| A BÉTSI MAGYAR MERKURIUS (1793–1798) | TARTALOM | A HÍRLAPKIADÁS SZERVEZETE A 18. SZÁZADBAN |
FEJEZETEK
A nemesi mozgalom győzelmének következménye nemcsak a magyar nyelvű sajtó megerősödése és kibontakozása volt, hanem egy újabb latin nyelvű újság indulása is. E lap a Tertina Mihály által 1790 áprilisában Budán alapított Ephemerides Politico et Litterariae pro Regnis et Provinciis Sacrae Coronae Hungariae című újság, amelyet röviden – az egyes számok fejlécén szereplő cím alapján – Ephemerides Budensesnek neveztek. Nyelve ellenére sem valamilyen nemesi konzervativizmus képviselője volt, hanem a nemesi mozgalmon belül felvilágosult irányzatot képviselt, sőt lelkes híve lett a nemzeti nyelvi mozgalomnak is. 18. századi latin nyelvű lapjaink között az Ephemerides Budenses sajátos színt jelentett: a hazai nemesi és honorácior réteg számára készült elsősorban, őket igyekezett tájékoztatni a felélénkülő politikai eseményekről és az irodalmi élet híreiről. Miként címében is kifejezte, a politikát és az irodalmat (pontosabban: literatúrát ami itt még mindig tudományosságot is jelent) tekintette az újság fő témakörének. E szempontból a korabeli magyar nyelvű lapokhoz hasonlított, de bizonyos irodalmi témáival, főleg a könyvkritika terén elért eredményeivel, túl is szárnyalta azokat.
Az újság megindítója és első szerkesztője, Tertina Mihály, Eperjesen született az 1750-es években. Mint teológus, a Központi Szeminárium jozefinista-felvilágosultsággal átjárt szellemét szívta magába. A nyolcvanas évek során kapcsolatba került Kovachich Márton Györggyel és 1787 elejétől munkatársa lett a Merkur von Ungarnnak; innen ered az időszaki sajtóval való kapcsolata. Kovachichon kívül összeköttetésbe került még a kor számos írójával és tudósával is.
Mint a budai gimnázium tanára, 1790 áprilisában megindította Ephemerides Budenses című újságját, amelyet kortársaihoz hasonlóan, nagyrészben egyedül írt. A latin nyelv, amelyre a korabeli, modern terminusokat és fogalmakat le kellett fordítani, még csak fokozta a szerkesztői munka időigényességét és problémáit. De mint elismert latinista, nem riadt vissza a latin nyelv modern alkalmazásától, pedig itt alig találhatott olyan külföldi mintákra, mint a német vagy más modern nyelvű lapok szerkesztői, hiszen latin nyelven már jóformán sehol sem készítettek újságot. Ezért a hetenként kétszer megjelenő hírlap előállítása alaposan igénybevette idejét; levelezése gyakran késedelmet szenvedett, amiért többször elnézést kért olvasóitól.
Eredeti elképzelése szerint lapjában a politikai hírekkel egyenlő terjedelmet kívánt az irodalmi és tanügyi közleményeknek is biztosítani. Előfordult azonban, hogy egy-egy számon belül a politikai jellegű rész túl hosszú lett és kiszorította a Litteraria-rovatot; máskor pedig a négy levélnyi terjedelmet még néggyel – az úgynevezett Appendixszel növelte meg. Az első ilyen függelék megjelentetésére akkor került sor, mikor a növekvő számú rendeletekről nyújtottak tájékoztatást.
A felélénkülő politikai eseményekről, az országgyűlésről és a megyei gyűlésekről első helyen igyekezett a lap tájékoztatást adni az olvasóknak. Hangsúlyozta, {I-159.} hogy a hazai eseményeket mindig előtérbe kívánja helyezni a külföldi hírekhez képest, ezért többször előfordult, hogy az egész újságszámot a hazai politikai életről szóló közlemények töltötték meg.
A korona visszahozása alkalmából beszámolt az ünnepségekről, melyeken személyesen is részt vett; tudósításai a személyes élmény erejével hatnak. Azt írja, nagy boldogsággal töltötte el őt, hogy alkalma nyílott a koronát meg is érinteni. Lapjában anekdotákat közölt a visszatért ereklyéről és felsorolta azokat a munkákat, amelyek történetével foglalkoznak. (A bécsi Hadi Történetek című újság, amely szintén a nemesi mozgalom orgánuma volt, hasonló módon sokat foglalkozott a korona visszatérésével és történetével.) A budai latin újság a koronázásról folytatólagos cikkekben számolt be.
