{II-2-511.} 4. A KÉTARCÚ 80-AS ÉVEK: A LEKTŰR ELSŐ ELURALKODÁSA – AZ ISKOLÁZÁS, AZ IRODALMI MŰVELTSÉG KISZÉLESÜLÉSE

A 80-as évek nem kedveztek az irodalmi lapoknak. A sajtó fajsúlyban, minőségben ugyan az előző szakaszokhoz képest nem lett mélyebb, sőt hígult s verbálisabbá vált, de ekkor lett végleg természetszerű, nélkülözhetetlen, minden réteget behálózó társadalmi institúció, civilizációs életjelenség. Az egységesülés, az integrálódás is megindult; az új alapítások már nem hordták magukon a pubertás, a kialakulatlanság, a szervetlenség jeleit. A kereslet és kínálat egyensúlya szabályozta immár elsődlegesen a kezdeményezést. A szaklapok és a rétegsajtó kibontakozásának korszaka ez: a szaktudományok és szaktárgykörök kialakulásának meg a társadalmi struktúra rétegei megszilárdulásának, tudatosulásának s így vagy úgy tudomásulvételének korszaka.

A „divatlapoknak” végképp bealkonyult, a stabilitás folytán az élclapok is nagy teret vesztettek, s az érdekes, személyes, egzotikus információkat közlő „archaikus”, „ismeretterjesztő” magazinok is visszaszorultak. Érdekes, személyes, egzotikus, aktuális információval immár a napisajtó látta el az olvasókat. Az élet fölgyorsult, a lapok nagyvárosi arculatot öltöttek, mozgékonyak lettek, tele friss érdekességgel.

Ugyanakkor a közönségnek kialakult egy olyan középrétege, amely a nagy közéleti, elvi kérdések vitatásában, magas szinten nem akart s nem is tudott beleszólni, sem helyzete, sem fölkészültsége nem engedte. De többet akart rövid érdekességeknél. A szaksajtó viszont immár valóban szaksajtó volt: neki nem szólt. A jólét nagyot emelkedett e rétegeknél, s e rétegek egyre szélesedtek, tagolódtak. A politikai lap mellett vagy helyett olyan lapot kívántak – erre már volt, többre még alig fedezetük –, amely az egész családnak adott otthonra, estére, ünnepre, vakációra olvasmányt. S amely egy bizonyos szellemi, társadalmi szinthez való tartozást is reprezentált, mégpedig az egész család odatartozását. Az érdekességet szállító magazinok átfejlődtek sokszínű, anyagban és terjedelemben egyaránt változatos családi olvasmányt szállító „családi lapokká”. Az alacsony, a kis és a középső középosztály igénye létrehozta s eltartotta már a maga laptípusát. A rejtvény, a találós kérdés, a recept, a házi tanács, a földrajzi kalauz, a történeti fölidézés, a néprajzi leírás, a könnyű természettudományi cikk s száz hasonló társuk mellett, természetesen, nem hiányozhatott belőle a humoros, a patetikus vagy az érzékeny vers, a mulattató elbeszélés vagy az izgalmas regényfolytatás. A közönség lektűrt akart. A polgári lektűr első klasszikus szakasza ez a magyar irodalomban.

Ezekben a lapokban meg a politikai lapok egyre növekvő tárcarovatában jórészt az irodalmi termés is elfért, s megkapta a közönség is, amit óhajtott. S emellett az irodalmi könyvkiadás nemcsak tágasodott, de rétegződött is, a filléres ponyvától a lakásdísznek számító díszkiadásig. A közönség egyre szélesedett, de nem volt nagy igényű; az írói termelés egyre bővült, de kevés {II-2-512.} benne a valódi irodalmi érték. Mikszáth, Petelei, Gozsdu, Reviczky munkái jelentették az utóbbiakat. S ezek a munkák többnyire könnyen megtalálták közlési terüket irodalmi lapok nélkül is.

