{II-2-484.} 5. „SZŰK ÚTON A DEMOKRÁCIA ÉS A REAKCIÓ”

A Magyar Salon a nyolcvanas évek végéig elsősorban társadalmi és művészeti folyóiratnak nevezte önmagát. Bár a különböző művészeti ágakra vonatkozó közleményei tették ki a mennyiségi többséget, ezek azonban túlnyomórészt megmaradtak a szűk, napi kritikai szinten. Amennyiben ezen túlléptek, általában a társadalmi kérdésekhez kapcsolódtak (ritkább esetekben filozófiai áramlatokhoz). Alapvetően társadalmi kérdésekkel foglalkozott mindvégig, sőt első periódusában, 1884–85-ben a társadalomelméleti kérdések is többször hangot kaptak. Ekkor is, kisebb részben a következő periódusban is a cikkek összessége aktív érdeklődésre mutatott, e kérdésekről vita folyt–1887 után viszont elvileg már nem foglalkozott velük.

A lapnak a megindulását követő elsőéveiben kétségtelen volt polgári jellege. Ez a hazai polgárosodás és a polgári világnézet igenlését, s mint már utaltunk rá, a szocialista tanok elutasítását jelentette. Időrendben először, az első két kötet egy-egy értekezésével a szocialista tanoktól határolta el magát. A színműírással is próbálkozó kecskeméti jogakadémiai nemzetgazdaságtan tanár, Tassy Pál Romantikus közgazdasági tanok című cikke után Fekete A tudományos szocializmus céljai című írásában lényegét tekintve helyesen értékelte ennek jelentőségét, s éppen mert világosan megfogalmazta, hogy mekkora veszélyt jelent a polgári társadalomra nézve, ezért foglalkozott az amerikai W. G. Sumner tanulmányaival, melyek, szerinte, megcáfolják e tanokat. Individualista alapról szemlélte a tudományos szocialista tanok társadalmi elterjedésének veszélyét, s ugyanezen alapról hitt abban, hogy végső soron mégiscsak kudarcot fognak vallani. A tudományos szocializmus elmélete veszélyesebb, mint az utópista kommunistáké, mondta, „…mert míg ez közveszélyessége, absurditása által kelti fel maga ellen a védelmet, addig az előbbi lassan dolgozva, eléri félig czélját, s várakozik, hogy ismét egy lépést tehessen. Minden átalakítás, mely erőszakkal, az egyéni szabadság korlátozásával történik, veszélyes s nem tartós.” (1885. II. 654.)

Szerkesztői koncepció eredménye is lehetett, hogy a kizárás és elhatárolódás után a célt akarta megmutatni a lap, és már a következő kötetben két tanulmány foglalkozott polgárosodásunk kérdéseivel.

Beksics Gusztávnak a Polgári elem a magyar társadalomban című terjedelmes és kiváló tanulmánya gazdag, szétágazó tartalmával és széles vizsgálódási körével képes volt bemutatni hazai polgárosodásunk és a polgárosító törekvések ellentmondásosságát. A polgári demokráciát Beksics felfogásában a magyar állami és nemzetiségi hegemónia biztosítása érdekében is meg kell teremteni úgy, hogy a társadalmi osztályok helyett nemzeti alapon szervezett társadalmat eredményezzen. „És mert a demokrácia a nagy kiegyenlítő, a nagy összeolvasztó, azért vagyok a demokrácia híve – írta. –A demokráciának kell minden társadalmi osztályt az egységes magyar társadalommá szervezni s a nemzeti munkára felfegyverezni. Fajunk csak úgy oldhatja meg feladatát, csak úgy szilárdíthatja meg végleg a magyar államot, {II-2-485.} úgy bontakozhatik ki a pénzügyi és nemzetiségi veszélyek közül, ha valamennyi társadalmi osztály egymást kölcsönösen támogatja. Vagyis, ha az osztályok eltűnnek, s elfoglalja helyüket az egységes, semmi osztály- és felekezeti érdek által fel nem tagolt nemzet.” Ez alaptétele folytán a polgárság fő funkcióját is a magyarosításban látta, mondván, „mindig a polgárság az, mely assimilál, mert csak a polgárság képes magából rajokat kibocsátani, csak az iparosok és kereskedelmi elem képes a nemzetiségi vidékekre behatolni”. A magyarságnak már nincs ideje bevárni a polgári fejlődés természetes menetét, „nemcsak a gátakat kell elhárítani a polgári elem fejlődésének útjából, hanem mesterségesen kell azt siettetni…Az államnak meg kell tenni minden lehetőt az ipar és kereskedelem emelésére, s a városok fejlesztésére.” A társadalomnak ugyanilyen fontos szerepe van a polgárság fejlesztésében, főleg az, hogy lehetővé tegye: polgárságunk valóban és teljesen polgár legyen, hogy „az arisztokráczia és gentry tagjai legyenek polgárokká és ne a polgár álljon be arisztokratának”. Márpedig „a retrográd áramlat most teljesen korrumpálni indult polgárságunkat”. Ennek a reakciónak veszélyét végül már imperialista nacionalizmussal indokolta. „A gentry megvédte, fenntartotta a fajt, ez örökérdeme; de egyedül nem képes tovább teljesíteni nemzeti hivatásunk feladatait, mert többé nem a faj fenntartásáról, hanem kifejlesztéséről; nem a nemzeti védművek megvédelmezéséről, hanem diadalmas előre nyomulásról van szó.” (1885. III. 47–55.)

