ÚJ SAJTÓRENDELKEZÉSEK. SAJTÓVISZONYOK

A magyar nyelvű újságírás megindulása, és kibontakozásának első szakasza egybeesett II. József évtizedével. Azt az új periódust, amelyet a nemesi-nemzeti mozgalom győzelme vezet be, bár sokban kapcsolódik a megelőzőhöz, mégis új, megkülönböztető vonások is jellemzik. Helyileg az a legszembetűnőbb, hogy a magyar újságírás székhelye ez alatt az idő alatt csaknem kizárólag Bécs lesz. Míg korábban a Pozsonyban megindult, és közel egy évtizedig ott fennállt újság, a Magyar Hírmondó jellemezte leginkább a magyar sajtót, és csak másodsorban a Pestre áthelyezett pozsonyi hírlap, a Magyar Merkurius, illetve az évtized utolsó éveiben a bécsi Magyar Kurír, addig 1790–1795 között három bécsi magyar újság: a továbbra is megjelenő Magyar Kurír, a Hadi és Más Nevezetes Történetek, illetve folytatása, a bécsi Magyar Hírmondó és a Bétsi Magyar Merkurius képviselte a magyar hírlapirodalmat, meg a rövidéletű kolozsvári Erdélyi Magyar Hírvivő. Magyarország területén, ez alatt az idő alatt csak német és latin nyelvű lapok jelentek meg.

Irányvonalát tekintve e szakasz sajtójára elsősorban a nemesi mozgalom sikere ütötte rá a bélyegét. Ugyanakkor azonban a sajtóban tovább élnek a jozefinista és más felvilágosodásnak az eszméi is; az újságírók legnagyobb része éppen ezek segítségével igyekezett a nemesi mozgalmaknak haladó tartalmat adni – ha ez egyre kilátástalanabbnak is látszott. Amikor pedig a mozgalomból csak az osztályérdekek védelme maradt meg, létrejött az udvarral a kompromisszum, és a volt jozefinisták egy része radikálisabb irányba, de ugyanakkor egyre nagyobb elszigetelődés felé sodródott, az időszaki sajtó e polarizációt csak hiányosan tudta tükrözni, illetve e fejlődést csak kis részben tudta már befolyásolni, főleg az egyre kedvezőtlenebbé váló cenzúra-viszonyok miatt.

Az az instrukció, amelyet a Kancellária a bécsi magyar újságok cenzora számára dolgozott ki, számos, már Sonnenfels korábbi munkáiban is előforduló, majd a II. József-kori utasításokban is megtalálható pontok „továbbfejlesztésé”-ből állt. A II. József halála után nem sokára kiadott kancelláriai utasítás szerint: l. Az újságoknak kerülniök kell minden olyan hírt vagy közleményt, ami bizalmatlanságot, félelmet, gyanakvást kelthet. Nem szabad a híreket egyéni megjegyzésekkel kísérni, mert ez, főleg az egyszerűbb olvasókban, kedvezőtlen hatást válthat ki; 2. Kerülni kell mindent, ami a kormány intézkedéseit a közönség előtt kisebbítheti; 3. A parasztság miatt nem engedélyezhető semmilyen cikk, amely ellenállásra, nyugtalanságra, lázadásra vezethet; 4. Nem szabad semmit sem az országgyűlésről {I-121.} elsietve közölni, de különösen tilos az országgyűlési beszédekről elmélkedni; 5. Tilos a keresztény vallást sértő híreket közölni; 6. Forradalmakról és főleg a németalföldi zavargásokról csak a Wiener Zeitung híreit szabad átvenni.

