirdetve tompítani kellett politika iránti érdeklődésüket, nehogy a kompromisszummal úgy-ahogy feloldott ellenzékiség újra felébredjen. Még a politikai sajtót is a politikától való óvakodás jellemzi. A kormánypárt központi lapját Jókai nevével próbálja fenntartani, s fő szellemi táplálékul is az általa írott, folytatásokban közölt regényeket kínálja.

Politikai lapnak eddig csak a vezércikk állott rendelkezésére ahhoz, hogy sajátos arculatát, eszmei-politikai álláspontját kifejezésre juttassa. Az 1880-as években teljesen újjászületik a tárca műfaja, a lap súlyponti rovatává válik, ahol bármiről szó eshet – a közvetlen politizálást leszámítva. A lapok egyre növekvő terjedelmét az új, nem politikai jellegű rovatok foglalják el; a második folytatásos regény, a több oldalon áthúzódó „vonal alatti” tárca, a törvényszéki és helyi történésekről szóló riportok, és utolsó helyen, de korántsem utolsósorban: a kishirdetések.

A politikai sajtó mennyiségi fejlődése e minőségi változásokból egyelőre {II-2-252.} vajmi keveset tükröz vissza. Végérvényesen a magyar nyelvű lapok javára billen a terjesztés mérlege. 1880-ban mintegy húszmillió politikai tartalmú sajtóterméket szállított a posta, ebből már kereken tízmillió a magyar nyelvű, kilencmillió a német, 0,7 millió a horvát – a többi nemzetiség nyelvén együttesen sem került terjesztésre fél millió lappéldány. A magyar hírlapolvasók számát 1875-ben százezer főre becsülték, 1890-ben bizonnyal voltak már negyedmillióan.

A politikai sajtó törzsét képező napilapok viszonylag nagy számban jelentek meg eddig is, így számuk nem nőtt gyorsan. Évente 20–25 magyar politikai napilap került kiadásra, ennek mintegy fele Budapesten. 1890-ben, korszakunk végén tíz napilapot nyomtak a fővárosban, Kolozsvárott négyet, Aradon hármat, Szegeden és Nagyváradon kettőt-kettőt, Temesvárott egyet. A huszonkét magyar politikai napilap tehát hat városban jelent meg, egymásnak konkurrenciát teremtve. Az újabb vállalkozások többnyire ugyancsak Budapesten próbáltak szerencsét, a századfordulón itt már irreálisan magas számú, 20–25 különböző napilapot lehetett itt olvasni! (1880 táján Londonban 18, Párizsban 63 politikai napilap jelent meg.)

A napilapok változatlan vagy lassan növekvő száma eltakarja azt a minőségi fordulatot, amelyet csak a példányszámok segítségével érzékeltethetünk: a pártsajtó lassú sorvadását és az új típusú, „üzleties” sajtó sikerét.

Az 1875-ben újonnan alakuló Konzervatív Párt például hagyományos módon, évi 8000 forint dotációt biztosítva adta ki Kelet Népe című lapját, majd amikor Egyesült Ellenzék néven 1878-ban újjáalakult, 14 000 forint támogatással jelentették meg új lapjukat, a Magyarországot. Előfizetőik száma még az 1500-at sem érte el! De a nagy múltú orgánumok sem voltak szerencsésebbek. A fúzió után a Pesti Napló kerülte a közvetlen párthoz kötődést, emellett 1875 közepén, a Reform beolvasztásával szerkesztőségét felfrissítették, előfizetőinek számát gyarapították. A végül két-háromezer főnyi előfizetői tábor éppenhogy biztosította a lap fennmaradását. Az Athenaeum másik nagy lapja, A Hon, derűlátó szerkesztőjével, Jókaival együtt a fúzió után bátran evezett át a kormánypártiság vizeire, de az Athenaeum igazgatósága már 1878-ban „A Hon rohamos hanyatlását konstatálja”. A ráfizetésessé váló lapot a Légrády-testvérek tulajdonában levő, kormánypártiként ugyancsak sorvadó Ellenőrrel olvasztották egybe, hogy legalább egyetlen nagy kormánypárti lap kiadását biztosítsák. Az új lap, a Nemzet kiadására (1882) a Szabadelvű Párt szerződött az Athenaeummal. A ráfizetéses lap felvirágoztatására a kiadó tett ugyan indítványt, de Tisza Kálmán ezekről nem vett tudomást, s így maradt minden a régiben. Jellemző, hogy a kiadásra szóló szerződés csak addig volt érvényes, míg Tisza Kálmán miniszterelnök marad. A korszak végén 1800–2000 előfizetővel tengődik a szerkesztésében és eszméiben reprezentatív pártlapnak tekinthető Nemzet, s a század végén, megszűntekor huszonnégy munkatársat foglalkoztat, de csak 798 előfizetője van, ebből is 420 az állami hivatal, s a magánosok között is számos kávéház, kaszinó, olvasókör szerepel…

