1. AZ ELÉGEDETLEN POLGÁROK SZÓCSÖVÉVÉ ALAKULÓ PESTI NAPLÓ

1875 elején a Pesti Napló bénultan regisztrálta a Balközép Párt és a Deák-párt egyesülését. A tényt magát kénytelen-kelletlen tudomásul vették, de tartózkodtak véleményük nyilvánításától. Március elején, a fúzió után néhány nappal, óvatosan arról kezdtek el cikkezni, hogy eddig a kiegyezés védelme sokszor hallgatásra késztette őket akkor is, amikor a kormánnyal nem értettek egyet. Most, a roppant többség birtokában, a kormányt veszély nem fenyegeti, s így a jövőben élhetnek a sajtó megkövetelte szabadabb mozgási lehetőséggel. Egyelőre csupán az új Szabadelvű Párton belül kialakult helyzetet, a volt balközép fölényét próbálták ellensúlyozni, s a hajdani Deák-párti politikusok aktivizálódását szorgalmazták. A lap tehát régi pozícióját megőrizve, a Szabadelvű Párton belüli volt Deák-párti frakcióérdekeit képviselte, noha ezt nyilvánosan nem vállalta. A Pesti Napló „híve a Szabadelvű pártnak, s jóindulatú bírálója a párt kormányának. Nem teszünk semmi különbséget a Szabadelvű Párt és a volt Deák-párt között, s épp annyira tartjuk a jelen kormányt, mint tartottuk a Deák-párti kormányokat… ellenzéki lap tehát nem vagyunk.” (Pesti Napló. 1875. augusztus 15.) Amíg „A Hon föltétlenül pártolja a kormány minden intézkedését; mi pedig jóakaratúan bíráljuk a kormány tetteit”. (1875. augusztus 29.)

A lap tartózkodó irányvonala 1875 októberében, Tisza Kálmán miniszterelnökké történő kinevezése idején, a kormánypártivá alakult A Hon és az Ellenőr heves bírálatát váltotta ki. A Pesti Napló valóban különös módon kommentálta a pártfúzió utolsó, korántsem váratlan eseményét: „Oly hatalom gyűlt össze Tisza Kálmán úr kezében, minővel Kossuth óta emberfia Magyarországon nem rendelkezett… a Tisza-kormány inkább a kényszer, mint a szabadság korát inaugurálja. De ez magában véve nem hiba. A kormány tekintélye, az ország tekintélye, az állam hatalma a magyar nemzet hatalma.” Minden jót kívánnak ugyan az új kormánynak, de nem titkolják azt a véleményüket, hogy féltik a szellemi szabadságot. (Pesti Napló. 1875. október 22.) A nyilván gondosan mérlegelt mondatok bármely irányzat hívét bizalmatlanná igyekeztek tenni a kormány iránt. A kiegyezés híveinek a Kossuthtal való hasonlítás a függetlenségi eszmék trójai falóként kormányra csempészését sejtette, a kormány túlsúlyának hangoztatása a párt, a képviselők duzzogását válthatta ki, a szellemi szabadság féltése az értelmiségiek gyanakvását erősíthette.

{II-2-314.} Ettől kezdve a Pesti Napló hangvétele egyre közvetlenebb módon az ellenzékiség irányába tolódott el. Év végén, az új előfizetési időszak közeledtével, ezt határozottan ki is nyilvánították: „Midőn a parlamentben a tárgyilagos kritika megszűnt, a Szabadelvű Párt mindent megszavaz, mit a Tisza-kabinet kíván… Ilyenkor a Pesti Napló művelt és független nagy közönsége méltán megkövetelheti tőlünk, hogy a sajtó ne feledkezzék meg hivatásáról, hanem gyakorolja a kritikát, amint az ország érdeke és a tárgy tekintélye megkívánja… e lap nem arra való, hogy bármely kormány szekerét tolja.” (Pesti Napló. 1875. december 11.)

A Napló tehát, ahelyett, hogy, vállalva sorsát, egy kormánypárti frakció lapjaként politizált volna tovább, néhány hónap leforgása alatt határozott ellenzéki állást foglalt el, s ezt a pozícióját azután évekig megtartotta.

Mi rejlett az irányváltozás hátterében?

A laptársak egyszerűen a kiadó, az Athenaeum üzleti megfontolását gyanították mögötte. Szerintük a kiadóvállalat arra törekedett, hogy továbbra is legyen egy kormánypárti és egy ellenzéki lapja, s a kiadásában levő két orgánum most egyszerűen szerepet cserélt: a Jókai nevével és szerződésben kikötötten itt évente publikált regényeivel vonzóvá tehető A Hon ítéltetett a kormánypárti szerepre, s a Pesti Napló rendeltetett ellenzékiségbe. Tény, hogy a lap tulajdonosa is, főszerkesztője is, szerkezeti beosztása is változatlan maradt, s e tény e leegyszerűsítő magyarázatot valószínűvé tette.

