2. ÚTKERESÉS: SZERKESZTŐK ÉS LAPSZELLEM

A nyolcvanas évek közepéig féltucatszor kapott új szerkesztőt az Ország-Világ.

A fiatal polgári értelmiség egységes szellemű kísérlete. A sokoldalúan művelt, nyugtalan Somogyi Ede (1852–1921) korábban Lónyay Menyhért titkára volt, s ekkor éppen első terjedelmesebb lexikonunkat, a befejezetlenül maradt Magyar Lexikont szerkesztette. Utóbb nemcsak egy sor nagy politikai napilap szerkesztőjeként és munkatársaként lett nevessé, hanem fordításai mellett nyelvészeti munkássága, nem kis részben a sumér – magyar nyelvrokonság hirdetése révén is. Maga is, lapja, az Ország-Világ köré gyűjtött állandó munkatársainak többsége is az ötvenes-negyvenes évek szülötte volt. Mindnyájan polgári értelmiségiek, s a két idősebb munkatárs, Balázs Sándor (1830–1887) és Dux Adolf (1822–1881) is e réteghez tartoztak. Már a hetvenes években ismert publicista volt György Aladár (1844–1906) és zenekritikusként, zeneesztétaként Harrach József (1848–1899, Erődi Béla testvére), ki itt is a zenei rovatot vezette. A képzőművészeti rovat vezetője, Keszler József (1846–1927) négyéves történelmi és filozófiai tanulmányai után ekkor érkezett vissza Párizsból. Az íróként és műfordítóként egyaránt termékeny Szépfaludi Örlősy Ferenc (1845–1906) szerkesztette az irodalmi rovatot, a színházit Szemere Bertalan Attila (1859–1905) fia, ki ugyancsak a közelmúltban végezte be párizsi tanulmányait. a technikai rovat vezetője {II-2-466.} a fiatal Zipernowsky Károly (1853–1942) volt, a későbbi világhírű műegyetemi tanár.

Ez az európai látókörű és részben Nyugat-Európában tanult húsz-harminc éves társaság majdnem teljesen maga írta tele a lapot.

Az „Ország-Világ Képes Lap a Magyar Művelt Közönség Számára” publikált program nélkül indult meg; ezt tudatosan helyettesítette első száma mint mutatvány. Ez a szám azt hirdette, hogy mutatós, korábban nem látott jó minőségű illusztrációk mellett sokszínű és eredeti lap kíván lenni. H. Gréville egy folytatásos regényét leszámítva, nem volt sem idegen, sem más lapokból átvett cikke. A boszniai csataterekről, Bernard Palissyről, a francia reneszánsz kerámia nagy mesteréről és a hazai társadalmi s művészeti jelenségekről változó színvonalon ugyan, de magyar írók-újságírók írtak. Újdonsága tehát nem a cikkek tartalmában, a témák megközelítési módjában állt, hanem eredeti cikkek közlésében és a kiállításában. A Somogyi szerkesztette tíz számot frisseség, objektivitásra való törekvés jellemezte, a hasznos ismeretek terjesztése, a legtágabb értelemben vett felvilágosítás és polgárosítás volt a legfőbb szempontja.

A széles körű tájékozódást és eredetiséget az enciklopédiai lapok típusán belül új rovatrendszerével szolgálta. A szépirodalmi és az önálló, nagyobb ismeretterjesztő cikkek után zenei, képzőművészeti, irodalmi, színházi és technikai rovatok következtek, vagyis a rovat címének megfelelő tárcák mindig ugyanattól a szerzőtől, a rovat vezetőjétől. Ez a forma lehetővé tette volna, hogy ne csak az időszerűség, de az átgondolt, rendszerezett ismeretterjesztés szempontjának is eleget tegyenek a rovatvezető szerzők. Kifejlesztéséhez túl kevés volt az idő: csak az 5–10. számokban valósult meg. Az Ország-Világ első tíz száma magában hordta annak lehetőségét, hogy színvonalas értelmiségi ismeretterjesztő lappá váljék.