{II-2-253.} A politikai pártok sajtója külső formájában e hosszú évek során miben sem változott. Ívrét formátumban, hagyományos rovatbeosztással jelentek meg; változatlanságukkal is a stabilitást, az állandóságot igyekeztek sugallani. Nem állíthatták, nem is állították, hogy a hagyományos, pártokra támaszkodó politikai sajtó jutott válságba. A közönség elfordulását másként magyarázták. Számukra a pártok szolgálatában álló, azok eszméit hirdető sajtó hanyatlása eszmei válságként jelent meg. Bizonyos mértékig Európa-szerte megbomlott az ideológiák és a politikai áramlatok összhangja. A politikai pártok fokozatosan feladták az egész társadalom képviseletének igényét, lemondtak a világmagyarázó eszmék hirdetéséről, s nyíltan is csak érdekcsoportok, társadalmi osztályok politikai képviseletét látták el. A korábbi eszmék ellentmondásosaknak, cáfolhatóknak tűntek. Ennek ellenére Magyarországon a liberalizmus bázisát nem veszítette el teljesen; önmaga válságát túlélte, és politikai gyakorlata, az alkotmányos államberendezkedés is Közép-Európában legtovább itt maradt uralkodóáramlat.

Az 1882-ben induló Nemzet régi vágású cikkírói is felfigyeltek a körülöttük zajló változásokra: „az írók száma napról napra apad, a reporterek száma óráról órára nő… ezeknek az uraknak nem’eszme: esemény kell”. De ők még megpróbálkoztak azzal, hogy a szabadelvű eszmék alapján, a kormányt azok megvalósítójának tartva, szembeszálljanak e folyamattal és a jelentkező új válságeszmékkel: a kárhoztatott sovinizmussal, az antiszemitizmussal, az agrárizmussal – de színvonalas fejtegetéseik alig találtak olvasóra; az új lapok több tízezres előfizetői tábora mellett ez az egyetlen magyar nyelvű kormánylap (amely persze nem volt az egyedüli, amely a liberalizmus eszméjét továbbéltette!) néhány száz előfizetővel tengődött. Érthető, hogy a rezignáció, az ár ellen úszás érzése náluk újra és újra megfogalmazódott: „kétségtelen, hogy nálunk megtört a liberalizmus régi varázsa. Bizonyos, hogy az idealizmus zománca lekopott közéletünkről. Nem tagadható, hogy igen sokakban megtört az eszmékbe vetett hit.” Ez a pártsajtó az eszmei válság idején nemcsak a vezércikkben nem tudott újat és hatékonyat adni, hanem az előfizetők fogytával elmaradtak a hirdetők is – így a hagyományos pártsajtó a századfordulóra már ráfizetéses vállalkozásként sem volt többé fenntartható.

