Irodalom

A regény megjelenésekor – akárcsak Jókai számos más műve – nem váltott ki szélesebb körű kritikai visszhangot. A legtöbb újság és folyóirat beérte azzal, hogy a könyvújdonságok regisztrálására szánt rovatban hírül adja a mű megjelenését. A Hon 1872. dec. 17-i számában ad hírt a regény megjelenéséről. A Fővárosi Lapok (1872. dec. 18. IX. évf. 290. sz.) ennyit írt a regényről:

„Jókai Mór új regényét, Az arany embert, mely e kitűnő költő legsikerültebb, legpoetikusabb művei közé tartozik, fölösleges volna hosszabban ajánlgatni annak a közönségnek, mely őt annyira szereti, s elég annyit mondani róla, hogy öt kötetben jelent meg s ára öt forint.”

Az egykorú sajtó hasábjain a regényről mindössze három terjedelmesebb, behatóbb kritikát találunk. Ezek a cikkek viszont több érdekes megfigyelést tartalmaznak, s – fanyalgó fenntartásaikkal együtt – oly jellemző dokumentumai a kor irodalomszemléletének, hogy indokoltnak érezzük részletesebb bemutatásukat.

Az Athenaeum c. folyóirat 1873. jan. 23-i számában (I. évf. 4. sz. 245–49. hasáb) megjelent névtelen – talán a szerkesztő, Beöthy Zsolt tollából származó – bírálat szövege a következő:

„Jókait az utóbbi időkben a magyar kritika nem igen dédelgette, mintha vissza akarta volna tőle venni a vámon, a mit a külföldi, különösen a német műbírálat révénél oly teli marokkal szórtak elibe. Annyi bizonyos, hogy a népszerű regényíró ragyogó képzelő-tehetsége a korral nem hogy új korlátokat tanult volna ismerni, de a régieknek jó részét is keresztültörte és folyton új utakat próbál, új vidékeken kalandozik. Való igaz már éppen ez okon az is, hogy kritikus olvasó nem sokat élvez úgy Jókaiból, ha egyik kezében ennek új könyveit, a másikban egy aesthetikai mértéket tart, melynek szünetlenül dolgot ad. Ha azonban eszünkbe vesszük, a mit Dickensnek egy kemény kritikusa a Puszta Ház birálatában írt, hogy t. i. az irodalmak története kivétel nélkül bizonyítja, miszerint az írók hibái egy bizonyos koron túl levetkezhetlenek; ha csak egyelőre, a könyv olvasása közben, lemondunk arról, hogy mindjárt az első lap elfordítása után megkezdjük végtelen protestációnk fogalmazását az aesthetika nevében s hagyjuk ezt későbbre; ha a könyv minden hangját nem nyomjuk el a magunk óbégatásával a költő fantáziája ménjének tüskön bokron rohanása fölött; ha, mig a könyv kezünkben van, tartózkodás nélkül adjuk át magunkat a változó benyomásoknak, melyeket a lapok egymásutánja hoz és csak akkor elmélkedünk az egésznek alkotása, az egész alkotásának különböző oldalai fölött, mikor az utolsó lapon tul vagyunk; ha leteszünk róla, hogy egyik-másik idegen regényíróval a párhuzamozás procrustesi ágyába szoríthassuk e minden ízében eredeti szellemet: azt hisszük, e módszer nyomán alkotott ítéletünk közelebb fog járni az igazsághoz, mint azoké, kiknek önkénykedése fényt és árnyat egy képen nem ismer.

Távol van tőlünk, hogy mentegetni akarjuk Jókai hibáit; van neki elég és nem iránykritikát írunk. Nem mentegetni célunk; de megmenteni azt, a mi benne szép, igaz, nagy és méltánylandó s a mit Jókainak egyik-másik bírálója nagy felháborodásában látni sem akar, éreztetni és magyarázni még kevésbé. Csak az a szándékunk, hogy visszaintsük a már-már hamisan mutató mérleget, és megóvni a közönséget attól, nehogy elhigyje, miszerint szeretetét végkép érdemetlenre pazarolta és pazarolja. Mert ez nem áll. Lehet Jókai meséinek szövésében könnyelmű és túlhajtó, letörpítheti egyik-másik alakját a fényes öltözet, felelet nélkül hagyhat fölvetett kérdéseket: bizonyos, hogy a stylnek vetélytárs nélküli egyedura a magyar irodalomban; hogy csillogó, gazdag forrásból buzgó humora mindig föl tudja lelkünket melegíteni, mely az utánzás nyaffadt émelygősségét halálra unta; hogy tud lenni költő, kinek hatalmában van megállítani szivünk vérét.

De siessünk tárgyunkhoz, Jókai új regényéhez, melyet Arany Ember-nek nevezett és a mely erényeit hibáival együtt csodálatos keveredésben tünteti föl. Színgazdag festmény e regény. Színei csillognak az arany-keveréktől; szinte káprázik bele a szemünk, ha sokáig magunk elé képzeljük. Az ellentétek élesek, hatásra számítottak. Földje itt el van borítva a rózsától, virágtól, ott kopár, terméketlen, sziklás; ege itt fényes, tündöklő, ott beborult és csillagtalan. Ecsetje teli van és bátran, szinte merészen mozog a vásznon. Vakmerő vonásokkal köti össze a mostani század elejét egy ősvilággal, a török politikát a magyar társasélettel, a bünt az erénnyel, jót a roszszal. Hatása e könyvnek inkább izgató, mint jótékony, inkább lesujtó, mint fölemelő. A háttérben kelő nap, mely arra való, hogy a képen, bucsuzó tekintetünk alatt a harmónia derüjét áraszsza szét, ugy tetszik, mintha nem a mi erkölcsi világrendünk napja, hanem valami idegen nap lenne.

Egy szegény ördög, a ki még hozzá szerelmes is, gonosz uton, szerelmesét megrabolva, töméntelen pénzhez jut. Ettől kezdve két kisérője akad, kik untalan a sarkában vannak: a lélekfurdalás és a világi szerencse. Az arany ember szerencséje példátlan e szomorú világon. Minden sikerül neki és dobálózik a milliókkal. Ellenségei elgázoltatnak; barátai fölmagasztaltatnak. A mihez csak nyul, az a keze alatt aranynyá változik. De ismétlődik rajta is a Midás király meséje. Az arany ember boldogtalan ember, mert nem szereti a felesége és elveszti értékét minden kincs a szemében. Azonban az átok-vetésről még sem átkot arat. Akad egy rejtett zugára a világnak, a hol boldogul, megőszül és szerető karok között könnyü sohajjal bucsuzik el a világtól. Ezt pedig megoldásnak annál kevésbé lehet elfogadnunk, mert nehéz bánatban, bús és végevárhatlan lelki harcban hagyjuk el azokat, kiket a végzet az arany ember által tönkre tett.

Kétségtelen, hogy e disharmónia lehangoló hatásával csukjuk be a könyvet, mely hogyha hősét irgalom nélkül kiszolgáltatja üldöző nemezisének, ezzel meg másfelé követ el igazságtalanságot és így arra a tapasztalásra vezet, hogy a fölvetett kérdésnek nemcsak megoldását, hanem már magyarázatát elvétette.

Annál jobban esik azonban a regényben visszafelé lapoznunk és ápolnunk egy-két ismeretséget, melyhez az Arany Ember utján jutottunk. Igazán sajátságos egy társaság. Mindjárt első ismeretségünk egy török basának magyar aszszonynyá, Timéából Zsuzsannává növekedett leánya, egy hoszszan szenvedő és mélyen ábrándos alak, melynek egy-egy vonása eszünkbe juttatja azokat a testvéreit, kiknek sorsát a Törökvilág-ban, Janicsárok Végnapjai-ban, Fehér Rózsá-ban és a többiekben köteteken át viszszatartott lélekzettel lestük. Az új testvér csak annyival kevésbé érdekes amazoknál, a mennyit az akklimatizáció minden virágról lehánt. Jön utána Noémi, a vadon e bájos gyermeke, kinek áldott szíve csordultig van ama természetes, ős, női erényekkel, melyeket a természettől elszakadt keblekben meghamisított, vagy kiszivott onnan a társaság. Gondolatnak mi különc; de megalkotva, kifaragva, életre híva minő üdítő, édes, feledhetetlen jelenség ez asszony! Pokoli tüzben ég vele szemközt Athalie, Timár házának ,védördöge’. Hatásos erővel van rajzolva e kétségbeesett szív lángjainak vészes, pusztító csatája. Szinte borzadunk tőle és megkönnyebbülünk, mikor bekövetkezett, a minek az erőszakot nem türő vér kényszere folytán be kellett következnie. Mellékalakokban az Arany Ember nem oly gazdag, mint Jókai többi regénye. Nehány személy játszsza végig az egész történetet és mindig ők vannak a szinen. Csillog a komikumtól Brazovicsné, e szolgálóból lett urasszony képe, ki férjével együtt pompás párrajzot képez. Fabula János uram és a halászok mind bővelkednek eredeti, találó, érdekes vonásokban.

Bizonyára elbüvölten fogjuk másodszor is átnézni e regény leiró részeit. Nincs mása, nincs párja az ecsetnek, mely az Alduna vadvidékeit gudei merészséggel és bravourral tette papirra. Hát a ,senki szigetének’ ős, vad, buja pompája! Hasonlithatatlan képekben tárul föl előttünk a kiszivatlan őstermészet e tündéri zuga. A nap sugarai melegitenek, dús fűben gázolunk és szinte elkábit a virágillat, melytől nehéz a levegő. Minduntalan vissza kivánkozunk a föld e rejtett zugába, melyben a történet legmegragadóbb jelenetei folynak. Kit ne hatna meg szive mélyéig Noémi gyermekének halála; ki ne érezné jobbnak magát e meginditó, a költészet közvetlenségének minden erejével irt képek hatása alatt?! A csere-kereskedés, a rózsavíz-főzés, a házacska készülte, a temetés mind egy-egy jelenet az ős világból; szebb, költőibb, megragadóbb, mint Freytagnak mostanában sokat emlegetett ó-germán archaeologiai regénye, az Ingo és Ingraban tudós adataival. Meg kell emlékeznünk a balatoni tájképekről és a téli halászatról, melynek népis, jóízű humorát a borzalomnak egy fantasztikus, de hatalmas jelenete váltja föl.

Az Arany Ember általán gyorsabban folyik és a mesét kevesebb epizód tartja fenn, mint Jókai akármelyik regényében. És e gyors folyamon majdnem szakadatlanul jóltart bennünket költői erejének tiszta, friss, olykor szinte kábító, mindig saját termésű, hamisítatlan italával.”