A magyaros családi lap. Beöthy Zsolt (1848–1922) volt a következő szerkesztő. Az ekkor már ismert és befolyásos irodalomtudós, esztéta és író egy évig volt főszerkesztő, mellette 1880. januártól kezdve ifj. Szinnyei Józsefnek (1857–1943) mint szerkesztőnek kellett gondoskodnia a program számról számra történő megvalósításáról. A jeles pap-műtörténész Czobor Béla (1852–1904) – a heraldikai rovat vezetője – és Szinnyei az ötvenes években születettek közé tartoztak, ám a többi állandó munkatárs mind egy generációval idősebb volt, így például Bulyovszky Gyula (1827–1883), aki a negyvenes-ötvenes évek népszerű tárcaírója volt, vagy a természettudományi ismeretterjesztő írások gyakori szerzője, a református lelkész Könyves Tóth Kálmán (1837–1924).

Beöthy programja világossá tette, hogy alapvető szemléleti változás következett be a lap életében, hogy az Ország-Világ sem akar azontúl egyebet, mint kizárólagosan a dzsentri családoknak, a dzsentri szellemnek kedvében járni. Már ebben a programban alig szerepelt főnév a magyar jelző nélkül – amely módszert néhány év múlva majd Ábrányi Kornél túlzott még tovább. „Minden törekvésemet arra fordítom – írta Beöthy –, hogy az Ország-Világ {II-2-467.} főgondja Magyarország legyen s a világot magyar szemmel tekintse. Az egész vállalatot magyar szellem lengje át; minél többet foglalkozzék magyar viszonyokkal s jó magyar nyelven legyen írva. – A népszerűség fogalma magában foglalja a tisztességest is. E folyóirat a családok olvasmánya, minden sorában tiszteletben tartja, védi, ápolja amaz erkölcsi eszmét, melynek a család fogalma ad kifejezést.” (OV 1880, 11, 241.)

Beöthy programja szokatlanul világos és kategorikus kifejezése volt azoknak a lapszerkesztői elveknek, melyek majd a nyolcvanas évek második felétől jellemezték különféle indíttatású és célú közművelődési lapjainkat. A magyar szempontok és a magyar szellem kizárólagossága mellé a család erkölcsi eszméje, azaz a szigorú valláserkölcsi alap, a reakcióssá válás jele volt. Beöthy tudományoskodó hangvételű programját az általa szerkesztett első szám nagyszabású szerzői névsora tette teljessé. A nagyobb részben tudományos tekintélyek (Pulszky Ferenc, Xantus János, Fejérpataky László, id. Szinnyei József stb.) mellett az irodalom az idősebb romantikusokat szólaltatta meg (Lévay, Bulyovszky, Vadnay Károly). A tekintélyes szerkesztő és a tekintélyes szerzők közös súlyukkal a tekintélytisztelő magyar dzsentri olvasó jóindulatát így kétségtelenül elnyerték. Beöthyvel meghonosodott az Ország-Világban a demagóg szólamokkal élő, dzsentri szellemű nacionalizmus.

1882. június 1-én ifj. Ábrányi Kornél (1849–1913), az ekkor már gyakorlott lapszerkesztő, sikeres színmű- és regényíró vette át Szinnyeitől a szerkesztést. Szerkesztői időszakának nagy nyeresége volt Reviczky Gyula (1855–1889) néhány irodalmi tárcája. Egészében azonban a munkatársak köre változatlan maradt, az Ország-Világ az irodalmi lap irányába tolódott el. Ábrányi is adott újabb programot. Ez nem volt elvi jellegű, mint Beöthyé, inkább nagyon is gyakorlatias. „Az Ország-Világ feladatát és hivatását úgy fogjuk föl – mondta Ábrányi –, hogy annak, a mellett, hogy a művelt olvasóközönségnek minden igényeit kielégítse, rendeltetése: a hasonló alakú és irányú külföldi folyóiratokat fölöslegessé tenni…” E feladat teljesítésére egészen egyszerű utat nevezett meg: „az irodalom jeles erőinek támogatását” és jó rajzolókat kell szerezni, s mindez neki már megvan. (1882, 20, 457.) Ábrányi szerkesztői idejére azonban egyáltalán nem ez a gyakorlatias szemlélet volt jellemző, sokkal inkább a következetesen képviselt, nagyhangú szólamokkal terhes magyarkodás fokozódása.

