2. A KONZERVATÍV PÁRT SAJTÓJA

A Konzervatív Párt 1875 elején jött létre a hajdani Deák-párt azon elemeiből, akik nem kívántak belépni az új, „szabadelvű” elnevezést felvett pártba. Lapjuk, a Kelet Népe 1875 júniusában indult, a januártól napvilágot látott, még csak tendenciájában konzervatív Közérdek folytatásaképpen. A konzervatívok a sajtó útján folytatott propaganda segítségével sem számíthattak népszerűségre, s a szükségből erényt csinálva morális emelkedettséggel szögezték le: „Megvetjük az izgatás és ámítás nemtelen eszközeit. Nem hízelgünk az előítéletnek; nem hajhásszuk a tömeg tapsait; jutalmunkat a jók és nemesek elismerésében találjuk.” (Kelet Népe. 1875. szeptember 29.)

Szorgalmasan és szívósan folytatták viszont nap mint nap nézeteik ismertetését. Propagandájuknak két alappillére volt. Részint azt a „tévhitet” szerették volna eloszlatni, hogy a konzervatívok a reakció, a liberálisok a haladás emberei. „A honpolgárok elméjének többségében egy rögeszme fészkelte meg magát: az a rögeszme, hogy a haza jóléte, üdve, haladása azon mértéktől függ, amelyben a liberalizmus dogmái törvényileg proklamáltatnak, s hogy boldogságunk fő feltétele az, hogy a nemzet minél bővebben elárasztassék a politikai jogok tömegével, melyet sokan oly hajlandók azonosnak tartani a szabadsággal. Azért minden reformot, melyet létesíteni akartak, nagy bölcsen rátettük a liberális doktrínák merev mintázatára, s ha azt találtuk, hogy az e mintázatnak megfelel, siettünk kimondani, hogy az jó és célszerű – mert szabadelvű.” (Kelet Népe. 1876. január 25.) A liberalizmus nem azonos a haladással, mert az utóbbinak a mértéke nem valamely doktrína, hanem az ország valós állapota. „Alkotmányunk a világ legműveltebb országai institutióinak színvonalán áll”, ugyanakkor fejlettségünk messze elmarad a nyugati országoktól. Nincs tehát további tere a liberalizmusnak, hanem csak a konzervatívoknak, akik „alulról felfelé” építenek, „nem a teoriákból, hanem a viszonyokból” indulnak ki. Érvelésük másik – és kétségkívül alappal bíró– csomópontja az adott államrendszer eredendően konzervatív sajátosságainak hangsúlyozása volt. „Birodalmunk dualistikus alkotása a conservativizmus eszméjének legjobban megfelel, miután általa a birodalom mind a két felében, úgy a német, mint a magyar nemzet arra vannak utalva, hogy jogaikat és természetes szupremáciájukat conserválják” (Kelet Népe. 1875. június 18.). Ennek megfelelően Magyarországon „bármely kormányra nézve csak egyetlen program és politika lehetséges, s ez a magyar állam, a magyar nemzetiség és az ország integritásának fenntartása” (Kelet Népe. 1875. augusztus 6.).