Az Ungarischer Lloyd c. budapesti német nyelvű napilap 1872. jan. 25-i számában Dux Adolf írt kritikát a regényről. Cikke elején Jókai gazdag fantáziáját méltatja. Ezután szembeszáll azzal a nézettel, amely szerint „a költészetben csak a rendkívülinek, csak a csodálatosnak van jogosultsága”. Hangsúlyozza:

„A regényírónak nem az a feladata – és hatalma sincs hozzá – hogy új világot teremtsen; a létező világot kell művészete eszközeivel bemutatnia, s a világ gépezetére vetett tekintetünket ily módon élesebbé, tisztábbá tennie.” Majd kijelenti:

„Jókai sokszor nem bízik a természetes ilyen hatékonyságában s gyakran a fentebb említett, a rendkívülire vonatkozó előítéletnek hódol. Nem ritkán éppen a túlzásban látja azt a megfelelő mértéket, amellyel a szándékolt hatást elérheti. Ezt igazolja az előttünk fekvő regény első fejezeteiben is, ahol az Al-Dunát, a Vaskaput és ennek környékét ábrázolja. Az a látvány, amelyet a hatalmas folyam ott lenn nyújt, elég festői, regényes és bizarr ahhoz, hogy az olvasót egy hűséges ábrázolás is a szokatlan szférájába vigye át… Jókait azonban ezek az eszközök önmagukban még nem elégítik ki, s a valótlansághoz folyamodik annak igazolását bizonyítandó, hogy a Vaskapu vidéke csakugyan nem mindennapi látvány. Önkényesen összekeveri a táj alkotórészeit; a folyó felső partjának szikláit az alsó partra helyezi át; magas hegyeket, amelyek a Dunától meglehetősen távol nyúlnak a fellegekbe, a folyam mellé gördít, mert a parti sziklafalat 3000 láb magasságúnak tünteti fel; a Vaskapu sziklazátonyai fölött fodrozódó hullámok habjai nála akkora hullámokká lesznek, amilyeneket csak a tengeri vihar korbácsol fel s le is sodornak egy embert egy teherhajó orráról…

Az ily módon ábrázolt tájékot október elején ismerjük meg. Egy felfelé tartó teherhajó kormányosa sietni igyekszik, mert rövidesen beállhat a fagy, s a folyam jégpáncélja a hajót – mielőtt még célját elérte volna – megakaszthatja útjában. S az ősz ilyen nyomatékosan hangsúlyozott közeledtekor az író szerint a bemutatott vidéken, a Duna egy szigetén szarvasbogarak zümmögnek, éjjeli pávaszemek nyüzsögnek, és feketerigók csattognak. Mire jó ez? Minden valószínűség szerint arra, hogy a kis szigeten viruló – a trópusokra emlékeztető – buja tenyészetet érzékeltesse. Mintha a valót csupán valótlanságon keresztül lehetne kifejezni.

Egyébként nem minden, a regényben előforduló alak ennek a szabadon csapongó, ellenőrizetlen fantáziának a teremtménye. Egyes mellékszereplők – mint például az imént említett kormányos – Boz modorára emlékeztető élénk vonásokkal megrajzolt eleven alakok. Nagyszerű természeti képeket (mint pl. a regény későbbi részeiben a téli Balaton és a tó jégtakarója fölött zajló élet vagy a sűrű köd ülte, befagyott Duna) különös élvezettel és erőteljes, lendületes ecsetvezetéssel ábrázol a szerző, anélkül, hogy túlzással vétene az igazság ellen. A tárgy külső elrendezésében is higgadtságot és megfontoltságot vehetünk észre. A főhős személye sohasem válik kérdésessé; mindvégig egyértelműen ő áll az elbeszélés középpontjában. Az elbeszélés nem imbolyog különböző kétséges súlypontok között ide és oda. Valamennyi felvetett kérdés választ nyer, s mire a regény végéhez érünk, teljes áttekintésünk van a benne leírt cselekménynek mind egészéről, mind összes részleteiről. Egyszóval, a terv kidolgozásában meggondoltság, keresztülvitelében áttekinthető egyszerűség – talán a kelleténél is nagyobb egyszerűség – érvényesült. Az író ezúttal mellőzte a népéletből vett gazdag hátteret és az epizódok indáit, amelyek olyan jól beleillenek egy regény epikai szerkezetébe; feladatául ugyanis a legfinomabb hajszálereket is megmutató lélekábrázolást tűzte ki. Néhány jellemet itt a szív legrejtettebb redőiig hatolva kívánt ábrázolni; s kiváltképpen a főhős alakjában – szemben a legtöbb Jókai-regényhőssel – nem minden elképzelhető jótulajdonsággal felruházott, tiszta, ötvözetlen színaranyból való embert akart bemutatni, hanem jó és rossz emberi tulajdonságok hiteles keverékét.”

Ezután rátér a regény cselekményének ismertetésére. Első kifogása a regénynek arra a részére vonatkozik, ahol Timár feleségül kéri Timeát. S mindjárt tanácsot is ad Jókainak:

„Timea, aki időközben viruló szépségű, szűzies alakká fejlődött, és akit nevelőapjának bukása után a szegénységbe és nyomorba való hullás veszélye fenyegetett, a gazdag és tekintélyes Timár felesége lesz. Ily módon az őt jog szerint megillető vagyonnak is birtokába jut. Férje szereti őt; a fentebb említett dunai utazás során több ízben kockára tette miatta életét, és most csak annyit kellett volna mondania neki: vagyonod kisebbik részét, melyet én elhúnyt atyád megbízásából nevelőapádnak adtam át, ez rosszul kezelte, sőt semmivé tette; ettől tartottam én már jóelőre, minthogy ismertem nevelőapádnak – egykori gazdámnak – viszonyait és tisztességtelenségét, és ezért örökséged nagyobbik felével magam gazdálkodtam a te számodra; vedd most azt át az én kezemből! – Abban a pillanatban, amikor két szív egymásra talál (vagy legalábbis azt hiszi, hogy egymásra talált), az egész életre szóló egyesülés boldog óráiban egy ilyenfajta vallomást az író még egy az ő hősénél durvább lelkű emberrel is elmondathatott volna. Timár mégis hallgat, s titkát és gazdagságát súlyos teherként cipeli tovább magával.

S mint gazdagsága, ugyanúgy az imádott és szeretetreméltó Timeával kötött házassága sem hoz áldást Timárra. Szabadon választotta Timeát hitvesül, és ez önként – hálásan az iránta tanúsított lovagias áldozatkészségért – nyújtotta neki kezét. Timea azonban nem szereti őt. Rendben van; a mélyről fakadó rokonszenv hiányát, amelyet a hála és tisztelet sem ellensúlyozhat, egészen jól lehetett volna motiválni. Ámde Timea azért nem szereti Timárt, mert mást szeret. Nos, ebben sincs semmi lehetetlen. Az életben gyakran adódnak ilyen helyzetek, s drámában vagy regényben is szerencsésen dolgozhatók fel – Timea esetében viszont ezáltal az egész jellemrajz tönkremegy. A másik férfi – fogadott nővérének, Atháliának volt jegyese – iránt érzett szerelmét az író mint gyermekes ábrándot mutatja be, és ez ténylegesen vagy ilyen volt, vagy nem. Ha csak a szerelem futó látszata volt, akkor nem homályosíthatta el és zavarhatta meg Timárral való kapcsolatát; ha viszont valódi, mély érzés volt, akkor ennek másképpen kellett volna megnyilvánulnia, és máshogy kellett volna ezt ábrázolni. És ebben az esetben Timea soha nem is adhatta volna kezét Timárnak. Ugyanis – jellemének többi, egészségesebb vonásaiból ítélve – ő nem tartozik a mesterkélt nevelés és szokások ama teremtményei közé, akik csalódásba tudják ringatni magukat érzelmeik felől.

Ez a kapcsolat a további romantikus bonyodalmak – ámbár költőileg elhibázott – alapja.” A Senki szigetének létezését Dux szerint az olvasó nem képes elhinni. „Egy gazdátlan sziget egy olyan forgalmas nemzetközi útvonalon, mint a Duna, amely a világ előtt mégis ismeretlen maradt, pedig nem is veszi körül és rejti el valamilyen, az ég tudja miféle spanyolfal, hanem – éppen ellenkezőleg – egy a sziget közepén fölnyúló magas szikla hívja fel rá a figyelmet; egy szigetecske, amelyet néhány évtizeddel ezelőtt hozott létre a hordalék, s amelyet Noémi anyja csak mintegy tizenkét év óta fásít be és gondoz, de amely már most is egy mindenféle gyümölcsfaerdőkben bővelkedő termékeny paradicsom!”

Dux a továbbiakban kétségbe vonja a cselekmény valószerűségét. Szerinte egy igazi üzletember sohasem feledkezhetik meg gondjairól, nem távozhat el egy félévre üzletének színhelyéről. Dux irreálisnak látja Timár és Timea jellemét. Noémi viszont szerinte a költő egyik legszerencsésebb teremtménye. Majd a mellékalakok elemzésére tér át.

„Sikerült, következetesen keresztülvitt alakok mindenekelőtt a durva, de becsületes kormányos, Fabula János, Noémi, Teréza, Noémi édesanyja, a kapitány, Krisztyán Tódor a kém, a komáromi hajótulajdonos és felesége (bár némelyikük itt-ott magán viseli az erőszakolt jellemzés jegyeit). A gonosz Athália ugyan igen érdekes, csakhogy túlzás révén elrajzolt figura. – A regény nyelve roppant gazdagságával tündöklik, aminthogy általában Jókait nyelvének szógazdagsága tekintetében egyetlen magyar író sem múlja felül.

Az író mindent felsorakoztat, ami az olvasók szellemét, szívét és képzeletét mozgásba hozhatja: érzelmeket, természeti képek és lelkiállapotok ragyogó ábrázolását – ám az a benyomás, amelyet a mű hátrahagy bennünk, nem áll arányban a rá fordított erőfeszítéssel. Ugyanis (egyes belső valótlanságoktól eltekintve) az, ami a befejezésben mint annyi fáradság és áldozat végső eredménye elénk tárul – a hős élete a szigeten, ahol gyümölcstermesztéssel és méhtenyésztéssel foglalkozik, ahol az ágyékából származó család népes kolóniává növekszik, ahol a munkában boldogságot találnak, és a pénzt nem ismerik – puszta semmi, szappanbuborék, egy olyan regényíró szeszélye, aki otthonosabb a mesék országában, mint a valóságos világban.

