1. AZ IRODALMI TÖMEGSAJTÓ KÉSZÜLŐDŐ, FRAGMENTÁLIS, „MANUFAKTURÁLIS” ELŐSZAKA

Hogy a szépirodalmi lapkiadást mindenkor az irodalmi élet, az irodalmi termés bőségének és minőségének, a vállalkozói kedv és érdek élénkségének s az olvasói igény és az előfizetői készség tartósságának és határozottságának háromsága szabja meg – ritkán mutatkozott meg oly világosan, mint a dualizmus korának első negyedszázadában. A magyar litterátus sajtó egyik legmélyebb apályát s egyik legfragmentárisabb szakaszát, s e kettővel együtt egyik leginkább arctalan, egyik leginkább jellegtelen korszakát teszi ki e századnegyed. Egyetlen oly hosszabb életű, nagy elterjedettségű jelentős lapot sem mutatott föl a periódus, amelyben az irodalom többségben lett volna, s amely anyagának válogatásában határozott esztétikai irányt és minőségkövetelményt érvényesített volna. Az utóbbi két mellékmondatot azért húzzuk alá nyomatékosan, mert ugyanekkor egy oly lapot éltetett ez az időszak, amilyet sem azelőtt, sem azóta nem látott a magyar irodalom története, de bármely irodalom története is alig. A Fővárosi Lapok c. – mint a fejlécen állt – „irodalmi közlönyt” Tóth Kálmán napilapként indította el, 1864-ben, s a lap hosszú élete folyamán (1864–1903), rövid periódusoktól eltekintve, kivált az első szakaszban, tartotta is a napi megjelenést. A lap azonban prototípusa volt az irányzati s a minőségi vegyülékesség példájának, s majdnem egész pályafutásán át a műkedvelés, a provincializmus, a dillettantizmus s a valódi irodalom határán ingadozott, közelebb mindig az előbbihez, mint az utóbbihoz.

A Fővárosi Lapok említésével, s megjelenésének és minőségének paradoxosával kezdeni az áttekintést azért is tanácsos, mert a kiegyezés előtt jött létre éppúgy, mint ahogy a szellemiség is ekkor fogant, amely testet öltve, kifejlődve karakterizálta az egész negyedszázadot. Az a ma már általánosan elfogadott fölismerés nyer igazolást e területen is, hogy a kiegyezés csak betetőzte, és szabad pályáját nyitotta meg az abszolutizmus korában megindult s az 1859–61-ben kiformálódott folyamatnak.

A folyamatot, e tekintetben, más egyebek mellett, főleg három tényező határozta meg. Az országot irányító egykori nemesi, most már birtokosi réteg jórészt elvesztette érdeklődését az irodalom iránt. Az irodalom mint a nemzeti-politikai cselekvés és eszmecsere egyik fő kommunikációs területe, ami e réteg jelentős része számára a reformkorban volt, s mint a cselekvés és eszmecsere pótmezőnye, ami meg ugyane réteg többsége számára a Bach-rendszerben {II-2-401.} lett, a birtokosság többsége részére most immár megszűnt lenni. Politizálhatott, politikai lapot olvashatott, szónokolhatott, gyűlésezhetett. Az a polgári értelmiségi réteg viszont, amely, a Bach-korszak minden hivatalos törekvése ellenére, kivált a kiegyezés közeledtén, rohamosan magyarosodott, hazai németből, zsidóból, rácból s más etnikumú és kultúrájú eredetből, s nem utolsósorban az igazgatási, gazdasági s egyéb szakemberként idetelepített hivatalnokokból – ha olvasott is szépirodalmat, egyelőre még alapműveltségének nyelvén, elsősorban a németen olvasott.

De maga az irodalom is tanácstalan tétovaságban habozott a kiegyezés teremtette új politikai és társadalmi, gazdasági és művelődési helyzettel és lehetőségekkel szemben. Nem utolsó helyen, kétségkívül, azért is, mert egy egész sor dőlt ki épp a mozgató, a sugalló egyéniségek közül ezekben az években az irodalomból. Az idősebbek közül elég említeni a lapszerkesztésre szívesen vállalkozó Erdélyi Jánost, s a lapszerkesztésben nagy gyakorlattal rendelkező Kemény Zsigmondot, de a kevésbé mozgékony vidéki Tompát és Madáchot is: A fiatalabbak közül a szintén erős szervezőkészségű és -kedvű Zilahy Károlyt és Reviczky Szevért meg a visszahúzódóbb Bajza Jenőt. Elsősorban azonban mégsem ez volt a tétovaság fő oka. Arany lapjai csődje láttán (Szépirodalmi Figyelő1860–62, Koszorú1863–65) csalódottan fordult el, nemcsak a szervezéstől, az irodalmi élettől, de az irodalomtól is. Eötvöst a közélet, második minisztersége kötötte le. Csengeryt, az örök kezdeményezőt, az új társadalmi-állami berendezkedés ezer gondja foglalta el. Szépirodalmat is, főleg azonban szépirodalmi kritikát is közlő magas nívójú Budapesti Szemléjét anyagiak s közönség híján s szerkesztői-szervezési idő híján épp 1867-68-ban kellett beszüntetnie.

