| 6. AZ EGYÉN A NEMZETI ÁLLAMBAN | TARTALOM | IV. A KISPOLGÁRSÁG LAPJA: A KÉPES CSALÁDI LAPOK |
Ágai Adolf kísérlete, hogy kifejezetten a városi polgárságnak szerkesszen lapot, 1878-tól nyilvánvalóan válságba került. Ezután a Magyarország és a Nagy Világ szerkesztői képes szépirodalmi hetilappá alakítását kísérelték meg. Ám 1884. június végén úgy szűnt meg, hogy nem öltött újabb arculatot; utolsó évei inkább próbálkozásokkal semmint céltudatos orientációval teltek el. Mind a tartalmi és szerkezeti, mind a formai átalakulások a szerkesztők változó személyéhez kötődtek, nem a szerkesztői elképzelések idomultak egy meglévő és bevett laptípus funkciójához és állandó olvasóközönségéhez.
Ágai Adolf szerkesztői időszaka 1879. december 31-ig tartott. A hetvenes évek közepén megállapodottság és határozott karakter jellemezte a lapot. Maga elé képzelt közönsége a nagyvárosi, leginkább budapesti értelmiségi hivatalnoki-kispolgári családok voltak. Ezeknek magyarosodó kulturális igényeit szórakoztatva kívánta kielégíteni. Hangja csevegő, inkább viccelődő, mint szellemes, általában felszínes, de ritkán nehézkes, sokfelől és jól tájékozott volt, amit mindig hangsúlyozott is. Ágai egyénisége határozottan uralkodott az egész lapon: számai olyanok voltak, mintha Porzó tárcaleveleinek felnagyított változatai lennének. Az írások nagy része valamelyik művészeti ághoz vagy a korabeli – elsősorban budapesti – kulturális élethez kapcsolódott. 1876-ban például az összes életrajzának közel egyharmada magyar és külföldi művészekről szólt, s a bemutatott magyar értelmiségiek aránya is többszörösen megelőzte a többi kategóriáét. A művészetek és művészek megbecsülését az is mutatta, hogy akkor még ez volt az egyetlen lap, amely majd minden illusztrációjánál feltüntette rajzolója, festője nevét, amit a tartalomjegyzékben is közölt.
A tárcákon kívül más, jól illusztrált, tiszta és nagy méretű fametszetekkel kísért cikkek sora is nyomon kísérte a főváros kiépülését, rendszeresen bemutatta új létesítményeit. A kialakuló és gazdagodó polgári életforma helyszíneinek és napi beszédtémáinak rendszeres figyelése is jellemezte ez időszakát. A Magyarország és a Nagy Világban jelent meg a legtöbb sport tárgyú, főleg ugyancsak a pesti sportéletet bemutató cikk, és rendszeresen visszatértek a megszólításokról, a pesti társaságról és társasági eseményekről, Budapest lakóházairól és más hasonló kérdésekről szólóírások. A korabeli rokon lapokhoz viszonyítva sok volt az eredeti és az aktuális közleménye –mellettük elég volt a hírszerű újdonságokra egészen kevés hely is –, s {II-2-456.} viszonylag kevesebb a más, főként külföldi lapokból átvett cikk. A többi lapnál gazdagabb képanyagában is sok volt a hazai témájú és a magyar művésztől származó illusztráció, mégis a többséget külföldi lapokból vette át. Ez a része semmivel sem volt kevésbé édeskés, mint többi lapunk képei. Volt azonban Ágainak egy sajátos, talán az élclapszerkesztői gyakorlatból eredő módszere: az egyre több félpucér női szenthez, őzike szemű ártatlansághoz vagy utcasarkon kolduló, göndörfürtű gyerekhez ötletes vagy egyszerűen csak szokatlan képaláírást illesztett. Ezzel néha még enyhe fintor benyomását is kelthette, de mindenképpen enyhített a giccsen. (Ami másutt például „Magányos karácsony” címet kapott volna, az a Magyarország és a Nagy Világban „Az aggszűz karácsonya” felirattal jelent meg.)
