4. KIHÍVÓ ELLENZÉKISÉG

A „fenegyerek” Bolond Istók, a mindig sértett és dühös Bartók Lajos a tisztán ellenzéki politikai élclapot valósította meg. A „Szerkesztői telefon” rovat – főként 1887-ig, Bartók függetlenségi képviselővé választásáig – {II-2-418.} elsőrendű feladatának tekintette az olvasók nevelését. Szinte mindegyik számban volt elvi politikai összegezése, amelyet évekig visszatérő, azonos nevű „olvasóknak” üzent – ezeket feltehetően Bartók maga találta ki.

A didakszis egyébként is uralkodott a Bolond Istókban; többnyire negatív, valakit támadó, de olykor pozitív, dicsérő formában is. A lapot ez a nevelő jelleg a kiegyezés előtti újságtípussal tette rokonná.

Mondhatnánk, született ellenzéki volt Bartók, amint egyik vezérversének alcíme találóan mondta, „loyalis rebellis”. Kossuth Lajos és az uralkodó személyén kívül, akivel foglalkozott, azzal szemben is állt – szinte mindenkit ellenségének tekintett.

Sőt ritkán, meghatározott kérdésben óvatosan támadta még a királyt is –amikor viszont többször valóságos szabadságharcra lelkesített, mindig „a hazáért s királyért”-féle szólammal tette. Támogatásra érdemesnek nem embereket, hanem elveket tekintett, de hogy ezt élclapilag érzékelhetővé tehesse, mégis személyekben kellett azokat megtestesítenie. Egyetlen más korabeli élclapban sem szerepelt annyi politikus Krisztusként ábrázolva, mint a Bolond Istókban: Kossuth átlagban évenként legalább egyszer, Garibaldi, Apponyi és Ferenc József – ez utóbbi azonban 1894 végén keresztre feszítve, s ezért felségsértési per járt.

Bartók kezdettől fogva függetlenséginek és 48-asnak vallotta magát és lapját, de mindaddig, míg képviselő nem lett, pártokon kívüli formában és azoknál következetesebbnek állította irányvonalát. Első kilenc évében a Bolond Istók pártállástól függetlenül mindenkit mameluknak ábrázolt, 1887-től is csak annyira változott a helyzet, hogy körükből kivonta a Függetlenségi Párt egyéni rokonszenvtől függően változó csoportjait, a kilencvenes években pedig még az agráriusokat, Néppártiakat is. „…A függetlenséget s a 48-diki törvényes állapotokat és teljes jogokat tűztük zászlónkra…”– írta Bartók, majd pedig azt, hogy e „vesztalánggal” nem az a feladata, hogy pusztán őrizze, „…hanem hogy vele fölgyújtsa az egész haza lelkesedését, világát árassza el a sötétségben, s tüzével perzseljen föl minden politikai és társadalmi corruptiót”. Erősíteni akarja „a közvéleményben is mind jobban hódító” „nemzeti nagy aspiratiók összességét”. (1880. április 25. 10.)

E politikai program mögött azonban a társadalmi fejlődés, differenciálódás, a liberalizmus és minden rákövetkező eszme agresszív elutasítása állt. A dzsentri rétegnek a Bolond Istókhoz hasonló idealizálásával, ennyire feltétel nélküli, állandó dicséretével és konzerválásának ennyire kizárólagos hirdetésével más élclapban nem lehet találkozni. Például 1886-ban írta ezeket a sorokat: „ez a főérdem, amit a tősgyökeres magyar középosztálynál mindig meg kellett adni, hogy t. i. a kitűnt szellemi erőket, a honoratiorokat soha sem késett leghívebben támogatni, elismerni s egyenrangú és jogúnak tekinteni a nemességgel, annak kebelébe, magához emelvén. E valódi liberalismus legősibb nemzeti erényünk volt és erőnk forrása, s hogy a népegyenlőségnek 48-ban hozott önkénytes nagy áldozaton kívül a haladásnak is mindenkor önzetlen áldozott a földbirtokos osztály, szintén elismert dolog. Sok nagy {II-2-419.} megpróbáltatása közt az irodalomnak ép így mívelője és istápja, újabban a kor igényeihez fokozott mértékben. Kárhoztatjuk mi is, hogy az úgynevezett gentryt e miatt persiflálják, de nem is történik ez, pár ponyváról elrugaszkodott ’europájert’ kivéve, – s a mit jelentős íróink olykor rá olvasnak: szeretettel s e hibák leszoktatása céljából teszik”. (1886. december 5. 8.) Történelmi tényeket és jelenségeket minden más területen is kényére-kedvére torzított a lap.

