{II-2-482.} 4. „A MAGYAR ÉLET ÉS MAGYAR SZELLEM URALKODÁSA”

A nyolcvanas évek nacionalizmusának egyik megnyilvánulása volt, hogy minden lap szüntelenül bizonygatta „magyar szellemét”. A magyarosság mint „világnézet” volt az elsőrendű programpont – a Magyar Salon esetében a szerkesztőség nem is hivatkozott másra. Ez részben védekező jellegű volt – a német lapok programszerű kiszorítását már említettem –, másrészt viszont bizonygató vagy éppen dicsekvő. Az V. kötet előfizetési felhívása például csak arról szólt, hogy a Magyar Salon nemzetközi sikert ért el kizárólag speciálisan magyar jellege miatt. „Előkelő német, francia és angol folyóiratok igyekeznek megszerezni tőlünk eredeti magyar képeinket és jelesebb közleményeinket”– mondta. S ez csupáncsak annak a törekvésnek eredménye, hogy „minden tekintetben eredetiek legyünk és változatos rovatainkban magyar élet és magyar szellem uralkodjék”. A XII. kötet előfizetési felhívása ugyanígy lelkesedett, de immár hazai sikerre is hivatkozott s a „magyar életnek” fejlettségét kívánta tükrözni. A Magyar Salon „a magyar irodalom, a hazai művészet és a magyar társadalmi élet legtekintélyesebb organumává küzdötte fel magát – írta az előfizetési felhívás. – Főcélja,… hogy képviselője, hű tükre legyen annak a gyors, meglepő haladásnak, mellyel nemzetünk a művelt világ tiszteletét szerezte meg magának. Minden ízében magyar és eredeti…folyóiratunk egyesegyedül hazai irodalmunk és művészetünk erejére támaszkodott és ebben találta sikerének biztosítékát.”

A programokhoz képest meglehetősen kevés írás foglalkozott önállóan a magyar kultúra kérdéseivel. Vajda János – aki az előző években a Vasárnapi Újságban álmodta nagynak a magyarságot – már említett, Üdv a szépirodalomnak című tárcájában, bár egészében a sajtó üzleti szellemét elemezte, alapkérdésként az általánosított nemzeti tudat betegségét helyezte a központba. „…Daczára, hogy a mai könyv- és újságíró mindig csak a nemzeti jellemnek hízelgő fényes oldalát mutatja föl, a nemzet jövőjéről álmodozó hazafi lelkét nem ittasítják mostanság oly ragyogó képek, mint e század második negyedének vérmesen reménykedő, tavaszias hangulatú, boldog ifjú korszakában”. Az okot a „nemzeti géniusznak” hízelegve, ismét csak az osztrák elnyomásban jelölte meg. „Mintha a 49-iki balvégzet – írta –, e zord vadász, az idegen győző képében megsebezte volna a nemzet géniuszának magasan szárnyaló saskeselyét és az most szárnyazottan sülyedne egyre alább-alább, olykor épen a föld porát horzsolva fényes arany tollaival…” (1885. II. 191.)

Halász Sándor néhány hónappal később megjelent értekezése szűkebben foglalkozott a politika és a tudomány, a politika és a kultúra összefüggéseivel. Történeti oldalról magyarázta a mindent átható politizálást, tudományos és kulturális életünk fejletlenségét. A politikai pártérdekek és „magasabb érdekek” mint a nemzeti hiúság szolgálata, nálunk nagyon gyakran elnyomják az igazság szempontját, írta. Bár Halász sem kerülte ki a művelődés fontosságának indoklásánál a nemzeti nagyság hangoztatását, mégis a {II-2-483.} kor közművelődési sajtójában ritka módon mértéktartó volt. „…Ma már csak az a nemzet lehet hatalmas – írta –, a mely kultúrája által vív ki magának positiót; a kultúra az, a mely politikailag súlyt és függetlenséget kölcsönözhet és csak az a helyes politika, a mely a nemzetet a culturának minél több és minél tökéletesebb institúczióival ajándékozza meg.” (Politika és tudomány. 1885. II. 490.)

A nemzeti kultúra és helyzete, mint általános eszmefuttatás tárgya, hosszú ideig nem került elő a Magyar Salonban. Rudnyánszky Gyula Erdélyi riadója viszont már a türelmetlen nacionalizmus hangja volt. A vers hirdette, hogy nincs még vége a honfoglalásnak, most vér nélkül kell a magyarságnak hódítania. Ezt a munkát akarta ő is szolgálni. „Ihlettől reszketve”„harsogja”:

„Már kél a nap, már ébred a homályban
A szebb jövő, melyet ma köd takar:
Azt vallja nyelv, sziv majdan e hazában:
Csupán egy nemzet él itt, – a magyar!” (1886. V. 122.)

Rudnyánszky jelentkezését követve ugyanezt a hangot tette magáévá a lap akkor, amikor 1889-ben külön számot szentelt az Erdélyrészi Magyar Közművelődési Egyesület bemutatásának. Az EMKE elnöke, gr. Bethlen Gábor foglalta össze nyíltan a publikációk célját: figyelmeztetni az államot arra, hogy nem vesz részt kellő súllyal a magyarosítási mozgalmakban, nem a várakozásnak megfelelően támogatja őket anyagilag, eddig a parlament nem foglalkozott velük, se kormányintézkedés nem történt érdekükben. „…Az állam – írta – eddigelő egymagára nem volt képes a jellegét e hazának erősbítni, fejleszteni; a magyar társadalomnak kellett, hogy segítségére jöjjön az államnak, hogy teljesítse részben azt, a mit más államban államilag teljesítnek. A gombaként keletkezett magyar hasonirányú egyletek tanúskodnak leginkább arról, hogy égető szükség volt ez ország különböző vidékein az elnemzetleniesedés ellen társadalmilag szövetkezni…” (1889. XI. 645.)

A Magyar Salon fél évtized alatt a magyar művelődés, kultúra szolgálata helyett átszegődött a társadalmilag agresszív nacionalizmus szolgálatába. Ezt az eluralkodó hangot egyetlenegyszer törte meg Bodnár Zsigmond A nemzeti szellem- és műveltségről című cikkével. (1890. XII. 100–106.) Az elterjedő műveltség fő jellemzőjének éppen azt tartotta, hogy csökkenti a nemzetek elzárkózását, egymással szembeni idegenkedését, mert a szellemi világban, az emberi alkotások világában mindenütt szükségszerűen jelenik meg az idegen hatás. Ettől azonban, szerinte, még nem kell félteni a nemzeti kultúrát, jelleget, abból csak azok a jegyek esnek ki az idők során, melyek már nem felelnek meg a fejlődő műveltségnek. Bodnár cikke, példáitól eltekintve, nem foglalkozott a speciálisan magyar nemzeti kultúrával. Megmaradva az általános művelődéselméletnél s lényegében a lap szellemével ellentétes elméletet közölt.