Szépirodalmi rovatának szerkezete eltért a Vasárnapi Újságétól. A költemények között ritkán közölt fordítást, az eredetiek pedig részben a fiatalabb, részben a kevésbé ismert magyar költőktől származtak. A ritka Kiss József, Győry Vilmos-, Ábrányi Emil-, Pósa Lajos-, Szász Károly-vers mellett –amelyek a legmagasabb költői színvonalat jelentették itt – a többséget mindig Vay Sarolta, Csukássy József, Bulla János, Kompolthy Tivadar súlyú költők képviselték. Regényei és elbeszélései ugyancsak nagyrészt névtelen fiataloktól és kezdőktől (Ember György, Pilcz Mór, Szirontay Artúr, Kun Sándor és mások) vagy újságíró-íróktól származtak (Borostyáni, Frankenburg, Vértesi, Halász Ignác, Lauka stb.). Ritka kivétel volt két-három évente egy-egy Mikszáth vagy Tolnai Lajos elbeszélés. Sok volt Ágai idején a prózai fordítás, az elbeszéléseknek mintegy felét tette ki. Klasszikusok csak elvétve akadtak köztük, többségüket a közelmúlt és kortársi francia, német, angolszász írók jelentették. Köztük is a legmagasabb szinten egy-egy Daudet-, Grillparzer-, Feuillet- vagy E. A. Poe-elbeszélés állott, de többségük semmivel sem volt rangosabb, mint magyar társaiké. Mindössze 1879, Ágai utolsó szerkesztői éve tért el számottevően ettől a gyakorlattól: az egyébként érdektelenné vált lapot láthatólag irodalmi rovatainak gazdagításával akarta Ágai ismét egyensúlyba billenteni. Több Petelei-elbeszélés mellett néhány Arany János- és Reviczky-költemény jelent meg, illetve fordítások Puskintól és Tolsztojtól.
Ágai lapja közvetítette és bemutatta a művészeti-kulturális és a pesti polgári élet eseményeit, de ritkán és felületesen értékelte, vagy elemezte őket. Felszínessége az állásfoglalásokban határozottá és kételyt nem ismerővé tette a Magyarország és a Nagy Világot. Ezek a tulajdonságai 1878 után váltak szembeszökővé. Évről évre fokozódott sznobizmusa és tiszteletteli áradozása minden, a polgárnál magasabb állású egyénről, nemesről, arisztokratáról s a csúcson a Habsburgokról, Ferenc Józsefről és főként Rudolf trónörökösről. Ez azonban nem keresztezte minden területre kiterjedő, következetes németellenességét, ha Bécsről és általában a Monarchia lajtán-túli területeiről esett szó. A megvalósult kiegyezés szemléletét vitte át Ágai a kulturális, művészeti és némely társadalmi területre: „kiegyezett” a Habsburg-házzal, de nem „tárgyalt” a birodalom másik felével. Minden alkalommal „magyar–osztrák monarchiáról”{II-2-457.} beszélt, amivel nemcsak a birodalom másik fele iránti ellenérzését, hanem a Duna menti magyar birodalom eszméjével való egyetértését is nyilvánította. A magyar kultúra elsősorban magyar nyelvűséget vagy a német lapok elleni küzdelmet jelentette számára – egyébként megmaradt az üres, patetikus szólamoknál. Mint korábban már utaltunk rá, Againak egyedül a versrovatot sikerült a fordítások majdnem teljes kikapcsolásával összeállítania. Bizonyára szerkesztői tapasztalatai mondatták egyik tárcájában, hogy minden művész közt a „legkülönb” a költő, mert „ez, ha ki-kinéz is külső országokba, megint siet haza az édes szülőföldre, hogy népe szaván-énekén újra lelkesüljön, hogy igyék üdülést az anyaforrásból. Mert a nagy világban összeszorul a szív, a kicsi hazában meg kitágul.”
„Gyűlölöm azt a kozmopolita jelszót, mely azt hirdeti, hogy a művész hazája a nagy világ.”
„…Ha valakiről, a költőről és művészről áll, hogy: ’itt élned, halnod kell!’ ha ugyan profétája akar lenni népének.” (1878. 49. 778.)