A Pesti Napló, mint korábban, egész íven, négy oldalon jelent meg nappali, és fél íven, két oldalon esti kiadásban. Szedése és tördelése még hosszú ideig a hagyományos maradt. Öt hasábra tördelten, mindössze ötféle betűnagysággal, háromféle betűtípussal és kétféle betűközzel nyomták. Egy szám legfeljebb négy-öt kiemelt címet alkalmazott, a sűrű szedések valósággal egymásba folytak. A cím és aláírás nélküli vezércikk soha nem hiányzott, az első oldalon mindig ott volt – e ponton már laptársaitól eltérően – a tárca is. A politikai hírek sorjáztak a vezércikk után, majd a „Különfélék” rovata vezette át az olvasót a második újságoldalra. A „Külföld” kommentár nélküli híranyagát a legfrissebb tudósítások, a „Pesti Napló táviratai” követték. A harmadik oldalon váltakozva szerepelt a „Színház és művészet”, a „Tudományos társulatok”, „Törvényszéki csarnok”, illetve ezen oldal tekintélyes részét mindenkor a jól szerkesztett közgazdasági rovat foglalta el. A „Helyi hírek” és a „Nyílt tér” rovata után olykor már ezen az oldalon, mindenesetre a teljes negyedik oldalon következtek a hirdetések. Az esti kiadás vezércikket soha nem adott, lényegében a nap hazai és távirati hírei töltötték meg. Tárcájában pedig mindig folytatásos regényt közölt. Országgyűlés idején a politikai rovatok legterjedelmesebbike mind a reggeli, mind az esti kiadásban az ülések ismertetése. A vezércikkeknek éveken keresztül mintegy fele foglalkozik a kül-, másik fele a belpolitika kérdéseivel.

A Pesti Napló külföldi lapszemléje, saját tradícióihoz ragaszkodva, a magyar sajtóban egyedülállóan széles választékot kínált. A keleti válság idején például angol, francia, német, olasz, osztrák, orosz, szerb, román, {II-2-315.} bolgár, lengyel, görög és török lapokból idéztek. A Times bécsi tudósítójának a magyarországi helyzettel is foglalkozó cikkeit éveken át rendszeresen ismertették. Az egyes szakkérdések tárgyalásakor, akár politikai, akár gazdasági, akár tárcacikkekről van szó, folyvást a legjobb szakértőket – akadémikusokat, egyetemi tanárokat, tudósokat, képviselőket – szólaltattak meg.

A színvonalát megőrzött, eszméit tekintve a Deák-párttal együtt öregedő Pesti Napló1875 közepén újabb, az 1869-eshez hasonlítható vérátömlesztésben részesült. Az ekkor háromezer előfizetővel rendelkező lapba olvasztották a megszűnőReformot, egyszerre remélve ettől az előfizetők gyarapodását és a szerkesztőség fiatalítását. Az előfizetők növekedésével kapcsolatos remények nem váltak be, de a változatlan rovatok élettel kezdtek megtelni. Havonta külön oldalon közgazdasági mellékletet is kiadtak, hogy minél részletesebb információt adhassanak, magyar nyelvű lapban először éltek itt a legapróbb betűs szedéssel.

Úrváry Lajos maradt a felelős szerkesztő, a nagy tájékozottságú, polgárias műveltségű Kaas Ivor báró lett a főmunkatárs, vagyis a névtelen vezércikkek leggyakoribb szerzője. A munkatársak közül zsidó polgári származású Acsády Ignác, a későbbi neves történetíró, a belpolitikai rovat vezetője; Fenyvessy Adolf, a közgazdasági rovatvezető, egy ideig a parlamenti gyorsíró iroda főnöke; továbbá Sasváry Ármin, az újdonságrovat felelőse. Egy másik bel-munkatárs, Günther Antal a piarista szerzetességet cserélte fel a parlamenti tudósító izgalmasabb állásával. Egyedül Ábrányi Emil, a tárcarovat felelőse származott a megyei nemesség soraiból, de az ő családja közismerten már régebben a nemesi polgárosodás ideális, de korántsem általános útját járta be. Az 1870-es évek második felétől a Pesti Napló az egyetlen magyar napilap, amelynek szerkesztőségében polgári-értelmiségi származású újságírók vannak többségben.

Milyen eszméket hirdetett a kezükön lévő Pesti Napló? A kormány (és a Légrády testvérek) lapja, az Ellenőr, pusztán üzleti szempontok előtérbe helyezésével vádolta őket. Ezt éppúgy határozottan visszautasították, mint A Honnak azt a feltevését, hogy pártpolitikai megfontolásokból törnek a kormány megbuktatására.

Külpolitikai téren kétségkívül a legnépszerűbb irányt, a törökbarát balkáni politikát támogatták. Az 1877. évi budapesti, hadba lépést követelő népgyűlésekről részletesen és rokonszenvvel tudósítottak. A lap újságírói részt vettek a török küldöttség magyarországi fogadtatásának megszervezésében (a küldöttség meglátogatta az Athenaeum nyomdát is), majd a háború kitörése után a Pesti Napló egyik szervezője lett a török sebesülteket segélyező akciónak. Még az összeülő berlini kongresszust is elutasították, 1878-ban is szívesebben háborúztak, semmint alkudtak volna Oroszországgal. Mindebben alig különböztek a többi politikai lap álláspontjától, amint abban sem, hogy a népgyűléseket követő sajtó- és büntetőperek kapcsán jogvédő, a politikai szabadságjogokat veszélyeztetve látó álláspontot foglaltak el.