A bécsi magyar újságok cenzúráját a magyar Kancellária vette át. 1787-ben a szabadkőműves Pászthory Sándor lett a bécsi magyar újságok cenzora, Szekeres Atanáz helyett. Később, Lipót trónralépése után, az államtanács Pászthoryt is bírálta a németalföldi események híreinek engedélyezéséért. Izdenczy, az államtanács magyar referense bemutatta a Magyar Kurír 1790. március 23-i számát, annak bizonyítására, hogy a magyar újságokban meg nem engedhető dolgok látnak napvilágot. Mivel Pászthoryt a nemesi mozgalom iránti rokonszenvvel vádolták, Eger államtanácsos javaslatára ismét Szekeres Atanázt nevezték ki 1790. augusztus 2-án a magyar újságok cenzorává. Összefüggésben volt ez II. Lipótnak azzal a törekvésével, hogy a nemesi mozgalmat megbénítsa. Két évvel később, I. Ferenc trónralépte után, amikor a Kancellária irodalmi referense már nem Pászthory, hanem a dinasztikus szempontból megbízható Lányi volt, ismét a Kancellária vette át a bécsi magyar lapok cenzúrázását.

Ami az egyéni véleménynyilvánítás mellőzését és csak a hírek referálását illeti, e téren – a kilencvenes évek elején – a cenzúrarendelkezés csak pium desiderium maradt.

A politikai helyzet bonyolultsága és a különböző politikai és társadalmi erők egymás elleni harcának gyorsan változó képe azonban, különösen a kilencvenes évek legelején, mégis azt eredményezte, hogy a sajtó képe nem tükrözte az utasításokban és rendeletekben leszögezett szigorításokat. Ellenkezőleg: a magyar sajtó 1790–1792 közötti vizsgálata azt mutatja, hogy ezekben az években politikai téren is igen nagy élénkség jellemezte hírlapjainkat. Lényeges változást csak I. Ferenc trónralépése után, 1793-tól kezdve tapasztalunk, amikor az állam legfőbb törvényéhez, a „conservatio tranquillitatis”-hoz kellett igazodnia hírlapirodalmunknak is.

A kilencvenes évek eleji fellendülést a nemesi mozgalom győzelmét követő élénk politikai érdeklődés eredményezte elsősorban. Másrészt pedig az a lehetőség, amit az új uralkodó által is még képviselt felvilágosult abszolutista reformpolitika, ráadásul ennek egy a II. Józsefénél rugalmasabb és taktikusabb változata biztosított a sajtó számára. II. Lipót bár kezdetben, a nehéz kül- és belpolitikai helyzetben, kényszerű engedményeket tett a kiváltságosak számára, minek következtében Magyarországon az egyház és a nemesség lényegében visszaállította korábbi hatalmát, mégsem múlt el a jozefinizmus sem nyom nélkül. Az uralkodó abszolút uralmának biztosítása és a nemesség gyengítése érdekében felszította a nem-nemesek megmozdulásait és a nem-magyar nemzetiségek mozgalmait. Ennek érdekében röpiratok jelentek meg a császár kezdeményezésére, amelyek a városi polgárságot a nemesség ellen lázították. II. Lipót törekvései szolgálatában állt Alois Hoffmann, aki a Babel és a Ninive című röpirataiban élesen támadta a nemességet. A bonyolult és gyorsan változó helyzetre jellemző, hogy míg 1790-ben, amikor a haladó társadalmi elemek, így a volt jozefinista értelmiség jó része is, a Habsburg-ellenes nemesi patrióta szervezkedés mellé állt és Lipót velük szemben reakciós és klerikális, de {I-122.} dinasztiahű elemekre támaszkodott, addig 1791 végére megváltozott a helyzet. A poroszokkal való megegyezés révén a Habsburg-ellenes törekvések elvesztették külpolitikai támaszukat, a francia forradalom nyomán a nemesség nagy része ismét az uralkodó oldalára állt, aki kísérletet próbált tenni társadalmi reformjai megvalósítására.

Lipót 1792. március 1-i váratlan halála azonban terveit keresztülhúzta, és I. Ferenc trónraléptével teljesen új helyzet állt elő. A legmagasabb arisztokrácia befolyása alatt álló új uralkodó nem reformokkal, hanem a régi, merev uralkodási rendszer felelevenítésével akarta a francia forradalom hatása alól kivonni birodalmát. Elutasítják a nem nemesek országgyűlési képviseletét és a magyarországi parasztságot teljesen kiszolgáltatják ismét a földesuraknak. Lipót bizalmi embereit menesztik, az egyház hatalma újra megnő. A belső ellentétek levezetése céljából létrejön a Franciaország elleni koalíció. 1793-ban visszaállítják a rendőrminisztériumot, amelynek legfőbb feladata a forradalommal rokonszenvezők megfigyelése és megbüntetése. És ebben a politikai légkörben, az egymást érő cenzúrarendeletek – 1793. január 14., április 18. stb. – nyomán megbénul az időszaki sajtó is. Szacsvay volt e hullám első áldozata, de e változás súlyos következményekkel járt a többi magyar újságra és újságíróra nézve is.

