Vélemények az újságírói hivatásról

Az újságírók társadalmi megbecsülése mögött lappangott az a kérdés, hogy miként vélekedtek a 18. század végén magáról az újságírói hivatásról?

Az újságokkal kapcsolatban kezdettől fogva a legáltalánosabb gyanú az volt, hogy nem lehet hitelt adni hireszteléseiknek. Az újságok hitelességének és szavahihetőségének kérdése élénken foglalkoztatta a kortársakat, akik e téren különböző nézeteket vallottak.

Volt, aki szerint teljesen megbocsátható, ha az újságíró „hazudik is egyet-egyet”. Mert „mit is tehetne egyebet? Ő csak azt írja meg, amit mások beszélnek és gondolnak – ő evangéliumot nem ír”. Az olvasók különböző pártállásának megfelelő, eltérő igényük kielégíthetetlensége miatt adtak felmentést az újságírónak. „Egyik olvasója patrióta, a másik respublikánus, a harmadik monarchista, és midőn az újságot olvassa, mindenki a maga gondolatja szerént káromkodik. Hazugnak, mindennek neveztetik a szegény újságíró.”

A magyar nyelvű újságírás megindítója, Rát Mátyás, aki Göttingában megismerkedett Schlözer történeti forráskritikai és publicisztikai nézeteivel, elsőrendű fontosságot tulajdonított annak, hogy újságjában elkülönítse egymástól a hiteles, illetve a bizonytalan és költött dolgokat.

Hasonló etikai felfogást képviselt Szacsvay Sándor is, de ő kitért még arra, hogy az újságíró nem mindig tudja ellenőrizni a híreket; egy olyan kalmárhoz hasonlítja őt, aki „portékáját úgy adja, amint van; tudniillik megírja a dolgot úgy, amint hallotta, látta, olvasta és másoktól értette”. Hangsúlyozta még a divatos „pártatlanság” fontosságát is, amin vallási, családi és nemzeti elfogultságtól való mentességet értett, de ostorozta a hízelkedést is: „Az újságírónak oly kétszínűség, megrögzött előítélet és részrehajlás nélkül valónak kell lenni, aki csak az igazságot szólja és követi. A porban csúszó-mászó, soklábú állatok országában azonban olyan hízelkedve sunnyogó és a gráciához térden állva kapkodó újságmázolók is találtatnak, kiknek minden leveleik aranyhalat fogni kívánó horog. De mi a mi mesterségünk szerint úgy adjuk, amint vesszük.”

Görög Demeterék is hangoztatták az újság híreivel kapcsolatban e hitelesség fontosságát. Azt vallották: úgy akarnak írni, hogy a történetírók számára igazi kútfő lehessen lapjuk. Az utókor hiteles „tájékoztatásá”-nak szempontjára hivatkozott az Ephemerides Budenses című latin nyelvű újságunk is.

Batsányi viszont abban a kis cikkében, amelyet a kedvezőtlenné váló viszonyok{I-188.} között a Magyar Museum utolsó számában írt az újságírói hivatás kérdéseiről, elsősorban saját kortársaival szemben veti fel az újságírói munka legfontosabb etikai problémáit. Az újságíró felelőssége – szerinte – éppen széles körben való olvasottsága miatt igen nagy: sokat használhat, de sokat árthat is. Ezért ragaszkodniok kell az igazsághoz, és attól szánt szándékkal nem szabad eltérniök. Sajnálattal állapítja meg, hogy mégis akadnak olyan újságírók, akik hízelkedésből, és csúszás-mászásból megtagadták az igazság szolgálatát. Ismeri a lehetőségeket, nem is kér többet, csak azt, hogy inkább hallgassanak, mint szándékosan az igazság ellen vétkezzenek az újságírók:

„Tudom, mely sok akadállyal kell küzködniek, kivált a mi országunkban, még azoknak is, kik különben a hízelkedést, csúszás-mászást, s egyéb afféle alacsonkodást lelkekből utálják. Én azonban, ki e tárgyról gyakran gondolkodtam, csekély eszem szerént azt ítélném: hogy addig is, míg majd a Nemzet és Király ez iránt rendelkezne, s e részben Anglia, Swétzia, s több más országoknak boldog állapotját mi is elérhetnők, talán legjobb lenne: ottan, s arról, ahol, s amiről nyilván, egyenesen írnunk és szólanunk, egy vagy más, helyes vagy helytelen okból s tekéntetből nem lehet, nem akarunk, avagy nem bátorkodunk; az ilyen esetekben, mondom, legjobb volna: hallgatnunk. Mert az igazságot tudva s szánt-szándékkal megsérteni, tulajdonképpen annyit tészen, mint magát az istenséget káromlani.

Egyáltalában: az igaz lelkű, becsületes szívű embernek megtilthatják ugyan (ha azok, akik hatalommal bírnak, ezzel szabad kéjek szerént élni akarnak) hogy e’ vagy ama kedvetlen igazságot ne írja, közönségessé ne tegye; de semminémű emberi hatalom nem kényszerítheti őtet arra, hogy ezt vagy amazt írja, hírlelje.” (Magyar Museum, 1793. 4. szám.)

Batsányi e megállapításai és taktikai útmutatásai az újságírói hivatással kapcsolatban a korban elhangzott megnyilatkozások közül a legjelentősebbek. Amikor ezt írta, I. Ferenc és az újjáéledő hazai reakció erői egyre inkább támadásba mentek át a haladás hívei ellen, és gondoskodtak a polgári sajtószabadság felé vezető úton még csak az első, bizonytalan lépéseket megtevő magyar sajtó elfojtásáról, illetve az uralkodóház szolgálatába állításáról.

IRODALOM

Gnau, Hermann: Zensur unter Joseph II. Strassburg – Leipzig, 1911. 16, 313 l. – Schermann Egyed: Adalékok az állami könyvcenzúra történetéhez Magyarországon Mária Terézia haláláig. Bp. 1928. 57 l. – Waldapfel József: Ötven év Buda és Pest irodalmi életéből. 1780–1830. Bp. 1935. 368 l. – Sashegyi Oszkár: Német felvilágosodás és magyar cenzúra 1800–1830. Bp. 1938. 107 l. – Dezsényi Béla: A magyar hírlap útja kiadó és közönség között a XIX. század első felében. = MKsz 1943. 413–428. – Trócsányi Zoltán: Szerkesztő, közönség és postai kézbesítés a XVIII. században. = MKsz 1943. 55–61. – Sashegyi Oszkár: II. József sajtópolitikája. = Száz 1958. 88–118. – Sashegyi Oszkár: Zensur und Geistesfreiheit unter Joseph II. Beitrag zur Kulturgeschichte der Habsburgischen Länder. Bp. 1958. 244 l. (Studium Historica Academiae Scientiarum Hungarica 16.) – Kókay György: Az újságírói hivatásról a felvilágosodás korában. = MKsz 1963. 86-92. – Kókay György: A pozsonyi újságcenzúra II. József korában. = MKsz 1968. 13-30. – Dezsényi Béla: A magyarországi hírlapkiadás és hírlapterjesztés múltjából. = MKsz 1969. 382–388.