Az ellenzéki sajtó kórusába olvadtak Tisza-ellenességükkel is: „Miniszter {II-2-316.} ellenzék nélkül, kormánypárt elv nélkül, többség politika nélkül, tekintély mód nélkül – és uralom siker nélkül. A hatalom impotenciájának képe ez. Magyarország a szerencsétlen ország, mely felett uralkodik. Neve: Tisza Kálmán.” (Pesti Napló. 1877. december 5.) Tisza bukásának szükségességét hangoztatták, de nem egy másik személy vagy másik párt nevében léptek fel, hanem az általánosság szintjén tartott morális kritikát gyakoroltak rendszere felett. Hogyan kell változtatni? – kérdezték. „Az észnek, az erkölcsnek és az akaratnak restaurációja által a politikában. Az elveknek és az öntudatos céloknak rehabilitációja által a pártéletben.” (1877. december 16.) Ezáltal elérhetnék a közvetlen célt, a kormány megbuktatását. Az új program alapja is az erkölcs: „Az új kormány jellemes és tehetséges hazafiakból alakulva erkölcsi reputációjával visszaszerezné a kormány eljátszott tekintélyét.” (1878. január 1.) Egyelőre tehát Tisza megbuktatásának programjával össze kell fogni az ellenzék különböző áramlatainak. „Nemzeti politika és nemzeti párt szükséges.”

A Pesti Napló továbbra is megmaradt a kiegyezés elfogadásának álláspontján, a megalakuló egyetlen 67-es alapú ellenzéki csoport, a Konzervatív Párt elképzeléseit viszont elutasította. Legközelebb tehát a Szabadelvű Pártból 1876-tól kezdődően fokozatosan kiváltak, a „független szabadelvűek” álltak hozzá, s amikor e csoportok egymással és a konzervatívokkal az 1878. évi választások közeledtével egyesültek, az Egyesült Ellenzék működését kísérte rokonszenvező figyelemmel. A pártmozgalmakról tudósító, vezércikk utáni hírrovat, az entrefilet, kezdettől fogva értesítéseket közölt e párt megalakulásáról, majd programjáról, képviselőcsoportjának üléseiről. A Pesti Napló, bár ily módon is kimutatta közeli vonzalmát e „habarék-párthoz”, mégsem vált pártlappá, mozgási szabadságát továbbra is fenntartotta. Magyarázatát konkrét belpolitikai állásfoglalásaiban találhatjuk meg.

A Pesti Napló ugyanis 1876-tól kezdődően hangsúlyozottan a polgári érdekeket képviselte. Megítélésük szerint „Tisza belügyminisztersége alatt rögtön kezdetét vette a reakció minden polgári elem és városi intézmény ellen”. (Pesti Napló 1878. július 13.) A városok érdekeivel a kormány nem törődött, a terheket viszont a városokra zúdította. A gazdasági kiegyezés, amelynek megújítása az országra nézve egészében hátrányosan sikerült, a legkevésbé sem vette figyelembe az ipar érdekeit. A Pesti Napló már 1876 végétől az ipar érdekeit hangoztatva folyvást az önálló vámterület mellett foglal állást! Gazdasági tárgyú vezércikkek egész sora bizonygatta, hogy a kormánynak egyszerűen nincs gazdaságpolitikája, csak financiális – az államháztartás egyensúlyával törődő– gazdasági érdekeket képvisel. Tisza nem látja, hogy a jövő a gyáriparé, a kisiparosokat naiv módon műiparosokká szeretné fejleszteni. A miniszterelnök bírálatában is érződött a polgár ellenszenve: „Ő képviseli az ázsiai elemet, mely fellázadt az európai míveltség ellen, de megadta magát; nem tudja élvezni a civilizációt, s nem bír hozzá felemelkedni, de gazdag eszközeit keleti ravaszsággal felhasználja, s belátja, hogy meg kell magát adnia; szabadelvű, de zsarnok, municipalista elvben, de {II-2-317.} merev centralista, sőt abszolutista a gyakorlatban, maga becsületes, de másokat korrumpál; a csírázóúj kor, a társadalmi kérdések iránt érzéke nincs, a hanyatló régi kort a politizáló kortesvilágot képviseli.” (1879. október 2.) őt évig kellett méltatlankodniuk afelett, hogy a miniszterelnök nem látogat el a budapesti városházára.

A hozzájuk legközelebb álló politikai pártot, az Egyesült Ellenzéket liberális jellegű konkrét politikai program kiadására ösztökélték. A Függetlenségi Pártnak egy radikális csoportosulás szerepét szánták.

A világ minden államában a középosztályok alkotják a tulajdonképpeni államképző elemet – fejtegette társadalmi programjában a Napló–, nálunk ez a szerep a dzsentrinek jutott osztályrészeül. A birtokos nemesség vezető szerepét 1867 után is megőrizte, de e tradicionális réteg részint meggyengült, részint visszalépett a vezérszereptől. A kormány társadalmi bázisa pedig éppen akkor gyengült meg, amikor erősödik a radikalizmus, amelyet egyelőre nálunk levezet ugyan a függetlenségi ellenzékiség, de ki tudja, meddig?