Politikai és társadalmi érvekre hivatkozva mindenkit gyűlölt, aki a magyarságtól „idegen”. Minden nemzetiséget durván támadott, vagy lekezelt. Antiszemitizmusának főérve előbb a germanizálás elleni védekezés volt, ám egyre inkább aszerint ítélt meg egyéneket és osztályokat, hogy antiszemiták-e vagy sem – a dzsentrit antiszemitizmusa miatt is pozitív példaként állította szembe az arisztokráciával –, illetve minden kérdésnek igyekezett megtalálni a zsidósággal kapcsolatos hátterét (főrendi házi reform, polgári házasság, egyházpolitikai reform stb.).

Ellenzékiségét mind szélesebb körre kiterjesztette, mert minden napi kérdést politikai ügynek tekintett, s mert mindennek hátterében fel tudta fedezni a kormányt, a dzsentri-támadást, a Monarchia lajtán-túli népességét, a nemzetiségeket vagy a zsidóságot. Wagner, Liszt és Mahler „a zenei germanizmus” terjesztése miatt éppannyira személyes ellenségének minősült, mint a kormány, amikor az 1884-es választásoknál a korteshadjáratokban engedélyezte a „műbort” (gyümölcsbort) a valódi helyett, vagy bevezette az italmérési adót, vagy Wekerle pénzreformot hajtott végre. A Monarchia másik fele elleni tüntetésül leleményesen megragadott minden alkalmat: Bécs Mátyás király általi elfoglalásának 400 éves évfordulóját, László király szentté avatásának 700 éves évfordulóját vagy a millenniumi ünnepségeket.

E mindenáron való ellenzékiség közepette természetesen nemegyszer találó kritikát is közölt főleg Tisza Kálmánnal kapcsolatban. Fontos kérdést érintett, amikor arról beszélt: Tisza egyik legkártékonyabb vonása, hogy „tehetségtelen” emberekkel vette körül magát, csak megbízható mamelukságuk volt döntő szempontja. De ilyen sarkított megfogalmazásban még ez is könnyen cáfolható volt, akár hosszabb névsorokkal is, s talán ezért módosította úgy az álláspontját a következő évben, hogy a Tisza-korszakot a mameluk-had uralma tette gyászossá. Elvei alapján nehezen megmagyarázható módon többször leszögezte, hogy nem Tisza teremtette a kort, hanem a kor Tiszát.

A kilencvenes évek fordulójától bizonyos fokig módosult a lap politikai iránya. Tisza Kálmán lemondását határkőnek tekintette, sőt propagandát csinált annak érdekében, hogy most már az ellenzék egyesüljön a kormánypárttal. Ennek meghiúsulása után változatlanul ellenzéki maradt a kormánnyal és a dualizmussal szemben, viszont egyre hatalmasabb erőnek látta a politikailag megújuló katolicizmust és a szerveződő Néppártot. Sovinizmusa mellé– ekkor már megbélyegzésnek szánta, hogy „antisoviniszta” a kormány és az Akadémia – mind nyíltabban a katolicizmus és a klérus támogatása {II-2-420.} került, erősödő protestánsellenes éllel, „reactio-aulico protestáns ultramontanizmust” emlegetve. A május elsejéket mint ellenzéki tüntetéseket minden évben megünnepelte, viszont éles írásokkal és karikatúrákkal utasította el a szocializmust és az agrárproletariátus megmozdulásait, az „agrárszocializmust”. Egyre sűrűbben hangoztatta, hogy Kossuthnak és Ferenc Józsefnek „egymás mellett a helyök”, Kossuth halála után pedig már rá hivatkozva, az ő eszméi „nevében” támadta a liberalizmust demagóg és kisajátított áldemokratizmussal.

A Bolond Istók úgy volt következetes ellenzéki élclap, hogy indulásakor megfogalmazott elveit időtől és körülményektől függetlenül csökönyösen megőrizte. Megindulásakor is anakronisztikus álláspontja a kilencvenes évekre teljes eszmei, politikai zűrzavarba és reakciósságba torkollt.