4. KORMÁNYPÁRTISÁG ELLENZÉKI KITÉRŐVEL

Az Üstökös, mint Jókai lapja, 1875-ben azonnal beletalálta magát a kormánypárti szerepkörbe. Maga részéről nyilvánvalóvá tette, hogy mindaz, amit korábban a közösügyes rendszerrel szembeni elvi szembenállásnak igyekezett feltüntetni, nem volt egyéb, mint féltékenység a hatalmon levőkkel szemben, s egyetlen célja volt a személyek lejáratása, hogy utána szabad legyen az út a hatalomhoz. Ezekben az években kormány- és birodalomhűségének mértéke minden más élclapét felülmúlta, sőt az egykori Borsszem Jankósem tudott soha ennyire lojális lenni a Deák-párttal. Az elvont általánosságban hangoztatott „népszeretet”és „szabadságszeretet” semmire sem kötelezte a lapot, meghatározott politikai kérdésekre vonatkozóélcei, adomái és karikatúrái mindig a magyar kormány álláspontját visszhangozták, vagy magasztalták, és a liberalizmus elvi ellenzékét, az ultramontánokat és konzervatívokat, valamint hivatásos ellenzékét, a baloldaliakat akarta lehetetlenné tenni. Egyetlen társadalmi problémára figyelt fel ezekben az években: a korrupció növekedésére, ám a diagnosztizáláson túl óvatos magyarázattal sem kísérletezett.

1879-ben Matkovich Pál átmenetileg egészen kevésre zsugorította az Üstökös napi politikai anyagát, a lap nélkülözte a humort is, a viccet is, hangja dühös szomorúvá változott. 1880-tól Szabó Endre már határozott politikai irányváltozásba kezdett. Ez a felszínen még alig nyilatkozott meg kezdetben. A Jókaiéhoz képest változatlannak látszott a nemzetiségekkel s az osztrákokkal szembeni ellenérzése, bármely külföldi, Magyarországot nem eléggé méltányló véleményre felhorkanó hangja, porosz–német és Bismarck-barátsága. Sőt anarchizmusellenessége – legyen szó akár a nemzetiségekről, akár {II-2-410.}

az orosz nihilistákról vagy a szocialistákról – szintén utalhatott a rend hivatalos őre, a kormány támogatására. A külföld iránti érdeklődés eltűnése, a bezárkózás a szűk magyar nemzeti és politikai érdekek körébe – ami korábban is a baloldali ellenzéki élclapok jellemző sajátossága volt – és főleg az óvatos antiszemitizmus megjelenése azonban jelezte a fordulatot. Ez két év alatt teljes mértékben meg is valósult.

Az általánosságban emlegetett „népet” pártfogolta, de megjelenési formájául az agráriusokat szerepeltette. Társadalmi osztályokat nem ismert, csak egyéneket, akiket vagy támadott, vagy dicsőített. Egyforma hévvel és durvasággal hadakozott a kapitalizmus, a pénz és a közösügyek ellen. Az előbbi kettőért egységesen a zsidóságot, az utóbbiért a kormányt tette felelőssé. A Függetlenségi Párt oldalán harcolt, választásoknál neki csinált korteshadjáratot, de a főrendi ház reformja és a polgári házasság ellen minden erejét latba vetette, mert mindkettőt „zsidó-ügynek” tartotta. A nemzetiségekkel és általában minden idegennel szemben ellenséges vagy otrombán lekezelő hangot használt. Például a prágai nemzeti színház leégésekor ezzel az „élccel” jelentkezett: „Rákosi [Jenő] vállalkozik rá, hogy a népszínházat átadja a cseheknek. Ugyanolyan jussal, mint az elefánt, azok is fölléphetnek ben.” (1881. augusztus 14. 1021.) A nacionalista közvéleményt pedig teljesen komolyan, bármilyen élclapi hangot mellőzve közvetítette, mondván: „más dolog az, mikor a tősgyökeres, Attilával vagy Árpáddal bejött magyar a sarkára áll, és azt mondja, hogy én nem vagyok megelégedve a mi állapotainkkal – és megint más az, ha valamelyik nemzetiségi úr fakadozik ellenünk ilyenképen s ellenzéket csinál a kormánynak, de még nagyobb ellenzéket a magyar ellenzéknek. Tisztelem én az olyan ellenzéket!” (1885. január 3. 1–2.)

1886–1888 közötti apolitikus időszaka után ugyanott folytatta, ahol korábban abbahagyta. Hangja most sem volt élclapi hang: egyes kérdésekben a vérre menő komoly szembenállás, másokban éppen a mértéken felüli tisztelet vette elejét, hogy valóságos élcet vagy karikatúrát közölhessen. 1886 előtti, elvi meggondolásokat sem nélkülöző politizálásához viszonyítva azonban most felületesebb lett, gyakran következetlen. Szabó Endrének a demokrácia is alig jelentett mást, mint a címek és megszólítások kérdését. Lassanként annál inkább a millenniumi ünnepségek nagyszabású megvalósítása melléállt, minél inkább elhatárolták magukat a nemzetiségek, és minél inkább felismerte, hogy a lajtán-túli birodalomrészek elleni tüntetés alkalma lesz ez. Apponyi Alberttal alakult viszonya a leginkább élclaphoz illően: szerelmi házasságra emlékeztet, feltétlen imádási és kimerítő veszekedési hullámokkal váltakozva.

A kilencvenes években a társadalmi kérdésekről írva, az Üstökös hangja egyre inkább közeledett a kormánypárti Borsszem Jankóéhoz. A korrupció és a párbajláz, a „rossz kompániába keveredett”, az arisztokraták és ultramontánok hálójába került dzsentri elleni állásfoglalásai mutatták ezt a leginkább. Nyílt kormánypárti fordulata 1894-ben, az arisztokrata és ultramontán {II-2-411.} vezetéssel szerveződő Néppárt megjelenése idején következett be, mert e párt nemzetiségi „lázító” politikája ellen a kormányban látott csak elég erőt. Ettől kezdve gondtalanul foglalt állást a liberalizmus, az agrárizmus és egyes személyek kapcsán éppen ellenkező módon, mint még a közelmúltban is tette. A millenniumi ünnepségeket kormánytámogató dicsőségmámorban úszva és a Monarchia osztrák fele, valamint a nemzetiségek elleni gyűlölettől eltelve érte meg.