Ami azonban fontosabb: közönségük érdekét vesztette irányuk iránt, maguk pedig elbizonytalanodtak, miként kell s lehet érvényesíteni polgárosító liberális eszméiket, s népies, félig realisztikus, félig romantikus, többnyire historizálva s eszményítve nevelő irányukat. Legpregnánsabban ez érdekvesztés elbizonytalanító hatását Arany fejezte ki, Elbeszélő s elegyes költeményei híres és keserű 1867-es előszavában: „Kritikai lapszerkesztésem alatt alkalmam volt meggyőződni, hogy praeceptorságom nem kell senkinek – jó, hát nem kell.” Az új helyzetben önmaguk számára sem látszottak eszméik immár oly biztos érvényűeknek és oly hatékonyaknak, mint az 50-es években s 61 táján. Az új helyzet új, liberális reformeszméket, új, realisztikusabb formákat, új, polgáriasan kritikaibb irányt kívánt; új kérdéseket tett föl, új problémákat teremtett, új élményeket nyújtott földolgozásra. Jókai ugyan folytatta, s önmagán belül bizonyos mértékig meg is újította, mindenekelőtt Az arany ember-ben, irányát, Gyulai ugyan készen állt a népiesség eszmei védelmére, Vajda pedig ezután bontotta ki még igazán tehetségének javát, s alakította ki karakterisztikumát; oly törekvéseket kezdeményező, organizáló, összefogó erőt azonban, amelyre a közönség rezonált volna, már egyik sem sugallt. Így a kiegyezés első esztendeiben valamely határozott irányt {II-2-502.} reprezentáló lapja a magyar literatúrának nem volt; sőt még csak jelentős nívót vagy tábort egybefogó lapja sem.

A közönség, amely valódi új irodalmat szeretett volna, mindössze maroknyi volt. Nagyobbrészt a városba telepedett nemesi eredetű, kisebb részt a régebbi vagy az új polgári származású hivatalnok rétegből tevődött össze. Azok a fiatal írók, akik ugyancsak magukban hordták az új igényét és ki is próbálták elégíteni azt, jórészt elszegényedett középbirtokosi családokból kerültek ki. Vajmi homályos volt azonban mind bennük, mind közönségükben az új mibenlétének kívánsága. Ezért az első kísérletek mintegy a nemzedéki összefogás jegyében születtek, az öregebbekkel, a bezárkózottakkal, a pozicionáltakkal, a csupán folytatókkal szemben. Írói eszméiket az előttük járó nemzedékek provinciálisnak s avultnak tekintett eszméivel szemben a világirodalom korszerűnek érzett ideáiból vélték meríteni. Valójában azonban nem saját évjárataik valódi nyugati, európai újdonságaihoz fordultak, hanem elsősorban a Neues Deutschland eszméihez s a francia későromantika Hugót másoló másod-, harmadvonalához; bár a magabiztos pozitivista természettudományosság szólamai sem hiányoztak náluk.

Nagyon fiatalok voltak, többnyire harmincon alul, s ellenőrző közönség nem állt mögöttük; a látványos gesztusok és a föllengző szólamok jobban megfogták őket, mint a valódi gondolatok és a fajsúlyos magatartások. Lapjaik rendszerint az esztendőt sem érték meg. S a siker vágya, a folytonos bukások közelében, szerkesztői alkatukat egyre inkább a színvonal igényének föladása, a pózos szerepek felöltése, a közönség alacsony szintjének elfogadása irányába vonta. Közülük éppen a legjobb szervezői alkatnak a példája lehet jellemző e tekintetben: Benedek Aladáré. 1869 – 70-ben még magas eszmei igénnyel, konfrontációs szándékkal s élénk külföldi érdeklődéssel tudja összefogni, egy pillanatra, Új Világ című lapjában nemzedéke javát. Következő lapjában, a Szépirodalmi Közlönyben (1871) már csak szórakoztatni akar, az Új Időkben (1876) már az irodalmiság elsőbbségét is föladja, a Csöndes Órák (1878 – 79) pedig már csak affélé időlekötő betűbazár. S esete éppen nem egyedi. Nemzedékének tagjai közül szinte nem volt olyan, aki ne kísérletezett volna lapszerkesztéssel; némelyik valósággal notórius lapalapítónak számított, Gáspár Imrétől, Bartók Lajoson, Áldor Imrén, Ábrányi Kornélon át Toldy Istvánig. Még a nehézkes Tolnai Lajos, az összeférhetetlen Bodnár Zsigmond s az ekkor még a peremen álló Kiss József is több ízben vágott lapszerkesztésbe.

