3. A KERESŐ 70-ES ÉVEK: ÚJ LAPOK A POLGÁRIAS KÖZMŰVELŐDÉS ELMÉLETI FÖLKÉSZÍTÉSÉNEK JEGYÉBEN

E negyedszázadnak igazán négy jelentős, viszonylag jelentős irodalmi-kritikai lapja volt, illetőleg, ha két rövid életű próbálkozást is hozzájuk veszünk: hat. S két fontos irodalomtudományi közlönyindítása. Két szakaszra kell szemszögükből bontani e periódust. Az első a hetvenes évek közepéig, második feléig tartott, a másodikat A Hét megjelentéig számíthatjuk.

Az első igazán figyelemre méltó irodalmi-kritikai lap 1867 után Szana Tamás szerkesztésében 1871-ben jelent meg Figyelő címmel. 1875-ben, évben {II-2-506.} szűnt meg, illetőleg alakult át teljesen új szerzőgárdával s szerkesztővel, Abafi-Aigner Lajossal irodalomtörténeti lappá. Szana, ez az áldozatos, minden jó és új ügyért lelkesedő, de minden írásban csak a műkedvelés szintjén maradt, városi emberré lett vidéki birtokos úr, igazában a szerkesztésnek csak a szervezeti ügyintézését végezte. S nemritkán a nem utolsósorban a lap deficites mérlegének kiegyenlítését. A lap igazi lelke Endrődi Sándor volt s György Aladár. Munkatársi köréhez pedig olyan polgári származású fiatalok tartoztak, akik mögött nem állott jelentős vagyon, s nagyrészt ők maguk lettek családjukból először igazán értelmiségivé; kisebb számban pedig városias-polgárias életvitelű nemesi eredetű családokból indulók, mint György is és Endrödi is.

A két irányító jól egészítette ki egymást. A fiatal Endrődi, akit az utókor inkább csak mint költőt, mégpedig mint századvégi költőt ismer, kitűnő képzettségű, velősen író, erős logikával érvelő irodalmi eszmélkedőnek mutatkozott. Minden második-harmadik számban jelent meg tőle egy-egy a kor lelki s érzelmi világára s irodalmi, kivált költői kérdéseire jól ráérzékelő s a periódus európai áramlataira is rezonáló programmatikus cikke, portréja, kritikája. György viszont a kor hazai társadalomtudományáról, iskoláztatásáról, közművelődéséről írta szapora kritikus és javalló cikkeit.

Mindketten nyugati egyetemeket látogattak, s nemcsak a kor liberális demokrata politikai eszméi iránt mutattak erős befogadókészséget, hanem a kor materialisztikus s pozitivisztikus bölcseleti irányai iránt is. György a közművelődés, az irodalmi élet, az iskoláztatás demokratizálását, kiterjesztését, laicizálását sürgette, a történetírás megszabadítását a nemzeti elfogultságtól s az idealista egyoldalúságtól. Nemcsak jelentős külföldi tudományos és társadalmi törekvéseket ismert, de neves külföldi tudósokkal, gondolkodókkal is volt kapcsolata, többek között Marxszal. Művelődési programjában, magatartásában kétségtelenül volt jó adag a pozitivista tudományosság naiv magabiztosságából. A közművelődés s az iskoláztatás átalakításától, a természettudományok előtérbe juttatásától, az oktatás pozitivista szellemű, hasznosságelvű átformálásától az ország egész szerkezetének átalakulását bizton remélte. S ezt a művelődési átalakítást meggyőzéssel elérhetőnek vélte. Vagyis az európai pozitivizmus 1870, főleg pedig 1850 előtti szellemében, aufklärista elemeinek vonzásában élt, s írta kicsit mindig kinyilvánító, fölényesen feddő, igazában szentül hivő cikkeit, amelyekben az irodalmi s közéleti publicisztika sohasem vált el eléggé a tárgy megkívánta különböztetéssel. Volt ugyan jó oldala is ennek, mert minden kérdést a társadalmi hasznosság nézőpontjára vonatkoztatott.