Egyébként nem most fordul elő első ízben, hogy költőink képzelete olyan alakot akar életre hívni, akinek a modern polgári élet, az észbeli tehetséggel összekötött polgári munka kiváló képviselőjének kellene lennie – és aki mégis megfoghatatlan álomképpé foszlik széjjel. Nemzeti költészetünk ilyetén eljárása aggasztónak tűnhet; de mi szeretnénk remélni, hogy a nemzet gyakorlati életében a jóravaló harmadik rend sokkal biztosabban, életerősebb és reálisabb formában alakul majd ki, semmint nemzeti költőink képzeletében.”

Az Erdély c. marosvásárhelyi hetilap 1873. febr. 6-i számában (III. évf. 6. sz. 62–64.) Szőcs Farkas írt kritikát a regényről. A műről adott értékelése félreismerhetetlenül elárulja az Athenaeum fentebb közölt, két héttel korábban megjelent cikkének hatását. Bevezetésképpen a pozitivizmus térhódításának a költészet fejlődésére gyakorolt kedvezőtlen hatásáról ír, s szembeállítja ezzel a tendenciával Jókai művészetét. Ezután néhány mondatban összefoglalja a regény tartalmát. A bonyodalom megoldása, Timár végleges letelepedése a Senki szigetén a cikkíró szerint „igen megnyugtató, felemelő volna, ha ki tudná zárni füléből az olvasó azon számosak nehéz bánatának, végnélküli lelki harcának vádló hangjait, kiket az arany ember szerencsétlenné tett. Csakhogy ezeket nem oly könnyű elhallgattatni. Végére várhatlan lelki harcai az erénynek, igazságtalan szenvedései az ártatlanságnak bizonyos elégedetlenséggel, levertséggel tétetik le velünk e könyvet. E miatt a regény általános hatása lelkünkre inkább lesujtó, mint fölemelő, inkább romboló, mint építő. Csak hogy ha a megoldás így nem kielégítő, kérdezheti valaki, hogy kellett volna eszközölni? Ugy-e, hogy az arany embert kérlelhetetlen szigorral átengedje az üldöző nemezisnek, hogy a hős elbukjék? Ha így lenne megoldva az összefont csomó, még nagyobb hévvel tiltakoznék igazságérzetünk a költői igazságszolgáltatás ellen. A mű hatása még lesujtóbb volna. Nézetünk szerint a csomónak összefonásában, a kérdés ilyen megmagyarázásában van tévedés. Ennek eredménye aztán e lesujtó hatású megoldás.”

A mű értékei szerinte „a jellemzés, a szinezés, az elbeszélés elragadó, költői élénkségében” rejlenek. „Ellenállhatatlanul ragadtatunk a költő képzelmének merész röptű szárnyalásaival s szivünk odatapad némely alakjához.” Sorra véve a regény szereplőit, Timárról többek között megállapítja, hogy „szinekben, vonásokban gazdag jellem… A szinek, a vonások e váltakozásai képezik a regény belső cselekvényét, lélektani bonyodalmait… A benyomás, melyet Timár egyénisége kedélyünkre gyakorol, disharmonikus, éppen mint a regényé.” Ezután Timéa, Noémi és Athalie figuráit jellemzi, a mellékalakok közül Fabula János és Kacsuka ábrázolásáról szól elismerően. Jókai humora szerinte főként a Brazovics-házaspár bemutatásában érvényesül. A továbbiakban megállapítja: „A regény leíró részében culminál, mely szerzőnek mindig bámulatosan sikerül… Ama mondást, hogy a költő a természet tolmácsa, sehol világosabban igazolva nem látjuk, mint a ,Senki szigeté’-nek elragadó leirásában. A természet roppant gazdagsága a maga őseredeti, fel nem használt kincseivel, az egyszerű lak a maga természetes, egyszerű lakóival; ezeknek foglalkozása, életmódja és ártatlan örömei; Palmyra [!] és Narcissa, e kedves állatok bámulatos hűsége: Noémi csevegései és öröme a kis Dódiban: az első Dódi halála és temetése: Mihály betegsége és lázas álma: a később nagy számú család egyszerű, munkás élete s az öreg családalkotók édes öröme s boldog öregsége: mind oly találó, oly eredeti vonásokkal vannak rajzolva, hogy önkénytelenül a Senki szigetére vágyik az olvasó.”

A bíráló ezután kijelenti, hogy Jókai újabb munkái közül – sikerültebb kompozíciója és a fő- és mellékalakok közötti helyes arányok folytán – Az arany embert illeti az elsőség. „Itt kevesebb epizód hátráltatja a cselekmény eléhaladását, minthogy a mellékalakok kevesebb számmal s a főszereplők köré csoportosítva jelennek meg. A cselekvény maga a főszereplők körül forog s általuk vitetik előre. Éppen ezért meséje gyorsan folyó, könnyed, minden nehézkesség nélküli. A költő teljesen ura alakjainak, ura tárgyának. Színezései élénkek, vonásai megkapók, áthatva mindig a költészet igazi, zamatos nectárjától.” A bírálat a következőképpen fejeződik be: „Mi e regényre mindig gyönyörrel emlékszünk vissza s valódi költészete, elragadó, magyaros zamatú irálya, kedves alakjai, eredeti leírásai, élénk vonású jellemzései miatt szívesen elnézzük szerintünk tévesztett compositioját.”

Az alábbiakban csupán a regénnyel kapcsolatos elemző-értékelő jellegű (vagy legalább ilyen elemeket is tartalmazó) nyilatkozatokat ismertetjük. Nem vettük fel közéjük a regény keletkezéstörténetére, egyes alakjainak életbeli mintáira vonatkozó – többnyire inkább szépirodalom vagy riport jellegű, semmint tudományos igényű – írásokat (ezek anyagát és fontosabb megállapításait beépítettük a regény forrásaival foglalkozó fejezetünkbe), sem pedig a szinte áttekinthetetlen mennyiségű Jókai-irodalomnak azokat a termékeit, amelyek pusztán a regény címének megemlítésére, vagy legjobb esetben tárgyának, ill. valamelyik mozzanatának egy mondatban vagy félmondatban való jelzésére szorítkoznak.

 

*

 

Gáspár Imre Jókai Mór mint regényíró (Családi Kör 1878. okt. 13. 966–69.) c. cikkében a regényt – Az új földesúrral együtt – mint Jókai „legkerekebb, legjobb” művét említi. (967.) „Tiszta, kerek és költői” alkotásként jellemzi a regényt (uo.), és külön kiemeli a sziget rajzát. (968.)

Ernyei István Jókai regényköltészete (Zala 1893. nov. 19. 1–3.) c. cikkében Jókai leíró művészetéről szólva kiemeli a Senki szigete ábrázolását a regényben. „Minden csupa szín, virágillat, elandalító halk csobogás e tündéri rajzban, mely semmivel sem szegényebb, mint a pazar ékességű természet, melyet fest.” (3.)

Radeaux Egy kis hidegvíz-zuhany a Jókai-kultusz hevének lohasztására c. cikkében (Religio 1893. II. félév. 10–12. sz.), melyben klerikális nézőpontból támadja Jókai műveit, kitér a regényre is. Kifogásolja Sándorovics Cyrill esperes ábrázolását, akit Jókai „úgy tüntet fel, mint egy önző embert, ki csak a bőrét félti, s hivatását azonnal megtagadja, mihelyt veszély mutatkozik”. A kritikus szerint: „A mezítelen naturalizmus dicsőítése megkívánta a positiv vallás szolgájának ilyetén kigunyoltatását. Jókai mint a ,felnőttek nevelője’ hatalmasan kezd forgolódni, s nem kételkedünk egy percig sem a nagy nevelői eredmény fölött, főkép ha a nevelő úr még Timár és Noémi ,szabad szerelmét’ is oly mézes-mázas szavakkal menti, sőt másoknak is követésre ajánlja.” (78–79.)

Kovács Dezső Jókai regényei a színpadon (A regény és a dráma viszonya) c. tanulmányában (folytatásokban közölve: Erdélyi Hiradó 1894. jan. 2–febr. 24.), mely műfajelméleti jellegű, a regény és a dráma alapvető különbségeire vonatkozó fejtegetéseit a dramatizált Jókai-regények példájával illusztrálja, néhány szorosabban a regényt érintő megállapítást is találunk. A harmadik, A regény és dráma tárgyköre c. fejezetben Timár alakjáról is ír. Jókai szerinte szerencsés kézzel rajzolja a Timár lelkében végbemenő meghasonlást. Ezzel legalább hasonlít egy emberhez, s ezért Jókai szerencsésebben alkotott hősei közé tartozik. Az egész regénynek tulajdonképpen ez a meghasonlás a tárgya; a címe is így van választva. Az arany ember egyúttal azt is jelenti, hogy a világ fényesnek látja kívülről, de mi az íróval együtt tudjuk, hogy belül szerencsétlen. Timár tulajdonképpen gazember, de a költő e gazemberséget oly fényes, csillogó mezbe burkolja, hogy megcsalja vele ítéletünket, és szinte a legnagyobb erényhősnek tartjuk, holott valójában önző; igaz, hogy ez alig látszik. Amellett vagyont tulajdonít el, végül kettős házasság bűnébe esik; de a Timea iránt és iránta való rokonszenvünk miatt úgy érezzük, hogy az összeütközés jól van így elsimulva. Pedig csak el van tüntetve. Ennek ellenére, a mű témája – tekintetbe véve, hogy a regény főtárgya az arany ember a maga kettős alakjában, vagyis a külső, a fényes arany ember és a belső, a sötét arany ember s a kettő közötti küzdelem – regénytárgynak szerencsésen van választva. (jan. 25–26.).

Rakodczay Pál Jókai (Magyar Szalon 1903. nov. 138–46.) c. tanulmányában elsősorban Timár jellemrajzát méltatja. Szerinte Jókai humora, mint az emberi gyarlóságok bírója és festője Az arany emberben tetőződik. Itt a legkomolyabb, s egyúttal itt a legmulattatóbb. Jókai ócsárlói azt állítják, hogy hősei csak rejtélyes bűvészek, itt viszont egy végtelen gyarló embert tesz meg hősnek. Igaz, Timárban is van valami az előbbiekből. Neki minden sikerül, még a boldogság is. Timár ugyanakkor azonban gyarló ember, aki irtózatosan vergődik a lelkiismeret erinnisei között, míg megtalálja útját, mely a világi hívságoktól a lemondáshoz vezet. Timár a nagyzolás nélküli szerencsés parvenü, a Brazovics-pár pedig ellenképe, mint ostoba pöffeszkedő nagyzoló. A tanulságot észre sem vesszük a nevetéstől, midőn Brazovicsék előttünk hetvenkednek. Viszont Fabulában a jóság és szánalmasság nevetségessé vegyül az emberi fenségessel. (144.)