Tertina ugyancsak folyamatos tudósításokat ígért az előtérben állt másik nagy eseményről, az országgyűlésről is. Az újság programjában is ígéretet tett arra, hogy olvasóinak rendszeresen beszámol majd az országgyűlés valamennyi érdekes mozzanatáról. Tervbe vette ezenkívül azt is, hogy a tanácskozások teljes anyagát is összegyűjti és megjelenteti, az országgyűlés befejeztével. E célra előfizetést hirdetett és sokan be is küldték az előfizetési díjat. Az országgyűlési napló publikálásának ügye azonban csak nehezen haladt előre: Tertina többször tájékoztatni volt kénytelen olvasóit az ügy állásáról. Előbb azt közölte : addig, amíg határozat nem születik arról, hogy az országgyűlési naplót nyomtatásban ki lehet adni, addig ő sem közölhet beszámolókat. Később kénytelen volt azt bejelenteni, hogy az országgyűlési naplót nem ők fogják kiadni, hanem először hivatalosan, magyar nyelven jelentetik meg. Ennek következtében úgy rendelkeztek, hogy az országgyűlés lefolyásáról az újságban sem közölhetnek annál többet, mint amennyit addig hírül adtak.
Az országgyűlésnek a sajtó által történő nyilvánossá tételét tehát – amiért az előző században az angol sajtó már sikerrel küzdött – Tertinának Magyarországon még nem sikerült megvalósítani még egy latin nyelvű, tehát eleve szűkebb kör számára hozzáférhető újságban sem. Az Ephemerides Budensesben a budai tanácskozásokról csak bizonyos számú, rövid, cenzúrázott közlemény jelenhetett meg. A rendi gondolkodás még egy latin nyelvű újság publicitását is túl széles körűnek találta ahhoz, hogy az országgyűlésről szóló tudósítások, a tanácskozásokkal szinte egyidejűleg, folyamatosan napvilágot láthassanak.
De az újságból kicenzúrázott helyek bizonyítják, hogy amiről hírt adott volna a lap, az sem került mindig az olvasók elé. Maga Tertina számolt be egy ízben lapjában arról, hogy 1790 májusában valamennyi budai és pesti nyomdászt összehívták a magisztrátusba, ahol figyelmeztették őket: a királyi cenzor jóváhagyása nélkül senki sem merészelhet kinyomtatni semmit.
Ilyen körülmények között nem csoda, hogy Tertina a politikai események mellett egyre inkább az irodalmi és kulturális vonatkozásokra fordította figyelmét. Már korábban, mint a Merkur von Ungarn munkatársa és Kovachich társa, kapcsolatba került azokkal a – jórészt – jozefinista-szabadkőműves írókkal, akiknek munkásságát az Ephemerides Budensesben is figyelemmel kísérte. Kazinczy tőle is, miként a többi újság szerkesztőjétől, jó néven vette, ha készülő munkáiról hírt {I-160.} adott. Orpheusáról beható, meleg hangú ismertetést olvashattunk a lapban, talán valamennyi korabeli visszhang közül ez volt a legkomolyabb. Kiemelte az induló folyóirat hasznos célkitűzését, felsorolta azokat a műfajokat, amelyeket Kazinczy folyóiratában meg kívánt honosítani, majd azokat a külföldi írókat, akiknek művei magyarul olvashatók az Orpheusban. Batsányiról, mint Ossian-fordító váteszről, szintén meleg szavakkal emlékezett meg. Reménykedéssel töltötte el az a tudat, hogy növekszik a magyar nyelven írók száma; amiből azt a következtetést kockáztatta meg, hogy majd a külföldiek is tanulmányozni kívánják a magyar irodalmat.
Tertina hírt adott a többi egykorú magyar folyóirat és hírlap megjelenéséről is. Így nagy elismeréssel tájékoztatta olvasóit a kassai Magyar Museumról, az Erdélyi Magyar Hírvivőről, a Hadi és Más Nevezetes Történetekről és a Siebenbürgische Quartalschriftről is. Ez utóbbi folyóirattal kapcsolatban úgy vélekedett, hogy a magyarországi írók helyzete hasonló az erdélyiekhez, akiket elfoglaltságuk és az anyagi lehetőségek hiánya egyaránt meggátol műveik megjelentetésében.