1883. október 6-tól két hónapig a kiadó szerkesztette a lapot, illetve Mészáros Istvánt (1857–?) bízta meg a szerkesztéssel, aki egyébként a lap főmunkatársa volt. 1883. december 8-a után közel két évig, 1885. október 1-ig Degré Alajos (1819–1896) szerkesztette az Ország-Világot. A hatvanadik évén túl járó romantikus író negyvennyolcas szelleművé, romantikussá, de mindenekelőtt öregessé és unalmassá tette az Ország-Világot, melyet ez időben alig lehetett megkülönböztetni a Vasárnapi Újságtól. A reformkoréra emlékeztető nacionalista hanghordozását kiegészítette az „idealizmus” védelmével, legyen szó akár szocializmusról, Schopenhauerről vagy Buckle-ról. {II-2-468.}

Egészében a reformkori Magyarország szellemi pezsgését, romantikus idealizmusát és megnyugtató társadalmi progresszióját kívánta vissza.

Alig több mint negyed évig tartott Fekete József (1854–1928) szerkesztősége (1885. október 1-től 1886. február 10-ig), mellette Hevesi József (1857–1929) és Benedek Elek voltak a társszerkesztők. Fekete, a művelődési és művészeti területek sikeres vállalkozója Kecskemétről nem sokkal korábban érkezett Budapestre, s ekkor már ugyancsak Hevesivel voltak a Magyar Salon szerkesztői.

Ellentmondásos kísérlet – meghátrálással. Az Ország-Világ egyéni arculatát végül is Benedek Elek (1859–1929) formálta meg a nyolcvanas évek második felében. 1884 karácsonyától a lap segédszerkesztője volt. Feltűnése egybeesett a lap szerkesztésének megelevenedésével, néhány alapvető szerkezeti és formai módosítással (a fejléc megváltoztatása, a kisebb rovatok súlyának megnövelése a napilapok „pótlására”).

„Székely Huszár”– amint Benedek tárcáit szignálta – 1886. február 13-tól szerkesztette az Ország-Világot. A következőhárom év a lap történetének fénykora volt. Az elődeinél sokkal mozgékonyabb és cselekvőképesebb szerkesztő főként francia, részben angol minták és saját elképzelései alapján szüntelen változásban tartotta a lapot: változott formailag és szerkezetében is; átalakultak rovatai s új, fiatal munkatársak jelentek meg. A szerkesztő mellett a Párizsból nem sokkal korábban hazatért Ambrus Zoltán (1861–1932) két éven át „Május” aláírású tárcáiban éles szemmel és szellemesen készítette vázlatait a korabeli Budapestről és szellemi életéről. Ugyancsak itt kezdte írói pályáját Justh Zsigmond (1863–1894). Bródy Sándor, Mikszáth Kálmán és Ágai Adolf alkalmilag jelentkeztek tárcáikkal, karcolataikkal. 1885 után Kaposi Béla (1858–1890) volt a lap segédszerkesztője. Ismerjük szerkesztőségi feladatait is: kéziratok és könyvek olvasása, a rovatok összeállítása, közben elbeszélések, tárcák megírása és néhány regényfordítás. Kaposi nyomdászként kezdte pályáját Bécsben, majd orvostanhallgató lett, s végül újságíróként agyondolgozva magát, fiatalon halt meg. A nyolcvanas évek második felében volt a lap rendes munkatársa P. Juhász Odön (1865–?) is. A dzsentri származású pénzügyminisztériumi tisztviselő bár még gimnáziumot sem végzett, rengeteget és sok lapba írt, sőt esztétikai monográfiát is kiadott.