Sziklay János Jókai és a Balaton (Magyar Állam 1904. máj. 8.) c. cikkében azt írja, hogy Jókai legtöbb teret a Balatonnak Az arany emberben szentelt, és nagyon sokat tett ezzel a Balaton népszerűsítésére.

Türk Sándorné Emlékezés Jókaira (Miskolci Napló 1904. máj. 10.) c. szubjektív hangú cikkében Jókai műveihez – köztük Az arany emberhez – fűződő olvasmányélményeiről számol be.

B. T. Komárom Jókai regényeiben (Komáromi Ujság 1904. máj. 26.) utal Az arany emberre is, bővebben azonban nem foglalkozik a regénnyel. A cikk végén megjegyzi, hogy Jókai tárgyául nem azt az időt választotta legszívesebben, mikor Komárom gazdag, megelégedett vidám város volt, hanem mikor természeti csapások sújtották, vagy bombák néptelenítették el az utcákat. Csak Az arany ember története esik oly időszakra, amikor a gazdagság és jólét meglátszott a város lakosain, különösen a Rác utcai vagyonos kereskedőkön.

Oláh Gábor Jókai és Debreczen (Irodalomtörténeti Közlemények 1906.) c. tanulmányában Jókai természetleírásairól szólva utal a Vaskapu és a Senki szigete regénybeli ábrázolására. (275.)

Komjáthy Jenő Jókai és a társadalom (Ujság 1910. nov. 6.) c. cikkében így ír: „A maga nagy alanyát belehelte az időkbe és belehelte önteremtette alakjaiba. Azokban a nagy ideálistákban, akiket regényei hőseivé tett, belőle van a lélek… Timár Mihály az ő alteregója…”

Herczeg Ferenc Jókai emléke (Magyar Figyelő 1914., újra közölve: Jókai emlékkönyv. Szerk.: Alapy Gyula és Fülöp Zsigmond. Komárom 1925. 14–16.) c. tanulmányában ezt írja a regényről: „Egyike a kevés költői munkáknak, melyeknek kristályos mélységében az olvasó még fölismerheti az első ötlet jegecedő pontját. Ez a pont a Senki szigete. A szépség, a tisztaság, a béke semleges zónája az élet csataterén. Egy hely, ahol nem az állam és a társadalom, hanem a lélek és a szív törvényei parancsolnak. Ez a regény nem egyéb, mint a szürke hétköznapok honvágya a vasárnap után. A társadalmi hazugságokba belefáradt író és olvasó közös lelki kirándulása…

A költő képzelete fölkapja egy vidéki magyar város, Rév-Komárom képét és délibábként felemeli a valóság láthatára fölé. Az eredmény, amit elért, nevezetes: ma minden művelt magyar ember kétféle Komáromot ismer; az egyik, az ősi Rév-Komárom, laposan és szerényen sütkérezik a Duna és a Vág összefolyásánál: ennek a kéményei fölött pedig fenn, a levegőben, lebeg Jókai városa, Köd-Komárom, amely merészen és büszkén fúrja szivárványos tornyait a költészet egébe… Ez a felhőgyarmat mindenben hasonlít a dunaparti anyavároshoz, a különbség mégis annyi, hogy Jókai városának minden köve a fantázia fényében ragyog… Kisvárosból városi köztársaság lesz, a rác gabonakereskedőkből zsarnoki hajlamú plutokraták lesznek, a potrohos rácsos ablakokon kikandikáló polgárleányok között pedig Borgia Lukréciákat és Laurákat találhatunk… Köd-Komáromban úgy tudnak szeretni és gyűlölni az emberek, mint sehol a világon.”

A továbbiakban jellemzi a regény néhány főszereplőjét. Timár alakja, amelyet az író annyi testi és szellemi erénnyel ruházott fel, amennyi „elegendő volna egy ország megreformálásához vagy egy birodalom meghódításához”, a belső valótlanság betegségében szenved, Athália és Timéa személyében Jókai két jellegzetes női típusa kerül szembe egymással. „A szép démon, akit a költő olykor amazonvonásokkal is szokott felruházni, végül is elveszi méltó büntetését, de azért nyilvánvaló, hogy alakja közelebb áll Jókai szívéhez, óh, sokkal közelebb, mint a hófehér és vértelen angyalé.” (Herczeg tanulmányának egyik – az idézett szakaszokat is magában foglaló – része kissé módosított szöveggel, Köd-Komárom címen a Jókai-emlékkönyv (Szerk. Kőrösi Henrik. Bp. 1925.) c. kiadvány 5-8. lapján is megtalálható.)

Császár Elemér A magyar regény története (Bp. 1922., 2. kiad. 1939.) mint Jókai „egyik legkedvesebb regényét” említi a művet, majd ennyit ír róla: „Bizonyos, hogy van a regényben valami sajátos báj: a valóságnak és a képzeletnek, a reálisnak és a fantasztikusnak, az idillinek és a szörnyűnek összeszövődése egy merészségében is logikus mesévé, a gyermekkori élmények frissesége, az exotikumok izgató hatása, a Senki szigetének buja fantáziával festett csodálatosan igéző képe, a főhős regényes életsorsa és lelkének megrázó vívódásai – mindez művészi szemmel nézve is érték.” (226–27.)

Zsigmond Ferenc Jókai (Bp. 1924.) több helyütt is részletesen foglalkozik a regénnyel. A 212–18. lapon többek között rámutat arra, hogy az invenció költőisége tekintetében egyetlen más Jókai-mű sem hasonlítható Az arany emberhez. Az író itt olyan témára bukkant, amely különösen megfelelt tehetsége természetének, s amely alkalmat adott a tapasztalati valóságnak az ábrándok mesevilágával való összepárosítására és egyensúlyban tartására. Zsigmond szerint a regény alapproblémája „az a kiegyenlíthetetlen disharmónia, mely belső énünk és a külső világ nyugalmi rendjének feltételei között mutatkozik”.

„Ezt az örökké alkalomszerű, sőt az emberi lélek fejlődésével fokozatosan alkalomszerűbbé váló témát ezerféle változatban dolgozzák fel a mai regényírók is, de persze ők már legtöbbnyire elvont témát csinálnak belőle, vaskos kötetekre terjedő lélektani boncolással igyekeznek mélyére hatolni a vágyak és lehetőségek surlódásából álló emberi élet értelmének. Mennyivel költőibb és érdekesebb a Jókai eljárásmódja! Nemcsak a társadalmi élet nyűgei közt való vergődést, hanem az azokból való időnkénti, majd pedig végleges elmenekülést is cselekvény alakjában mutatni be, megrajzolni objektív létezésében azt a ,világon kívüli’ boldog édenkertet, ahová az emberi társadalom életének nyavalyái el nem hatnak; megrajzolni ezt a menedékhelyet nem úgy, mint valami Robinzon-lakás börtönszerű magányát, hanem mint az első emberpár életmódjának idilli honát.

Az ilyen téma regényben való feldolgozásának van egy nyilvánvaló nagy nehézsége: hogyan lehet megőrizni az olvasó illúzióját abban az irányban, hogy nem gyermekmesét olvas, hanem valóságos, illetőleg valószerű történetet… Az Arany ember Senki-szigete, ez a közvetlen közelünkben levő, ez a – mondhatnók – hazai exotikum, ez az illúziókeltő pozitívum már csak azért is érdekes és fontos regény-motívum, mert talán csakugyan Jókai volt az utolsó, akinek a Természet ebben a tekintetben a kezére játszott. Ezután már aligha lehet komolyan szó hazánk határán olyan területről, mely kívül van az emberi élet forgalmán.

Valóban ez a mesei fantáziától fogant történet annak köszönheti utánozhatatlan harmatos üdeségét, hogy akárhol vesszük szemügyre, azt látjuk: a valóság éltető napfénye játszadozik rajta. A Timár Mihály ,illetőségi’ helye bizony jó messze esik az Alduna rejtett szigetecskéjétől, de azért a motiváció ellen a legepésebb kritikusnak sem lehet kifogása. Mert ha egyáltalán valakinél, hát egy komáromi hajóbiztosnál lehet és kell megokoltnak tartanunk azt a kalandot, mely őt a Senki-sziget lakóival hozza ismeretségbe. Ugyanez a magyarázat elégít ki bennünket a Timéáékkal való találkozást illetőleg is, sőt ezt a magában véve is elegendő magyarázatot még egy másik is támogatja, az t. i., hogy az akkori Komárom [!] a rendkívül élénk kereskedelmi forgalom következtében sok örmény és görög ember lakott, a Timéa anyja pedig görög nő volt, rokona a komáromi Brazovicséknak.

A költői alkotás titokzatos folyamatában így veszi hasznát Jókai önkéntelenül is az ő komáromi származásának, kalandszerető képzeletét így látják el egészséges táplálékkal a legszűkebb értelemben vett szülőföld benyomásai és emlékei… Nem azt akarjuk mindezzel mondani, hogy Jókai ezt a regényt másképpen írta, mint a többit, t. i. oknyomozóbb, lélektanibb módszerrel, hanem csak azt, hogy a szerencsés intuícióval kitalált téma belső szilárdságának íme az utólagos kritika teherpróbái sem igen árthatnak…

A Senki-szigetének rózsafái között a meseszerű cselekvény hátterében mélységes lélektani távlat borong; boldog, aki észre sem veszi, de az elmélkedni szerető olvasó alig tud megválni ettől a jelképes mély távlattól, melyet a költő – akár tudatosan, akár az ihlet öntudatlan hatalmával – odafestett a regényes történet mögé. A Senki-szigete: örök tárgya lesz az önző célok hajszolásában megfáradt, vezeklésben megnemesedett szívű emberek vágyainak és álmainak.”

