Nem kétséges, hogy Jókai művei közül Az arany embernek volt és van a legnagyobb olvasóközönsége. Már maga Jókai is megállapítja az Nemzeti Kiadás-beli kiadás (1896) utószavában, hogy művei közül az olvasók körében „ez van legjobban elterjedve”. Eötvös Károly 12 évvel később így ír erről: „Az arany ember meséjét egy millió ember ismeri, talán sokkal több is. Részint a regényből, részint a színpadról… A regény harmincöt év alatt sok és sokféle kiadásban jutott el a közönséghez. Lefordították sok nyelvre… Írógyári utánzat, firkált regény és beszély száz meg száz készült alakjaiból, jeleneteiből. Úgy loptak belőle idegen nyelvű írók, kivált amerikaiak, mint egykor Kalifornia gazdátlan aranyából.” (A Jókay-nemzetség. Bp. 1906. 233–34.)
A regény régebbi kiadásainak elterjedtségére vonatkozólag számszerű adatokkal nem rendelkezünk. A legutóbbi évtizedet illetően viszont a minden kiadványon kötelezően feltüntetett példányszámmegjelölés már lehetővé teszi a tájékozódást. A könyv csupán 1954 és 1962 között majdnem 300 000 példányban jelent meg. A regényből készült színmű hosszú időn át volt a magyar színpadok egyik legkedveltebb repertoárdarabja, s a vidéki színházak műsorán – más és más átdolgozásban – még ma is sűrűn szerepel. A XX. sz. évtizedeiben a színpad mellett a maga eszközeivel a film is hozzájárult a regény népszerűsítéséhez.
Jókai művének hatása még az életnek egy olyan területét sem hagyta érintetlenül, mint amilyen a névadás. Mikesy Sándor Írói névadás – irodalmi névadás (Magyar Nyelv 55. k. 1959. 110–12.) c. cikkében rámutat arra a – vizsgálódásai során megfigyelt – körülményre, hogy a Timár vezetéknevű férfiak között viszonylag sok a Mihály, s ebben a tényben joggal lát Arany ember-reminiszcenciát.
*
A legmélyebb és legtartósabb benyomást vitathatatlanul a Senki szigetének ábrázolása, Timár és Noémi szerelmének rajza tette a regény olvasóira. A Senki szigete már nem sokkal a könyv megjelenése után szimbólummá, egy – mind jobban tért hódító, s a századforduló idején már széles rétegeket befolyásoló – életérzés és magatartásforma jelképévé vált. Az arany ember szépirodalmi művekre tett hatásáról nem sok konkrétumot tudunk, de az a néhány adat, amelyet ismerünk, kivétel nélkül a műnek ehhez a cselekményszálához kapcsolódik. Így Beksics Gusztáv Barna Arthur (Bp. 1880.) c. regényének befejező része némileg a Senki szigetére emlékeztet, a könyv Fatima nevű nőalakja Noémi vonásait viseli magán. (Hankiss János: Magyar ábránd a nyolcvanas évekből. Debreceni Szemle 1930. 205–16.)