A sajátos hangvételű vezércikkek nem jelentették be a polgárság hatalom-átvételi igényét; ellenkezőleg, tisztán látták, hogy az általuk támogatott 67-es alapú ellenzékiség kisebbségi szerepre kényszerül. De – és itt kapcsolódott össze konkrét társadalmi bázisuk elvontnak látszó morális bírálatukkal –hasznos szerepük és erkölcsi magatartásuk révén eszmei szempontból joggal igényelhetik a vezető szerepet.

A mind terjedelmesebbé váló, a tárcavonal feletti első oldalt nemritkán egészében elfoglaló, eszmeileg igényes, nyelvileg olvasmányosan megformált vezércikkek korántsem elégedtek meg a morális fölény kivívásával. Tisza Kálmán megbuktatásának óhaja náluk nem népszerűséghajhászó szólam, hanem józan politikai taktika következménye volt. Arra számítottak, hogy vonzerejük – nem utolsósorban erkölcsi vonzerejük – elég lesz arra, hogy a hatalmas többségű Szabadelvű Pártból mind többeket késztessenek a kilépésre, a kiegyezéspárti ellenzékiségbe. A folyamat már 1876-ban megindult, a Tisza-féle újabb gazdasági kiegyezést ellenzők kiválásával, s tovább folytatódott az 1877–1878. évi keleti válság és a Bosznia megszállása körüli bonyolult külpolitikai és pénzügyi helyzet idején. Hangsúlyozott kiegyezéspártiságuk ellenére kerülték a polémiát a Függetlenségi Párttal, hiszen Tisza megbuktatásához az ő szavazataikra is szükség lett volna. Boldogan regisztrálták a valóban morzsolódó párttöbbséget, 1879-ben már név szerint szólítgatták kilépésre a rokonszenvükre érdemeseknek tartottakat! „Bomlásnak indult hajdan erős Tisza” – állapították meg Andrássy külügyminiszter menesztésekor, s az Asbóth János által a Magyarországban ekkor elindított, panamákat leleplező cikksorozathoz kapcsolódva indítottak offenzívát Tisza megbuktatására. Népszerűsíteni kezdték az új hivatott miniszterelnököt is: „ha megszabadulnánk Tisza Kálmántól s balkormányzatától, anélkül hogy heves rázkódásokat kellene éreznünk, úgy bizonyára az egyesült ellenzéket illeti a kormány s az ifjú konzervatívok élén álló gróf Apponyi Albert a jövő embere.” (Pesti Napló. 1879. január 26.)

{II-2-318.} Saját céljuk ugyan a Deák-párt polgári bázison történő rekonstrukciója volt, de tekintettel voltak a többi társadalmi osztály érdekeire és érdekképviseletére is. A mágnások aktivitásának fokozódását várták. Figyeltek az agrárius mozgalom 1879 júniusában bekövetkezett zászlóbontására, s ügyes taktikával elismerték szervezkedésük jogosságát, de óvták őket attól, hogy közvetlenül politikai pártként szervezkedjenek, s arra hívták fel a figyelmet, hogy a Tisza-kormány nem az agrárérdekeket hanyagolja el az ipari érdekek kedvéért, hanem az anyagi érdekeket teljes egészében mellőzi. Nem helyeslik az agráriusok egyik fő követelését, önálló mezőgazdasági minisztérium létesítését sem.

Polgári származású és bázisú újságírógárda nem elsőízben jelentkezett a magyar politikai sajtóban önálló programmal, de amíg korábban a kormány megnyerésének naiv óhajával írták cikkeiket, most az ellenzék áramlatai között kerestek maguknak érvényesülést, és saját szempontjukból helyes politikai taktikával, az ellenzék összes áramlatainak fokozatos, egy országgyűlési ciklus végére esetleg megvalósítható többségre juttatásával próbáltak véget vetni a „mozdulatlanság korszakának”. Bizonytalan, hogy a szerkesztőség tagjain, elsősorban Kaas Ivor bárón kívül milyen szellemi erők vettek részt e koncepció kialakításában. A névtelen vezércikkek sorából tartalmilag figyelemre méltóak a H. E. jelűek, szerzőjük talán a Pester Lloydot alapító egyik újságíró, Hazay Ernő volt.

A Pesti Napló ezekben az években az elégedetlen polgárok és polgárosítók lapjaként határozható meg, s hogy ez a bázis mennyire lehetett erős, érzékeltetésére jobb híján az az adat tesz lehetővé óvatos becslést, amely az 1879. március 12-én bekövetkezett szegedi árvízkatasztrófa károsultjainak segélyezésére valamennyi hírlap által elindított gyűjtést néhány hét múltán, március végén összegezi. Eszerint a Pester Lloyd kereken 135 ezer, a Neues Pester Journal 10 ezer, az Egyetértés 5 ezer, A Hon 4 ezer, a többi napilap egytől háromezerig terjedőösszeget gyűjtött egybe – a Pesti Napló pedig a magyar lapok közül kiugróan magas összeget, 44 ezer forintot. E lap sajátos ellenzékiségének tehát volt súlya.