Endrődi, aki már akkor is sok Heine-verset fordított, a nagy német költő publicista modorán iskolázott. Személyes volt és éles, támadó és számonkérő. A heinei gúny azonban hiányzott alkatából, s fiatal is volt hozzá. A Fiatal Németország hangnemében követelte az egyén ama jogát, hogy a köz normáival nem egyező nézeteit, főleg érzelmeit, hangulatait és bánatait is kifejezhesse. Alapjában a polgári liberális individualizmus jegyében szállt szembe {II-2-507.} a népiesség patriarchális közösségi eszményeivel. Világosan ki is mondta, nem ellenzéke az ő nemzedéke, az ő iránya a népiességnek, hanem a történelem következő fázisának képviselője, iránya. Aranyról a legnagyobb tisztelettel szólt, Gyulai defenzív magatartásával azonban állandóan rejtett vitában állt. Programcikkei eszméiben nagyon közel álltak ahhoz, amit majd A Hétben olvashatni, hangnemben azonban meglehetősen távol áll ő még A Hét tónusától. Az utóbbi szerzői már, mondhatnánk, birtokon belül tudták magukat. Nemcsak virtuálisan éreztek maguk mögött jelentős irodalmi erőket, s a társadalmi fejlődés igazoló tanúságát. S a nyugati országokéhoz hasonló szellemi életet sem csak vágyban képzelték maguk mögé, hanem egy immár valóban létező tehetős s olvasni vágyó, friss és magabiztos közösség képviselőinek tudhatták magukat. Eleve a siker, a győzelem érzetében írtak, írhattak.

Endrődi, György és társaik is ezeket a biztosítékokat igyekeztek megszerezni, csakhogy az erős társadalmi támogatottság tudata nélkül. Bizonyosan ezért is alakítottak ki s hajtogattak váltig néhány olyan elméleti tételt, amelyet helyzetük történeti biztosítékának véltek. A kozmopolitizmust állították a népies iskola nemzeti elvével szembe, s a kritikától s irodalomtudománytól állandó komparációt követeltek. Úgy vélték, ezután az irodalomnak nem kell külön hangsúlyozni nemzeti jellegét és érdeklődését, hanem általános emberi, társadalmi és művelődési kérdésekkel kell foglalkoznia. Az egyén jogát hangoztatták önmaga érvényesítésére, irodalomban és társadalomban egyaránt. Ledőlt a hierarchikus társadalom jog szerint, hangoztatták, de a napi gyakorlatban tovább él. S a társadalmi visszásságokat is az egyén érzi meg leginkább.

S a régi rend korlátozó hagyatékához járult érzésük szerint egy új: az államé, a hivatalé. Realizmust kívántak az epikában, személyességet a lírában, a hangulat, az érzelem egyenjogúságát a tanító, a nevelő gondolattal szemben. Lélektani hozzáértést kívántak a kritikától s természettudományos áthatottságot a művelődési élettől. Különösen a determináció környezeti, örökléses, gazdasági s minden egyéb fajtája izgatta őket. S e ponton már lázadtak is, kivált Endrődi s a hozzá kapcsolódók a pozitivista természettudományos gondolkodás, s az általa kilátásba helyezett polgári magatartás és kultúra ellen. Ennek a jegyében figyelnek föl – külföldön a legelsők közt –Nietzsche két korai művére, A tragédia születésére s a Korszerűtlen elmélkedésekre. Igazi példaképük azonban inkább a heinei hagyományhoz is kapcsolódó Brandes volt, akinek nagy, evolúciós elvű, társadalmi alapozású irodalomtörténetét rendre és részletesen ismertették.

Egyszóval a polgári liberalizmus individualista válfajának még demokrata eszményét képviselték. Persze, csak hirdetett kritikai eszményük maradt; kritikában érvényesített elvvé csak ritkán lett. A lap, nagyon is érthetően, a művelődéskritikai programcikkben adta igazi szellemi hozadékát. Sem valódi irodalmat, sem valódi irodalomkritikát nemigen tudott még nyújtani. S az is éppígy érthető, hogy a 75-ös fúzió hatására szinte egyik napról a másikra {II-2-508.} esett szét a csoport, s hogy tagjai sohasem alkottak a megszilárdult birtokosi dominanciájú struktúrában többé semmiféle egységet.

A kiegyezést létrehívó politikai csoport, társadalmi réteg legfelső szellemi-művelődési szintjén annyi volt a tennivaló közvetlen a rendszer megalapozása idején, hogy alig jutott erő, gond és figyelem az irodalomra. Pedig a Deák, Eötvös, Csengery körül összpontosuló régi liberálisok s tanítványaik vékony rétege (mint Arany László, Keleti Károly, a Pulszky testvérek, Toldy István stb.) igen nagy fontosságot tulajdonítottak neki. Míg azonban az öregebbek oldalán a képviselet az irodalom terén szinte egyértelműen Gyulai kezébe került, s az ő népnemzeti felfogásával esett egybe, a fiatalabbak, mivel a polgári átalakulás gyorsabb és korszerűbb fajtáit szorgalmazták, az irodalomnak is elsősorban ebben az átalakulásban szántak szerepet. Ennek megfelelően azokat az elbeszélő, többnyire prózai elbeszélő s drámai műfajokat részesítették előnyben, amelyekben az átalakulást akadályozó erőket megmutathatták, s az olvasóközönséget segítségül hívhatták. Gyulai a polgári fejlődésnek az 50-es években kialakult ideálját sugallta. Magyar s birtokos vezetésű ország, folytonos, de lassú polgárosodással. Az irodalomtól a népies-romantikus, nemesi liberális nemzetszemlélet és nemzetkarakterológia jegyében egyfajta nevelő, eszményítő, nemzeti egységet őrző realizmust kívánt, amely nem zárta ki, sőt óhajtotta is a társadalmi bírálatot, de alárendelve e nemzetszemlélet szellemében fogant érdekeknek. Vagyis azt a bírálatot, amely veszélyeztette azt a polgárosodást, amelyet ő a nemzeti egység keretében a birtokos osztály, a hagyományos uralkodó osztály vezetésével képzelt keresztülvinni, elhárította.