Néhány vers is őrzi azt a hatást, amelyet a Senki szigete ábrándvilágának Jókai festette képe költőikből kiváltott. (A Jókairól szóló vagy műveitől inspirált versek bibliográfiáját l. Baros Gyula: Jókai a szépirodalomban. Bp. 1925. 7–9.) Ezek sorában az első Zempléni Árpád A senki szigete c. szép költeménye, amely a szerző Új versek (Bp. é. n. [=1897]) c. kötetében (15–18.) „Jókai Mórnak” ajánlással jelent meg, s amely híven érzékelteti, hogy miért érezhette a századvég embere Jókainak éppen ezt a regényét a maga lelkivilágához különösen közel állónak. A vers így hangzik:
|
Negyedszázaddal később az egyébként ismeretlen nevű Szőke Jenő Rabságban c. versében (Szőke Jenő: Szív. Bp. 1921. 66.) a regényből kölcsönzött motívumokat használ fel a szerelmi boldogság állapotának érzékeltetésére:
|
Havas István Jókai c., az 1925-i centenáriumra írt alkalmi ódájában (Jókai emlékkönyv. Bp. 1925. 53–54.) több helyütt utal a regény egyes mozzanataira:
|
Krúdy Gyula egy 1916-ban írt cikkében (Búcsú Senki-szigetétől. Magyarország 1916. szept. 24. és Írói arcképek. Bp. 1957. 1. k. 182–87.) hitelesen és találóan mutatja be Az arany ember rendkívüli népszerűségének hangulati hátterét. A tárcába beleszövi egy Csapfi nevű szélhámos történetét is, aki állítólag éppen ennek a – Jókai regényének hatásából is táplálkozó – nosztalgikus elvágyódásnak ügyes kiaknázására építette egzisztenciáját. Idézzük Krúdy cikkének ezt a részét: „Ismerik önök az Aranyember bűbájos, elandalító és szívcsónakáztató históriáját? A Timár Mihály nevű komáromi hajósgazdát, aki a Vaskapu környékén, az úgynevezett Senki-szigetén találja fel boldogságát egy öreg asszonyság és egy fiatal hölgy társaságában, azt a boldogságot, amelyet valamennyi aranyán és hajóján nem tudott megvásárolni Komáromban? Az ,élő alabástrom szobortól’ – Jókai még így nevezte a hűvös vérmérsékletű nőket –, hűséges feleségétől lopva menekült a komáromi hajós a Duna elhagyott szigetére, ahol a rác hölgyek a sziklafalon várják. A legideálisabb házasságtörő regény az Aranyember. Sohasem tudja meg vala a világ Timea asszony és a komáromi gazdag Timár Mihály szerelmi cselszövényét, ha Jókai Mór regényben nem írja. A Senki-szigete azóta is fel-feltünedezik a szentimentális férfiak képzelődéseinek folyóján, mint egy halkan zenélve úszó hajó. A boldogtalan és megnyugvást nem találó férfiak Senki-szigetére vágyakoznak, ahol Noémi kitárt karral vár rózsafái között minden derék és szenvedő férfiút.
A közelmúlt évtizedeken, mint egy régi naplóban olvasom, mikor a férfiak még boldogtalanabbak voltak, mert komolyabban éltek, szenvedtek, hittek és reméltek, mikor a regényes érzelmek mindközönségesen feltalálhatók: grófok, kereskedők és hajósgazdák szívében, Senki-szigete még inkább csalogatta a sebzett szíveket.
Csapfi, a korábban említett szélhámos (aki vénségére naplót szerkesztett) abból tengette-lengette életét, hogy elkalauzolta az utasokat Senki-szigetére. Olykor egy erdélyi falucska, havas vagy tanya szerepelt a sziget gyanánt, máskor valóban hajóval vitte a szerető párokat a Vaskapu felé, ahol a csendes szigetet megközelítették. Jókai fantázia ihlette rózsafái helyett sivár mohamedán házakat talált az utazó, ámde mindenért kárpótolta az illúzió. Ez a bizonyos Csapfi Senki-szigete ügynökének nevezte magát. Jó darabig szélhámoskodott Pesten, megrontott néhány fiatal életet, veszélybe csalt rajongó dámákat, bajba sodort titkos szeretőket, midőn Senki-szigetére kormányozta őket, honnan csak nagy bajjal, néha egy egész élet csalódásának árával tudtak visszatérni. Ámbátor nem mindenki hagyta ott a fogát. A tiszteletre méltó hölgy, akit a régi napló említ, egy esztendeig bujdosott Senki-szigetén – egy erdélyi falucskában –, tanítván kis gyermekeket, és havonként kocsin és gyalogszerrel megérkezett J. gróf Pestről Senki-szigetére, az Aranyember ruhájában. A nagyon tisztelt úrnő egy napon megunta Noémi egyhangú boldogságát és visszatért a fővárosba. Szépszámú család környezetében hunyta le szemét öregségében, midőn már csaknem minden valamirevaló egyletnek elnöknője lett.
