A BÉTSI MAGYAR MERKURIUS (1793–1798)

1793 elején, Szacsvay Magyar Kurírjának elakadásakor egy ideig csak egy magyar lap jelent meg Bécsben: a Magyar Hírmondó. Rövidesen azonban új szerkesztő irányítása mellett folytatódott a Magyar Kurír is, sőt nem sokkal később még egy magyar lap indult Bécsben, a Bétsi Magyar Merkurius. Szerkesztője az a Pánczél Dániel volt, aki már Szacsvay utódjaként, a Magyar Kurír folytatásának jogáért is folyamodott. Miután kérését elvetették, és nem őrá, hanem Decsyre ruházták át Szacsvay lapját, Pánczél új hírlap alapításához kezdett. Előbbi kérését, miként láttuk, főleg azért vetették el, mert, mint Szacsvay egykori munkatársát nem tartották elég megbízhatónak, és attól féltek, hogy Szacsvay befolyása tovább is érvényesül a lapnál. Új lapindítási kérését viszont azért kísérte siker, mert támogatta őt az erdélyi Kancellária is, tekintettel arra, hogy Pánczél elsősorban Erdély számára szánta tervezett újságját.

Pánczél Dániel ugyanis szintén – miként Szacsvay – erdélyi származású újságíró volt. 1760-ban született, a háromszéki Albis községben. Alsó iskoláit szülőföldjén végezte el, majd 1789–1790-ben a pesti egyetemen tanult matematikát, geometriát és gazdaságtant. Innen Bécsbe került, ahol Szacsvaynál, a Magyar Kurír szerkesztőségében kapott valamilyen segédszerkesztői állást. Ő maga azt írta erről, valószínűleg némi túlzással, hogy a „Magyar Kurír deres paripája” nagyrészt az ő újságaival szolgálta már négy esztendő óta a két magyar hazát, „más pennájával és neve alatt”. Ha ugyanis összevetjük Pánczél önállóan írt lapját a Magyar Kurírnak azokkal az évfolyamaival, amelyeket Szacsvayval együtt szerkesztettek, oly nagy különbséget tapasztalunk, ami kérdésessé teszi {I-156.} Pánczél állításának a hitelét. Minden bizonnyal volt valamilyen szerepe a hírek összeállításában. Pánczél hírlapjában sem egyéni hangot, sem felvilágosultságot nem igen találunk.

Az 1793. április 23-án meginduló, a többi magyar laphoz hasonlóan hetenként kétszer megjelenő Bétsi Magyar Merkurius című újság programja sok hasonlóságot mutat Decsy célkitűzéseivel. Pánczél is sietett megnyugtatni az illetékeseket, hogy ő újságíró, nem az „erkölcsök cenzora”, ezért a „magános személyeket bántani nem fogja”. Tehát ő is szükségét érezte Szacsvay kritikai, szatirikus hangjának megváltoztatását. Másrészt azt hangoztatta, amit már Szacsvay is többször leírt (ha ő nem is ragaszkodott egészen hozzá): a híreket úgy adja tovább, amint veszi. Azon igyekezett, hogy olvasóinak ne legyen szüksége „egy kis magotskát egy halom pollyva közül kiszemelni, hanem előre kiszemelt újságokkal” akarja szolgálni olvasóit. Az újságíró ugyanis szerinte nem egyéb, hanem csak „egy minden napi História-író”. De amíg Szacsvay ezeket az általa is többször hangoztatott határokat rendszeresen áttörte és nem csak regisztrálni akarta az eseményeket, hanem hatást is kívánt gyakorolni a társadalomra, addig Pánczél többnyire megmaradt a referáló szint közelében. Amikor pedig áttörte ennek kereteit, éppen ellenkező irányba tette azt, mint Szacsvay: nem a felvilágosodás, hanem a konzervativizmus felé.