E szigorú cenzúra, és a rendőrállami módszerek bevezetése következtében a magyar sajtó már alig követhette tovább azt a szervezkedést, amelyik a jozefinista értelmiség soraiból ekkortájt indult meg, főleg a franciaországi hadüzenet és XVI. Lajos kivégzése után. Pedig nem egy újságíró és folyóiratszerkesztő szerepet játszott a magyar jakobinus mozgalomban, vagy pedig kapcsolatot tartott valamilyen módon a mozgalom résztvevőivel. De a cenzorok „újság-herélése” miatt (ahogy Kazinczy nevezte a sajtó-cenzúrát) ekkorra már elszürkültek az újságok, és Batsányi szavával élve – szánalmasakká váltak. Nem egy jel bizonyítja, hogy megfelelő sajtószabadság birtokában a magyar lapok szerkesztőinek egy része is továbbfejlődött volna, és lapjuk a jozefinista eszmék, az újabb francia és német felvilágosodás, és a nemesi patriotizmus mellett szócsövévé lehetett volna a magyar jakobinusok eszméinek is. De ha eddig nem is juthattak el újságjaink, magával a politikai események híreinek közlésével részt vettek az olvasókörökben, klubokban szervezkedő radikalizálódó elemek tájékoztatásában. És mindvégig részt vállaltak a nyelvi és irodalmi szervezkedésekből, mozgalmakból, írók pártolásából és az irodalmi élet feltételeinek a megteremtéséből.

Ennek a korszaknak a legjellegzetesebb újságja a két bécsi magyar lap volt: az 1789-ben indult Hadi és Más Nevezetes Történetek (amely 1792-től kezdve Magyar Hírmondóra változtatta címét), és a Magyar Kurír, amelynek első szakasza történetével már foglalkoztunk. Az első lap, Görög Demeter és Kerekes Sámuel szerkesztésében a II. József uralma végére kifejlődő patrióta nemesség mozgalmának volt az orgánuma, amelyhez több volt jozefinista, így például Hajnóczy József is csatlakozott. E lap mögött ellenzéki főnemesek – Széchényi Ferenc, Festetics György, Teleky Sámuel grófok – álltak támogatólag, akiket sikerült a Rát Mátyástól kezdődően folyó hírlapi agitációnak megnyerni a nemzeti nyelv és irodalom támogatására. Ott találjuk e lap körül azt a Révai Miklóst is, aki Bessenyei {I-123.} akadémiai programjának a megvalósításához változatlanul az időszaki sajtó segítségét igyekezett felhasználni, és aki éppen Görögék segítségével 1790-ben adta ki Bessenyei Jámbor szándék című munkáját. Kétségtelenül ez a hírlap volt az, amelyik jutalmakkal, pályázatokkal, írók támogatásával és művek kiadásával, de természetesen magával a publicisztikájával is a leghatékonyabb segítséget nyújtotta irodalmi életünknek.

Szacsvay Magyar Kurírja a kilencvenes évek legelején azt az irányt követte, amely a patrióta nemesség mozgalmához csatlakozó jozefinistákat jellemezte: síkra szállt a nemzeti célokért is, de nem felejtkezett el a felvilágosodás eszméiről sem. Sőt, a nemesi mozgalom megtorpanása és reakcióba torkollása idején – nyilván összefüggésben II. Lipót tendenciáival – ismét a jozefinisztikus eszmék lesznek dominánsok: az antiklerikalizmus, a nemesi előjogok, a visszaélések elleni harc és a földesuraknak újra kiszolgáltatott parasztság sorsának bemutatása. Mindkét lap egyébként élesen elítélte a nemesi mozgalom külsőséges megnyilvánulásait, és rendszeresen beszámolt a francia forradalom eseményeiről is. Szacsvayt ezért és más éles hangú írásaiért, nem sokkal II. Lipót halála után, 1792 végén, el is távolították lapjától, amelyet Decsy Sámuel szerkesztett tovább, de már sokkal szárazabb és érdektelenebb stílusban.