Az emberek rejtett vágyódása Senki-szigetére, a néma boldogság után, amelyet az aranytollú regényíró könyvbe írt, amellyel Csapfi Valér az elmúlt évtizedekben a fővárosban ügynökösködött: soha el nem múló délibáb csüggedt vándorlásaink közben. Vajon ki nem szeretné, érett férfiú, Noémi önfeláldozó szerelmét, a csendes boldogságot, a rózsafákat és halk alkonyatokat?”
A cikk befejező részében azonban már arról ír Krúdy, hogy a világháború komor élményei mindenkiből kiölték az efféle idillek iránti hajlamot és érdeklődést. Egy évvel később, Szeptemberi út Senki-szigetén c. cikkében (Magyarország 1927. szept. 25. és Írói arcképek. Bp. 1957. 1. k. 188–91.) pedig fanyar iróniával fordítja visszájukra a Senki-szigetéhez fűződő ábrándképeket. A Tihanyi-félszigeten való magányos barangolás közben támadt gondolatait felidézve, többek között ezt írja: „Hátha kunyhót építenék itt parti kövekből, nádból és hosszú szárú füvekből? Hátha megpróbálnám a Robinzonok, a regényhősök életét? Idecsalnék egy nőt a messze kéklő partokról, aki most ásítva vágyódik változás után, és behunyt szemmel jönne egy új életbe. Most talán azt hiszi, hogy a nádasban süvöltő szél a legszebb zene, a gyötrő csend az életboldogság, és a remetés nélkülözés forrása a megelégedettségnek. Karonfogva és ölben, dédelgetve és csókolózás közben képzeli a magányt, szegény, holott egy hét múlva megölnék egymást, mint a házaspárok, akiknek egyetlen szobában kell eltölteni az életüket.”
A regény néhány más mozzanata is nyomot hagyott íróink képzeletében. Így félreérthetetlenül Az arany ember gondolatkörére, Timár sorsára és lelki dilemmájára utal Babits a Halálfiai egyik helyén. Az első könyv 10. fejezetében Sátordy Mihály és Hintáss Gyula erkölcsi kérdésekről vitatkoznak. A szigorú moralista Sátordy szerint ölni semmiféle célért sem szabad, legföljebb – végső szükség esetén – önvédelemből. Hintáss erre így replikázik: „Tán nem lehet nagyobb kincsed az életnél? S tegyük föl, hogy ez forog veszélyben: valami, amiért az életedet százszor is odaadnád! Vagy a szerelmed! – S vörös hold kelt föl, egy romantikus szó, s Jókai országa egészen közel jött, szerelemmel, ragyogó és ördögi hősökkel.” (Babits Mihály: Halálfiai. Bp. 1959. 1. k. 23.)
*
Itt említjük meg azt is, hogy a Budapesti Hírlap 1894. jan. 6-i, Jókai 50 éves írói jubileumának szentelt számában Jókai regényei napihirekben c. humoros jellegű cikket közölt, amely többek között Az arany ember témájának napihír alakjában való feldolgozását is tartalmazza. A cikknek ez a része így hangzik:
„Szenzációs hírt olvasunk a Veszprémi F. Hirlapban, a melynek hitelességéért nem merünk jótállani. Azt írja ugyanis a nevezett újság, hogy Timár Mihály, az aranyember, beleesett a Balaton rianásába és belefúlt a vízbe. A hír alkalmas arra, hogy a legszélesebb körökben keltsen érdeklődést, mert egy zseniális ember kalandos életpályájának szakadt vele vége. Levetinci Timár Mihály volt az az egyszerű hajóács, a ki olyan rejtelmes módon gazdagodott meg, hogy csakhamar a legelőkelőbb magyar kereskedők egyike lett. Az elhunytról, a ki a komárommegyei kormánypárt egyik korifeusa volt, ellenzéki körökben valóságos legendákat suttogtak. Azt beszélték, hogy Ali Csorbadsinak, a titokzatosan elhalt török bégnek vagyonából lett urrá. Timár tettei is megerősítették e hitet, később ugyanis feleségül vette Ali Csorbadsi leányát, Timeát, mint mondták, a halott kiengeszteléséül. Annál különösebb volt ez akkor, mert Timár állítólag bigamiát követett el. Hír szerint első feleségét a Duna egyik kis szigetén rejtette el, s ez magyarázta meg évenkinti titkos eltünéseit. De mortuis nil, nisi bene. Nem feszegetjük a halott magánéletét, most egyszerűen azt konstatáljuk, hogy Timár a kereskedelmi téren nagy szolgálatot tett hazájának.