Az 1885-ös évfolyam új programnak beillő előfizetési felhívást tett közzé. Az előző két évben a szépirodalmi lap irányába eltolódó szerkezettel szemben ígérte, hogy nagyobb súlyt fektet az ismeretterjesztésre, sőt társadalmi kérdésekkel is foglalkozik majd, mi egy képeslapnak „erkölcsi kötelessége”. A kisebb rovatok terén „gyökeres reformot” jelentett be: az-újdonság rovatban a hét legfontosabb híreit közlik, s ezzel a napilapokat kívánják pótolni. Megszűnt a „Különfélék” rovat, helyette „Innen-onnan” címmel tudatosan nem annyira az időszerűség, mint inkább az érdekesség alapján összeállított híreket közölték. A „Tudomány és irodalom”, valamint a „Színház és művészet” rovatokat élénkítették és ismertető-értékelő rovatot nyitottak „Könyvpiac” {II-2-469.} címmel. A társadalmi kérdésekkel való behatóbb foglalkozás tulajdonképpen azt jelentette, hogy „Vidéki élet” címmel is rovatot indítottak a vidéki „társadalmi”– leginkább társasági – élet közérdekű eseményeinek megemlítésére. 1886 elejétől még újabb rovatok jelentek meg, így a „Természettudományi apróságok”. Mellette a „Nők világa”– amely a divatról és háztartásról szóló írásokat gyűjtötte össze – és az „Orvosi tanácsadó” rovat határozottan a családi lap jelleget erősítette.

Benedek ezekkel az újításokkal és a maga köré gyűjtött jó szerző gárdával élénk szellemű, sokfelé figyelő, érdekes lapot tudott szerkeszteni. Valóban betöltötte az Ágai-féle Magyarország és a Nagy Világ átalakulásával, majd megszűnésével üresen maradt helyet. Elsősorban művészeti és kulturális kérdésekkel foglalkozó képes hetilap volt ekkor, mely hangot adott ugyan különféle nézeteknek, de uralkodott benne a polgári szemlélet, főként néhány állandó munkatársa jóvoltából.

1886. végén irodalmi pályázatot írt ki a lap elbeszélésre, költeményre és tárcára. A lap népszerűségére mutat, hogy a többi hasonló pályázatra beérkező műveknek többszörösét kapták, 57 elbeszélést, 103 tárcát és 223 költeményt. Az elbeszélések között a fiatal kolozsvári újságíró, Abonyi Árpád (1865–1918) műve nyerte a 15 aranyat. Abonyi ettől kezdve sűrűn jelentkezett írásaival itt is, más lapokban is. A tárcák közül két egyformán jónak ítélt közül sorshúzással nyert Bársony Istváné (1855–1928). A másikon egy, a szerkesztőség előtt teljesen ismeretlen név állt, Rab Jenőé– pedig szerzője nem volt más, mint az egy éve már „Május” aláírású tárcáival a lap egyik legfőbb vonzerejét képviselő Ambrus Zoltán. 1887-ben fél évig nem közölt prózai fordítást az Ország-Világ, mert ennyi ideig elegendők voltak a pályázatra beérkezett, közölhető elbeszélések.

Ugyanebben az évben sorozat vállalkozott arra, hogy angol mintára bemutassa a hazai arisztokrácia kastélyait és palotáit. A kísérlet mögött valószínűleg Justh Zsigmond állhatott, a sorozat több tagjának szövegét őírta. A képeket általában a kastélyok birtokosai adták a szerkesztőségnek, olykor maguk vállalkoztak az ismertetés megírására is. Kockázatos volt a sorozat megindítása, hiszen Magyarországon az arisztokráciát nem volt szokás a nemzet részének tekinteni – a sajtóban különösen nem –, s a reformkor óta közhelyszerűen az arisztokrácia ellenében kellett megteremteni a magyar nemzeti nyelvű és szellemű kultúrát. Maga az Ország-Világ is nemrég még Vajda János Végrendelet című versét közölte, amihez viszonyítva meglepő volt ez az új vállalkozása. A sorozatot bevezetőben azzal indokolta a névtelen cikkíró, hogy ma már alig emlékszik valaki a külföldet járó magyar mágnásokra; ezeknek ma már nincsenek „operette-szerű allűrjei”, hanem olyanná váltak, mint a francia és angol főurak. „A magyar úr immár valóban az, a minek lennie kell: a nemzeti élet komoly faktora; otthona ’itthon’ van, a megillető helyen, s nem többé a kerek, nagy világban.” „A mily túlnyomó számban volt közöttük régente a czéltalanul bolyongó viveur, most ép oly túlnyomó számban szilárd tényezője a nemzeti kultúrának. S abból az erényéből, {II-2-470.} a melyre mindig megvolt a hajlandósága, – a művészi iránt tanúsított érzékét, fogékonyságát, áldozatra készségét értjük – a jelenben tekintélyes hasznot élvez a köz is.” (1887. 15. 235.) Hogy még inkább közkincs legyen, ezért mutatják be a kastélyokat és gyűjteményeiket.