Jellemző módon a 80-as évek első felének egyetlen nagyobb terjedelmű, hosszabb életű, szélesebb elterjedtségű lapját nem egy új irány, új esztétikai programú csoport, hanem irodalom-közéleti elégedetlenség hozta létre. 1879-ben azok a költők és írók, akik úgy vélték, a Gyulai dirigálta Kisfaludy Társaság méltánytalanul nem ad nekik bebocsátást, azaz, szerintük, „nem tölti be hivatását”, létrehozták a Petőfi Társaságot, s elnökéül megválasztották Gyulai örökös kritikai célpontját, Jókait. A Társaság azonban semmiféle esztétikai tekintetben érdemleges programot nem adott sem ekkor, sem később, sem soha. Gyűlésein inkább frázisos jelszavakat hangoztattak a hatalmat kezükben tartó akadémikusok és kisfaludysták ellen, azok klikkezése, díjosztási, állásjuttatási, színházi, kiadói túlkapásai, korrupciói ellen. Személyeskedve személyeskedéssel vádolták Arany körét; főleg a Budapesti Szemle kritikai rovata volt támadásaik célpontja, mivel ez, szerintük, csak azt ismeri el, aki meghajlik Gyulai előtt, aki hízeleg neki. A kritikus Gyulai ez időben egyoldalúan ítélt, avuló kritikai normák jegyében. Ám nem elsősorban ezekre, hanem egyéniségére irányították a tüzet; modorára, „professzorságára”, „pedánsságára”, „szürkeségére”. S a folyóirat – a Koszorú(1874–1886) – amelyet a Társaság Szana Tamás szerkesztésében adott ki, alig mutatott e gyűléseknél világosabb elviséget. Pedig volt néhány kritikai szerzője, – Palágyi Menyhért, Irmei Ferenc, Rakodczay Pál, – akik határozott esztétikai vonalat igyekeztek vinni, de a sok üres ellenzékieskedő frázis elnyomta ezek hangját. Csak utolsó évfolyamában, midőn Szana helyére Ábrányi Emil került, s ez, láthatólag, egészen Palágyira bízta a szerkesztést, nyertek a lap esztétikai követelményei kitapinthatóbb karaktert. Az egyéniség, a személyesség nagyobb jogát, az intuíció erősebb érvényesülését, a kor városi embere belső problémáinak, a polgári társadalom ellentmondásainak ábrázolását kérte számon, s a lélektani törvények biztosabb fölmutatását, mind az egyén, mind a közösség rajzában.

Szépirodalmi anyagában jobbat adott a lap. Jobbat, mint Arany halála után a Szemle. Vajda, Reviczky, Endrődi, Tolnai, Ábrányi – egyszóval mindazok a szerzők írtak bele, akiket Gyulai egykor nem fogadott be, s akik már nem is igen dolgoztak volna neki. Csakhogy irány e szerzők műveiből sem tevődött össze. A szerkesztő, láthatólag, mindent közölt, ami a dilettantizmus határán valamelyest fölül volt, s gyakran olyat is, ami azon alul maradt. A Koszorú mindenesetre nem lett soha meghatározható karakterű lappá, üres ellenzékiségét leszámítva.

S ez magában jellemző a kor társadalmának megszilárduló birtokosi vezetésű struktúrájára. Amint a parlamenti ellenzék sem igen kínált valódi alternatívát, amint az sem számított kormányképes ellenzéknek, amint az is többnyire csak kanalizáló szerepet töltött be az azonos elvi alapú politikában, úgy vagy még inkább ez az ellenzéki irodalmi lap is puszta gyülekező {II-2-513.} hely, indulatlevezető tér és alkalom volt, s nem valódi esztétikai, irányzati alternatíva. Amidőn 1886-ban megszűnt, alig egy-két újsághír vette tudomásul kimúlását.