Pánczél Dávid lapja második számában egy terjedelmes cikkben foglalkozott az újságírással és az újságírói hivatással kapcsolatos kérdésekkel. Ebben egyrészt védelmébe veszi az újságíróknak a kor köztudatában nem túl sokra értékelt becsületét, másfelől azonban az újságírói munka nehézségeire hivatkozva, maga is felmentést ad az újságírónak arra nézve, ha „hazudik is egyet-egyet”. Mert – mint írja – „mit is tehetne egyebet? Ő csak azt írja meg, amit mások beszéllenek és gondolnak – ő Evangéliumot nem ír. … „ Egyik olvasója Patrióta, a másik Republicanus, a harmadik Monárchista, a negyedik Indifferentista, az ötödik Confusionista, és midőn az ujjságot olvassa, mindenik a maga gondolatja szerént káromkodik. Hazugnak, mindennek neveztetik a szegény ujjság író”. Pedig: „Ők az olvasóknak időtöltést szereznek – egyenes sinór mérték mellett hordozzák a gondolatokat, az időt, akinek hosszú, rövidítik, s olykor-olykor az igazat nyersen kimondják.” Pánczél e cikkében a továbbiak során kétségkívül érdekes és figyelemre méltó módon, az újságírói munka nehézségeivel foglalkozik, és vitába száll azokkal, akik lekicsinylik az újságírói hivatást. Amit azonban az újságíróknak az igazsághoz való viszonyáról ír, éles ellentétben van a korabeli haladó magyar újságírók nézeteivel. Rát, Görög, Szacsvay még az igazság szolgálatát hirdették, és legfeljebb csak arra utaltak időnként, hogy az újságíró nem mindig lehet felelős egy-egy hír megbízhatóságáért, hiszen ők is más forrásokból merítik azokat. De arra nem találunk példát, hogy az általuk igaznak vélt világnézeti és politikai eszméket megtagadták volna csak azért, mert olvasóik különböző beállítottságúak. Batsányi, aki éppen e hónapokban foglalkozott szintén ezekkel a kérdésekkel, az újságíró hivatásának legfelelősségteljesebb mozzanatát éppen abban látta, hogy az igazsághoz ragaszkodjék. Helvetiushoz és Bessenyeihez hasonlóan, inkább a hallgatást ajánlotta, mint az Igazságnak „tudva a szánt-szándékkal történő {I-157.} megsértését”. Pánczél viszont újságírói pennájával nem kívánt magasabb célokat szolgálni, hanem nyíltan kimondta, hogy az újságírónak hazudni is szabad. E felfogásával is közel került Decsyhez, aki egyébként a következő napon szintén leközölte e gondolatokat kisebb-nagyobb, jórészt csak stilisztikai eltérésekkel. Mindkét újságíró esetében e cikk állításai bizonyos fajta önigazoló és lelkiismeret-megnyugtató szerepet is hivatva lehettek betölteni azért, hogy ők 1793 elején, amikor Szacsvay felvilágosult nézeteinek éppen úgy nem lehetett már az újságban hangot adni, mint Decsy saját, korábban képviselt patrióta eszméinek, mégis vállalkoztak újságszerkesztői szerepre.

Pánczél Dániel újságírói tevékenysége még Decsy lapjánál is szárazabb újságot eredményezett. Az egyes számok legnagyobb részét külföldi, főleg harctéri hírek és tudósítások foglalták el. Ezek fő forrásai a bécsi hivatalos lap és az udvari haditudósítások voltak. Bőségesen foglalkozott ő is a franciaországi eseményekkel és Kościuszkó felkelésével is. Jellemző, amit a lengyel szabadsághős elfogatásakor megjegyzett: „A lengyelek méltán így sóhajtozhatnak: És ne vígy minket a Szabadságnak kísértetibe; de szabadíts meg a hadakozás ínségeitől.”Óhaja kifejezhette az ő és a hozzá hasonló konzervatív bécsi körök véleményét a magyarországi viszonyokra vonatkoztatva is. Hiszen 1794 végén, a magyar jakobinus mozgalom elfojtásának küszöbén, és az intervenciós háború okozta ínségek növekedése idején vagyunk.

A Magyarországról közölt tudósítások nagy része politikai és világnézeti szempontból érdektelen témájú: időjárással, termésviszonyokkal, tűzesetekkel, kinevezésekkel kapcsolatos. Indokolatlannak bizonyult tehát a hatóságok aggodalma Pánczél első, a Magyar Kurírral kapcsolatos beadványánál: Szacsvay felvilágosultsága – más újságírói erényeivel együtt – nem hagyott sok nyomot Pánczél hírlapírói munkásságán.

Stílusa száraz, nehézkes, provinciális volt. Az újság nyomdai kiállítása is sok kívánnivalót hagyott maga után. Az első évfolyam vége felé hosszabb betegségével és a nyomdai nehézségekkel mentegette magát ezért.

Nyelvi és irodalmi vonatkozásokkal alig találkozunk a Bétsi Magyar Merkuriusban. A versekről az volt a véleménye, hogy nem akarja őket lapjában „egyébbel öszve elegyíttetni; mert mind az Olvasóknak unalmas újság helyett verseket olvasni, mind a Versszerzőknek kedvetlen dolog azt bizonyosan tudni, hogy az ő verseik, ha az újságok közé nyomtattatnak, azokkal együtt le-vettetvén, könnyen homályba mennek”. Ezért a beküldött verseket ő is egy Magyar Musa című melléklapban kívánta közzétenni.

Tervezett és ki is adott még egy melléklapot: a Magyar Bibliotékát, amelybe az itthon megjelent könyvek recenzióit akarta közölni. Magában a főlapban néhány, a magyar színjátszó társasággal kapcsolatos híren és néhány író előfizetési felhívásán kívül alig emlékeztetett valami az irodalmi és szellemi életre. Pánczél Dániel mégis – vagy talán éppen ezért is – még hosszú ideig, egészen az 1827-ben bekövetkezett haláláig folytathatta újságírói tevékenységét. Igaz, a Magyar Merkurius 1798-ban megszűnt, illetve beolvadt a Magyar Kurírba, amelyet ettől kezdve Decsy és Pánczél közösen szerkesztettek.