Kapcsolataira, tudományos terveire egyaránt jellemző az a levelezése, amelyet az akkor lembergi egyetemi tanárként működő Martinovics Ignác ösztönzésére folytatott. Martinovics 1790. május 7-i dátummal Tertinához címzett levelében egy magyar tudós társaság felállításának szükségességéről írt. A külföldi példákra és a magyar tudósok jelentékeny számára hivatkozva, azt hangsúlyozta, hogy a tudományokat sokkal hatékonyabban tudnák művelni, ha tudós társaságba egyesülnének. Ezért arra kérte az Ephemerides Budenses szerkesztőjét, hogy a pesti egyetem tanárai segítségével nyerje meg a főrendeket egy királyi tudós társaság létrehozása ügyének. Saját közreműködését is felajánlotta a társaság érdekében, amelyet a természettudományok és a bölcseleti tudományok művelésére kívánt létrehozni. Levelében hivatkozott Winterl Jakab József korábbi, sikertelen kezdeményezésére, de Bessenyei, illetve Révai tervezetét nem említette.
Martinovics levelének, amelyet Tertina közölt lapjában, volt némi visszhangja – például Szablik István szegedi fizikus örömmel fogadta –, de megvalósítása éppen úgy elmaradt, mint a többi, korabeli akadémiai tervé.
Figyelemmel kísérte a lap a pesti és a budai nyomdákban megjelent új könyveket és rendszeres tájékoztatást nyújtott olvasóinak az új kiadványokról, valamint a budai és pesti könyvkereskedőknél kapható könyvekről. Nemcsak címeiket sorolta fel, mint több korabeli újságunk, hanem néhányról beható és szakszerű kritikát is írt. Rát Mátyás óta ő volt az első, aki ismét megkísérelte a könyvkritikát az újságban meghonosítani. Nem csoda, ha ez az ő esetében sem történhetett zavartalanul; előfordult, hogy egy-egy megbírált művel kapcsolatban nem irodalmi eszközökhöz, hanem közigazgatási fórumokhoz fordultak panasszal. Így történt például Dániel Grelsev szebeni tanácsos könyvével kapcsolatban is (Verstossung-Zustand der Sachsischen Nation in Siebenbürgen). A lapban megjelent kritikára a szebeni szász hatóság egyenesen a Helytartótanácshoz fordult panasszal, kifogásolva az ismeretlen szerző cikkét, amely szerintük sértő volt a szászokra nézve.
Irodalmi vonatkozású kritikái közül kiemelkedik az újságban megjelent Göböl Gáspár Durand-fordításáról írt bírálat, amely az idegen szavak halmozását, ezt „a nyelv géniuszával ellentétes eljárást” tette szóvá. Kifogásolta még a ragrímek {I-161.} használatát is. Elismeréssel írt viszont Tertina Nagy János Nyájas múzsa című verseskötetéről, amelyet „szabados nyelve” miatt a konzervatív Szaicz Leó élesen megtámadott. A recenzens kellemeseknek nevezte a költeményeket, amelyek szerinte gyönyörködve tanítanak és amelyeknek stílusát tisztának, magyarosnak, minden idegenszerűségtől mentesnek nevezte. Tertina irodalmi megnyilatkozásai sokoldalú műveltségről és irodalmi érzékről tanúskodnak.
Bár a legjelentősebb ezirányú kezdeményezések a latin újság későbbi szerkesztőjének nevéhez fűződnek, de már Tertinánál is megfigyelhető a magyar színjátszás ügyének felkarolása. Hírt adott a budai német színi előadásokról is, de a magyar nyelvű színházi élet úttörőiről különösen lelkesen számolt be. Így például a kassai magyar színjátszók tevékenységével kapcsolatban örömmel írta, hogy rövidesen felvirrad az a nap, amikor nemcsak a kassai, hanem a budai, pesti, pozsonyi és temesvári színházak is magyarul fognak játszani. Az országgyűlés idején színre hozandó magyar darabok tervét azzal kommentálta, hogy legfőbb ideje a nemzeti színjátszás megindulásának.
Tertina nem sokáig szerkeszthette a budai latin újságot, mert 1790 októberének végén elhelyezték Budáról. Az újságírást csak tanári munkássága mellett végezte, nem főfoglalkozásként. Utóda Spielenberg Pál pesti királyi táblai ügyvéd lett, aki az országgyűlés miatt beállott törvénykezési szünetet használhatta fel arra, hogy újság szerkesztésére vállalkozzék. Bár kapcsolatba került a jakobinus írókkal, de – a korábbi nézetekkel ellentétben – a magyar jakobinus-perben védelmüket nem ő látta el. Az Ephemerides Budenses általa szerkesztett évfolyamai, de egy általa készített mű ( Szabad elmélkedések a földeknek kimérések szerént felállítandó adózás systemájának tökéletlenségéről) fordításához írt megjegyzései is elsősorban a nemesi mozgalom hívének mutatják. Ő is, akárcsak bécsi újságíró társai: Görög Demeter és Kerekes Sámuel, e mozgalmon belül képviselt bizonyos felvilágosult irányzatot és támogatta a nemzeti nyelv és irodalom ügyét.