Több képzelőerővel szerkesztette a Magyar Salont Fekete József és Hevesi József. Az 1884-ben indult lap ugyan nem irodalmi, hanem művelődési s társadalmi lapként kezdte. Nem is lett irodalmi lappá, de az irodalmat érintő művelődési, társadalmi kérdések az évtized végére hangsúlyt nyertek benne. A lap szerkesztői igen jó érzékenységgel rendelkeztek az évtizedük ben felnövő városi értelmiségnek a nyugati szellemi áramlatok felé forduló erősödő érdeklődése iránt. De inkább csak érdeklődésük volt, mint határozott fogékonyságuk vagy álláspontjuk. A naturalista irány, a szimbolista törekvések, az impresszionisztikus festészet éppúgy tárgyuk volt, mint a korszak halmozódó türelmetlensége az egyre inkább korlátoló pozitivizmus iránt vagy mint a szocialisztikus eszmék új, immár marxista változatának előretörése.

Ugyanakkor a természettudományos evolúciós felfogás s annak kezdődő vitalisztikus ellenáramlatai is visszhangot kaptak a lapban. Mindezt igen vegyes anyagban s igen egyenetlen színvonalon láthatjuk, majd jól összefogott hazai szerzőjű vagy fordított cikkben, majd odavetett elemként zsurnalisztikus modorban. Egy vonása, mindenesetre, legtöbb társától megkülönböztette a lapot: ellenzékiségét nem hordta patetikus sértődöttséggel a mellén; s ellenzékisége nem társult a nemzet ítélőszéke elé citáló retorikával. A városi ember világa, szociális problematikája, művészeti meditációja, lelki kérdésköre, szellemi tájékozódása nyert java cikkeiben hangot. A lap némileg visszamutatott Endrődi s György Aladár közírására a Figyelőben, de annak oktatva vitázó, lelkesítve tanító eleme hiányzott immár belőle. A Hét iróniáját, fölényét, biztonságát előlegezte itt-ott egy-egy cikke. Érthető, hogy midőn A Hét megjelent, a lap formálódó iránya megrekedt, visszalépett a puszta szórakoztatás terére, s azoknak a roppant vegyülékes századfordulói magazinoknak egyik példája lett, amelyek elsősorban a kis műveltségű városi értelmiségre, főleg a kispolgári nőközönségre appelláltak.

Jelentős kezdeménynek számított a Koszorú megszűnte után az Új Nemzedék című lap (1887). Varsányi Gyula, egy fiatalon elhalt lírikus s Palágyi Menyhért próbálta benne Reviczky Gyula, Rudnyánszky Gyula s Komjáthy Jenő baráti körét összefogni. Palágyi a Koszorúnál említett elveit és céljait igyekezett keresztülvinni. A kis terjedelmű lap azonban, támogatás híján, hamarosan akadozva kezdett megjelenni, majd az esztendőt is alig érve meg, meg is szűnt. A szerkesztők s Reviczky baráti köréből szinte minden jelentősebb fiatal író, költő szerepelt a lapban. De szépirodalmi része ennek ellenére sem mondható jelentősnek, hisz mire a nagyon szűk terjedelemben arculata kibontakozhatott volna, befejezte pályafutását. Igazán jelentős közlemény benne Komjáthy Jenőnek Kritikai szempontok című, folytatás-okban közölt elméleti programtanulmánya volt. Nemcsak azért, mert a századvég e kezdeményében oly jelentős költőjének ez az egyetlen nagyobb ily nemű műve, hanem azért s azért elsősorban, mert Komjáthy visszahivatkozva Kölcseyre {II-2-514.} és Erdélyire s átutalva a klasszikus német esztétikára, nemcsak támadta Gyulait, de alternatívát is óhajtott annak kritikai felfogása s irodalmi iránya helyébe vázolni. Analízis az intuíció jogával együtt, az egyéniség szerepe a történeti szempontokkal egyenrangúan, az egyetemesre való pantheisztikus-szimbolisztikus jelképi átmutatás a megformálás tiszteletével, a jogászi s moralista magatartás elutasítása az értékek pluralizmusának elismerésével: ezek nyerik a legfőbb hangsúlyokat cikkében. A pozitivista természettudományosság kutatása még jelen van nála, de már az ellene fölkelő ún. neoirányzatok rezonanciája is érződik.