A Jókai regényhőseivel foglalkozó fejezetben kifejti: „Az ő romantikus képzelete az emberi lélek szűzi területein van otthon, amelyeket nem szántogatott még keresztül-kasul a nyárspolgári élet kicsinyes szorgalma.” Ezért teremtette meg a Senki szigetét is. Ez az ötlet „kitűnően kihasználható négyféle szempontból is: 1. mint teljesen ismeretlen szűz-föld, 2. a cselekvény a jelenben, a XIX. században történik rajta s így a romantikus kontraszt erős és megkapó, 3. a sziget valóságos létezése, mely a regényben elengedhetetlen epikai hitelt és valószerűséget rendkívül emeli, 4. kitűnő alkalmat ad ez a sziget Jókainak arra, hogy leíró tehetségének exotikus hajlamait színpompás rajzokban kielégíthesse.” Ezután Timéa és Noémi alakja között von párhuzamot: „Mindkettő az ábrándos mesevilág szülöttje, jellemükben rejlik a sorsuk; az egyik megmaradhat exotikus otthonában s idillikus boldogság lesz az osztályrésze, a másikat kegyetlen végzete Mohamed paradicsomának tündéri képzetköréből a közönséges ember-milliók marakodó, hitvány társadalmába száműzi s végig kell járnia a vértanúk kálváriaútját. E két női jellem felülmúlhatatlan szépségével csak igazságuk versenyezhet. Az Egy magyar nábob Mayer Fannyja óta ilyen tökéletes jellem-alakot a Jókai-regények főszereplői közt nem találtunk; érdekes, hogy maga Jókai is éppen ezt a két regényt szerette mindig legjobban, valószínűleg a remek sikerű női jellemrajzok nőttek a szívéhez legerősebben. És méltán. Jókai hősei mesebeli tulajdonságokkal vannak felruházva s midőn regényeiben a férfi-szereplők a mindennapi élet kicsinyes körülményei közt zavartalan fölényességgel végzik bűvészi mutatványaikat, az olvasó, aki gyermekkorában szájtátva bámészkodott és lelkesedett rajtuk, évek múltán hovatovább mindjobban kezdi szemfényvesztésnek tartani e mutatványokat, ellenben a Fannyk, Timéák, Noémik jellemének rajzában az exotikum egyúttal megokolás is, a rajongó imádat, az étheri tisztaság, a nem e világra való tapasztalatlanság: a cselekvény fejlődésének is kulcsai. Itt is végletes, kivételes, sőt meseszerű jellemvonásokat látunk, de míg a nyaktörő mutatványokat végző férfihősök rikító sikereire lassanként ráúnunk, e női alakokat mindenkor rokonainknak tudjuk érezni. Igaz, hogy ezek is mesei alakoknak vannak elgondolva, de belekerülnek a földi élet levegőjébe s ez nem marad rájuk egészen hatás nélkül, noha ez a hatás voltaképpen csak a méreg lassúbb vagy gyorsabb gyilkolása. Van abban valami szimbolikus mély igazság, hogy a kivételes jellemekre mi közöttünk a megőrlődés sorsa vár s paradicsomi boldogság csak a valóságon kívül, csak a képzelet honában lehetséges.” (325–26.)

Könyvének néhány más helyén (így a 308–309., 331., 377–78. 384. lapon) is utal – Jókai egyes jellegzetes motívumai kapcsán – a regényre.

Zsigmond Ferenc Jókai Mór élete és művei (Bp. 1924.) c. népszerűsítő jellegű könyvében egy helyütt utal a regényre, megállapítva: Jókai képzeletének nincs mindig szüksége óriási idő- és térbeli távolságokra, hogy a mindennapi élet unalmából elmenekülhessen; vannak neki közelebb is búvóhelyei, melyekről a világ mit sem tud. Ilyen idillikus rejteket ismerünk meg Az arany emberben: a Senki szigetét. Illúziónkat teljessé teszi Jókai hatásos módszere, mely az ábrándos szépségű mese színhelyét is földrajzi pontossággal megjelöli, s az alakok és motívumok nagy részét valóságos (komáromi, balatoni) élményekből szövögeti. (52–53.)

Zoványi Jenő Jókai antiklerikalizmusa (Világ 1924. márc. 2. Rövidítve: Haladás 1950. márc. 9.). tanulmányában, bemutatva Jókainak a különböző egyházakra és a papságra vonatkozó felfogását, többek között így ír: „A templomi prédikálás és az iskolai hittantanítás szintén megkapja a magáét Jókaitól.” Ennek bizonyítására két helyet idéz a regényből: Teréza mama hitvallását, és azt a részletet, ahol a református tiszteletes vallása dogmáira tanítja az áttérni készülő Timéát.

Jablonkay Gábor Jókai tendenciája (Magyar Kultura 1924. 392–404.) c. tanulmányában kifejti, hogy Jókai műveit „szabadkőműves eszmék” hatják át. Szerinte Az arany emberben és az Enyim, tied, övében szembetűnő a szabad szerelem, a válás és új meg új házasviszony, tehát a törvénytelen házasság igazolásának szándéka. (396.)

Jablonkay Gábor Jókai világnézete, katolikus szempontból (Magyar Kultura 1924. 329–40.) c. tanulmányában „sekélyes, sőt léha” erkölcsi felfogással vádolja meg Jókait, s ennek kapcsán azt állítja, hogy nemcsak egyes regényalakjainak nyilatkozatai bírnak könnyelmű erkölcsi alappal, hanem némely műveinek egész tendenciája az. Így Az arany emberé a szabadszerelem dicsőítése, hiszen ebben a regényben Timár Mihály otthagyja feleségét, hogy Noémival élhessen a Senki szigetén. (340.)

Borbély István Jókai emlékezete (Cluj-Kolozsvár 1925.) c. emlékbeszédében többek között Jókai meseszövő fantáziáját méltatja, mellyel műveinek alapeszméjét magából a cselekményből tudja kisugároztatni s ennek kapcsán tér ki a regényre, amely szerinte „a boldogságkeresésnek s a boldogságmegtalálásnak csodaszép meséje”. (6.) Másutt (II.) Jókai stílusának és nyelvezetének magyarosságára utalva említi a regényt. Később kifejti, hogy Jókai szereplőinek sorsa olyan, mint majdnem minden tehetséges magyaré: végtelenül szomorú. Mindegyik egy-egy lángész; eszük, bátorságuk, tehetségük titánná tudná tenni őket, akik az egész világon úrrá lehetnének. Ehelyett azonban éppen akkor, amikor erejük teljes képességben kibontakozott, a végzet ketté töri pályájukat: az egész világon végig söprő nagy események után csöndben meghúzódnak a magyar földnek egy-egy Senki szigetén, s ahelyett, hogy tehetségük teljes érvényesítésével az egész emberiségnek, vagy legalább is összes honfitársuknak szóló nagy alkotások teremtésén dolgoznának, ki-ki éli a maga nagyon szűk körű, olykor egészen kisigényű boldog vagy boldogtalan életét. E hősök sorában említi Timár Mihályt is. (12.)

Gál János Jókai élete és írói jelleme (Berlin 1925.) c. könyvében több helyütt említi a regényt. A „Regény- és drámahősei” c. fejezetben 7 csoportot különböztet meg Jókai figurái között. Timéát a másodikba, a „nagy emberek” régiójába, Timárt a harmadikba, a „jeles emberek” közé, Athalie-t az utolsóba, a „félördögök” kategóriájába sorolja. (151.) Timár azok közé a Jókai-hősök közé tartozik, akik nemcsak csodálatot és tiszteletet, hanem már részvétet is keltenek bennünk, minthogy sorsukban már nemcsak siker, dicsőség, nagyság van, hanem szenvedés, sikertelen küzdelem és elesettség is előfordul. Timár Mihály, a kettős életet élő „arany ember” minden kiválósága mellett is gyengének mutatkozik az élet egyes, próbára tevő fordulataiban. (155.) Az „Írói értékének elemei” c. fejezetben, Jókai állatleírásairól szólva, azt írja, hogy állatmegfigyeléseiben nem marad meg a reális részletek rajzánál: képzelete sokszor elrajzolásokra viszi. Almira pl. Az arany emberben inkább ember már, mint kutya. (169.) Másutt megállapítja, hogy Jókainak páratlanul látó fantáziája van, annyira, hogy nincs is szüksége szemléletre, sőt a szemlélet sokszor csak zavarná a leírásban. Jellemző példaként a balatoni rianás és az Al-Duna ábrázolását említi. (187.)

Nagy Sándor Jókai (Brassó 1925.) c. könyvében több helyütt megemlékezik a regényről. Legrészletesebben a 93–94. lapon ír róla, leszögezve, hogy ez Jókai legpoétikusabb regénye, melyben költői vágyai, idillikus hajlamai legszembetűnőbben nyilatkoznak. A Senki szigete ábrázolásában Jókai természetfestő tehetsége teljes gazdagságában érvényesül. Az író célzata ebben a művében – ugyanúgy, mint a Fekete gyémántokban – a gyakorlati, technikai és kereskedelmi pályák fontosságának, szépségének költői kiszínezése és a magyar ifjúság elé állítása. Berend Iván a magyar mérnök, Timár Mihály a magyar kereskedő ideálképe.

A 67. lapon arról ír, hogy Jókai egyik kedvelt motívuma a véletlen, illetve a jó szerencse. Az arany ember és Nincsen ördög c. regényeinek fő indítéka a szerencse. Timár Mihálynak, az arany embernek, minden lépése, tette szerencsésen üt ki; érintésére, mint valami modern Midásznak, minden sikerré, arannyá válik.

A 79. lapon megállapítja, hogy „Az Alduna fenséges rajza az Aranyember-ben… költői erőben Hugo Viktor tollát is felülmúlja.” A könyv más helyein is nemegyszer utal a regény egyes alakjaira és motívumaira.

Erdélyi Pál Jókai (Jókai emlékkönyv. Szerk. Alapy Gyula és Fülöp Zsigmond. Komárom 1925. 31.) c. tanulmányában megállapítja, hogy Az arany ember Jókai legköltőibb intuíciójú regénye, melynek alapja egyetemes emberi gondolaton épült. A mű alapkonfliktusa a kötelesség és a vágy ütközése, a valóság és lehetőség játéka, az örök ember vágya és meghasonlása a kergetett és el nem ért boldogság romja fölött. Jókaiban és Timárban egyformán érezzük a boldogság teljességéért vívott küzdelmet s a bukás tragikumát. Egyek abban is, hogy reális világuk romja fölött eszményük diadalmas fénye ragyog, de különböznek abban, hogy Timár mintegy elégett a küzdelem hevében, Jókai Pegazusára kapva hagyta maga alatt a próza konvencióit.

Buday Dezső Jókai lelke (Nyugat 1925. 326–43.) c. tanulmányában pszichoanalitikus szempontból elemzi Jókai egyéniségét és műveit, s regényhőseit tipológiai alapon csoportosítja. Timár Mihályt az „ingadozó jellemek” közé sorolja, s alakját magával Jókaival rokonítja. Szerinte az író keresztülvergődik valamennyi hősének lelki ingadozásain. Timár Mihályban ő is szerette volna a vagyont és a kincset, az ő komáromi pénzálmodozásai valami gyermekkori tudatalattiságon alapulnak. A becsület és másfelől a pénz szerezte, jóra használt hatalom mint két ellentétes pólus mozgatják a lelkét Timár tépelődéseiben. Jókai a gazember Krisztyán Tódorral mondatja Timárnak, hogy becstelen, és a gazember Timár Mihállyal művelteti a magyar polgári nagyratermettségnek, a komáromi civisnek legnagyobbszerű becsületességeit. (329.) A továbbiakban röviden utal Krisztyán, Kacsuka, Timéa, Athalie és Teréza figuráira is.