Folytatta Tertina kezdeményezését az irodalmi kritika kifejlesztése érdekében, de míg elődje jórészt maga írta cikkeit, ismertetéseit, Spielenberg más, neves és tudós szerzőket is foglalkoztatott. Többek között Haliczky András, a német nyelv és irodalom tanára, Weszprémi István, Koppi Károly és Kovachich Márton György cikkeivel találkozhatunk az újságban. Tertina új székhelyéről, Kassáról küldött tudósításokat.
Az új szerkesztő hivatalba lépése alkalmából újra megfogalmazta az újság fő célkitűzéseit és ezeket nyomtatott körlevél formájában eljuttatta az egyes városi magisztrátusokhoz. Bejelentette a lap folytatását a következő évre. Feladatának a legújabb politikai és irodalmi események híreinek közlését tekintette. A lap profilját részletesen is bemutatta a Nuntium címen közzétett programnyilatkozat. E szerint a Politica részbe statisztikai, egyházügyi, gazdasági, ipari, kereskedelmi, katonai és Miscellanea címen egyéb, „szomorú és vidám” közleményeket terve{I-162.} zett. A Litteraria című rovatba pedig iskolákkal, könyvtárakkal, nyomdákkal, könyvkereskedésekkel és a tudományos élettel kapcsolatos cikkeket, az új könyvek recenzióit, találmányokról, pályázatokról, külföldi akadémiákról szóló híreket, továbbá egyetemek, gimnáziumok és híres emberek életéről szóló tudósításokat ígért. Végül ígéretet tett latin és magyar nyelvű versek és ünnepi beszédek közlésére is.
A szerkesztőváltozás nem zajlott le teljesen zavartalanul: a Helytartótanács, mivel Spielenberg nem kért engedélyt, 1791. március 4-én elrendelte az újság további megjelenésének betiltását. De később, miután Spielenberg arra hivatkozott, hogy ő tulajdonképpen csak helyettesíti Tertinát, akinek a Helytartótanács 1790 márciusában már megadta a lapengedélyt, feloldották a latin újságot a tilalom alól.
Spielenberg nagyjából Tertina irányát folytatta, és megőrizte az újság két fő rovatát: a Politica és a Litteraria című részt. Ez utóbbiban ő is számos értékelő recenziót, valódi könyvkritikát közölt. Főleg az ezekkel kapcsolatos megnyilatkozásai, de az aktuális politikai eseményekkel összefüggő megjegyzései azonban mégis azt mutatják, hogy kettejük között politikai és világnézeti különbségek is voltak. Bár mindketten a nemesi mozgalom hívei, Tertina még jobban kötődött a jozefinista felvilágosultsághoz, Spielenberg pedig a nemesi-nemzeti mozgalomhoz állt közelebb. II. Lipót uralkodása alatt, amikor az uralkodó a nemesi mozgalom letörése érdekében támogatta a nemesség ellen írt könyvek és röpiratok kiadását, Spielenberg szembeszállt ezekkel és védelmébe vette a nemességet. Eközben – liberális nézetei ellenére – nemegyszer a regresszió oldalára sodródott például olyankor, amikor Schlőzer vagy Martinovics irataival vitázott. Ugyanakkor egyre nagyobb lelkesedéssel nyilatkozott a nyelvi-irodalmi törekvésekről és a nemzeti színjátszás érdekében egész mozgalmat kívánt megindítani.
Azt a sajátos ellentmondást, amely a nemzeti nyelv érdekében kifejtett buzgalma és lapja latin nyelvűsége között fennállt, már a kortársak is felismerték. Egy levelezője csodálkozott azon, hogy a magyar nyelvért apostolkodik, pedig ezzel saját lapja létjogosultságát és értékét tünteti fel kétségesnek. Ő azonban úgy látta, hogy a nemesi alkotmánnyal összenőtt latin nyelvűség és a felvilágosodást szolgáló magyar nyelvművelés nem ellentétes egymással. Úgy gondolta, hogy mindkét nyelv a szívéhez nőtt a magyarságnak az erőszakos németesítés éveiben. A német nyelvről elismerte, hogy II. József alatt jelentős szolgálatot tett a felvilágosultságnak: előítéleteket és babonaságot irtott ki és segítségével a felvilágosodás hazánkban is szép előrehaladást tett. De éppen ezért tartja fontosnak azt is, hogy ne habozzunk a magyar nyelvet hasonló célból propagálni. Hangsúlyozza a latin szerzők műveiben felhalmozódott értékek jelentőségét is, és azt, hogy ezeket nem gépies módon, hanem kellő szabadsággal kell magyarul közzétenni.