A lap mindenképpen az esztétikai szempontok előjogát s ugyanakkor az irodalom művelődési-társadalmi szerepét védő polgárias közlönynek mutatkozott, bár némi archaikus stílusvonás futotta be kritikai prózáját még Gyulai Szemléjéhez képest is.

A második lap, amely ha nem is bemutatást, de említést érdemel, Tolnai Lajos lapja, az Irodalom (1887) volt. Időben, tulajdonképp a Koszorú és az Új Nemzedék közé esik, s társszerkesztője ennek is Palágyi Menyhért. Azonban az esztendőt is alig érte meg. Palágyi elméleti alapozású kritikát kísérelt megvalósítani itt is, de saját néhány cikkén túl nemigen juthatott e törekvésében. Tolnai azonban, akinek nem annyira elméleti felkészültsége, mint inkább jó tapasztalati kritikai ösztöne volt egykor, ez időre már belezavarodott a maga részint valódi sérelmekből, részint született alkatából következő ellenségeskedéseibe. Ha egy-egy kérdésben világosan lát is, indulata nem engedi, hogy megfigyeléseit meggyőző tiszta érveléssel adja elő, előadása személyeskedéssé fajul. Szépírói alkotás sem sok volt e folyóiratban; a szerkesztőtől egyre inkább visszahúzódtak írótársai. Folyóiratát a 20. században, szerkesztője alakját végtelenül fölnagyítva, szerepét és modorát idealizálva, néhány írónk fölfedezésre vélte érdemesnek. Igazságszeretete valóban lenyűgöző – de nyers indulatosságával és személyeskedésével az igazságkeresés ellentétébe vált át. Ebben sem maradt utód nélkül.

Mindent összevéve, új közönségnek kellett felnőnie, új szellemi közegnek létrejönnie, új társadalmi erőknek megerősödnie ahhoz, hogy az irodalom megint egyik kulcsszerepét foglalhassa el a művelődési és társadalmi életnek a sajtóban. S bármily sivár volt ez a 80-as évtized, látnunk kell kétarcúságát. Mert ebben az évtizedben teszi az irodalmi közműveltséget a kiszélesült iskolai oktatás annyira lelki tulajdonná az értelmiség szintjén, hogy a felnövő fiatalok természetszerűen nyúlnak társadalmi változásra törő szándékukban segítségéhez, a reformkor, a centralisták példájára, s teremtenek neki a 90-es években új hangnemű, új módszerű sajtót, mindenekelőtt A Hetet. Nem utánozni kívánták a reformkor és az 50-es évek íróit, nem irányukat kívánták folytatni, hanem az övékéhez hasonló szerepet és súlyt kívántak a társadalmi változások menetében betölteni. Az Eötvös–Trefort-féle iskolarendszer, amely kétségkívül a korszak egyik legnagyobb történeti teljesítménye volt, oktatási munkájával meg tudta mutatni az említett korszakok irodalmának, művelődésének társadalmi jelentőségét. Ignotus legkedveltebb nevei azok {II-2-515.} voltak, amelyeknek viselői irodalomban is, közéletben is nagy szerepet töltöttek be; Eötvös, Kemény, Csengery, Szalay, Arany. S még Gyulait is megvédték, mint a nagy kor moráljának és funkcióvállalásának tanúságtevőjét.

Ez a vágy a reformnemzedék betöltött szerepe iránt egyúttal arról is tanúskodik, hogy a kiegyezéses korszak első felének egyik nagy teljesítménye az oktatás szervezetének, rendszerének s nem utolsó szellemének megteremtése volt. Hiszen A Hét fiatal nemzedéke már az Eötvös–Trefort-féle iskoláztatás nyomán ismerte meg a magyar múltat s tette magáévá belőle a liberális szellemet. A birtokos uralkodó osztály műveltsége elsivárult, – az iskola azonban egy nagyigényű és széles befogadó képességű értelmiséget nevelt fel.