3. POLGÁROSODÁS ÉS SZNOBIZMUS

A programként megjelent első előfizetési felhívásból – azon kívül, hogy a lap az ismert, népszerű írók fóruma akart lenni – csupán azt tudjuk meg, hogy meg még ennek a lapnak is fő indítéka a német, „selejtes folyóiratok” kiszorítása volt. Ennek szellemében pedig az eredeti közlemények publikálása, a szerkesztők szavaival élve azért, hogy „változatos rovatainkban magyar élet és magyar szellem uralkodjék”. Az egykorú közművelődési lapok közhelyszerűen ismétlődő kitételei ezek, s nem a tartalomról, hanem a különféle tárgyak megközelítési módjáról szólnak csak.

A Magyar Salon sokáig kevés kivétellel tényleg magyar szerzők műveit közölte, sőt egyedülállóan évekig csakis eredeti rajzokat publikált. Magyarságának tartalma azonban az volt, hogy a polgárosodás útját értelmezte és kísérte nyomon. A többi lapból ekkor már többnyire hiányzó társadalomelemző, filozófiai, ideológiai és elvi kritikai írások itt rendszeresen megjelentek. Minden számba jutott belőlük. A filozófiai-világnézeti irányzatok esztétikai és etikai oldala volt kidomborítva. Reviczky Gyula az I. kötetben pártfogásába vette Schopenhauert és a „pesszimizmus filozófiáját”, a II. kötetben pedig Justh Zsigmond írt terjedelmes esszét a „francia pesszimizmus vezéralakjáról”, Paul Bourget-ról. Mind filozófiai, mind társadalomtudományi volt Tassy Pál Romantikus közgazdasági tanok címűértekezése a francia utópista szocialistákról és ennek mintegy folytatásaként Fekete – Ignác, de talán József, az egyik szerkesztő– írása Saint-Simonról és „követőiről”, Louis Blanc-ról, Marxról és Lassalle-ról. Míg a „pesszimista” filozófiai és lélektani áramlatokat a Magyar Salon cikkei védelmükbe vették a hazai hivatalos és általános elutasítással szemben, a kommunizmussal és a tudományos szocializmussal foglalkozó cikkek ezekről mint a legfenyegetőbb társadalmi és etikai veszélyről beszéltek, s megnyugtatásként örömmel mutattak fel bármilyen súlyú véleményt, mely cáfolni igyekezett e tanokat, és főleg azokat, amelyek kétségbe vonták társadalmi következtetéseik helytállását.

Társadalmi kérdésként a hazai polgárosodással, a polgárság és demokrácia összefüggéseivel foglalkozott az első kötetek több terjedelmes és igényes tanulmánya. György Aladár a nők helyzetének változását elemezte, Beksics Gusztáv azt vizsgálta, hogy milyen szerepet töltsön be a „Polgári elem a magyar társadalomban”, Zilahi Kiss Béla pedig Baross Gáborról rajzolt portréjában a magyar középosztály társadalmilag perspektívátlan helyzetét villantotta fel a VI. kötetben. Beksicsnek, a polgárosodás szószólójának, az egykori centralisták egyik utolsó leszármazottjának tanulmányától többfelé ágazó út indult. A városi polgársággal foglalkozó Beksics írása után néhány {II-2-480.} számmal Mezei Ernő a népi polgárosodás gondjait és a társadalmi demokratizmus térvesztését taglalta. Egy évvel később Neményi Ambrus – gondolataival tovább vive Mezeiéit – már „népies” tanokat szegezett szembe a várossal mint elvont kártevővel.

Beksics értekezése bekapcsolódott egy másik sorba is, mely a magyarság létkérdéseivel és a nemzeti kultúrával foglalkozott. Vajda János „Üdv a szépirodalomnak!” címmel megjelent elmélkedésének egyik alapkérdése volt „modern kultúraképességünk ereje”, amely hivatott a „forradalmár és táblabíró politikusoktól” átvenni a nemzeti hírnévszerzés, a hódítás feladatát. Halász Sándor alapjában kritikusan vizsgálódva, szintén azért ajánlotta a műveltségi színvonal emelését, mert a modern korban csak úgy lehet egy nemzet „hatalmas”. Ezek után Beksics idézett írása úgy kapcsolódott e kérdéskörhöz, hogy az a polgárosodás és a demokratizmus egyik fő indokául azt hozta föl: ezek gyorsítják és teszik tökéletessé a magyarosodást.