Spielenberg az újságíró hivatását, miként a kor többi felvilágosult újságírója, az igazság előítéletek nélküli szolgálatában látta. Az előítéletek között – amelyeket kerülnie kellett az újságírónak – ő is, miként Szacsvay, felsorolta a hazaszeretetből és a vallásosságból származó túlbuzgóságot és részrehajlást. Szerinte is úgy kell írni egy újságírónak, mintha sem hazája, sem vallása nem volna: egyedül az {I-163.} igazságot tarthatja szem előtt. Bár számos nyomát találjuk a budai latin újságban ennek az igyekezetnek – különösen a vallási elfogultságok elleni, toleranciát képviselő állásfoglalásokban –, a teljes objektivitást nem sikerült megvalósítania. Különösen a nemesi-nemzeti mozgalommal kapcsolatban, mint annak lelkes híve és támogatója, tért el leginkább a szenvtelen, objektív hangtól.
Többször is perbeszállt azzal a véleménnyel, mely szerint a magyarság kevésbé rátermett a művészetekre és tudományra, mint a hadi dicsőségre. Azzal érvel: nem hiányoznak sem a jelenben, sem a múltban olyanok, akik a tudományok és a művészetek terén jelentős eredményeket értek el, de sokan kényszerültek az itthoni üldözések és más okok miatt, hazájuktól távol, külföldi országokban a tudományokkal foglalkozni.
Martinovics Ignác névtelenül kiadott röpiratának, az Oratio ad Proceresnek ismertetése során ismét védelmébe veszi a nemességet, amelynek szellemi és politikai színvonalát élesen bírálta a röpirat. Idézi belőle azt a részt, amely szerint a nemesi törvények és privilégiumok bennünket inkább a barbár nemzetekhez, mint a 18. század Európájának művelt országaihoz tesznek hasonlóvá. Rámutat arra is, hogy a mű szerint a magyarok a múltban sem tudnak senkit sem megemlíteni, aki a filozófiában, fizikában, matematikában Baconhez, Neckerhez, Mirabeau-hoz vagy Raynalhoz lenne hasonlítható. Míg máshol Grotius és más, modernebb jogtudósok nyomán hoztak törvényeket, addig nálunk még mindig Werbőczi Hármaskönyvére, erre az obskurus forrásra támaszkodnak.
Spielenberg lapja hosszadalmasan és bírálóan foglalkozott e munkával és csaknem teljesen reakciós szemszögből. Hosszan idézett a röplapnak az egyházra vonatkozó fejezeteiből is. Rosszallta, hogy a beszéd szerzője semmibe sem veszi az írott jogot, hanem mindent az ember természetes jogaiból akart megmagyarázni. A kritika írója hangsúlyozta, hogy e keretek között nem foglalkozhat behatóan az irat valamennyi állításával, de azt a fent idézett véleményt, mely szerint Magyarországon a tudományok nem fejlődtek, mégpedig az egyház miatt, mindenképpen cáfolni igyekezett. Horányi Elek, Wallaszki Pál és Weszprémi István munkásságára hivatkozik, amelyet – a recenzens szerint – az ismeretlen szerző bizonyára nem ismert. Cáfolatképpen még felsorolja a jezsuita rend kiemelkedő tudósait is.
Nem tudjuk biztosan, ki volt a kritika szerzője, mert – mint legtöbbször – a szerző neve ezúttal is hiányzott az ismertetés végéről. Lehet, hogy nem Spielenberg írta, de mint szerkesztőre, rá is jellemző.
Egy másik cikkben a latin újság Schlözerrel szállt vitába. A népszerű, felvilágosult szellemű göttingai professzor, akinek kortársai közül számos magyarországi híve és tanítványa is volt, az Ephemerides Budensesben a francia forradalommal kapcsolatos nézetei és a magyarságról közölt negatív értékelései miatt került szóba. A francia forradalomról szóló egyik „igen szabadszellemű” cikkéből azt a részt idézte Spielenberg lapja, amelyben Schlözer a francia alkotmány stabilitásáról írt, melyet sem fegyverrel, sem más eszközzel nem lehet megdönteni.
