{II-2-393.} I. A POLITIKAI ÉLCLAPTÍPUS KIMERÜLÉSE 1875–1890

„.. Általában megjegyezhetjük, hogy hírlapirodalmunk különböző ágai között kivált élclapirodalmunk oly fejlettségre jutott, hogy bátran kiállhatja a versenyt a külföldiekkel. Az ’Üstökös’ Kakas Mártonja és Tallérossy Zebulonja, a ’Borsszem Jankó’ Mokány Bercije, valamint az újabban, sok ifjúi élénkséggel föllépett Don Pedrő [Bartók Lajos] egyik-másik alakja is bízvást szembeállítható a hasonló külföldi termékekkel”– írta elsőévében a Vasárnapi Újság. (1875. 2. 27.) Ez a felértékelés annál különösebb, mert a sajtóban továbbra is csak ritkán esett szó az élclapokról, s ilyen esetekben is egy-egy írásukat, rajzukat utasították vissza, vagy sajtóperükről tudósítottak.

Polgári jellegű sajtóműfajnak szólt a jogos méltatás. Tisztán polgári újságírótársaság hozta létre azt a típusteremtő tagját, mely a magyar nyelvű élclapot a puszta nemzeti ellenálló politizálás útvesztőjéből kivezette és társadalmi-politikai-kulturális érdekű lappá tette: a Borsszem Jankót. A polgárosodás volt az élclapok számára a korszak legfontosabb kérdése. Az 1880-as évek első felének antiszemitizmusa az élclapokban kristályosodási ponttá vált, sőt külön élclap is indult az antiszemitizmus jegyében, a Füstölő (1881–1885, 1887–1888). Leegyszerűsítetten egyértelmű volt a lapok álláspontja. A polgárosodás, a kapitalizmus, a liberalizmus és a kiegyezési államforma vállalása az antiszemitizmus kemény és élclaphoz viszonyítva meglepően differenciált visszautasításával járt együtt (Borsszem Jankó). A többi élclap viszont elutasította a polgárosodás megvalósuló folyamatát a dzsentri réteg konzerválása nevében, többen agrárius szemléletűek lettek, visszautasították a liberalizmust és politikailag függetlenségi ellenzéki nézeteket vallottak (Üstökös, Bolond Istók, Füstölő). Az élclapokban a korszak magyar társadalomtörténetének határköve lett a tiszaeszlári per.

Az 1890-es évekig folyamatosan emelkedett az élclapok száma. A vidéki művelődés, polgárosodás bizonyítékaként már több élclapot alapítottak a fővároson kívül. Több városban 4 – 5 évfolyamot is megélt egy-egy lap, volt, ahol egyidejűleg megjelent két élclap is, s a város és megyéje immár szünet nélkül birtokolt saját élclapot. Ilyen volt Székesfehérvár már az 1870-es évektől kezdve, az 1880-as évek elejétől Szombathely, Eger és Győr, az évtized közepétől Pécs és Debrecen, az 1880-as évek végétől Miskolc és Szeged.

A pesti, az országos élclapok történetében valóságos határvonal volt az 1875. esztendő. Megszűnt a Mátyás deák, sőt a nagy múltú Bolond Miska is. {II-2-394.}

Több rövid életű kísérlet mellett három éven át csak az Üstökös és a Borsszem Jankó működött változatlanul. Politikailag és társadalmi programjukat tekintve azonos irány változatait képviselték: úgy tűnt, hogy a kormányváltozás betörte és elszürkítette az élclapokat. 1878 elején mégiscsak megindult a függetlenség párti Bolond Istók, 1881-ben az antiszemita Füstölő (amely célkitűzésétől eltekintve érdektelen lap volt), 1888-ban az ellenzéki Mátyás Diák s e sor utolsó tagjaként az ultramontán-antiszemita Herkó Páter 1893-ban. A többi fővárosi politikai élclapkísérlet rövid életű és jelentéktelen volt.

Az élclapok emelkedő száma együtt járt a példányszámok csökkenésével. A kiegyezési időszak politikai harcai okozta konjunktúra után a Tisza Kálmán-korszak politikailag elcsendesedett és elfásult légköre az olvasók negyed részét lefaragta. Az 1875-ben megjelent 14 élclap egy év alatt még közel négyszázezer összpéldányt ért el – ez átlagosan heti 549 példány volt egy-egy lap esetében –, 1882-ben viszont a 20 élclap is csak háromszázezer példányban készült, vagyis egy-egy lap átlaga 288 példányra esett vissza.

1875-öt követően 1886 volt a következő határvonal a 19. századi magyar élclapok történetében: az antiszemita harcok lassú elcsendesedése válságos helyzetbe hozta őket. A Borsszem Jankó volt az egyetlen, amelynek álláspontja győztesen került ki e harcokból. A liberális magatartást tanúsító kormánnyal a tiszaeszlári per idején mély meggyőződéssel rokonszenvezett, ennek eredménye viszont az lett, hogy utóbb minden területen a korábbinál sokkal odaadóbban támogatta a kormányt. Az Üstökös megpróbálta feladni politizálását, és tisztán humoros szépirodalmi lapként működött. A Füstölő megszűnt s csak egyszer kísérelte meg a felelevenedést, sikertelenül. Egyedül a Bolond Istók maradt ekkor változatlan, de szerkesztője új kísérletbe fogott az Uram Bátyám megalapításával.

Az utóbb említettől eltekintve mindezek a lapok a Borsszem Jankó politikai élclaptípusát követték. 1883-ban azonban megindult a Pikáns Lapok, az első olyan élclapkísérlet, mely már politika nélkül akart megélni s nem is az anekdotához nyúlt vissza. Ugyancsak 1886-ban, a már korábban működő élclapok válságának nyilvánvalóvá válásakor létrejött ennek életképes és sikeres utódja, a Magyar Figaró. Ez már a társasági-irodalmias-színházi lapot, a szalon-élclapot, a századfordulótól kifejlődő modern vicclap elődjét teremtette meg. Mintegy párjaként indult meg ugyanakkor az Uram Bátyám, szándéka szerint a magyar anekdota és adoma lapja, de az Üstökös kísérletéhez hasonlóan ez is zsákutcába jutott.

Az 1880-as évek közepén a karikatúrák terén is jelentős változás történt. Jankó János több évtizedes egyeduralma megszűnt Homicskó Atanáz olykor a groteszkséget megközelítő rajzainak feltűnésével. Az évtized második felében már mindegyik élclapban négy-öt grafikus rajzai jelentek meg rendszeresen. Szórványos kezdemények után végül az 1890-es évek fordulójától már nagy tért foglaltak el az egykorú francia újság- és reklámrajzok stílusát átültető, szecessziós illusztrációk, főként Faragó József, Jantyik Mátyás, Márk Lajos, Lakos Alfréd és Linek Lajos működésének eredményeképpen.