Takács Sándor Jókai, a jó kertész (Budapesti Szemle 1925. 198. k. 167–77.) c. tanulmányában kifejti, hogy a Senki szigete regénybeli ábrázolása nem Jókai fantáziájának terméke, hanem ifjúkori emlékeinek felújítása. A Senki szigetének leírása, fái, virágai, vízinövényei ugyanis a valóságban a komáromi sziget hű festése. „Ha valaki virágfakadáskor Komárom mellett a Dunán utazott, láthatta a Senki-szigetet. Óriási fehér és rózsaszín folt ilyenkor a komáromi sziget, telve madárénekkel. S ha ilyenkor erősebb szél fúj, a hulló szirmok millióját sodorja a Dunába.” A Senki szigetének mind őszi, mind tavaszi leírásában minden lapon kiérzik a költőnek komáromi megfigyelése. Ilyen komáromi tapasztalatra utal vissza az a mozzanat is, hogy az egyik nyári árvíz után a Senki szigete hatalmas diófái mind elpusztultak. (173–74.)

Tolnai Vilmos Jókai és a magyar nyelv (Magyar Nyelv 1925. 85–100., 232–46.) c. tanulmányában Jókai leíró művészetével kapcsolatban megállapítja, hogy ennek tetőpontja a tájrajz, melyben ő szépprózai irodalmunk első festőművésze; rendkívül éles szemmel ragadja meg a tájkép jellemző mozzanatait, a vonalak jelentőségét, a színek játékát, a fény s az árny megoszlását, valamennyit az őket kísérő hangulattal együtt. Az arany emberben a befagyott Balaton képe, az Al-Duna szorosai s a vörös félhold sejtelmes világa tanúskodnak erről. (235.)

Voinovich Géza Jókai (Budapesti Szemle 1925. II. félév. 422–36.) c. tanulmányában azt írja, hogy Jókai népszerűségét nagyrészt lebilincselő előadásmódjának köszönheti. A kápráztató előadás feledteti a cselekmény fogyatékosságát, a jellemek ellentmondásait; a pompás leírások, érdekfeszítő mese közben szinte észre sem vesszük, hogy Timár Mihály elorozza a más kincsét, kettős házasságban él, s voltaképpen selejtes, bűnös jellem, aki mindenkit megcsal és boldogtalanná tesz. (433.)

Balázs Aladár Jókai (Erdélyi Irodalmi Szemle 1925. március 97–99.) c. cikkében Jókainak a jóságot, a lelki nemességet megtestesítő férfi-, ill. nőalakjai sorában említi Timár Mihályt és Timéát.

K. G. (=Kelecsényi Gabriella) A leányideál Jókai költészetében c. cikkében (Erő 1925. február 149.) megállapítja, hogy Jókai „az ábrándokba merülő leányléleknek remek rajzát adja sokszor”, s ennek kapcsán Timéa alakjára is utal. Másutt azt írja Jókai nőalakjairól, hogy „környezetüket napfénybe borítja angyali jóságuk, meleg kedélyük, mint a mesében, itt is virág fakad lábuk nyomán” – s a példák között Noémit is megemlíti.

A Magyar Irodalmi Lexikon (Szerk. Ványi Ferenc. Bp. 1926. 88.) „Az arany ember” címszó alatt megemlíti, hogy a főalakot Jókai Domonkos János komáromi gabonakereskedőről mintázta, majd a regény részletes tartalmi ismertetését adja.

Benedek Marcell Délsziget avagy a magyar irodalom története (Bp  1927. 244.) c. művében Jókai leírásai kapcsán utal a regényre.

Pintér Jenő A magyar irodalom története (Tudományos rendszerezés. 7. köt. Bp. 1934. 320–21.) röviden összegezi a regény tartalmát, majd kijelenti: „Ez a regény az író egyik legsikerültebb alkotása. Itt nem csupán fantáziájából merített, hanem a maga élményeit is felhasználta eleven forrásul.” A 329. lapon utal a regény különleges népszerűségére; idézi Mikszáth és Zsigmond Ferenc véleményét a műről.

Schöpflin Aladár a regényről szóló cikkében (Könyves. Könyvkultura és irodalom 1935. máj.–jún. 2–5.), amely először rádióelőadásként hangzott el, Jókai utószava nyomán vázolja fel a regény keletkezéstörténetét, felidézi a XIX. század eleji Komárom képét, majd jellemzi a regény főalakjait. Timár Mihályról ezt írja: „Nagyszerű hajós, aki vakmerőségével és ügyességével a legnagyobb viharokon, halálveszedelmeken át, a Vaskapu halálthozó sziklái közül megmenti a nagy kincseket szállító hajót. Lángeszű üzletember, a magyar gabonakereskedelem határait kitolja egész Brazíliáig. Minden hájjal megkent diplomata, ügyesen mozog a bécsi bürokrácia útvesztőiben. Ha kell, olyan ügyes ács, hogy egymaga fel tud építeni fenyőszálakból egy házat. S a szerencse ott jár a nyomában. Ha bajba kerül, mindig kivágja valami véletlen, s mint Midás királynak, a kezében arannyá válik, amihez nyúl. És homlokán a romantika bélyege borong: az aranyember tündéri szerencséje közben nem boldog, a kettős szerelem végzete árnyalja be homlokát. Két felesége van, egy nyilvános Komáromban, és egy titkos, a Duna se Törökországhoz, se Magyarországhoz nem tartozó senki-szigetén. Az egyik elérhetetlen számára, mert mást szeret, s neki csak becsülését és hűségét adja, a másiktól megkapja a szerelem minden boldogságát, de csak titokban, örökre rettegve a leleplezéstől. Hogy szerethették a hetvenes évek ábrándos leányai és asszonyai ezt a rendkívüli férfit, a fiatalság férfi-eszményének ezt a megtestesülését! Milyen részvéttel kísérhették ragyogó pályája során, kalandjai közben, élete nagy válságaiban! Elmondhatni, hogy annak idején Magyarország női mind szerelmesek voltak Timár Mihályba. Aki fiatal szívvel olvassa regényét, az ma sem tud megindultság nélkül rágondolni.” Noémit így jellemzi: „…a természet tündéri gyermeke. Leánya az emberekkel hasonlott anyának, ott nőtt fel a Vaskapu táján, a Duna szigetén, embert alig látva, a pénzt nem ismerve, gyümölcsfák és virágok között, egy embernyi okos kutya őrizete alatt, tökéletes ártatlanságban. Olyan mint egy bájos gyermeki mosoly, Jókai legszebb mosolya. Mint a tavaszi napfény, ragyog és üdít, csak boldogítani tud, tiszta, mint egy friss virág és nyílt mint egy tavaszi mező… Álomalak, de legszebb álma a nagy magyar álmodozónak. Két nemzedék leány-ideálja, még az én fiatalkoromban is, akiben egy kis költői érzés volt, ő hozzá igazította női ideálját.” Athalie „a vad női szenvedély, a csillapíthatatlan bosszúvágy, a gyönyörű testbe rejtett gonoszság.” Végül a regény emberábrázolásáról ír. Ez szerinte teljesen a romantikus szemlélet jegyében áll, amely felosztotta az emberiséget jó emberekre és rossz emberekre. A jó emberek is tévedhetnek, bűnt is követhetnek el, de azért megkapják a büntetést lelkifurdalás alakjában, mint Timár Mihály, akinek szívét szüntelen rágja a kettős házassága miatti bűntudat. A rossz emberek azonban csak gonoszak, megvan bennük minden emberi aljasság, ami csak elképzelhető. Ilyen Az arany emberben Krisztyán Tódor.

Hankiss János Jókai a nagy magyar regényíró (Bp. 1938.) c. könyvének első fejezetében („A két sziget” 3–7.) idézi fel a regény cselekményét és hangulatát. (A címben említett két sziget közül az egyik a Jókaitól már gyermekkorában megismert komáromi Duna-sziget, a másik a regényben szereplő Senki szigete.)

Lengyel Dénes Jókai regényeinek romantikája (Irodalomtörténet 1938. 162–65.) c. tanulmányában kifejti, hogy Jókai főhősei legnagyobb részének külseje és jelleme között ellentét áll fenn: a külső szépség és erő lelki gyengeséggel, bűnnel párosul. Kifelé boldog, erős, megközelíthetetlen hősök, de nem sokáig hinnénk létezésükben, ha nem ismernők belső vívódásukat, gyengeségüket, vagy éppen bűnüket. Sok olyan van köztük, akiknek egész élete – hazugság. Ilyen Timár Mihály is: meglopta Timéát, s ettől kezdve kifelé aranyember, az olvasó szemében azonban szerencsétlen, s boldogságát csak Senki szigetén nyeri el. (163.) A továbbiakban Jókai démonikus gonoszságú alakjai között Athalie-t, a harmonikus, idealizált lelkivilágú nőalakok sorában Noémit is megemlíti.(164.)

Benedek Marcell A magyar irodalom története (Bp. 1938. 215.) c. könyvében azt írja a regényről, hogy az Jókai egyéni lírájának kivetítése, amely kettős szerelmi történetével talán az Új földesúrnál is népszerűbb.

Erdélyi Pál Jókai útja (Komárom é. n. [1939?]) c. könyvében a 76. lapon a regényt Jókai „nyelvi tekintetben is kiváló” művei között említi, melyekben az író sajátos nyelvi lirizmusa csendül ki. Másutt arról ír, milyen nagy szerepet töltött be Komárom Jókai írói egyéniségének kiformálódásában. Ez a város ui. maga az epikum miliője. Ezért olyan gazdagok, színesek Jókainak komáromi regényei, azok között is Az arany ember; ezért olyan élők és igazak alakjai, akiket itt ismert meg, s innen vett modellül. (130–31.)

Sőtér István Jókai (Bp. é. n. [1941]) c. könyvében az „Az emlék jegyében” és az „Elvágyódás és menekülés” c. fejezetekben tárgyalja a regényt: „Az emlék útjai vezetnek el ahhoz a csodálatos tündérvilághoz is, amit Jókainak csak egyszer sikerült tökéletesen megrajzolnia: az ,Aranyember’-ben. Timár Mihály története csak a komáromi környezet színpadán tudott átalakulni azzá a meseszerű idillé, aminek írója szánta. Jókai egyik alkotásában sem volt annyira szükség a valóság színeire, a környezet hitelességére, mint ebben a regényben, mely minden művénél érthetőbben és világosabban fejezte ki a realitástól való elvágyódást, az álom s a képzelet bűvöletét. Itt aligha segíthetett volna az anekdotai realizmus: az emlék realizmusának kellett felváltania azt!

