6. AZ EGYÉN A NEMZETI ÁLLAMBAN

A nemzetet az állammal azonosító s az állami érdekeknek elsőbbséget adó szemlélettel a nemzet és állam felsőbbsége alól magát emancipáló polgári egyén szállhatott volna szembe. Az „individualizmus századának” eszméi azonban éppen az egyént és jogait illetően csak elhaló hullámokat vertek Magyarországon. A Vasárnapi Újságban csak 1880 és 1884 között szólalt meg ez a kérdéskör. Többnyire Vajda János írásai feszegették.

Függetlenül attól, hogy az egyén jogainak gyors kifejlődését elkerülhetetlennek vagy ellenkezőleg, elképzelhetőnek tartották-e az írások, indulatuk mindig visszafogott, tartózkodó volt, teli fenntartásokkal az egyéniség győzelmét {II-2-453.} illetően. A régi keretek felbomlását egyedül a „Vándorló művészet” című névtelen cikk üdvözölte őszintén, mondván, hogy „a nemzetközi határokat, melyeket még ma is őriz az anyagi hatalom, a szellem már keresztültörte…”, és „…a maga kincseire nézve már behozta a közösséget, a kommunizmust”. A folyamat feltartóztathatatlan, s a legfőbb akadályt, a különféle nyelveket el fogja törülni. Az emberiség afelé tart, hogy belássa, „anyagi jólétének, szellemi előhaladásának, az egyén boldogságának, az örök békének, a szabadságnak legfőbb akadálya a faji sokféleség, a bábeli nyelvzavar”. (1880. 12. 186.) Ez a korabeli terminológia szerint „kozmopolita” hang alkalmi tünemény volt a Vasárnapi Újságban; élesen ellentmondott a kulturális és nyelvi, faji nemzet ideájának.

Vajda János tárcáinak, elmélkedéseinek is (nem csak költészetének) egyik rendszeresen visszatérő, központi kérdése az egyén szerepét és helyét illette. A „Jelenről és jövőről” című „kortörténelmi” elmélkedésében ostobaságnak bélyenezte a népesség szaporodását történelemformáló erőnek tartó elméleteket. Ő maga az alaperőt – bizonyára a nála egy generációval idősebb liberális írók-gondolkodók egyik gyakran emlegetett gondolatát újra fogalmazva – a vasútban látta, de ennek ő már nem progresszív szerepét emelte ki, mint például Macaulay vagy Kemény Zsigmond, hanem azt, hogy előidézi az „élvezetek” utáni rohanás fokozódását. Ezért terjed, mondta, a „materializmus”, vagyis az „önzés, kapzsiság, nyervágy”, és kivész a haza, a nemzetiség ideája. Nem ezekkel, hanem éppen a materializmussal szemben fedezte fel az „ellenszert”, hogy „mindinkább központtá kezd lenni az egyén és annak érdeke”. „Az arisztokrata gőgben ágaskodó hullámpiramisok – folytatta –, széttöredeznek ezernyi, milliónyi, egymással kedélyes, csöndes beszélgetésben suttogó, egyaránt csillogó, apró filiszteri habokká. Az emberiség nem fog ismerni több nagyságot, csak egyet: önmagát, mely egyesei boldogulhatása esélyeinek teljes egyformaságában végre csakugyan – egy emberré válik.” (1880. 8. 118–119.)

Vajda érzelmei azért voltak disszonánsak, mert úgy látta, az egyes egyén szabadsága és kifejlődése szinte filiszteri uniformizálódásra vezet, holott az ő eszményképe Napóleon volt (a magyar nemzet elé is mindig a francia „gloire” lelkesítő példáját tűzte ki). Ez az önmagától és önmagából kifejlődő, „általános lángész” egyúttal embermilliók fölött tudott uralkodni, nemzeteket és hadseregeket mozgatott teljhatalommal. „Kétségbeejtő” eszményképnek tartotta Vajda, mert – nem ismétlődhet meg. Sírja „határköve amaz időknek, melyekben az emberiség a tömeges működésben kereste tett- és dicsvágya kielégítését. Most már az egyéni képességek versenyének, az egyéni uralomnak korszaka felé gravitálunk.” (Napoleon emléke. 1880. 35. 578.)

A nemzeti kereteket szétfeszítő egyén kibontakozását történelmileg szükségszerűnek hirdette, de nem tudta fenntartások nélkül üdvözölni. Az állammal szemben az egyén jogait védte: „az egyén minden, az állam – mellékes”– írta. – „Az államnak nem szabad többé czélnak lenni. Barbár, hijábavaló, értelmetlen fogalom ez. Az emberiség nem arra való, hogy piramidokat {II-2-454.} építsen egyes emberek hullái…fölé…” (Az izlam. 1882. 30. 477 – 478.) Mégis ezekben az írásaiban Vajda inkább az állam öncélú értelmezése ellen szólt, mint az egyén érdekében. Akit ő teljesen elfogadott és példaképként felmutatott, az a tömegből kiemelkedő, azt magának alávető, nagyszabású individuum. Gondolatmenete eklektikus volt, amelyben 48 előtti liberális nézetek ötvöződtek felkapott kortársi eszmékkel – de az egyén kérdését gyakran emelte a központba, s ő volt az egyetlen, aki a Vasárnapi Újságban többször elmélkedett erről. Az állam és nemzet fogalmának, eszményeinek szétválasztása önmagában is jelentős lépés lett volna a nyolcvanas évek magyar sajtójában. Ezt azonban Vajda nem tette meg, nem tudatosította, csak gondolatainak egyik eredője maradt.

Vajda írásait követően már csak 1884-ben jelent meg „A kor ördöge” című névtelen cikk. Ez már belső vita nélkül kesergett azon, hogy „az anyagiság ijesztő mérvben vesz erőt az eszményiségen”. Vagyis „az isteni igazságszolgáltatásba” vetett hitet, az „eszmékért” való lelkesedést – ami mögött ekkor már mindig a „faji”, a „nemzeti” eszme állt – és azt kérte számon, hogy a kor embere miért mindent az anyagi világban akar elérni és élvezni.

A laposan elmélkedő, konzervatív szellemű cikket követően az egyén és ennek az államhoz, illetve a nemzethez vagy másfelől a társadalomhoz fűződő viszonya nem foglalkoztatta többé a Vasárnapi Újság cikkíróit. A nyolcvanas évek második felében már nem is lett volna időszerű: a históriai jogokra hivatkozó, budapesti központtal Duna menti birodalomról álmodó s a világban – főleg a szellemi világban – tájákozatlan dzsentri olvasónak ez nem volt élő kérdés.

A Vasárnapi Újság a nyolcvanas évek végére kimerült, nem volt felismert missziója, nem voltak a szerkesztőjét és munkatársait izgató kérdések. A kiegyezési államformában berendezkedett magyar dzsentrit az azt kielégítő formában szolgálta. E holtpontról a századfordulóra sikerült elmozdulnia, amikor azt a szerepet vállalta, amit az Illustrated London News vagy a Berliner Illustrierte Zeitung.