Az eszmék hirdetése, a párt vezetőinek népszerűsítése vagy a kormány {II-2-325.} bírálata a politikai sajtó megszokott, magától értetődő feladatkörének számított: az új párt új lapja nem tudott újat nyújtani! „Nem dicsekedhetünk s nem is dicsekszünk azzal, hogy az utóbbi hónapokban valami világrengető actiot indítottunk. Egyszerűen figyelemmel kísértük a kormány működését, bíráltuk eljárásának hibáit, ostoroztuk a fájdalom elég nagy mértékben elkövetett visszaéléseket.” (Kelet Népe. 1876. szeptember 29.) Az óvatos, a kormánypolitikával szemben inkább csak a szemléleti különbségeket hangoztató politikát a belgrádi konzulságot az ellenzéki lapvezérséggel felcserélő Kállay Béni kezdeményezte. A jómódú, az arisztokráciához közelálló köznemesi családból származó diplomata felismerte, hogy a birodalom csak konzervatív, a fennálló viszonyok rögzítésére törekvő külpolitikát folytathat, s bírálva Andrássy Gyula külügyminiszter liberális szólamait, majd támogatva annak érdemi lépéseiben konzervatív politikáját, utóbbinak hazai politikai feltételeit igyekezett megteremteni. Pártján belül sokat vitatták elképzeléseit, ezért 1876 közepén lemondott a lapvezérségről, s újra diplomáciai szolgálatba lépett. (Utóbb közös pénzügyminiszterként az ő feladata lett a megszállt Bosznia kormányzása.) A kiadó Franklin Társulat a szerkesztés munkáját az induláskor Komócsy Lajosra bízta (utóbb a M agyar Állam munkatársa, majd szerkesztője lett), tőle vette át 1876 elején ifj. Ábrányi Kornél, utóbbitól pedig 1876 közepén Halász Imre. A szerkesztők színvonalas tárcáról gondoskodtak (Bret Harte, Daudet regényei, a Budapesti Szemle átvett tanulmányai, kritikák, Szana Tamás esszéi jelentek meg a „vonal alatt”), egyebekben azonban szokványos lapot adtak, s a változatlan alapelvek mellett a hangnemet fokozatosan az ellenzéki sajtóátlagához igazították. „Üres pénztárak, kizsarolt adózók, enyésző hitel, zűrzavaros politikai harc a monarchia másik felével a vámkérdésben, beláthatatlan s hazánk létérdekeit fenyegető nemzetközi bonyodalmak a keleti határon” – rajzolták meg év végén az ország állapotát. (Kelet Népe. 1877. december 20.) Élesen támadták Tisza személyét, ők is állandóan küszöbön állónak tartották bukását.

1878-tól a lap kiadását az Athenaeum társaság vette át. Ekkor lett a lap belmunkatársa Asbóth János, aki gyakori vezércikkeiben a jelzett hagyományos konzervatív eszmekör mellett, ha óvatosan is, de már a nemzeti frazeológiát igénybe véve bírálta Tisza Kálmán kormányzatát. „Magyarország nem követheti saját érdekeit és aspiratioit, hanem idegen érdekek és áramlatok áldozata úgy a belügyekben, mint egy nemzetellenes külpolitikában. Mi azt mondjuk, hogy ennek nem a létezőállamrend, nem a közjogi függetlenség szükséges mértékének a hiánya, hanem a kormány politikájának gyöngesége és az az oka, hogy ezt a függetlenséget nem elegendőképpen vette igénybe” (Kelet Népe. 1878. augusztus 11.).

A Kelet Népe a Mérsékelt Ellenzék 1878. tavaszi megalakulása után – ide olvadt be a Konzervatív Párt – az új, „habarék” párt törekvéseit támogatta anélkül, hogy konzervatív eszmekörét feladta volna. Büszkén mondhatta előfizetési felhívásában, hogy az utóbbi években a lapok közül a Kelet Népe volt az egyetlen, amely nem változtatta nézeteit. Azonban ekkorra már, az {II-2-326.} új típusú sajtó tömeges elterjedésének esztendeiben egy ellenzéki párt, amelynek „más ereje nincs, mint érvei és becsülete”, nem engedhette meg magának egy ódon, csak kis számú hívei által olvasott lap fenntartását. A Kelet Népe 1878 végén megszűnt, s 1879 elején mint Magyarország született újjá.