Schlözer göttingai folyóirataiban már korábban is figyelemmel kísérte a magyarországi fejleményeket. Bár a felvilágosult abszolutizmus híve volt, a belgiumi és a {I-164.} magyarországi ellenállás hatására az ellenzék pártjára állt; később azonban, amikor az országgyűlés során azt tapasztalta, hogy a nemesség csak saját előjogainak védelmével törődik, megvonta támogatását a nemességtől és ettől kezdve a Magyarországról érkező híreket Magyarországi összeesküvés címmel közölte lapjában. Ezután már – kritika nélkül – azonosult az udvar szócsövének, Hoffmann Alajosnak nézeteivel és a nemesi mozgalmat gúnyos megjegyzésekkel kísérte.
E megnyilatkozásai váltották ki az Ephemerides Budensesben megjelenő, Schlözerrel vitázó cikket. A cikk írója szerint, aki ismeri Schlözer demokratikus érzelmeit, nem csodálkozik azon, hogy lapjában olyan írások jelennek meg, amelyek az arisztokrácia gyűlölete mellett, a köznemesség sértegetésével párosulnak. Példaként hivatkozik a göttingai lap 63. számában Magyarországról megjelent maliciózus hangú cikkre, amely a nemzetet barbárnak minősítette, mely még most sem vetkőzte le a szkíta szokásokat. A cikk írója „csodálatos meséket” költ a magyarságnak az uralkodó ház iránti hűtlenségéről, mozgalmairól. A szerző érdekes módon e vélemények forrását abban a műben látja, amely Kolozsvárt jelent meg, februárban magyar, májusban német nyelven és az angol valamint a magyar igazgatás összehasonlításával foglalkozott (Aranka György : Anglus és magyar igazgatásnak egybevetése). Elismeri a neves Schlözer nagy tudását, de kétségbe vonja levelezőjének szavahihetőségét, annál is inkább, mert a hírhedt Bábelre és a Ninivére – Hoffmann műveire – emlékezteti. A cikket végeredményben méltatlan tettnek minősíti a magyarság ellen.
Bőségesen beszámolt az újság az 1790 táján megjelenő és a magyar nyelvművelés érdekében írt könyvekről. Vagy ismertette a főbb fejezeteket (mint például A nemes magyar nemzethez rövid emlékeztető beszéd című esetében), vagy pedig részletes méltatást írt róluk, mint például Decsy Sámuelnek a Pannoniai Féniks avagy hamvából feltámadott magyar nyelv című művéről. Megállapítja róla, hogy nem kisebb gonddal készítette, mint előző művét, az Osmanografiát. Kívánatosnak tartja, hogy valaki latin nyelvre is lefordítsa, hogy ezáltal Európa más népei is megértsék. A recenzens szerint a tudós szerző semmit sem mellőzött el, ami a magyar nyelv történetére, nyelvtanára, elhanyagolásának okaira vonatkozik.
Megemlékezett Kazinczy Heliconi virágok című munkájának megjelenéséről is; Ráday Gedeon halálát pedig érdemeinek meleghangú méltatásával jelentette be. Azt írta Spielenberg, hogy Rádayban eszményképét vesztette el, akinek az irodalomról szóló családias hangú beszélgetéseiből többet tanult néhány óra alatt, mint amennyit hónapokon át tartó olvasással lehetne tanulni. E nyilatkozata is bizonyítja, hogy Ráday irodalmi köréhez tartozott ő is.
Verseghy Millot-fordításáról, erről a felvilágosult szellemben megírt világtörténelemről, melyet később a cenzúra betiltott, szintén elismerő hangú ismertetést közölt az újság. Bemutatta a fordítót, mint a filozófia doktorát és a Kassai Társaság egyik tagját. A fordítást oly kiválónak találta a recenzens, hogy csak gratulálni tudott hozzá.
A nemzeti nyelv és irodalom támogatása érdekében Spielenberg a nemzeti színjátszás kifejlesztését találta a legalkalmasabb eszköznek; ennek ügye foglalkoztatta leginkább. Egy megjegyzéséből kitűnt, amikor a Mátyás király választásáról {I-165.} és koronázásáról szóló műve kéziratáról tett említést, hogy ő maga is foglalkozott drámaírással. A magyar történeti dráma terén az első figyelemre méltó alkotásnak Szentjóbi Szabó László Mátyás király című darabját tartotta.
Lelkes cikkben számolt be a magyar színjátszó társaság első budai előadásáról, amelyen Simai Kristóf Igazháziját mutatták be. Örül, hogy a nemzeti nyelvű színjátszás terén is megtört a jég; kiemeli az ifjabb Ráday Gedeonnak és Kazinczynak az üggyel kapcsolatos érdemeit. Azt szeretné, ha az előző napi bemutató forró hangulata – az újság színi tudósítása által – átterjedne az egész hazában mindazokra, akiknek drága az anyanyelv ügye. Kívánja, hogy a szerencsés kezdet közerővel folytatódjék, mert úgy érzi, akkor nem hiányoznak majd sem a nézők, sem a színészek.