A késő éjjeli órákban a V. F. Hirlap e hírére két telegramot kaptunk. Az egyik a Bud. Corr. félhivatalos értesítése, mely a következő:
,Egy vidéki újság nyomán a fővárosi lapok is jelentették, hogy Timár Mihály a Balatonba fúlt. Mint illetékes oldalról jelenthetjük, ez a hír minden tényleges alapot nélkülöző rosszakaratú koholmány. Timár Mihály, a komáromi szabadelvűpárt elnöke, fontos kereskedelmi misszióval keletre utazott. A Balatonból kifogott holttest, mint a rendőrorvosi boncolás megállapította, egy Krisztyán Tódor nevű csavargóé, ki betöréses lopásért már többször volt büntetve.’
Ennek a cáfolatnak részben igazat ad belgrádi tudósítónk távirata, mely így hangzik: A szerb kormány ma adta meg Ausztria-Magyarországgal egyetértve az engedélyt Timár Mihálynak, hogy az uratlan Senki szigetén családjával együtt letelepedhessék.”
*
A regény külföldi fogadtatásáról igen keveset tudunk. Az igen nagy számban megjelent idegen nyelvű fordítások egykorú sajtóvisszhangjáról semmiféle – akár részleges – bibliográfia nem készült, így erről itt nem adhatunk számot. Be kell érnünk azzal a két – a regény első lengyel fordítására reagáló kritikákból vett – idézettel, amelyeket Jan Słaski közöl Jókai lengyelül c. dolgozatában (Világirodalmi Figyelő 1958. 48.). A pozitivisták orgánuma szerint Az arany ember „remekmű, tisztán emberi, nincs semmi köze a politikához, nem tartozik egy nemzethez sem. Kiemelkedik korunk valamennyi regénye közül.” (Przeglad Tygodniowy (Warszawa) 1875. 39–42.) Egy konzervatív-klerikális lap kritikusa viszont így vélekedik: „a regény irányzata az, hogy lebecsülje a házasság szent kötelékét, dicsőítse a házasságtörést és a zűrzavart.” (Jan Kacki: W czepku sieogon uradził. Przeglad Katolicki (Warszawa) 1876. 9. sz.) Hasonló vádakat egyébként – amint ez az Irodalom c. fejezetben közölt anyagból kitűnik – a magyarországi klerikalizmus szócsövei is nemegyszer emeltek Jókai műve ellen.
Egy-két apró adalékra mégis hivatkozhatunk annak bizonyságaképpen, hogy a regény határainkon túl is talált lelkes olvasókra. Így Petr Bezruc, a kiváló cseh költő, a Sziléziai dalok szerzője egy 1938-ban Szalatnai Rezsőhöz intézett – az utóbbinak Bezruc magyar olvasmányaival kapcsolatos kérdésére válaszoló – levelében a következőket írta: „Nagyon megtetszett nekem a magyar írók humora is. Megvan például könyvtáramban Jókai Aranyembere s ezt a könyvet én minden évben kétszer olvasom el.” (Szalatnai Rezső: Petr Bezruc és a magyarok. Nagyvilág 1958. 600–602.)
Személyes élményére hivatkozva említi az alábbi – a mű rendkívüli népszerűségét példázó – epizódot Jankovich Ferenc: „E sorok írója is, mikor a párisi Tudós Társaság iskolájában megkérdezte egyik tanítványát, egy délfranciaországi városka nyugalomba vonult polgármesterét: mi célból tanul magyarul, azt a választ kapta: azért, hogy mielőtt meghal, Jókai Aranyemberét eredetiben elolvashassa.” (Jankovich Ferenc: Iránytű a magyar irodalomban. Bp. é. n. [1942.] II. 141.)