A lap olvasói táborának megőrzéséhez bizonyára hozzájárult ellenzéki magatartása, de a nyolcvanas években, az üzleties sajtó rohamos térhódításával, a politikai lapok egymás közötti versengésében a Pesti Napló is mind nagyobb figyelmet volt kénytelen fordítani az újság kiállítására.

A nyolcvanas években az ódon Napló teljesen átalakult. Egyedül formátumát őrizte meg, továbbra is ívrét alakban jelent meg. Terjedelmét azonban rendszeressé vált fél vagy egész íves melléklettel – amely a negyedik, hirdetési oldal után következett és hirdetést nem tartalmazott – két-háromszorosára növelte, hiszen reggelre két és fél – három oldal helyett most öt – hét oldal készült a szerkesztőségben. Az esti kiadás, amely a nappali kiegészítésének tekinthető– úgy is szerkesztették, s az előfizetés is együttesen történt –, eleinte változatlan maradt, a nyolcvanas évek közepétől azonban e terjedelem növekedés jórészt az esti kiadásra jutott.

{II-2-319.} Új rovatok sora – és velük új információk áradata – kapott helyet a gyarapodó hasábokon. „Helyi hírek” számoltak be a főváros életének mindennapjairól, „Közgazdasági táviratok” ismertették részletesen a nevesebb külföldi tőzsdék jegyzéseit, de mindennap meg lehetett tudni a kőbányai sertéshizlalda árait is. „Közgyűlések” rovata számolt be a részvénytársaságok működéséről. A napi színházi műsor a szereposztást is közölte. „Kivonat a Budapesti Közlönyből” tette ismertté a nemesítéseket, előléptetéseket. Még arra is jutott tér, hogy az előző nap Budapesten meghaltak, illetve házasságot kötöttek névsorát közzétegyék! A vidéki városok vezető testületeinek üléseiről, fejlődésének mindennapjairól is egyre többet lehetett olvasni. Eddig vezércikk, entrefilet, kishírek és táviratok sorjáztak egymás után, s a tárcától eltekintve hírlapi cikk alig fordult elő. Most a rovatok között címmel ellátott cikkek jelentek meg a városfejlesztési, egyházi, iskolai, gazdasági kérdésekről. A rövid hírek sem csupán ritkítással, hanem vastagbetűs szedéssel hívták fel magukra a figyelmet. Az erős kiemeléssel készült címadásokkal a lap áttekinthetőbb, könnyebben kezelhető lett. Az eszmehirdető vezércikkeket mind gyakrabban rövidebb, címmel ellátott, hírelemző vezércikkek váltották fel, amelyek az események hátterét világították meg anélkül, hogy a lap saját kritikai szempontjait közvetlenül érvényesítették volna. (Ilyen jellegű vezércikkek elsősorban a megnövelt terjedelmű– hirdetések nemlétében érdemileg terjedelmesebb – esti kiadásban láttak napvilágot.)

Az eddig foglalkoztatott öt-hat újságíró ezt a hatalmas munkát még a gyarapodó kőnyomatosok és az 1881-től híreket szállító Magyar Távirati Iroda segítségével sem tudta ellátni. A Napló a fontosabb rovatokhoz immár a munkatársak egész sorát szerződtette. A nyolcvanas évek elején Acsády, Fenyvessy Adolf és Kaas Ivor mellett ifj. Ábrányi Kornél a lap meghatározó jellegű publicistája; azután Bánhidy Béla báró, az Egyesült Ellenzékből időközben Mérsékelt Ellenzékké alakuló párt elnöke; Fenyvessy Ferenc, a kisnemesi származású fiatal ügyvéd, a művészetek rajongója; Ráth Károly, az iparosmozgalmak egyik szervezője és Pulszky Ferenc, aki már Kossuth Pesti Hírlapjának is neves publicistája volt a negyvenes években, írták a vezércikkeket. A tárcában az irodalomtörténész Beöthy Zsolt írta a színi-, a zeneesztéta Harrach József a zene-, az irodalomrajongó szegedi kereskedő Kont Ignác, valamint Riedl Frigyes az irodalmi kritikákat, Agai Adolf a humoreszkeket, Wohl Janka és testvére, Stefánia az irodalmi igényű tárcákat. A levéltáros-gazdaságtörténész Karlovszky Endre dolgozott az újdonság-, az agrártudós Cserháty Sándor a földművelési, a tanfelügyelő Sebesztha Károly a tanügyi, Lendvay-London Sándor a közgazdasági rovat vezetőjeként. Többségük már a század második felében született, nem ők voltak a kiegyezők; a kiegyezés utáni első nemzedéket alkották.

A nagy átalakulás, amelyet nem a politika, hanem a sajtó fejlődése váltott ki, nem hagyhatta változatlanul a továbbra is hirdetni vállalt eszméket sem.