Gyulai meggyőződését az egyéniségét jellemző rendíthetetlen hittel és akarattal vitte keresztül, midőn a 70-es évek elején, 1873-ban végre sor került az ő szerkesztésében a Budapesti Szemle immár harmadszori újraélesztésére. E leghosszabb életű magyar folyóiratról, amely csak a második világháború végén szűnt meg, igen különböző nézetek vannak forgalomban. Holott, bár mélyen ellentmondásos, de nagyon is egységes karakterű volt. Mint korábbi megjelenése idején, most is a nagy angol s francia review-kat, revue-ket tekintette példájának, mindenekelőtt a Revue des deux Mondes-ot. Irodalom mintegy negyedét, ötödét tette ki. Egy-két vers, egy-egy novella vagy regényfolytatás-részlet, néhány kritika a szépirodalomról, az irodalomtudományról is. Hosszabb irodalmi tanulmány is esett legalább minden második számra. A lap többi, tehát nagyobb felét a társadalomtudományok körébe vágó tanulmányok töltötték ki; de nemritkán egy-egy természettudományi tárgyút is hozott a lap, persze, rendesen társadalomtudományi érdekkel tárgyalva.

A lap tekintélye a magas értelmiség nem szorosabban vett litterátus köreiben igen nagy volt. A litterátus értelmiség fiatalabb s alsóbb csoportjaiban eleinte várakozás fogadta, később csalódottság, majd heves indulat, aztán gúnyos csúfolkodás, végül lekezelés, hogy a századelőre tökéletes érdektelenség vegye körül.

A lap társadalomtudományi részében az első másfél évtizedében, ha egyre {II-2-509.} konzervatívabb lett is, végig megőrizte liberális alapszínét, főleg pedig magas nívóját. Történeti, gazdasági, jogi, demográfiai, földrajzi kérdésekről, sőt többnyire még a közvetlen politikaiakról is, a legszélesebben vett értelmiség legjobban felkészült s tájékozott szakemberei látták el dolgozatokkal, akik közül alig egy-kettő akadt, aki programszerűen szakított volna a polgári liberalizmus távlati ideáljaival. A társadalomtudományi részben előbb Csengery, majd a centralisták tanítványai, mint Arany László, Keleti Károly vagy Pulszky Ágost voltak Gyulai segítségére. A lap nem szorosabban vett politikai cikkeinek tartalmai, ha nem egy nyílt szavazásos, magas cenzusú választási rendre alapozó államszervezetben kellene jelentésüket néznünk, akár a két klasszikus nyugati demokrácia légkörében is megállhattak volna.

A szorosabban vett politikai cikkek azonban egybeestek azzal, amiből Gyulai irodalmi szemlélete is táplálkozott. A szorosan köréhez tartozó Imre Sándor, a jeles pedagógiai szakíró, nyelvész és irodalomtörténész Nemzetiség és nevelés című tanulmányából jól láthatni, az az elv vezérelte Gyulai szerkesztését ez időben, hogy az ország agrárkarakterét csak lassan szabad átalakítani, mert az (főleg alföldi, mezővárosi) agrár lakosság lelki s művelődési, etikai és politikai karakterét csak így tudja fölszívni polgárosodó, városiasodó, iparosodó ország. E karakter vérré válása nélkül ugyanis a nemzetek létharcában, amely egyik vagy tán a legalapvetőbb aspektusa a történelemnek, a nemzet nem állhat meg. Szathmáry György pedig, aki a Szemle fiatal gárdájához tartozott, azt fejtegette, az általános titkos szavazati jog azért veszélyes Magyarországon, mert általa a magyarság nemzeti karakteréből következő történeti hivatása, a Duna-medencei népek államban való összefogása válnék lehetetlenné, s e népek egymást vesztenék el a létharc küzdelmében.

Mindez jól mutatja, hogy a Szemle gárdája romantikus rendi eredetű nemzetjellemtanba beleépítette a pozitivista-darwinista létharc tételét. Gyulai ugyan maga sohasem írta le e tételt, de irodalmi-kritikai meggyőződésében nyilván megerősítette. Ennek jegyében csak oly magyar írókat engedett lapjában megjelenni, akiknek műveiről úgy vélte, a nemzeti jellem megőrzésének és tudatosításának, a szerves nemzeti fejlődés követelményének s a Világrend harmóniája érvényesülésének nemcsak hogy útjában nem állnak, de elő is segítik azt. S mivel hite szerint ezt a követelményt legjobban Arany iránya tölti be, a tőle eltávolodókat vagy véle szembenállókat nemcsak kizárta, mint Vajdát és Jókait, de kritikai rovatában élesen támadta is őket.

