| WINDISCH ERKÖLCSI HETILAPJAI | TARTALOM | A PESTI FOLYÓIRAT-IRODALOM MEGINDULÁSA |
Folyóiratirodalmunk történetében kiemelkedő hely illeti meg Bessenyei folyóiratát. Az 1960-as években vált csak ismeretessé, hogy Bessenyei György, a magyar felvilágosodás vezéregyénisége Bécsben 1781-ben folyóiratot adott ki. De e német nyelven megjelentetett folyóirat nemcsak Bessenyei személye miatt nagy jelentőségű, hanem azért is, mert e lap már áttöri a bécsi felvilágosodás kereteit, és annál lényegesen haladóbb eszméknek: Helvetius, Rousseau és Herder nézeteinek a közvetítőjévé vált.
A Der Mann ohne Vorurtheil című folyóirat – amely egyébként időben valamivel megelőzte Windisch Ungrisches Magazinját is – 1781 derekán indult. Formailag a morális hetilapokat és a tudományos folyóiratokat utánozta. A lapban ilyen rovatokat találunk: Nachricht, Nachricht an das gelehrte Publikum, Nota, Moralische Anmerkungen, stb. E rovatcímek alatt azonban, miként ez már a korabeli bécsi kritikusnak a Realzeitung egyik cikkében is feltűnt, többnyire nem odaillő szövegeket, hanem különféle glosszákat, dialógusokat, aforizmákat, elbeszéléseket és hosszabb elmélkedéseket találunk. Ezek mindegyike valamilyen filozófiai vagy politikai elméleti kérdéssel foglalkozik, melyeknek szerzője Bessenyei volt. Így az egész folyóirat-forma – a kor népszerű és „ártalmatlan” morális folyóiratainak {I-195.} a köntösében – inkább leplezésre szolgálhatott, amellyel bizonyára a cenzúra figyelmét kívánta a szerző elterelni.
Bessenyeinek a neve sehol sem szerepel a folyóiraton, de szerzőségére nézve döntő bizonyítékul szolgál a bécsi Realzeitungban közölt Bessenyei-levél, amelyben a folyóiratot ért bírálatra válaszolt és a levelet mint a lap szerkesztője írta alá.
Bessenyeinek, kevéssel A törvények útja című munkája elgáncsolása után, ez újabb művével kapcsolatban még II. József cenzúrakönnyítései után is joggal volt mitől tartani. Folyóiratában ugyanis politikai és filozófiai nézeteinek a hivatalos osztrák államelmélettől való további elszakadását és az angol–francia polgári állameszmék előtérbe jutását figyelhetjük meg. Ezek a folyóiratban megjelent írások Bessenyeit a politikai elmélet terén fejlődésének legmagasabb csúcsán mutatják be. Jelentőségét még csak fokozza az a tény, hogy Bessenyei olyan munkájáról van szó, amely – miként ezt a frissen megírt bécsi recenzió bizonyítja – nemcsak megjelent nyomtatásban, hanem – mint időszaki sajtótermék – fokozott hatást is gyakorolt. E folyóirat merész írásai azonban bizonyára hatással voltak magának Bessenyeinek is a további sorsára, Bécsből és az irodalmi tevékenységtől való 1782-ben bekövetkezett visszavonulására.
Egyébként a Der Mann ohne Vorurtheil címe is a hivatalos körök félrevezetésére és megtévesztésére lehetett hivatott, hiszen ilyen címmel már Sonnenfelsnek jelent meg egy folyóirata Bécsben, igaz, mintegy másfél évtizeddel korábban. Bessenyei kiadványa azonban jóval modernebb nézeteket tartalmazott, mint a felvilágosult abszolutizmus ideológusának a munkája. Bessenyei az abszolutizmus minden formája – még a felvilágosult abszolutizmus ellen is – éles támadást indított.