A Pesti Napló a nyolcvanas években is megtartotta a Mérsékelt Ellenzék politikájával rokonítható, kiegyezéspárti ellenzéki magatartást. 1882. évi {II-2-320.} előfizetési felhívásuk szerint „a Pesti Napló közjogi alapon állva, ellenzéki politikát vall a jelen kormánnyal szemben, mert ennek irányát és intézkedéseit nem helyeselheti”. Programja három pontban foglalható össze: önálló vámterület, a közös hadsereg reformja (magyarosítása), végül „a magyar nemzetiség fejlesztése és a közművelődésnek nemzeti alapokra fektetése”. A nacionalizmus ugyanis – szerintük – nem bomlasztja a fennálló viszonyokat: „A magyar nemzeti politika államfenntartó és békés, tehát konzervatív, történelmileg, földrajzi és törvényes szempontból jogosult, kultúrailag igazolt és a népszabadságnak szolgál, míg ellenkezőleg a szláv, germán és román propaganda destruktív, a békét veszélyezteti, a rendet megbontja és a szabadságot megöli.” (Előfizetési felhívás, Pesti Napló. 1882. január 1.)

Közvetlen taktikai célkitűzésük ugyancsak változatlan: Tisza Kálmán megbuktatása. Az 1884. évi választási küzdelmet ennek jegyében próbálják befolyásolni. Még a függetlenségi, sőt az antiszemita ellenzékiséget is respektálják a nagy cél, a kormánytöbbség megbuktatása érdekében. Megítélésük szerint ugyanis az antiszemitizmus csak Tisza bukása után tűnhet el, mert akkor végre lehetőség nyílik az anyagi jellegű kérdések konstruktív megoldására. „Mi kell Magyarországnak?” – tették fel a kérdést, s a polgár magabiztosságával válaszolták: „Kettő: hogy anyagilag gyarapodjék és hogy a magyarság megszaporodjék és megerősödjék.” (Pesti Napló. 1882. január 1.)

1882 nyarától az „agráriusok”, a nagybirtok érdekképviseletének erősítése programjával fellépő csoport nézetei kerülnek a vezércikkekben pártfogó méltatásra. Konzervatív elveiket most buzgón ajánlgatják a rangos lapban: a nemesi birtok legyen oszthatatlan, a paraszti birtoknál a belső telek és a szántó elválaszthatatlanul együtt tartandó, és a parasztoknál 1/4 régi jobbágyteleknél kisebb felosztás nem engedhető meg. Csak a városok körüli földek forgalma legyen teljesen szabad. Az egész földhitelrendszer reformálandó.

Az agrárius hangvételű cikkek felerősödése azonban korántsem jelenti a lap egészének konzervatívvá válását. Ágai vagy Riedl Frigyes tárcái, az egész közgazdasági rovat, a lap főváros iránti figyelme, újságírógárdája egyaránt cáfolja ezt. A Napló bizonyára ezért is emleget „agrárius vezércikkeinket”, mint tőlük elkülönülő cikkcsoportot. Az agráriusok időleges, a nyolcvanas évek közepére véget érő térfoglalása azzal a politikai megfontolással is összefügg, hogy nem akarták e jelentős erőket képviselő csoportot a kormánypárt felé fordítani. Ugyanígy taktikáztak például a főrendiház reformja kérdésében: ellenzékiként örültek, amikor kezdetben a felsőház visszautasította azt, végül azonban örömmel fogadták a kormány tervezetét.

A tétova ellenzékiség és a nyolcvanas évek tagadhatatlanul konszolidált politikai viszonyai nem kedveztek a Pesti Naplónak és pártjának. A Mérsékelt Ellenzék a hetvenes évek végén mintegy száz, a nyolcvanas évek végén már csak mintegy ötven fős csoportot képezett a parlamentben. A Pesti Naplóban 1885 őszén felhagytak a terjedelem növelésével, visszatértek a reggeli egy, fél íves esti kiadáshoz. 1882-től e lapban is megjelennek az apróhirdetések – de nem állandósulnak. A vezércikkek megrövidültek, az {II-2-321.} esti kiadás csak rövid külpolitikai összefoglalót adott. Politikai programjuk sem ígért sokat: „Arra törekszünk, hogy a kiegyezés által biztosított jogok, melyeket a jelen kormány nem fejleszt, kiterjesztessenek, hogy a nemzet közművelődési színvonala emeltessék, s hogy az anyagi érdekek gondos ápolása által a nemzet erőssé tétessék szabadságának és önállóságának biztosítására.” (Pesti Napló. 1884. december 7.) Előfizetési felhívásuk a fő hangsúlyt arra helyezte, hogy az Athenaeum lapja lévén, kizárólagos joguk van Kossuth Iratai sajtó alatt lévő negyedik kötetének előzetes közlésére, továbbá, hogy vasárnap nagy heti mellékletet adnak szépirodalmi anyaggal, s hogy megindítják a sportrovatot. Akarva, nem akarva a pártlapnak megmaradt Pesti Napló is megindult tehát a depolitizálódás útján. A rövid vezércikkek ellenzékisége mérséklődött, s többnyire lényegtelen kérdésekkel vagy a parlamenti események egyszerű regisztrálásával foglalkozott. Tisza támadása is veszített intenzitásából. – Bár e lapban kezdték először emlegetni, hogy „Tisza elfáradt”, ellenfele, a Pesti Napló minden jel szerint vele együtt fáradt. Csak egy új rovatot indítottak: „Az élclapok mai számaiból”, s itt vicceket közöltek.

