2. AZ IRODALMI MŰVEK SAJTÓBELI MEGJELENÉSÉNEK HÁROM FŐ TÍPUSA

Hol jelentek meg hát a korszak jelentős vagy viszonylag jelentős művei? Mert a Délibábok hősétől, Vajda és Arany kései líráján át, Mikszáth és Petelei novellisztikáján, Endrődi és Reviczky költészetéig s Gyulai emlékbeszédeiig meg Péterfy nagyszerű kritikai prózájáig, ha nem is bőségesen, de mégiscsak volt jelentős irodalma e korszaknak. Egy része, bár aránytalanul kisebb része, e szerzők műveinek, kivált fiatal induló szerzőkének, kétségkívül e lapokban. Egy másik része a korszak új s az első évtizedben reprezentatívnak számító közművelődési laptípusában, az ismeretterjesztő, érdekességszállító (visszatekintve) archaikus „magazin” típusban. Végül a harmadik és az előbbieknél alig kisebb jelentőségű közlési helyet a politikai lapok tárcarovata jelentette.

Mindháromról külön kell szólnunk az irodalom tekintetében. Bármi különösnek látszik is ma, mind azonos fajsúlyú szépirodalmi, mind a hasonló kritikai-értekezői írás a politikai lapokban jelent meg eleinte szinte leggyakrabban, legszívesebben. Oka lehetett a politikai nagy lapok stabilabb léte, gyorsabb, biztosabb megjelenése, jobb honoráriuma, de talán mindenekelőtt az, hogy a köz értékítéletében komolyabb tényezőknek és társadalmi jelenségeknek számítottak, mint a közművelődési, főleg pedig irodalmi laptársaik. A Pesti Naplóban, a Reformban, az Egyetértésben, a Honban, majd a Nemzetben, a Budapesti Hírlapban, Pesti Hírlapban megjelenni sokkal nagyobb s komolyabb közönségesélyt jelentett, mint a Nefelejtsben, a Szünorákban, a Családi körben vagy százféle társukban. Péterfy, Mikszáth, Riedl, Beöthy, Toldy István mind a politikai napilapnál kezdték, s az öregedő Vajda is szívesen írt oda, s Reviczky „beérkezettségét” az jelezte, hogy a Honnak, ill. a Nemzetnek rendszeres munkatársa lehetett.

Ha az irodalom nagyot vesztett érdekéből, még nagyobbat az irodalmi lap. Nem a nyugati művész egyenlő bohémképlet érvényesült még elsősorban; bár valamelyest már az is. Hanem a birtokosi életideál közéleti szereppel mérő mércéje. S ennek mutatója szerint az irodalmi lap valami női, kamasz-, fiatalemberügynek számított; afféle „poétás” históriának. A politikai napilapok rendkívül szabadon kezelték a tárcájukban megjelenő szépirodalom, sőt a szépirodalmi kritika irányzatának kérdését is, ha az konkrét, betű szerinti {II-2-505.} ellentétet nem jelentett a lap pártállásával. Péterfy például egyértelműen 67-es volt politikai nézeteit illetően, de barátai, indulásakor, az Egyetértéshez ajánlották be, s ide írta ragyogó színikritikái nagyobb részét. Ami, persze, amellett is bizonyít, hogy az ekkori magyar politikai csoportok programjának teoretikus s a teljes életet befogó igénye vajmi halvány érdekű kérdés volt.

A korszak első felében, az 1859–61-es korszakban az élclapok áradata jelent meg, s akkor még mindig a divatlap volt a leginkább előfizetett nem politikai sajtótermék. Élclap volt most is bőven, bár csak a Borsszem Jankóigazán népszerű; a divatlapok azonban végső agóniájukat élték. Az ismeretterjesztő vagy pontosabban szólva a könnyű, érdekes információt szállító magazin vette át a helyét. (Magyarország és a Nagy Világ, Ország-Világ, Mulattató, Az Ország Tükre stb.) A korábban alapított, erősebb fajsúlyú Vasárnapi Újság is ekkor érte meg első nagy virágkorát. Ezek a lapok mindig közöltek egy vagy néhány verset s egy vagy néhány novellát, novellaszerű, a majdani karcolathoz közelítő írást. Míg azonban a verset többnyire magyar szerzőtől, a novellát számtalanszor idegentől, nemegyszer név nélkül, pusztán „angolból”, „franciából”, „németből” stb. megjelöléssel.

Nem mintha a magyar vers e korban jobb szinten állt volna a prózaepikánál. De a közönség versmércéje hihetetlenül mélyre zuhant ez időben. S életképszerű, helyzetdal típusú, nemzeti patetikájú, románcos, sírós vagy csattanós verset, kivált dalt „kanyarítani” szinte minden tollforgató tudott, akár a petőfieskedők, akár az Arany-iskola modorában. Tóth Kálmán vagy Szász Károly versei már pregnáns karakterű, magas költészetnek számítottak. Kritikát ez a típusú lap többnyire csak dicsérőt, ajánlót vagy ismertetőt közölt. Mindenkitől szerzői közreműködésre számított, és semmiféle olvasói ízlést nem akart sérteni. Ez a szerkesztés már egyértelműen a minél több előfizető jegyében gondolkozott, bár azon belül igyekezett jót adni. A rövid életű szépirodalmi lapok verset is, prózaepikát is bőven közöltek. Regényfolytatás, mivel terjedelmük rendszerint kicsi volt, nemigen kapott bennük helyet. Kritika azonban, bár rendesen rövid az is, igen. S még több ún. iránycikk.