Folyóirata első számában az uralkodóval és általában a kormányzással kapcsolatos kérdéseket találunk. Az ezekkel a témákkal foglalkozó írások különösen az uralkodót befolyásoló környezet szerepére és az udvari hízelkedés különböző típusaira térnek ki részletesen. A második számban már konkrétan II. József rendeleteivel is foglalkozik a szerkesztő. Hangsúlyozza, hogy ő nem hízelgésből, hanem meggyőződésből támogatja az uralkodó egyházügyi rendelkezéseit. A katolikus hitre tért Bessenyei e számban a reformkatolicizmus eszméinek megfelelően nyilatkozik a vallással és az egyházzal kapcsolatos kérdésekről. A következő füzetben azonban már egy dialógusba rejtett, éles támadást intéz a jozefinista abszolutizmusnak a népeket akaratuk ellenére boldogítani kívánó programja ellen. Rousseau-t, Helvetiust a kor legnagyobb gondolkodói közt emlegeti és Locke-kal, Montesquieu-vel bizonyítja, hogy az uralkodónak élő törvénynek kell lennie. A negyedik számban megjelenik a forradalom víziója, azé a forradalomé, amelyet – Bessenyei szerint – a tudománynak és a vallásnak kell megakadályoznia. Ugyanebben a füzetben azonban sötét színekkel festi a vallás és a világi tudományok ellentmondásokkal teli történetét. Az ötödik füzetben egy bölcset, egy uralkodót, és Jupiter főpapját szerepelteti egy-egy kis elbeszélésben. A végső tanulság: az uralkodó és a bölcs boldogtalan, a világ fölött a főpap uralkodik. A hatodik füzet, ismét párbeszéd formájában, teljes egészében a „század kérdésé”-vel foglalkozik, azzal, hogy a művészetek és tudományok boldogabbá tették-e az embereket, mint amilyenek a természetes állapotban voltak. A dialógusforma jó {I-196.} alkalmat ad arra, hogy Bessenyei rámutasson az értelem, a kultúra, a civilizáció és a törvények áldásaira, de ugyanakkor felhívja a figyelmet a mindezekkel járó társadalmi ellentmondásokra. A hatodik szám végén található filozófiai fejtegetés mégsem pesszimista, noha nem egészen mentes a kételytől sem: végül is hit jellemzi a tudományokban és a haladásban, az egyéni érdek és a közjó összeegyeztethetőségében.
Bessenyei lapjának nemcsak formai okokból van helye sajtónk történetében, hanem azért is, mert a Der Mann ohne Vorurtheil egyes füzetei szorosan kapcsolódtak a korabeli politikai-világnézeti aktualitásokhoz. A társadalommal, kormányzással, törvényhozással és vallással kapcsolatos kérdések tárgyalása során az író több ízben is hivatkozik olyan konkrét problémákra, amelyek 1781-ben, II. József uralkodásának kezdetén általános érdeklődésre tarthattak számot. Az abszolutizmus és ezen belül a felvilágosult abszolutizmus elméleteinek híveivel szemben azt hangoztatja lapjában, hogy az uralkodó is ember, akire éppen úgy vonatkoztatni kell az emberi természet káros ösztöneit korlátozó megkötéseket, mint más emberre. Azt is hangsúlyozza, hogy ez alól még egy kivételesen erényes – sőt még egy felvilágosult abszolút – uralkodó sem lehet kivétel. Állítását több, II. Józsefre illő hivatkozással is bizonyítja, noha az uralkodó egyházügyi rendelkezéseiről egyetértően és elismeréssel nyilatkozik. Mégis az a véleménye, hogy a törvényeknek az uralkodók hatalmának korlátozását is szolgálniok kell.
Bőségesen foglalkozik Bessenyei az uralkodók környezetével, főleg az udvarokban található hízelkedők szerepével. E téma általános volt ugyan a felvilágosult írók műveiben, de Bessenyeinek, bécsi évei során, alkalma volt közvetlen tapasztalatokra is szert tenni e téren. A romlott emberi természettel magyarázza a kegyencek kétszínű magatartását: azt, hogy ha érdekeik úgy kívánják, hízelegnek, ha pedig az ellenkezője előnyös számukra, akkor titkon szidalmazzák az uralkodót. Egyaránt megbélyegzi a nyolcvanas évek elején elburjánzott gúnyiratokat és a hízelgő röplapokat. Az udvar talpnyalói között – talán éppen egyes magyar arisztokraták példája alapján hivatkozott erre – számosan hazájukban még saját gazdaságukat sem tudják kormányozni, mégis az uralkodóra és az államügyekre igyekeznek befolyást gyakorolni. Fékentartásukra egy törvényeket megtartó, de erős uralkodót kíván, aki a polgárok és a parasztok megtartásával növeli hatalmát.
Ugyanakkor azonban élesen elítéli a zsarnok uralkodót, aki átlépi a természetes igazság határait. Ha ez megtörténik – mint írja – az udvarból és a hivatalokból távoznak a jóravaló emberek és a csirkefogók kerülnek előtérbe. Az ország elnémul, a szíveket az elkeseredés és a kín mardossa.