Timár Mihály sorsa jelképpé lett, romantikus jelképpé: Jókai művének titkát és lényegét fejezi ki számunkra. Mert nemcsak a gyermekkor emlékei elevenedtek meg s öltöttek itt testet az utcák, a házak, a templomok leírásában s abban az elfeledett, eltemetett komáromi életben, mely a görög kalmárok otthonában, a katonatisztek magányos legényszobáin, a dunai kikötőben, a régi üzletekben és irodákban zajlott. Jókai ihletének egyik hordozója és formája, a dunai sziget magányos idillje kerül itt először a tündérmese távlatába. Az a paradicsom, mely már a reformregényekben is a tökéletes hősök környezetét és jutalmát képezte, valaha, a gyermekkor éveiben s a sziget képében Jókainak elválaszthatatlan tulajdona volt: hála az emléknek, az maradt továbbra is. Komárommal szemben ez a sziget jelentette a távoli, óhajtott birodalmat, a valósággal szemben az álmot, az élettel szemben a kalandot és a csodát; mi sem természetesebb, mint hogy a regényben messzire kellett kerülnie, valahová az Alduna környékére, hogy ott majd Timár Mihálynak is ugyanazt jelentse, mint Jókainak a költészet varázslata, melyet életre hívott a botanikai és emberi tökéletesség e talpalatnyi területén.” (116–17.)

Az arany ember első részéről többek között ezt írja:

„A regény nyitánya – Jókai szereti hatalmas képpel vagy meglepő helyzetekkel kezdeni történeteit – ugyanolyan biztonsággal teremti meg a tündéri hangulatot, mint a Magyar nábob bevezető mulatozási jelenete az anekdotait. A Vaskapu környékének leírása Jókai tájainak jelentőségét fedi fel előttünk: a keret csaknem olyan fontos nála, mint a történet s az alakok, kiket körülölel… A kert idillje s a hegység heroizmusa – íme a két véglet, melyek között Jókai világa elfér: az ,Aranyember’ történetének indulásánál a Vaskapu és a Senki szigetének képe a táj két lehetőségét valósítja meg, annyi színnel, amennyit csak egymás mellé lehet sűríteni. Jókai valóban lélekkel tölti meg a tájat, s a hősök jelleme mintegy folytatását, újabb változatát leli meg a körülöttünk elterülő vidék látványában… Tekintsünk körül a Vaskapuban s megértjük, hogy az egyúttal egy tündérvilág kapuja is s e tündérvilágot legteljesebben a táj nyilatkoztatja ki előttünk…”

A regény hőséről és megoldásáról így ír:

„…Timár Mihály alakja nem illik Jókai tündéri hősei közé, ami már csak azért is érthető, mivel épp ő az, akin a tündéri varázslatnak be kell teljesednie. Jelleme tehát csaknem annyira ,valószerű’, mint Garanvölgyi Aladáré: vívódásaiban, vágyaiban ismét felcsillan az a lélekábrázoló művészet, mely minden közhiedelem ellenére is vitathatatlan erénye az írónak. A tündériség mindvégig a Senki szigetének tulajdona marad, s az idill egyúttal lázadás a kívülmaradott emberek világa ellen – csak az tud meggyökerezni benne, aki szakított múltjával és Teréza példáját követi, a tökéletes romantikus példát, mely tulajdonkép a köznapi valóságot veti el magától, egy tökéletesebb, tehát igazabb valóság kedvéért. Ez a megoldás egyébként Jókai szájaíze szerinti lehet, hisz az ő realizmusa is úgy viszonylik az élethez, mint Komáromhoz az aldunai sziget: tündéri valóság ez és mégsem holmi vérszegény, képzeletszülte anyag – a légkör, amely az Aranyembert körülveszi, ékesszólóan tanúskodik e valóság mellett, egy-egy mondat, kép s az egész regényt betöltő hangulat révén. Jókai megtalálta a maga külön valóságát, nem szükséges immár teljesen az anekdotára támaszkodnia: a Senki szigetének lakója előtt az élet egy misztikusabb, boldogabb, időfelettibb értelme nyílott meg s a megismerés lírai boldogsága fűti át ezentúl e valóság élményét. Ez az új realitás a végtelen s a természetfeletti jegyében született, távlatában a világegyetem áll, melynek csillagképeit Timár oly mélabúsan vizsgálja…” (117–20.)

Féja Géza A felvilágosodástól a sötétedésig (Bp. 1942. 228–29.) c. könyvében hangsúlyozza: ez a regény különösen alkalmas arra, hogy Jókai írói modorát megvilágítsuk és világának mélységét megmérjük. A regény váza valóság, régi komáromi történet, az író a vázra ráépíti a régi komáromi életet, melyhez éppen úgy hozzá tartozott a dunai út és az aldunai kaland, mint a tőzsér-kávéház. Az arany ember nemcsak egy szerelmi viaskodás története, hanem Európa legmélyebb emberi küzdelmének fölismerése is. Timár Mihályban emberi kettősség él. Az egyik Timár Mihály, a gazdag, óriási üzleteket lebonyolító komáromi kereskedő, együtt rohan a kapitalizmus európai fejlődésével. A másik Timár Mihály azonban időnként megszökik Komáromból, az Al-Duna egyik elhagyott szigetén fákat olt, szelíd növényeket nevel, titkolt szerelmének áldoz, maga építi házát, betelik a természettel, tehát az ősi Európának, a klasszikus mezei embernek és kézművesnek rajongója; Giono őse.

Féja Géza A Jókai-ügy (Esti Magyarország 1942. júl. 10. XLIX. évf. 154. sz.) c. cikkében, Jókai és Laborfalvi Róza házasélete kapcsán, Mikszáthra hivatkozva megállapítja, hogy a termékenysége delelőjén álló írót olyan szigorú fegyelem alatt tartotta Róza asszony, mint a serdületlen diákot. Ha Jókai mégis kijátszotta a szigorú őrt, és friss kapcsolatot tudott teremteni az élettel, olyan remekmű szakadt ki belőle, mint Az arany ember.

Jankovich Ferenc Iránytű a magyar irodalomban (Bp. é. n. [1942.] 2. k.) c. munkájának Jókaival foglalkozó fejezetében ismételten utal a regényre. Jókai jellemábrázolásával kapcsolatban megállapítja, hogy a mellékalakok, népies figurák rajzában ad csupán valószerűt, s ebben az összefüggésben hivatkozik Fabula János és Brazovics figurájára. (148.) Jókai meseszövő fantáziájáról szólva, ezt írja: „Hall valami kis családi eseményt, mely szinte kínálkozik egy regény végének, csinál hozzá kétkötetes regényt; van egy elrejtett sziget valahol a Duna zugában: különvilágot épít reá, mesés képzelete benépesíti keleties ragyogással, rózsaligetekkel, paradicsomi gyümölcsfákkal, azúrkék éggel, aranyos nappal, tündérországba illő, kékszemű, szőke Noémival, – és kész egy mesebeli álomsziget, a Senki szigete.” (148–49.) Később kijelenti: „Tárgyban, mesében kedveli az érdekest, a romantikust. Például milyen vonzó a „Senki” sziget kedves, rokonszenves magány-világa, megelégedett Robinson-lakóival… Kedveli a hűséges, okos állatot, amelynek sorsa, hogy galád kéz elpusztítsa (Noémi kutyája…)… szereti a titokzatos, agyafúrt leshelyeket, alagutakat, – ezeknek a cselekményben rendszerint döntő szerepük van. (Pl. a félretolható Szent György-kép az Aranyemberben…)” (150.) Jókai erkölcsi felfogását jellemezve, rámutat: „Ki hogyan, milyen vallás kereteiben tiszteli őt [=Istent], ilyen korlátoltságok nem izgatják. Timár és Noémi boldogul élnek természetes házasságban, gyermekeiket is elég, ha csak az eső kereszteli meg. Teréza soha nem jár templomba, leányát is úgy neveli… A pap – túlzott színekkel rajzolt figura (erkölcsileg érzéketlen, durva lelkű, szegények hóhéra) – nem gyóntatja meg, de Teréza mégis nyugodtan várja a halált, mert életében becsülettudó volt és sokat szenvedett.” (150.)

Hankiss János Európa és a magyar irodalom (Bp. é. n. [1943.]) c. könyvében egy helyütt – párhuzamot vonva Jókai és Victor Hugo között – Az arany embert A nyomorultakkal hasonlítja össze. Jean Valjean ugyanolyan nagy lélek, mint Timár Mihály: jószándékát nem értik meg, a társadalom gépezete mindenáron fel akarja morzsolni, de ő minden poklon keresztülvergődik, egészen a nyugalmas boldogtalanságig. (488.) Másutt – Jókai romantikájával kapcsolatban – megállapítja: „Jókai csak ifjúkori műveiben fogadta el a negatív előjelű romantikus hőst: a rejtelmes elégedetlent. Az ő Timár Mihálya csak akkor kezd hasonlítani a borongós jellemek típusához, amikor nagyon komoly oka van rá: két életének, végletes függetlenségének s Timea titkának árnya esik rá. Nem lázadó tehát, és a mi számunkra alig rejtelmes. S amikor eltűnik, akkor is az egyetlen lehetséges utat választja, amit a józan kereskedő s az alapjában mély felelősségérzéssel élő férfi választhat. És mivel vezekelnie is kell, azzal vezekel, hogy lemond kincseiről.” (493–94.) Később annak bizonyságaképpen, hogy milyen nagy szerepet töltenek be az állatok Jókai regényeiben, megemlíti: egy süllyedő cica dönt Timár Mihály sorsa felől (498.)

Kozocsa Sándor Kis magyal irodalomtörténet (Bp. 1944. 140–41.) c. könyvében a regényről mint színekben és értékben Jókai minden más művét felülmúló remekről szól, és utal a Senki szigete ábrázolására, valamint a jéggel borított Balaton festői leírására.

Hegedüs Géza Magyar romantika (Bp. é. n. [1948.]) c. könyvében kijelenti, hogy a polgári eszménynek nálunk Jókai a legnagyobb megrajzolója, aki a romantika eszközeivel avatja hőssé a kor főszereplőjét: a szabadversenyes vállalkozót. Az arany ember hőse a polgár, pontosabban – a gabonaüzér. Timár Mihály, aki vagyonát üzleti tevékenykedéséből, kereskedői munkából nem is mindig a legtisztább úton szerzi – eszmévé magasodik. Jókai nem hazudja el a polgári gazdálkodás kényesebb motívumait, ezek egyszerűen nem zavarják őt: tudomásul veszi a gabonakereskedőt úgy, amint van, és úgy fon glóriát a feje köré. (117–18.)