Szkepszissel hirdették immár saját programjukat is. Könnyebb volt 1848-ban kivívni, mint 1888-ban megőrizni a demokratikus vívmányokat – sóhajtották. A polgári érdekek iránti érdeklődésüket azonban megőrizték. Az önálló vámterület követelését továbbra is az iparpártolás igényével hozták kapcsolatba, szükségesnek tartották a városok politikai regenerációját, mert csak onnan indulhat olyan mozgalom, amely Tisza megbuktatására képes, s ezért követelték a közigazgatás „államosítását”, vagyis a kinevezésen alapuló, képesítéshez kötött, centralizált államigazgatást. (E kérdésekben a kormánypárti Pester Lloyd is hangoztatta egyetértését.) Érdeklődéssel kísérték a főváros fejlődését, riportokban számoltak be a Baross miniszter által életbe léptetett vasúti zónatarifa-rendszer üdvös hatásáról. Figyeltek a munkáskérdésre, foglalkoztak a II. Internacionálé alakuló kongresszusának határozataival. Apponyi Albert az őt konzervativizmussal vagy szocializmussal vádolók ellenében fejtegette a hasábokon, hogy a hanyatló középrétegek ügyét „a liberalizmusnak programja keretébe fel kell vennie, ha meg akarja őrizni azon hivatását, hogy a jelennek és a közvetlen jövőnek nagy kérdéseivel és a szociális kérdésekkel szemben is az állami és társadalmi rend vezérlő elve legyen”. A kisebb gazdasági egzisztenciák fenntartása előfeltétele a demokrácia fenntartásának is! (Pesti Napló. 1888. január 23.)

A lap fokozatos depolitizálódására jellemző, hogy a nyolcvanas évek derekától egyformán emelkedett hangnemű vezércikkben emlékezik meg három, időben közel eső, de eltérő eseményről: a király születésnapjáról, amelyet hódolattal köszönt (aug. 18.); Szent István napjáról, amikor a magyar állameszmét dicsőíti (aug. 20.); és Lajos napjáról, amikor is „Kossuth Lajos neve dicsértessék. Mert az ő dicsősége legnagyobb a magyarok között, kik száz esztendőóta születtek.” (Pesti Napló. 1889. augusztus 25.)

A depolitizált lap politikailag jellegtelen, de személyiségként jellegzetes {II-2-322.} alakja ekkor ifj. Ábrányi Kornél: 1882-től főmunkatárs, 1888-tól már a betegeskedő Urváry helyett a főszerkesztést is átveszi. A művészetpártoló és -kedvelő jómódú nemesi család sarja a miniszterelnökségi sajtóosztályon töltött évek után konzervatív lapok szerkesztője lett, majd évtizedekre a Pesti Naplóhoz szegődött. Atyjával és Emil testvérével, aki a tárcarovatot gondozta, Pest zenei és irodalmi életének egyik középponti alakja volt. Felszínes regényei és valamivel többet érő verses regénye már korában is csak mérsékelt írói hírnevet szerzett neki. Az értékek devalválódását látva konzervatív pózokat vett föl, de valójában azokban sem hitt. Névtelen vezércikkei kitűnnek frivol hangnemükkel, a hagyományos értekezés jelleg elutasításával. „Mint múlik az idő! Deák Ferenc szobrát leplezzük le a héten” – indítja egy vezércikkét. Van úgy, hogy ironikus parafrázissal él: „Hatvan nemes Bécs felé tart szólni, szavazni kész, hatvan jeles magyar között Tisza a bús vitéz” –így búcsúztatja a Bécsbe induló delegációt. De volt olyan merész, hogy éppen e delegáció tagjaként, annak ülésében így elmélkedett: „E kettős monarchiának szerkezete olyan, hogy azt sokan faj vagy nemzeti egység államalakulataihoz hasonlítva a kompromisszumok hazájának nevezik, vagy szellemesen a bizonytalanságok és valószínűtlenségek birodalmának, melyben a legtöbb aspiráció nem lehetséges, de melyben azért mégis semmi sem lehetetlen.” (Pesti Napló. 1887. november 16.)

Politikailag Tisza megbuktatásának óhaján kívül – e cél érdekében Kákay Aranyos No II. álnéven a miniszterelnökről röpiratot is írt – nemigen volt konkrét programja. S amikor nem látta közelinek ennek bekövetkeztét, naiv módon az uralkodó kultuszán keresztül próbált a célhoz érni. A rossz tanácsosokról írt, akik a nemzet kívánságát nem juttatják az uralkodó fülébe, és arról, hogy „a korona buktathat kormányt; a nemzet csak minden ötödik esztendőben. A következtetés világos: keressük az udvar kegyét”. (1887. szeptember 11.) Ábrándos, pózos konzervatív eszmevilága vezette odáig, hogy népszerűségét szinte semmissé téve a millennium évében A király címmel adjon ki dicsőítő könyvet.