A folyóirat többször foglalkozik a parasztság sorsával; utal verejtékükre és könnyeikre. Olyan megoldást szeretne, hogy a parasztság és a nemesség – ha ez lehetséges (amit maga is megkérdőjelez!) – kölcsönös jólétben éljen. Egyelőre azonban világosan látja, hogy „ebben a boldog világban” ötven lépésenként koldusokba lehet botlani, akik egy krajcárt kérnek, hogy éhségüket csillapíthassák.
Érdekes, hogy égető társadalmi problémákkal kapcsolatosan az első füzet végén kérdéseket tett fel az író-szerkesztő, és ezekre a Realzeitung, a bécsi jozefinista-szabadkőműves értelmiség folyóirata válaszokat is adott. Erre a kérdésre {I-197.} például, hogy „vajon a terhek és az előnyök helyes felosztása az egyének között a legjobb és a legnehezebb művészet-e a monarchiában?” a Realzeitung így válaszolt: „Nem a legjobb de a legnehezebb, mert lehetetlen.” Arra a kérdésre pedig, hogy „képes-e az uralkodó minden osztályt megnyugtatni és kielégíteni?” a bécsi lap így felelt: „Tökéletes kormányforma és megelégedettség Chimaera!”
Bessenyei e füzetekben a despotizmust és a forradalmat egyaránt elítéli. Mindkettő ellenszeréül a tudományok és a szellem felvilágosítását ajánlja. Ezért sürgeti a gondolat- és szólásszabadságot, mert ez – miként Helvetius is vallja – a népnek és az uralkodónak egyaránt hasznos, mivel feltárja a bajokat, és idejében figyelmeztet a hibákra, alkalmat adva ezzel az uralkodónak azok kijavítására. Véleménye szerint sohasem az igazság nyilvánosságra hozása szolgáltat okot a zavargásokra, és felkelésekre; sokkal ijesztőbb az elnyomottak némasága, mert az erőszakkal fenntartott vihar előtti csend lesz az oka az elnyomók bukásának is. Vagyis felfogása szöges ellentétben állt Sonnenfels véleményével; szerinte ugyanis – mint láttuk – nem a némaság veszélyes az államra nézve, hanem sokkal inkább az a kritikai tevékenység, amely újságcikkek, szónoklatok, röpiratok és színházi előadások formájában be szokta vezetni a forradalmi eseményeket.
Bessenyei e folyóiratával bizonyára szintén figyelmeztetni akarta a vezető köröket és mindenekelőtt az uralkodót, noha azt írta, hogy nálunk lehetetlennek tartja az alattvalók fent említett elnémítását. Ugyanakkor az is kitűnik cikkeiből, hogy túl sok illúziója II. Józseffel kapcsolatban sem volt: úgy látta, az uralkodót nem érdekli az, amit az írók írnak. Az ő hatalma sokkal inkább a kaszárnyákon, mint az írók támogatásán alapul. „Úgy vélem, hogy az uralkodónak nincs szüksége hatalma biztosításához a mi tollunkra. Menj a kaszárnyákba, ott meg fogod találni azokat a tollakat, amelyek máskép írnak, mint a mieink. Mit kérdez téged, vagy engem a legfőbb hatalom? Azért írunk, hogy megszabaduljunk a tévedéstől és nem azért, mintha a legfőbb hatalmat pedantériánkkal védelmezni akarnánk. Író barátaim! Ilyen felfogással csak nevetségessé tennénk magunkat. Ha egyáltalán nem nyúlunk tollhoz, ezret teszek egy ellen, hogy a kormányzat mégis a maga útján fog haladni.”
Bessenyei folyóiratának még egy füzete bukkant fel. E hetedik, minden valószínűség szerint valóban utolsó száma – akárcsak a Versuch über Glück der Welt címmel rendelkező előző füzet, ez is címmel jelent meg (Olimpus oder die Götter und Menschen) – tehát még formailag is eltávolodott a folyóirattól, a politikai röplapok irányába. E szám is az előzőkben tárgyalt témákat, a 18. századot leginkább foglalkoztató politikai és világnézeti kérdéseket feszegette.
A Der Mann ohne Vorurtheil haladó eszméivel, az ezek álcázására szolgáló műfaji kevertségével és névtelenségével, kiemelkedő, de egyben egyedülálló és elszigetelt helyet foglal el 18. századi sajtónk történetében.
| WINDISCH ERKÖLCSI HETILAPJAI | TARTALOM | A PESTI FOLYÓIRAT-IRODALOM MEGINDULÁSA |