A továbbiak során is hírt adott a magyar színésztársaság előadásairól, sorsáról. Tudósított arról is, hogy a társaság még novemberben is megkísérelte a budai fabódéban az előadásokat, mert az a remény táplálta őket, hogy a Helytartótanács engedélyt fog adni önálló színház építésére.
Az a cikk, amelyben a német bérlő kapzsisága ellen írt, érdekes visszhangot keltett a német színház körében. Egyik előadásuk során, amelyben a darab főszereplője nevetségessé válik rossz versei miatt, a színész azzal a rögtönzéssel fejezte be jelenetét, hogy ha a poézis nem segít rajta, majd latin újságot fog írni. Spielenberg felháborodott hangon írt lapja legközelebbi számában az esetről.
A magyar színjátszó társaság végső válságba jutása alkalmából, lapjában, függelék gyanánt, Monita de lingua et theatro hungarico stabiliendo címmel felszólítást tett közzé. Ebben azt hangsúlyozza, hogy a színdarabok nemcsak mulattatják, hanem nevelik is a nézőt, tehát a színház nem megrontója az erkölcsöknek. A külföldi példákra hivatkozva, ezek nyomán azt ajánlja, hogy akinek a magyar nyelv elterjedésének ügye a szívén fekszik, az fordítsa erre a figyelmét. Hazánk csak akkor lesz dicső és virágzó, ha a magyar nyelv divatja általánossá válik. Ennek eléréséhez a legjobb eszköz szerinte egy nyelvmívelő társaság és egy állandó színház létesítése Pesten. A színházba ingyen bejárást javasolt („akárcsak a templomba”), mert a színház anyagi biztonságát a hazai közönség igényei még úgysem tudnák biztosítani; ingyen viszont mindenki szívesen elmenne a színházba. A társulat anyagi alapjainak biztosítása érdekében azzal a javaslattal fordult a megyékhez és a városokhoz, hogy minden nemes adjon 1–1 forintot; így – számításai szerint – rövid idő alatt együtt lehetne 400 ezer forint, ami a színház építésére és a társaság fenntartására is elég lenne.
Bár a javaslat nem valósult meg, Spielenberg kísérlete mint a nemzeti színjátszás ügyével foglalkozó első határozott felszólítás, mégis érdekes színfoltja a magyar színjáték történetének. Újságjaink és folyóirataink közül a budai latin újság állt ki leghatározottabban az állandó fővárosi színház megteremtése érdekében. Mint ahogyan Batsányiék és mások főleg a tudós társaság megteremtéséért cikkeztek, Spielenberg a nemzeti játékszín érdekében írt leggyakrabban.
Irodalomtörténeti jelentőségű volt még a kritika kibontakoztatása érdekében kifejtett tevékenysége. Nem csak számos, frissen megjelent műről írt a puszta recenzeáláson túlmenő, értékelő véleményt, hanem kiállt a kritika jogainak védelmében {I-166.} is. Tudatos harcot folytatott e célból a könyvek bírálatával kapcsolatos hagyományos, konzervatív felfogás ellen, amely az abszolutizmus cenzúra- és sajtópolitikáján alapult. Ennek értelmében a könyvekről adandó vélemény, „krízis”; elsősorban a cenzúrahatóságok feladata és ez a nyilvánosságra nem tartozik. Ha valamit, akkor is csak legfeljebb a cenzor által fenntartás nélkül elfogadott munkák bírálatát tartották illendőnek, miként ezt Vajkovics Imre, a Spielenberg elleni támadó írásban ki is fejtette.
Nem osztotta Spielenberg azoknak a nézeteit sem, akik nem annyira konzervativizmusból, mint a zsenge hazai irodalmi életre való tekintettel, kíméletből és pedagógiai megfontolásokból idegenkedtek a kritikától. Szerinte az irodalmi lapok feladatai közé tartozik a bírálat gyakorlása. És ez a felfogás még akkor is nagyon előremutató, ha – miként láttuk – egyes bírálataiba konzervatív nézetek is vegyültek.
Spielenberg közel állt a nemesi mozgalomhoz, de nézetei, csakúgy, mint kapcsolatai Kovachich, Ráday, Kazinczy, Kármán köréhez, azt is bizonyítják, hogy a felvilágosult-szabadkőműves értelmiséghez is vonzódott. Hogy lapjában mégis védelmébe vette a nemességet és védte az ismert vádak ellen, mindenekelőtt azzal a helyzettel magyarázható, amelyben II. Lipót, hatalmi célokból, a bécsi udvar szolgálatában álló írókkal fogalmaztatta meg e bírálatokat. Jellemző például, hogy Spielenberg 1790-ben Hoffmannról és folyóiratáról, a Wiener Zeitschriftről elismeréssel írt, később pedig éles vitákat folytatott vele.