Beksics világos gondolatmenetű, átfogóan érvelő tanulmánya egyike volt a Magyar Salon legjobb írásainak. Éppen ezen erényei teszik a nyolcvanas évek nacionalizmusának fontos dokumentumává. Ez az ideológia már csak látszólag kötődött általános társadalmi és történelmi folyamatokhoz: minden társadalmi formáció, elmélet és jelenség kizárólag a partikuláris nemzeti jelentőségére vonatkoztatva kapott értelmet. Maga Beksics Szalay, Eötvös, Csengery és Kemény műve folytatójának nevezte magát, ám e gondolatkörrel is világossá tette elméleti síkon is az elszakadást tőlük. A különbség alapvető. Az előbbiek annak lehetőségét keresték, hogy a magyar társadalomfejlődés hogyan tudná utolérni az európait, Beksics elmélete viszont az európai mintákat és tanulságokat – olykor értelmüket megváltoztatva – csakis az elvonatkoztatott nemzeti érdekekre kívánta felhasználni. Tény, hogy a nyolcvanas évek európai liberalizmusa is erősen nacionalistává vált, tehát a tényt tekintve Beksics lépést tartott korával – csakhogy lényegéből következően maga a nacionalizmus állított korlátokat a nemzetek, nemzeti kultúrák közé, a szeparált, a polgárosodás útjának kezdetén tartó nemzeteknél veszélyesebben, mint a fejlett polgári társadalmak esetében.

Beksics tanulmányának érdekes párját képviselte ugyanabban a kötetben Mezei Ernőnek, az Egyetértés vezércikkírójának, a függetlenségi párt egyik vezéralakjának Népünk és democratiánk címűértekezése. Számos megfigyelése a demokrácia hazai térvesztéséről s ennek megokolása azzal, hogy a polgárosodásból ki van zárva a nép – alapjában kiegészíthette volna Beksics gondolatmenetét. Mezei írása azonban megmaradt a reformkori, a romantikus {II-2-486.} népfölemelés kívánásánál, s a népről szerzett valóságos ismeretek helyett a világ legkiválóbb, legtehetségesebb és legdemokratikusabb érzelmű népéről alkotott nemzetkarakterológiát nyújtott. Miközben visszautasította a demokrácia „kisajátítását” a városi polgárság által, ő maga a demokrácia fogalmát értelmetlenné tette a társadalmi problémákat és formációkat összemosó, körülhatárolatlan népfogalommal. A Beksics-féle, nacionalizmusba torkolló társadalmi programnak nem tudott ellenfele lenni, sőt a romantikus népkarakterológiával még meg is erősítette egy újabb oldallal.

Az ellentétek összefonódásának találó és kívülállóan kritikus képét Zilahi Kiss Béla adta – hogy ezzel befejeződjék a Magyar Salonban a hazai társadalom vizsgálata. Június álnéven Baross Gábor portréját vázolva, a magyar közélettel foglalkozva jutott el annak megfogalmazásához, hogy „a magyar közélet az utolsóévekben gondolatokban szegényen, a nyugati haladástól izolálva fejlődik, annyira, hogy egy ember, ki Budapest utczáin középkori lovagkosztümben sétálna végig, nem keltene nagyobb feltűnést, mint politikus, ki közéletünkben európai eszmékről és reformokról mert szólani.” Ekképp egy évtizeddel megelőlegezve a mikszáthi társadalmi szatíra egyik alapötletét (Új Zrínyiász), az etatizmus, az „állami omnipotenczia” európai eszméjének magyarországi sorsát is felvázolta.

„A haladó demokraczia minden reményét az állam végleges győzelmére alapítja.

Ugyanazt várják a feudalismus legújabb hirdetői.

A demokraczia és a reakczió alig tudnak egymásnak kitérni, olyan közel jutottak egymáshoz ezen a szűk úton.” (1886/87. VI. 474.)