1884–85-ben, az első három kötetben a Magyar Salon arculatát a társadalmi kérdésekkel való intenzív foglalkozásának komolysága, súlya határozta meg. Cikkeiben a hazai társadalmi fejlődés kérdései ekkor függtek össze legerősebben és legszervesebben minden tudományos és művészeti kérdéssel, jelenséggel. A következő három kötet (1885–86) elkülönülő periódust jelentett a lap történetében. A társadalmi kérdések jelentőségéből levont következtetések megjelentek a lap szerkezetében is – másfelől azonban az átmenet éppen a társadalom iránti érdeklődés csökkenése, beszűkülése felé mutatott. A IV. kötettől kezdve a társadalmi és művészeti kérdésekkel foglalkozó tanulmányok kerültek a tartalomjegyzék élére, felváltva ott a szépirodalmi műveket. Ez is a folyóirat társadalmi és művészeti jellegét domborította ki. Újdonságként sorozatokban bemutatta a hazai társadalmi élet szereplőit. „A jótékonyság nemtői” címmel először számonként egy-két oldalon 6-12 asszony arcképét közölte; ezek mind különféle jótékonysági egyesületek elnökei, vezetői voltak. Őket a későbbi években a főispánok és a polgármesterek arcképcsarnoka követte. A jótékony hölgyek és a főispánok jelentős részben a magyar arisztokrácia tagjait jelentették. Emellett rendszeresen megjelentek az álneves Márius Pál írásai, amelyek kizárólag az arisztokraták életformáját mutatták be és magasztalták. Szenvelgő, idegenes hangvételük mind a Magyar Salonban, mind általában a hazai közművelődési sajtóban merőben újat, szokatlant hozott. A lap ettől kezdve határozott propagandát csinált az arisztokrácia kulturális szerepének, művészetekkel átszőtt életvitelének. A hosszú időn át rendszeresen megjelenő High Life című tárcák mellett Klotild főhercegnő alcsúti műterme, a „Főrangú műkedvelők” és hasonló cikkek jelentek meg gyakran. A polgárosodásunkkal, a társadalmi kérdésekkel való foglalkozás ebben a három kötetben adta át helyét az arisztokráciával történő foglalkozásnak. Ezzel a tendenciával párhuzamosan programszerűen erősödtek a „magyar nemzeties művelődésre irányuló” törekvések. Ennek hátterében a művelődés helyett egyre inkább a nacionalizmus húzódott {II-2-481.} meg, s ekkor jelentkezett a lap hasábjain az első szélsőségesen soviniszta-nacionalista írás is (Rudnyánszky Gyula).

1887-től újabb szerkezeti és szemléleti átalakulás látszódott a lapban. A tanulmányok ritkultak, ami megmaradt, az is inkább tárca jellegűvé vált; helyüket a szépirodalom és az egyre több és terjedelmesebb útirajz, útibeszámoló vette át. Az a polgárság iránti, meglehetősen határozott és következetes társadalmi érdeklődés, mely a lap első három kötetét teljességgel s a következő hármat még részben jellemezte, most a polgárosodás más oldalainak adta át helyét. Az arisztokrácia iránti érdeklődésben a sznobizmus vegyült a nagypolgári assszimiláció útjának keresésével. Emellett jellemző volt témaköri színesedése. Számos sporttárgyú cikket publikált a nyolcvanas évek végén (elsősorban Porzsolt Kálmán írásait) és a lap végén, a kis rovatok között immár rendszeresen megjelent a világ technikai újdonságait bemutató rovat – éppen akkor, amikor a többi közművelődési lapból ez már nagyrészt kirostálódott.

Állandó és legfontosabb témaköre most már a társadalmi ranglétra legfelsőbb fokain állók életének, működésének figyelése volt. Legkülönbözőbb ürüggyel – általában íróként – szüntelenül megjelent egy-egy arisztokrata hölgy, aki minden esetben „épp oly szellemes, mint jó” volt. Hosszabb cikket kapott „a magyar király-kisasszony eljegyzése”, vagyis Mária-Valéria esküvője, Rudolf trónörökösről egy fél szám szólt öngyilkosságakor, sőt szakosított számot szentelt a lap a Habsburg főhercegnők irodalmi működésének. Ugyanilyen szám mutatta be a magyar főpapságot is; a korra jellemzően, Kossuth-idézettel támasztva alá feltétel nélküli dicsőítésüket.

A hazai művelődés kérdéseivel továbbra is programszerűen foglalkozott. A részben szakosított számok között most jelentek meg városainkat, a közigazgatási intézményeket, a sajtót vagy a magyar ipart bemutató számok. E témákkal haladásunkkal megelégedve foglalkozott a lap, az ország kulturális-civilizációs fejlődésében nem látott problémát. Az még önmagában nem jelentene sokat, hogy ilyen derültnek látta a képet előfizetési felhívásaiban, sokkal jelentősebb volt azonban, hogy csak kivételként fordult elő olyan cikk, mint például Bobula Jánosé, mely iparunk fejlődését sokkal inkább megnyugtató szólamnak tartotta, mintsem a kor igényeit kielégítőnek. Gondtalan megelégedettség idilli képe rajzolódik ki a Magyar Salon e köteteiből. Disszonáns hangot csak a XII. kötet (1890) erdélyi, EMKE-száma szólaltatott meg, mely éppen türelmetlen nacionalista hangjával leplezte le a látszólagos optimizmust.