E szentimentális moralizáláson túl nem terjedt Ágai figyelme és elmélkedő hajlama – bizonyára azért nem, mert amit nem köthetett közvetlenül a nyelvhez, abban nem is kereste a „nemzeti szellemet”, hanem teljes természetességgel „kozmopolitaként” viselkedett. Ez a kettősség egyúttal rávilágít a polgárság és a dzsentriréteg egyik találkozási pontjára, de mentalitásuk eltérésére is.
1880. január 1-én, különösebb indoklás nélkül, Ágaitól egy évtizedes szerkesztés után Molnár Antal (1847–1902) vette át a Magyarország és a Nagy Világ szerkesztését. Molnár 1878-ig volt Szamosújvár szabadelvű képviselője, 1879-ben a Magyar Lapok című ellenzéki újságot szerkesztette. Az armenológus történészként ismert szerkesztő a Vasárnapi Újságot vette mintaképének, s kétéves szerkesztése idején szellemében egyre inkább hasonlította hozzá, szerkezetében pedig mintegy kiegészítő, társlapjává igyekezett tenni. Erősödött a lap irodalmi jellege. A címlapi képek a hónap-allegóriák kivételével fele-fele részben portrék, illetve „hazánk földjének” bemutatása lett. Az illusztrációk – az 1881-es előfizetési felhívás szerint a kor leggazdagabban illusztrált lapja volt – számának növekedésével együtt kihullottak közülük a magyar festők-grafikusok művei; csupa külföldi lapból átvett kép maradt. Kevesebb időszerű tárggyal foglalkoztak a cikkek – ezek visszaszorultak a zsugorodó „Mozaik” rovat apró hírei közé.
1882. december 1-től Mikszáth Kálmán és Borostyáni Nándor vette át a szerkesztést. (Mikszáth 1883. december 31-ig maradt társszerkesztő.) Ifj. Ábrányi Kornél ez alkalommal még mindig csak abban látta e laptípus egyedüli jelentőségét, hogy a magyarországi városokból kiszorítsa a hasonló német nyelvű lapokat. A szerkesztők programja a Molnár által megkezdett irányt jelölte meg folytatásul is, sőt, mint mondta, már elsősorban „a magyar szépirodalom organuma, mely azonban felöleli a közhasznú ismereteket is”. A korábbi hibával ellentétben – ti. hogy csak kezdő íróknak adtak helyet – most a neves idősebb generáció megszólaltatását is ígérték. (Ezt azonban {II-2-458.} a még hátralevő másfél év alatt a szerkesztők néhány saját írásán kívül egyedül P. Szathmáry Károly elbeszéléseivel váltották be.) „A mi programmunk röviden: ‚műveket’ közölni (nem irálytani dolgozatokat) – mondta az előfizetési felhívás – s élvezetes, maradandóértékű folyóiratot nyújtani a művelt családoknak.
Ez azonban nem sikerült. Ismeretterjesztő írásai, néhány kivételtől eltekintve, régészettel elegy útleírássá váltak, a fennmaradó helyet a változatlanul selejtes szépirodalom és az illusztrációk töltötték meg. 1883 májusában elbeszéléspályázatot írt ki, de ez sem sikerülhetett szerencsésen, mert a díjkiosztáson és a díjnyertes elbeszélés közlésén kívül (Donáth „Berci” műve Érsekújvárról), nem esett róla több szó.
Végül is 1884. július 1-vel – az előfizetéseket átadva az Ország-Világnak – megszüntették a lapot a Légrády-testvérek. Indokul azt hozták fel, hogy a szerzői jogi törvény életbe léptetésével „…irodalmi viszonyaink közt külföldi írók dolgozatai s külföldi lapok rajzainak felhasználása nélkül ily eddigelé is tetemes áldozatokkal fenntartott vállalatot kellő színvonalon csak oly nagymérvű költekezéssel folytathatnánk, mely költekezés egyáltalán nem állana arányban a hasonló hazai vállalatok közönségének számával, eltekintve attól, hogy rajzok dolgában kizárólag hazai erőkre utalva annyit és oly jót – sajnos, de igaz – nem is adhatnánk…” (1884. 26. 415.)
| 6. AZ EGYÉN A NEMZETI ÁLLAMBAN | TARTALOM | IV. A KISPOLGÁRSÁG LAPJA: A KÉPES CSALÁDI LAPOK |