A lapok e szüntelen keletkezése s egy-két számnyi vagy pár félévnyi tengődés után nem is bukása, csak észrevétlen kimúlása az egész negyedszázadot jellemezte; igazán azonban a hatvanas és a kezdő hetvenes évekre volt karakterisztikus. Ezalatt fölvettek ezek a tiszavirág életű lapok bizonyos nem is annyira reájuk, mint inkább a korszak litterátus értelmiségére jellemző stílus-és magatartásbeli vonásokat. Szerkesztői felhívásaikat, programjaikat szinte egyikből a másikba lehet helyezni. Öblös retorikával, föllengzős frazeológiával, kongó ellenzékiességgel a társadalmi, művelődési, kritikai igazságtalanságok {II-2-503.} bátor leleplezését, az irodalmi hatalmasokkal szembeni rettenthetetlenséget, az avult akadémizmussal szemben európai korszerűséget ígértek, s a kívül rekesztettek összefogását, az elnyomott tehetségek fölkarolását s az elhanyagolt közművelődés fölemelését. De mindezt általánosságban dörögték el, pozitív programot alig nyújtva.

Egy kisebb csoportja e lapoknak azonban inkább lírai, érzelmi, sőt érzelmes tónusú programot nyújtott: a szív belső érzelmeit ígérték adni a hazug külsőségek helyett, a szenvedés igaz rajzát a kibékítő megnyugtatás helyett, a kisember küzdelmes napi világát a nagyok csillogó üressége helyett, a kapcsolatok őszinteségét az álságossá lett szokások helyett. Lassan beivódott ebbe az ellenzékies hangba és szólamkincsbe egy bizonyos nemzeti sérelem-és önérzet-hangoztatás is meg egy esztétikai szabadságkövetelés is. A szociális hangot e lapokban talán Chamisso híres életképének, A koldusasszonynak (amelyet Vajda le is fordított), a közéletit-politikait a Nyomorultak légkörének, a nemzetit pedig Tóth Kálmán Kik voltak a honvédek vagy az Előre című költeményének tónusával lehetett rokonságba hozni, érzékeltetni.

Mint ahogy a közölt irodalmi anyag is jórészt az életkép különböző verses s prózai fajtáiba, az érzelmes vagy patetikus szavalat-vers típusába, a tendenciás poénes, szócsőszerűen beszéltető vagy frappírozó vagy szellemeskedve pozőrködő kollokviális rövid próza körébe vágott, esetleg a naiv fantasztikummal bonyolító vagy ügyetlen karikírozással szatirizáló történetek különböző változataiba tartozott. Heine és Börne sikere lebegett szemük előtt, Heine és Börne gondolati élessége, írói tehetsége, társadalmi tisztázottsága s elszánása nélkül. S Hugónak s iskolájának gesztusai a francia mester nyelvi mindentudása, képzelete s lelki dinamikája nélkül.

Mindez, mindenesetre, minden szabványossága, olcsósága, hangzatossága ellenére két fontos jelenségről tanúskodott. Egyrészt az egész olvasó értelmiséget, kivált annak alsóbb rétegeit áthatotta egy bizonyos ellenzékiség s elégedetlenség; ezt azonban, másrészt, inkább csak atmoszferikusan lehetett érzékelni, és tudták ők maguk is kifejezni, mint konkrét megoldandó kérdések központba állításával vagy közéleti, művelődési, esztétikai programok irányzatcélú kidolgozásával. Még azok is, akik valamivel később, a hetvenes években valamely nyugati szellemi irányzathoz igyekeztek kötődni, mint pl. Havi Szemléjében (1878 – 80), majd Magyar Szemléjében (1880) Bodnár Zsigmond a pozitivizmusban rejlő aufklárista művelődési eszményekhez, általánosságokban maradtak. Hasonlóképp a 80-as években Tolnai Lajos is, aki Irodalom című (1886) lapjában realista program felé tapogatódzott, de esztétikai érvényű, fogalomkincsű, kohéziójú elképzelést alig fejtett ki; inkább csak elkeseredetten vagdalkozva támadott, egyes írókat, főleg Gyulai körét, de Aranyt is, az utóbbi esetében a középszerűség, az epigonság, sőt szinte plágium vádjáig elmenve.

Ezeket a lapokat többnyire kis nyomdák gyatrán állították ki, s szerkesztőik rendszerint áttekinthetetlenül rovatolták őket, s ha az első számok, mind a szerzők névsora, mind a szerkesztés gondossága, mind a kiállítás minősége {II-2-504.} tekintetében még rendesen megütöttek is bizonyos mértéket, az utolsók majd mindig elhanyagolt, késve megjelenő, rossz fordításokkal és másodközlésekkel kitöltött darabok voltak. A hirtelen megszűnések esetében a beküldött előfizetések ügyéből nemegyszer piaci vádaskodások, lármás tyúkpörök keletkeztek a többi lapok hasábjain. Kicsinyes személyeskedés és gyermeteg nagyzolás egyaránt jellemezte ezt a szépirodalmi zsurnalisztikát. Ha paradoxon, sőt ellentmondás nem volna, azt kellene mondanunk, az irodalmi tömegsajtó manufakturális, konyhakorszaka volt ez.