A nemesből lett konzervatív intellektuelt a társadalom másik pólusáról érkező újságírók vették körül a szerkesztőségben. Az Egyetértésből érkezett a nyolcvanas évek derekán segédszerkesztőnek Fenyő Sándor, az országgyűlési rovat vezetőjének Kabos Ede, segédszerkesztőnek Kálnoki Izidor (öccse, Henrik, az Egyetértésnél maradt!), továbbá a hadgyakorlatok során Ferenc József ellenszenvét is kivívott ügyes riporter, Barna Izidor is, aki rövidesen a lap felelős szerkesztője lett.

A szerkesztőség létszáma tovább nőtt, az évtized végén már mintegy harminc munkatársat foglalkoztatott! Így érthető, hogy a Napló egyre nagyobb ráfizetéssel küzdött. Úrváry még tízezres költségvetéssel állította ki a lapot, most az Athenaeum harmincezret biztosított Ábrányinak – ebből ötezer forintot saját fizetésére. Mint ismertettük, információkban nem is szűkölködtek a hasábok. Tárcájában ugyan elsőrangú erőket nem tudott állandó munkatársakul megnyerni, s így „rajzokban” – rövid szépirodalmi {II-2-323.} tárcában – szűkölködött, de kritikái, tudományos tárcái nívósak maradtak – noha olvasókat egyre kevésbé toboroztak.

A Pesti Napló tárcarovatának erősségét a nyolcvanas években a hazai és külföldi regények adták. A hazaiak közül Prém József, Gabányi Árpád, Wohl Stephanie, Csengey Gusztáv és több regénnyel Tolnai Lajos került közlésre, a külföldiek közül a divatos Feuillet, Jenkins, Boisgoby, Malot, azután több regénnyel Claratie és Riviére; továbbá a rangos Gogol, Zola, Dosztojevszkij, Dickens, Maupassant.

A politikával már-már csak kötelességszerűen foglalkozó Pesti Napló 1889-ben váratlanul felfrissül: a jobb- és baloldali ellenzék ekkor indít nagy rohamot Tisza megbuktatására. Az év elején megkezdődik a Nagy Véderő Vita, amelyet rendkívüli figyelemmel és rendkívüli terjedelemmel követnek. A vita formailag Tisza győzelmével ér ugyan véget, hiszen a véderőtörvényt – igaz, némi módosítással – elfogadják, de a miniszterelnök tekintélyét alaposan megtépázzák. Ősszel azután, az új ülésszak közeledtével, a Napló újra megfújja a harsonát: „Ütközet előtt állunk. Elvárjuk, hogy az igazi honvédek, kiket a magyar nemzet szabad akaratából a parlamentbe küldött… ne kíméljék magukat, hanem ott legyenek az ütközet közepén, s vegyenek részt elszánt lélekkel a támadásban.” (1889. november 17.) Ekkor, a költségvetés tárgyalása kapcsán Ábrányi Kornél nyíltan kimondja a házban: csak azért nem fogadja el a költségvetést, mert Tisza a miniszterelnök. A viharos ülések és a pillanatnyi kompromisszumok ismertetése egymást követik.

Az év végén, az új esztendő elején, külföldi lapok közlései nyomán is, már igen valószínűnek tartják Tisza lemondását. A tetőpont: 1890. február 25. „Egy tűzokádó kifejezése az a szenvedély, mely a parlament kráterében forr és izzón kiárad s rengeti a földet s viharokkal rázza a légkört. Hevesebb nem lehet e gyűlölet, a harc nem lehet elkeseredettebb, mint mely ma s mint tegnap fokozva dúlt a képviselőházban. E harc a miniszterelnök vonagló teteme körül vívatik; halálküzdelme ez egy kormánypolitikának, mely a miniszterelnökben személyesíttetik.” (1890. február 25.) A kegyelemdöfést a Pesti Napló főszerkesztője adja meg, amikor a parlamentben kijelenti: Tiszát egyetlen vékony hártya védi még, s tartja posztján – arcának bőre. Hasonló kijelentés a sajtóban már többször következmény nélkül megjelent, de a parlamentben és Tisza jelenlétében elmondottakat az ellenzék negyedórás éljenzéssel fogadja, s a szóló az elnök felszólítására sem vonja vissza kijelentését. Egy erre emlékeztető márciusi vezércikk – A vékony hártya – végérvényesen lejáratja a megalázott kormányfőt.

Néhány nap múlva Tisza Kálmán – e látványos eseményektől lényegében függetlenül – lemondott. Valóban új korszak kezdődött, de az ellenzéki Pesti Napló – nem annyira a politikai helyzet, mint inkább az üzleties sajtó térhódítása következtében – nem tudta megtalálni a helyét. Az Athenaeum örült, amikor eladhatta – inkább: átadhatta – azt Ábrányi Kornélnak 1892-ben, s tőle vette meg az Egyesült Hírlapkiadó rt. 1894-ben. A szerkesztőség {II-2-324.} tagjainak többsége pedig ez alkalommal a Mérsékelt Ellenzékből alakult Nemzeti Párt új lapjához, a Nemzeti Újsághoz szegődött. A Pesti Napló ekkorra már túllépett ötvenedik évfolyamán.