A sorozat hét darabja sikert aratott, úgyhogy a következő évben már ez volt az előfizetési felhívás egyik csábító ajánlata. 1888-ban újabb öt résszel jelentkezett a sorozat, de bárhogy is propagálták 1889-re, egy cikk után kimúlt. Nyilvánvalóan nem a sorozat nyersanyaga fogyott el. A „kozmopolita” szellemű arisztokrácia és mégoly egyedülálló művészeti kincsei érdektelenek lettek. A legfőbb érték ekkor már az önelvűen magyar, a „magyar nemzeti” volt, s ennek jelszavával a dzsentri nemzetfelfogásban, a „faji” egységben kívántak minden társadalmi osztályt, minden kulturális hagyományt és a különböző műveltségű rétegeket egyesíteni. Benedek Elek egyik tárcájában meg is adta a lapnak ezt az újra felelevenített alaphangját, mondván, „…az állana a haza érdekében, hogy az összes osztályok vállvetve dolgozzanak a magyar nemzeti állam örök időkre szóló megépítésén”. (1890. 14. 220.)

Benedek Ország-Világa a többi hasonló lapnál eleve jobban ki volt téve a nacionalista szemlélet térhódításának. Kiemelt helyen és érzelmileg elfogódottan, rendszeresen foglalkozott Erdéllyel és az Erdélyrészi Magyar Közművelődési Egylet működésével, ezáltal pedig a kérdések értékelése és mérlegelése helyett szüntelenül beleesett az érzelmi színezetű retorikába. A kilencvenes évekre a kitüntető figyelem már türelmetlen nacionalizmussá vált; ezen a téren az óvatos-unalmas Vasárnapi Újságon túlment az Ország-Világ.

Benedek a nyolcvanas évek végére maga köré gyűjtötte a fiatal konzervatív írókat (Herczeg Ferenc, Beniczkyné Bajza Lenke) és a hazafias gyermekírókat: Pósa Lajos mellett irodalmi műveivel rendszeresen feltűnt Tutsek Anna és „belső dolgozó társ” volt Gaal Mózes. Az itt kialakított konzervatív hazafias együttessel alapította meg Benedek és Pósa Az Én Újságomat 1889 legvégén. A nemzetiségekkel szembeni agresszív nacionalizmust ekkor Szokolay Kornél elmefuttatásai már rendszeresen képviselték. E hang uralomra jutása egyúttal azt is jelentette, hogy a polgári szelleműírók lassanként eltűntek a munkatársak közül – legnagyobb veszteségként Ambrus Zoltán tárcái 1888 végén.

A lap szellemi lendülete alábbhagyott, kimerült, s ugyanebben a mértékben növekedett a napi politika iránti érdeklődése. A következő év elejétől, a parlamenti véderővitával párhuzamosan, erősen függetlenségi hangon szólalt meg, minden rovatára rátelepedett a politikum, tárcáiból szinte vezércikkek lettek. Ugyanekkor (bizonyára nem a politikai kielégítetlenség jelképezésére) egyre növekedett az aktok és félaktok száma. Az 1880-as évek közepétől megjelenő „pikáns lapok” (Amor, Pikáns Lapok, Magyar Figaró stb.) hatása az Ország-Világban is éppúgy megjelent, mint a többi korabeli családi jellegű lapban. A meghökkentő képötletek – mint például egy Hajóskapitány feliratú{II-2-471.} pucér nő és a számos, telt idomú, meztelen női szent – képmutatóvá és olykor természetellenesen fülledtté tették a lap hangulatát.

Valójában nemcsak a lap hangneme, de jellege is megváltozott a nyolcvanas évek végén. Közművelődési érdeklődése annyira csökkent, hogy 1890-től már joggal nevezte önmagát „szépirodalmi képes hetilap”-nak.