A Mérsékelt Ellenzék lapjának nem csak a címe változott. Már az érdekes, szögletes betűkkel rajzolt kolofon alatti felírás is többet ígért: „Társadalmi, közgazdasági és politikai napilap.” Figyelemre méltóújítással legelöl „kapitälchennel” szedve a „mai szám tartalmát” tették közzé. „Lapunk nem üzleti vállalkozás – szögezték le elöljáróban –, hanem határozottan pártlap lesz.” Szerkesztését lapbizottmány irányította, amelynek tagja volt a Mérsékelt Ellenzék egész vezérkara: Apponyi Albert gróf, Chorin Ferenc, Lukács Béla, Simonyi Lajos báró és Szilágyi Dezső. Felelős szerkesztője ifj. Ábrányi Kornél, főmunkatársa Asbóth János lett. Mindketten nagy lendülettel láttak munkához. Asbóth visszatekintett az elmúlt évtized politikai fejleményeire kifejtette azt a ma is elfogadott álláspontot, hogy a kiegyezés belpolitikai értelemben kompromisszum volt a Deák vezette liberálisok és a konzervatívok között. A helyessége szempontjából már egykorúan is joggal vitatott megoldást kellett volna szerinte továbbra is fenntartani, s végeredményben sajnálatos, hogy pártelőítélet és személyes problémák folytán különváltak a konzervatívok és a szabadelvűek. Utóbbiak pártja csak nevében liberális, hiszen vezetőinek gyakorlati érzéke felismerte: „Nagyban és egészben jó időre elég történt a szabadelvű reformok terén és más téren várnak kielégítést a gyakorlati érdekek.” (Magyarország. 1879. január 12.) Ábrányi Kornél a konzervatív politika társadalmi bázisáról elmélkedett. Rámutatott, hogy a magyar gentryé a megyei és állami hivatal, a kormány. De csak úgy tartja kezében a gyeplőt, mint a bakon a kocsis. Nem a kocsis dönt afölött, hová, merre hajtson.” (Magyarország. 1879. június 11.) S a kocsist irányítóban a nagypolgárt sejtette, mert egyúttal a konzervatív elvek érvényesítéséhez a gazdatársadalom öntudatosodását, politikai szervezkedésének szükségességét hangoztatta. Asbóth és Ábrányi nemcsak tartalmilag és eszmeileg újították meg az eddig csak bel- és külpolitikai kérdésekkel foglalkozó vezércikk műfaját, amennyiben elsőként írtak ideológiai kérdésekről rövid elemzést, hanem stílusában is. A vezércikk hangneme még az 1870-es években is a politikai szónoklatra emlékeztetett. Több tárgyat is felfűzött egy laza fonálra, ha nem fért el a két első hasábon, átkígyózott a túloldaliakra vagy napokon át folytatólag jelent meg, ismétlésekbe bocsátkozott, hosszú és bonyolult mondatokban fogalmazott, nem annyira érvelt, mint inkább minősített.

A Magyarország vezércikkei megpróbáltak szakítani ezzel a hagyománnyal. Ha volt köze a szóbeliséghez, akkor nem szónoklat, hanem csevegés került ezúttal kinyomtatásra. Világos és racionális, „franciás” okfejtéssel adta elő tárgyát. Nem vállalkozott többre, mint amennyi két hasábon elfér, nem félt sem az elméleti témáktól, sem a jelentéktelennek látszó tárgyaktól. A vezércikk megújítása azonban nem sikerült tökéletesen. A könnyed okfejtés {II-2-327.} nemritkán csapongóvá, az ésszerű gondolatmenet olykor leegyszerűsítővé változott, a bonyolultság kerülése néha felületességbe vitt.

Gazdag beltartalmú és újszerű volt a tárcarovat is, amelyet Ábrányi Emil (Kornél öccse) és Szemere Attila (a 49-es miniszterelnök fia) látott el cikkekkel. A társulati ügyek és könyvbírálatok mellett a fővárosi kulturális élet egészére kiterjedt figyelmük. Színházi és zenekritikákat, érdekes folyóiratszemléket jelentettek meg. A tárcarovat érdekességei voltak Ábrányi Kornél társadalmi regényei: Melyik erősebb, Edmund párbaja, Régi és új nemesek.