S támadta, természetesen, a feljövő fiatal nemzedékeket is; a Figyelő gárdájával pl. hol nyíltan, hol burkoltan, egyre vitázott. Mint ahogy később Reviczkyékkel s Bródyékkal is szembe került. Sőt Mikszáth sem nyerte meg tetszését; mind esztétikai, mind etikai tekintetben könnyelműnek találta, s a népnemzeti irány Jókai nyomán járó fölhígítójának. Így Pálffy Alberttel, P. Szathmáry Károllyal kellett megelégednie a prózaepikában, Szász Károllyal, Lévay Józseffel a versben. Igaz, Arany is rendszerint a Szemlében közölte, ha valamit írt, s az Őszikék jelentős része benne jelent meg. Mégis {II-2-510.} Gyulai egyre inkább fordításokkal kellett hogy megelégedjen, kivált a próza területén. Főleg Dickens vagy G. Eliot típusú angol s Turgenyev rokonságú orosz írókat szeretett közölni, de persze, más nemzetiségűeket s más fajtákat is, rendesen a félmúltból.

Lapjához a 80-as évek elején mégis egy sor fiatal irodalmi értekező csatlakozott, s éppen a tehetségesek közül. Elég Péterfyre s Riedlre utalnunk. Ezt sokféleképp szokás magyarázni, nemegyszer e fiatalok opportunizmusával. Három más ok valószínűbb. A sok bukó s civakodó apró lapocska között egyszerűen lehetőség is alig adódott másutt komoly közlésre. S mint utaltunk rá, a Szemle társadalomtudományi tekintélye okkal volt igen nagy. Végül Gyulai, aki ekkor kritikáiban végleg egy előíró normarendszer defenziójára rendezkedett be, a Szemle e korszakában mégis adott valamit, ami nemcsak neki, de az egész magyar értekező prózának is méltán büszkesége: emlékbeszédeit. Ezekkel Gyulai a Szemle legjobb társadalomtudományi színvonalával volt egy síkon, művészi tekintetben pedig regényével, a legjobb magyar regények egyikével, Az egy régi udvarházzal egyenlőt adott.

Gyulai e munkái nemcsak önmagukban fontosak. Egy fejlődési folyamat végső kiteljesedését is jelentik. S éppen e ponton van a Szemle óriási sajtótörténeti jelentősége. Az értekező publicisztikus próza nyelve, az előadás modora, a formulázás technikája (retorikája, stilisztikája, poétikája) benne érte el azt a fokot, s benne állandósult az a fok, amely egyenlő rangú, érvényű, képességű volt immár a nagy nyugati nyelvek ilyfajta fölkészültségével. Ha elődeihez, Keményhez, Aranyhoz, Erdélyihez vetjük, vagy ellenfeleihez, Vajdához, Palágyi Menyhérthez vagy akár a sokkal fiatalabb Reviczkyékhez, Gyulai s a Szemle javának nyelve nem kelti immár az archaikusságnak semmi oly érzetét, amely még legjobb elődeiben – s ellenfeleiben is – megvan, legyenek bár jóval jelentősebb gondolkodók s művészek a nyelv egyéb alkalmazásában. Érzékelni, e mögött az értekező próza, e mögött a diszkurzív nyelv mögött immár valódi beszélt köznyelv áll, ez már e köznyelv irodalmi változata. Alapműfajában, az esszétanulmányban férfias komolysággal minden tárgykört, minden felfogást, minden művet be tudott természetes folyású előadásban, fogalmazási kényszeredettség, csináltság, feszélyezettség nélkül. A magyar közírás végképp felnőtté vált. Ezt a nyelvet írjuk, ezt beszéljük ma is; a változások rajta többé már nem a kialakulás processzusáé, hanem a történeti változásé.

Mi sem mutatja jobban a Szemle nem irodalmi részének valóban liberális jellegét, mint hogy az induló, kezdettől erősen ideologikus karakterű s céljait már kitűző Beöthy Zsolt, mintegy a Szemlével szemben alapítja meg megfogalmazottan is „a konzervatív”, az eddigi „romboló” helyett „a konzervatív konstruktív nemzeti liberalizmus” számára lapját, az Athenaeumot (1873–74). A lap, amely tehát szintén erősen ideologikus művelődési lap kívánt lenni, azonban a hetvenes években még nem talált kellő támogatásra sem az olvasók, sem a sajtó munkásai részéről.