5. NÉMETROKONSZENV – POLITIKAI ALAPON

Vajda általános, kulturális, történelmi és politikai németellenessége ekkor már ritka álláspont volt a Vasárnapi Újságban. Sőt a hetvenes évek végétől egyre kimondottabban, hangosabban jelentkezett a németbarátság. Sokszor kifejezetten Bismarck személyére vonatkozott, akinek jóslatára – hogy Magyarország lesz a Monarchia központja – mint megdönthetetlen bizonyosságra {II-2-452.} hivatkoztak. Törs Kálmán az elsők között, már 1879-ben, akkor még a kortársakat meghökkentve, megtette, hogy Bismarckot Deák Ferenchez hasonlította.

A nyolcvanas években ritkán ugyan, de hangot kapott a rokonszenv valódi indítéka, a politikai helyzet alakulása. Az I. Vilmos császár halálát (1888) követő hetekben, hónapokban annyira szélsőséges hangon szólalt meg a szimpátia, hogy kiváltotta a lapban a korszak egyetlen vitáját. Valószínűleg az okozhatta, miért éppen e kérdésben indult nyilvános vita, hogy az állami szintű, politikai németbarátság akkor állandósult, amikor a sajtóban és színházi életünkben ismét fellángolt a német nyelv és kultúra elleni küzdelem. Tudathasadásra emlékeztető helyzetet idézett elő a többszázados kulturális hagyomány és az érzelmi megalapozottságú magyar öntudat szembesülése a racionálisan megnevezett politikai szükséggel.

Az 1888. évfolyam 25. számában cikk jelent meg „A revanche-eszme a történelem világánál” címmel. Megnevezetlen szerzője azt bizonygatta, hogy már a németeké a világ rokonszenve, mert a történelem során lezajlott húsz francia – német háborúban majdnem mindig a francia volt a támadó fél, őt fűti az agresszív revanche-eszme. A következő számban De Gerando Attila tért vissza a cikkre megdöbbenve, hogy a német öntudatot és önigazolást meghazudtoló cikk magyar szerző műve és magyar lapban megjelenhetett. „A kifogásolt cikk írója” viszontválaszában változatlan hangon állította, hogy Magyarországon már mindenki bizalmatlan a francia politikával szemben, gyűlölettel teli revanche-vágya miatt. A tárgy fölötti közvetlen vita még mielőtt kibontakozhatott volna, éppen csak a figyelemfelhívásnál és az összeütköző nézetek exponálásánál véget ért. Az év végén azonban Ballagi Aladár kétrészes cikket írt a francia kultúráról. Cikkét legalább annyira a német kultúra ellen írta, mint amennyire a francia kultúráról. Itt elsőként hívta fel a figyelmet arra, hogy milyen veszélyes a politikai szükségszerűséget összekeverni a társadalom valódi érdekeivel. Célját, legalábbis a Vasárnapi Újságban, elérte: az elkövetkező években a német vonatkozású hírek visszaszorultak a napi, kis rovatokba, s megőrizték politikai jellegüket.