A Magyarországot tartalmi újításai önmagában nem állíthatták a figyelem középpontjába, hiszen ekkoriban, a Pesti Hírlap, majd a Budapesti Hírlap keltette verseny nyomán a napilapok zöme átalakult. Hogy mégis az érdeklődés homlokterébe került, azt bátor és megalapozott politikai-közéleti leleplezéseinek köszönhette.

Az 1879. esztendőben a Magyarország négy „piszkos ügyet” szellőztethetett. Az első, Várady Gábor országgyűlési képviselő rendjelekkel kapcsolatos panamái, a Bécsben lefolytatott „rendjel-pör” a bécsi sajtó közvetítésével került át a Magyarország hasábjaira s nem is keltett még óriási szenzációt.

1879. június 29-én, a parlamenti szünet és a hagyományos politikai uborkaszezon időszakában Asbóth János egy vezércikkében bejelentette, hogy Zichy-Ferraris Viktor gróf belügyminisztériumi államtitkár gyanús üzletekben vett részt. Zichy a sajtóban nem nyilatkozott, rágalmazónak nyilvánította Asbóth Jánost. Asbóth felajánlotta a bizonyítást, de a gróf csak „elégtételt követelt”, párbajozni akart. Végül július 11-én jelent meg Asbóth terjedelmes leleplező „Nyilatkozata”, amelyben ország-világ elé tárta, hogy Zichy az Erlanger-bankház ügyeinek előmozdítása céljából hatalmas összegeket fogadott el, így a hatvani Deutsch családtól húszezer forintot vett fel nemesítésük előmozdítása fejében és így tovább. Tíz nap múlva, a megtámadott nyilatkozataira válaszolva, újabb tényeket tett közzé. A Zichy – Asbóth-ügy bejárta a világsajtót! Bécs, London, Berlin lapjai közöltek az ügyről hosszú tudósításokat. Végre-valahára Zichyt lemondatták. A kormánypárti sajtó részéről Jókai Mór és Salamon Ferenc kísérelte meg a bukott államtitkár védelmét. Hasztalan. 1880 januárjában a Nemzeti Kaszinó is kénytelen volt kizárni tagjai sorából. Ekkor már – igaz, elsősorban a közhangulatot felkorbácsoló Függetlenség cikkeinek hatására – a fővárosban tüntetésekre került sor, a katonaságnak halálos áldozatokat követelő sortűzzel kellett helyreállítania a rendet. A botrányokat tárgyalta a parlament, a tüntetésekről adott beszámolót a sajtó, a rendőri brutalitások leleplezése sajtópereket vont maga után, a sajtóperek és a külföldi visszhang ismertetése újra tápot adott az ellenzéki lendületnek. A Nemzeti Kaszinó egy sérelmezett cikkért Majthényi Izidor, a kitűnő céllövő segítségével vett elégtételt, életveszélyesen megsebesítette a Függetlenség szerkesztőjét, Verhovay Gyulát. A botrány középpontjában álló Zichy-Ferraris Viktor Károlyi István gróffal kényszerült párbajozni, s a párbajban halálos sebet kapott. Asbóth szelet vetett és vihart aratott.

A figyelem középpontjába került Magyarország, noha még le sem zárult {II-2-328.} a Zichy – Asbóth-ügy, máris újabb leleplezéseket tehetett közzé. 1879 októberében a lap nyilvánosságra hozta, hogy Szapáry Gyula gróf pénzügyminiszter nagyobb mennyiségű földteher-mentesítési kötvényt adott el haszonnal a tőzsdén, s csak néhány nappal később jelentette be a parlamentben a kötvények másfajta, birtokosaikra nézve kedvezőtlen amortizációját. Szapáry cáfolni próbál, a lap már-már visszakozik, amikor Pázmándy Dénes bizonyítékkal szolgál: valóban sor került ilyen machinációra. Újságcikkek, párbajok. Szapáry a törvényjavaslat visszavonására kényszerül. S még nem ér véget az esztendő, amikor Tarnóczy Gusztáv a Magyarországban teszi közzé emlékiratát, amely leleplezi a kisbirtokosok országos hitelintézeténél történt visszásságokat, sikkasztásokat. Az ügyben benne van a miniszterelnök bátyja, a pénzügyminiszter sógora. Az ügy hullámai csak hónapok múltán ülnek el.