1793-ban egyébként új magyar lap is indult Bécsben: Pánczél Dániel szerkesztésében a Bétsi Magyar Merkurius. Ez az újság már élesen elüt a többi magyar laptól: szerkesztőjének programjából a patriotizmus éppúgy hiányzott, mint a felvilágosodás. Nem hiányoztak azonban belőle azok a cikkek, amelyek a francia forradalmat becsmérelték; nyilván ez is volt engedélyezésének feltétele olyan időpontban, amikor Szacsvayt és Batsányit már félreállították.

Volt ebben az időszakban egy sajátos jelenség is, az 1790–1792 között Budán megjelent Ephemerides Budenses című latin nyelvű újság. Szerkesztője előbb Spielenberg Pál ügyvéd, majd később Tertina Mihály tanár volt. E lap érdekessége, hogy latin nyelve ellenére élénken részt vett a nemzeti nyelvért, irodalomért és színházért folyó küzdelemben. Szerkesztői felvilágosult nézeteket vallottak, és lapjukban beszámoltak a francia forradalom eseményeiről is. Az olvasók részvétlensége miatt rövid ideig élt, de szerkesztőit kárpótolta az a tudat, hogy a latin újságnak azért nincs sikere, mert a magyar nyelv már olyan fejlett, hogy mindenki azon olvas.

Kisebb jelentőségű volt a rövid életű kolozsvári újság, az Erdélyi Magyar Hírvivő, amelynek – ellentétben a bécsi lapokkal –, alig volt szerepe országos vonatkozásban.

Az 1790–1795 közötti évek magyar hírlapirodalmát az előző évtizedhez képest elsősorban az újságolvasók számának jelentékeny emelkedése jellemzi. A Magyar Hírmondó 400–500 olvasójával szemben Szacsvaynak már 1789–90-ben 1200 előfizetője volt. És körülbelül ugyanennyi, időnként még több is (1300) volt Görögék előfizetőinek száma. Az érdeklődés fokozódását a nagyjelentőségű bel- és külpolitikai események idézték elő, amelyek az értelmiségiek mellett a köznemességnek is egyre újabb csoportjait vonták be az újságolvasók táborába. Éppen ezt a felélénkülő figyelmet igyekezett Görögék társasága a nemzeti nyelv és irodalom támogatása érdekében is felhasználni.

{I-124.} Ebben az időszakban az újságszerkesztők között nem volt olyan, aki – miként korábban Rát Mátyás – Bécsen túl járt volna, vagy tanulmányait külföldön végezte volna el. Hazai iskolák mellett a bécsi tanulmányok és hatások érték közvetlenül Szacsvayt, csakúgy, mint Görögöt, Kerekest, Decsyt és Pánczélt. Így a modernebb felvilágosodásról és tudományosságról legfeljebb csak könyvekből és folyóiratokból értesülhettek. Műveltségük és látókörük azonban így is messze túlhaladta a hazai köznemesi és értelmiségi átlagműveltséget és alkalmassá tette őket e rétegek nevelésére és tájékoztatására. Hiányos és főleg hazai iskolás irodalmi képzettségük, ízlésük is szembetűnően megnyilvánult az irodalmi vonatkozású cikkeikben; de – különösen Görögék – e hiányaikat, legalábbis részben, azokkal a szerteágazó irodalmi kapcsolataikkal pótolták, amelyek Rát Mátyásra emlékeztető módon behálózták az egész országot. A levélbeli kapcsolatok mellett számos íróval közvetlenül is érintkeztek; Révai által pedig minden valószínűség szerint megteremtették azt a hidat, amely törekvéseiket a jozefinista korszak kezdeteinek úttörőivel: Bessenyei György és Rát Mátyás publicisztikájával és művelődéspolitikai törekvéseivel kapcsolta össze.