A budai újság szerkesztője irodalmi nézetein Kazinczy és Ráday hatása érződik; elég, ha a kritika és a színjátszás szerepének felismerésére gondolunk. De eltérést is találunk Spielenbergnél ízlés terén, Kazinczyhoz képest: az eredeti költői munkák jelentőségének a fordítások ellenében történő hangsúlyozása már inkább Kármánra emlékeztet. Rát Mátyás is hatással lehetett rá, hiszen ismerte a pozsonyi Magyar Hírmondóban egy évtizeddel korábban lezajlott tollcsatát és minden bizonnyal a pozsonyi újságszerkesztő irodalmi elveit is.
A budai latin újság elhallgatott akkor, amikor I. Ferenc trónra lépése után súlyosan megszigorították a cenzúrát. Már az 1792-es évfolyamban is számos kicenzúrázott hellyel találkozunk. Ilyen körülmények között csökkent az újság iránti érdeklődés. A szigorítások és a politikai helyzet következtében egyre színtelenebb lett a lap, terjedelme pedig a felére csökkent. Spielenberg lemondóan írta, hogy ráfizet az újságra, pedig azt hitte, a jövedelméből futja majd az irodalom pártolására is.
1793-ban már csak 13 szám jelent meg az újságból. Az utolsó előtti számban adta közre a színjátszással kapcsolatos felhívását, majd elbúcsúzott a közönségtől abban a hiszemben, hogy más folytatja majd a lap szerkesztését. Távozásával azonban végleg megszűnt az Ephemerides Budenses, amely ellentmondásai ellenére a deákos nemesség nevelését és a tanult, értelmiségi rétegek felvilágosítását egyaránt szolgálta.
Márton József: Görög Demeter … életleírása, és a magyar literatúra előmozdítása által … szerzett érdemei. Béts, 1834. 36 l. – Molnár József: Görög Demeter. = DebrSz 1938. 35–42. – Kókay György: A bécsi Magyar Hírmondó (1789–1803). = OSzKÉvk 1957. Bp. 1958. 164–192.
Dezsényi Béla: Az Erdélyi Magyar Hírvivő százötven esztendeje. = MKsz 1940. 274–278. – Gyalui Farkas: Az „Erdélyi Magyar Hírvivő”. 1790. Cluj (Kolozsvár) 1940. 11 l. – Éder Zoltán: Tiszti szójegyzék 1790-ből. (Az Erdélyi Magyar Hírvivő nyelvművelő törekvései.) = MNyr 1975. 156–170.
Jakab Elek: Szacsvay Sándor = Figy 1881. 11. köt. 161–174, 252–267, 321–346. 1882. 12. köt. 25-43. – Ferenczy József: A „Magyar Kurír” történetéhez. = MKsz 1883. 363–364. – Wertheimer Ede: Adalékok a „Magyar Kurír” történelméhez. = Száz 1897. 14-25. – Waldapfel József: A hazai hírlap- és folyóiratirodalom történetéhez. = MKsz 1930. 55–89. – Waldapfel József: A pesti Ephemerides megszűnése. = ItK 1937. 64–67. – A magyar jakobinusok iratai. I–III. Kiad.: Benda Kálmán. Bp. 1952–1957. 1142, 861, 452 l. – Kosáry Domokos: Szacsvay Sándor. = Élet és Tudomány 1953. 30. sz. – Windisch Éva, V.: Adalékok az Ephemerides Budenses keletkezésének kérdéséhez. = MKsz 1955. 312–319. – Tardy Lajos: Egy XVIII. század végi magyar újságíró és könyvtáros élete. = MKsz 1966. 349–362. – Dezsényi Béla: Szacsvay Sándor utolsó évei. = MKsz = 1968. 351–356.
Eckhardt Sándor: A francia forradalom eszméi Magyarországon. Bp. [1924.] 222 l. – Strasser, Kurt: Die Wiener Presse in der josephinischen Zeit. Wien, 1962. 148 l. – Benda Kálmán: A jozefinizmus és jakobinusság kérdései a Habsburg-monarhiában. = TörtSz 1965. 388–422.
| A BÉTSI MAGYAR MERKURIUS (1793–1798) | TARTALOM | A HÍRLAPKIADÁS SZERVEZETE A 18. SZÁZADBAN |