Büszkén mondhatta a Magyarország év végi előfizetési felhívásában: „A Tisza-kormány minden politikai erkölcsöt eltipró, nemzetmegalázó és országrontó korszakában tudtuk éreztetni a sajtó és a közvélemény hatalmát, s nem engedtük meggyökereztetni azt a sötét hitet, hogy Magyarországon a politikai erkölcstelenség büntetlenül garázdálkodhatik.” (Magyarország. 1879. december 14.)

A következő esztendő újabb három „izgató esettel” szolgál: az első az Asbóth – Zichy-afférből kifejlődő Verhovay-ügy, melyet a Függetlenség tárgyalásakor ismertettünk, a másik az egri zászlósértés (közös hadseregbeli tisztek letépték a magyar lobogót), a harmadik Bartha Miklós esete (a kolozsvári szerkesztőt egy hadnagyot bíráló megjegyzéséért katonatisztek életveszélyesen összekaszabolták). De ezek a botrányok már nem foglalnak teret a Magyarország hasábjain. Ismertetik őket, de állásfoglalásuk inkább kiegyenlítő. (Amikor az egri zászlósértők magyarázkodó nyilatkozatát elfogadják, a lapot Egerben el is égetik.) Olyan államjogi sérelmek már ezek, amelyek nem a kormányt, hanem a dualista rendszer egészét leplezik le. S ezen az úton a Magyarország nem követi a függetlenségi ellenzéki sajtót. Az 1879-ben kitűzött valószínű cél – Andrássy távozása után a külpolitikailag sem veszélyes miniszterelnök-buktatás, Tisza lemondatása – a valóban szenzációs leleplezésekkel sem volt elérhető. Az 1880-as „botrányok” pedig még az elégtételt ígérő és megszerző kormány tekintélyét is erősíthetik. Hiába mennydörgött a Magyarország: „Eszméletlen, tehetség és tekintély nélküli, csakis a hatalomvágy által vezetett kormány, corrupcionális eszközökkel szerzett és fenntartott többség, népet zsaroló, országot pusztító, minden nagyobb szabású akciót megbénító kormányrendszer, koldussá, reménytelenné tett nép, rendetlenül, összevissza kormányzott ország, minden férfiasságot, önzetlenséget nélkülöző szervilizmus, és minden liberalismust, valódi alkotmányosságot lábbal tipróönkény, mindez külön-külön, de még inkább együtt véve nem csinálhat sehol a világon egyebet, mint forradalmi propagandát.” (Magyarország. 1880. május 1.) Rámutattak arra, hogy a kormány minden hibás lépése a függetlenségi ellenzéket erősíti, s be kellett látniuk, {II-2-329.} hogy vagy az utóbbiakat tekintik fő ellenfelüknek, vagy szövetkeznek velük a kormány megbuktatására. Az önvizsgálatba kezdő Asbóth János 1880-ban otthagyta a Magyarországot, egy év szilenciumot parancsolt magára, majd a szükséges következtetéseket levonva a kormánypárti A Hon publicistája lett.

1881-ben a kiadást az Athenaeumtól a Franklin Társulat vette át. A sokkal jobb nyomásúvá vált, olvashatóbb, állandó nagybetűs rovatcímekkel ellátott, modern betűformákkal rendelkező, gazdag tipográfiájú lap külsőleg rengeteget fejlődött, de pártpolitikai kötődésének jelzett belső, tartalmi ellentmondásából nem tudott kibontakozni. 1881 végén a Magyarország bejelentette megszűnését.