A felszínen ugyan csak az eszmék válsága fogalmazódott meg, a valóságban azonban e válság a társadalom és politika megbomlott, megváltozott kapcsolódásának tükröződése volt. A politika – a nagy eszmekörök felbomlásával ellentétben – továbbra is stabil maradt: Európa-szerte virágkorukat élik a liberális államrendszerek, Magyarországon pedig Tisza Kálmán tizenöt éves kormányzata változatlanságával demonstrálja erejét. A társadalom politikai közömbössége idézte volna elő az eszmei válságot, ahogyan a Nemzet hirdette? A politikai érdektelenség csattanós cáfolata az alább bemutatandó új típusú politikai sajtó iránti páratlan érdeklődés. Valójában a hagyományos pártpolitikától fordult el a közönség. Azok, akik pártokhoz kötődtek, azért lazítottak e kapcsolaton, mert a stabilitást jó ideig megingathatatlannak {II-2-254.} ítélve pártjuk hatalmi vagy ellenzéki helyzetét hosszú időre rögzítettnek tartották. A politikába újonnan bekapcsolódók pedig – s ez a változás volt a fontosabb – érdektelenek voltak a parlamenti politika eseményei iránt, mert ennek a politikának az alternatívái, következésképpen a történései helyzetükben nem hozhattak érdemi változást. Az újgazdag nagypolgárt nem foglalkoztatta a látványosan ellenzéki Függetlenségi Párt, mert eleve nem tartotta kormányképesnek. A főváros hovatovább milliós nagyságrendűvé növekvő, magyarosodó kispolgársága, a munkásosztályról nem is beszélve, ugyan melyik akkori pártban lelhetett ráérdekeinek képviselőjére?

A felül és alul lévőket foglalkoztatta ugyan a parlamenti politika, de nem a hosszú tudósításokra, hanem magára a látványosságra mint az alkotmányos élet külső, fizikailag is érzékelhető formájára voltak csupán kíváncsiak. Nem a kőnyomatos szó szerinti közlései és a hírek pártszempontok szerinti értékelése érdekelte őket. Szemléletüknek végső soron a valamennyi párttól távolságot tartó, a „harcosan” szembenálló és viszonylagosságot hirdető, tehát ironikus ábrázolás felelt meg leginkább. Ez az igény talált mesteri ábrázolásra Mikszáth parlamenti karcolataiban, melyek a párttal nem azonosítható Pesti Hírlapban jelentek meg. Az eszmék válságával tehát a hagyományos pártpolitika válsága is együtt járt. A pártokfelettiség programjával fellépő lapok (Pesti Hírlap, Budapesti Hírlap) abban az időszakban aratják első sikereiket, amikor a tömegpártok még nem alakultak ki, a klubpártok bázisa pedig már összeszűkült.

A kiábrándultságot s az adott politikai rendszer alternatívái iránti érdektelenséget tükrözte az új típusú sajtó gyors térhódítása. S amikor a politikától függetlenül, végeredményben tisztán üzleti alapon szerveződőúj sajtó és közönsége egymásra talált, helyre állt – újnak számító jelszavakkal, a szenzációkeltés eszközeivel – politika és társadalom szétbomlott, de az adott politikai rendszerben szervesen már meg nem valósítható kapcsolata. Eközben új sajtó-műfaj keletkezett: az etosz és a tudomány pilléreire támaszkodópublicisztikát a napihír piaci értéke iránt érzékeny zsurnalizmus váltotta fel. Egy-egy lap jellegadó újságírója a kornak kezdetben a sajtótól tájékozódó, elvonultan alkotó publicista, a korszak végén a közéletben, emberek között sürgölődő-forgolódó riporter. A teljes folyamat végeredményeképpen a közvetítő szabta meg a közvetítetteket, amennyiben ez a sajtó végül mind a politikát, mind olvasótáborát befolyásolni, formálni tudta – de már korántsem a közvéleményformálás liberális modelljének megfelelően.

Az új típusú sajtó kibontakozását, üzleti vállalkozásként történő beindítását azonban további tényezők is befolyásolták: így elsősorban a nyomdai vállalkozások rendszere és az írni-olvasni tudás tömeges elterjedése.