A regény 1949-i kiadásiról egyedül a Köznevelés c. folyóirat közölt ismertetést (1949. nov. 15. V. évf. 22. sz. 647.). Az N. jegyű bíráló, Jókai művészetének néhány mondatnyi általános jellemzése után kijelenti, hogy Az arany ember az író egyik legzavartalanabb könyve. Jókai a kapitalizmus kérdéseihez nyúl e regényben, s megrajzolja az ideális kereskedő feltörekvő típusát. Ám a világgal mégsincs teljesen kibékülve Timár Mihály, s áttételesen, szerelmi bonyodalmak kapcsán, ráébred a pénz gépezetének egyre embertelenebb mozgására. A megoldás jellemző a romantikus antikapitalizmus megoldásaira: Timár visszavonul az Al-Duna rejtett, gyönyörű szigetére, és boldogan él, mert elszigetelte magát a világtól.

Nagy Miklós Jókai Mór (Vezérfonal városi előadók számára. Bp. 1952. 16–19.). c. előadás-vázlatában rámutat arra, hogy nincs Jókainak még egy olyan regénye, amiben ennyi egyéni hang szólalna meg, szinte már a lírai költemény érzékenységével. A mű főhőséről megállapítja, hogy az a nép szemében igazi „aranyember”, valójában viszont önmagával meghasonlott szerencsétlen. Kínozza a lelkiismeret a felesége titokban elvett vagyonáért, s mint a dolgozó nép fia, nem találja a helyét a gazdagok pazarló, munkátlan, rideg világában, ahol minden érzés árucikké vált. Hosszas vívódás után végre az Al-Duna egy lakatlan szigetén találja meg az élet értelmét: ide nem hat el az osztályállam börtöneivel és hadseregével, nincs egyház, feleségével nem az anyagiakért, hanem önmagukért szeretik egymást, a munka öröm, nem sivár robot. Jókai azonban nem azonosítja magát határozottan a Senki szigetre költöző Timár életformájával. A regényben Timár nagy lelki fejlődésen megy keresztül, s ennek az útnak tanulsága az, hogy a legnagyobb érték az önzetlen, tiszta mély emberi érzelmektől áthatott, alkotó munkával töltött élet. Az, hogy mindezt, mint tőkés nem tudja megtalálni, mindenesetre bírálat a kapitalizmus ellen. A továbbiakban kitér a regény mellékalakjaira és tájleírásaira is.

Nagy Miklós a Fekete gyémántok 1952-i kiadásához írt bevezetésében (28–29.) megállapítja, hogy Jókai női eszményképei „igen gyakran nem a nemesség soraiból kerülnek ki”. A nőalakok között, akik „kívül állnak a civilizált társadalmon, szinte a Természet neveltjei”, Noémit is megemlíti. A népmesei szerkesztésmód hatására vall az, hogy Jókai kedvelt hősnőinek gyakran méltatlan szenvedéseket kell eltűrniük szegénységük, árvaságuk miatt, vagyis megismétlődik velük a folklór „mostoha lányainak”, „szegény árváinak”, Hamupipőkéinek sorsa, míg az édes-leány nemegyszer démonian gonosz szerelmi vetélytársnőjükké válik. Ebben az összefüggésben hivatkozik Timéa és Athalie viszonyára a regényben.

A Jókai Mór. (Bibliográfia. Szerk.: Tiszay Andor. Bp. 1954. Jókai halálának 50. évfordulójára kiadta a Fővárosi Szabó Ervin könyvtár) c. kiadvány a 87. lapon a regény igen leegyszerűsített tartalmi ismertetését adja.

Katona Piroska Jókai Mór (Kecskemét 1954.) c. füzetében az A kapitalizmus bírálója c. fejezetben emlékezik meg a regényről, megállapítva: a mű alapmondanivalója az, hogy a pénz, a vagyon megrontja az emberek életét. Ezt a tételt nemcsak a főhős sorsa bizonyítja, hanem a mellékalakok egész sorozata is a pénz uralmának ilyen vagy olyan módon esik áldozatul. Timár nem tartozik a bámulatra méltó, nagyszerű Jókai-hősök közé, jellemvonásai az ingadozó becsületes emberre vallanak. Kettős élete miatti lelki vívódásai felkeltik iránta szánalmukat. Ezért fogadjuk el a regény művészi törését: a cselekmény fejlődésével ellentétben a véletlen megmenti Timárt a haláltól. Lelkifurdalása már az öngyilkosságig kergeti ezt az embert, de Jókai nem ezt a véget szánja neki, az arany ember jobb, mint kortársai, kimenti tehát közülük. (21–22.)

Lengyel Dénes a regény 1954-i kiadásához írt utószavában röviden összefoglalja a regény keletkezéstörténetét, elhelyezi a regényt Jókai életművében, utal a mű romantikus antikapitalista jellegű eszmei mondanivalójára, majd kijelenti, hogy Timár Mihály jelleme és pályája egészen más, mint a többi Jókai-hősé. Nem félisten, hanem hajóírnok. Nem puszta eszménykép, hanem az élet problémáival küzdő férfi. Tettereje, lendülete, pályafutása romantikusan nagyarányú, de jelleme mégis reális. Becsületes, jóérzésű ember, akit az egykori társadalom tanítása a történet első szakaszától fogva vezet a bűn felé. Az ebben a világban uralkodó erkölcsökhöz viszonyítva Timár tette, mellyel megtartja Ali Csorbadzsi véletlenül megtalált kincsét, szinte nem is számít bűnnek. De nem is az a fő vétke Timárnak, hogy törvénytelen úton jut a kincshez, hanem hogy meg akarja vásárolni Timéa szerelmét. Ez a fő vétke, és ezzel kezdődik a bűnhődése.

A továbbiakban rámutat a regény romantikus felépítésére, elemzi a kettős életű hős lelki konfliktusát, bemutatja a Timár és Krisztyán között lefolyó párbeszéd lélektani és írói indítékait. Arra is felhívja a figyelmet, hogy Jókai társadalomkritikája azért hatásos, mert a spekulációval a magános szigeten élők tisztaságát állítja szembe. Ezáltal olyan illúziót kelt, amelyben szívesen hisznek a társadalom kritikusai, a szegények, sőt a széplelkek is. Ez a rousseau-ista szemlélet Jókainál a népköltészet felfogásával együtt alakítja ki azt a hangulatot, mely az egész regény alapvető tónusa.

A mellékalakok elemzése során hangsúlyozza, hogy a regény minden alakját a pénzhez való viszony határozza meg. A regény mellékalakjainak nagy részét a pénz, a spekuláció elzülleszti. A Senki szigetének lakói a spekuláció áldozatai, és szakítottak azzal a társadalommal, melynek istene a pénz. Timár a két világ között ingadozik, hogy végül elhagyja az aranyat, s megmaradjon embernek.

Az utószó utolsó szakasza Jókai stílusát elemzi, rámutat arra, hogy a tájleírások megjelenítő hatását a képek gazdagsága és a megszemélyesítés teremti meg. Foglalkozik Jókai nyelvi humorával és stílusának sokrétűségével is.

A regény 1954-i, a Magyar Klasszikusok sorozatban megjelent kiadásáról – Molnár József másutt említett, filológiai jellegű cikkén kívül – csak a Művelt Nép 1954. máj. 9-i száma közölt rövid ismertetést (k. j.) (=Kelemen János) tollából. A cikkíró a Fekete gyémántokkal hasonlítja össze a regényt, és megállapítja, hogy míg az előbbi optimista szárnyalással ábrázolja a kapitalizmus térhódítását, addig Az arany ember szemléletében már a kiábrándultság jelei tűnnek fel. „Az a borongó árnyék, amely Berend Ivánt, a Fekete gyémántok hősét is körülveszi, s olykor tragikus színezetűvé teszi, Timár Mihály alakját szinte áthatolhatatlanná burkolja. Timár emberséges ösztöneivel, érzelmeivel, majd végül teljes tudatosságával töri át a ráhulló árnyékot – az arany ember elmenekül az arany elől, kiszakítja magát a kapitalizmus világából. Romantikus lázadó, akibe Jókai kissé a maga szabadulás utáni vágyát is belelopta – iszonyodását a kapitalista társadalom hazug erkölcseitől, családi életétől, szürkeségétől.” Végül leszögezi, hogy a regény Jókai legharmonikusabb alkotása: romantikus alkat és realista írói szándék szerencsés ötvözete.

Barta János Jókai (Építünk 1954. 2. sz. 1–7.) c. tanulmányában megállapítja, hogy Timár Mihály alakjában Jókai élete legjobb jellemrajzát adja: hogyan küszködik önmagával, a talált kincs hogy hajtja bele a szerencsétlen házasságba – hogy kell végül is versenytársait letipornia, hazudnia, színlelnie mindenki előtt. Timárt a lelki éhség pusztítja el a pénzes társadalomban. A menekülés, a boldogság: a Senki szigete, ahol nincs pénz, a két keze munkája után él mindenki – de legalább igaz, őszinte egész ember tud lenni. A Senki-sziget ugyan csupán utópia, de a süllyedés, amely a tőkés társadalomban a nemes jellemeket is elragadja, valóság, amelyet Jókai maga élt át és testesített meg Timár Mihály alakjában. Timár alakja pedig a mi számunkra annak az embernek a jelképévé magasodik, aki egy igazabb, tartalmasabb élet kedvéért hátat fordít a kapitalizmusnak, a pénz és a nyomor világának. (5–6.) A továbbiakban a regény tájleírásaira is utal. (6.)

Barta János Jókai és a művészi igazság (1954. 401–17.) c. tanulmányában több ízben is kitér a regényre. Egy helyütt megállapítja, hogy Jókai egyszerű eszközökkel tud várakozást kelteni. Ahogy beszél, mindig az az érzésünk, hogy valamit tartogat még – s amikor ezt már megmutatta, további bűvészkedéssel újabb várakozás-érzést tud kelteni bennünk. Ennek bizonyságaképpen Az arany ember első sorait említi, ahol az ige nélkül odadobott első mondat minden ízülete pontos célratöréssel viszi az olvasót a szemlélet új meg új elemei felé. (407.) Jókai természetszemléletéről így ír: „Az ő ,természet’-e nem polgári szemmel nézett természet. Megőrizte érintetlenségét a modern természettudományoktól, nem mechanizálódott, nem száradt ki; de odáig se süllyedt, hogy egy szűk polgári-városias létnek puszta háttere legyen. Az emberhez simuló, ,átszellemített’ természet ez, amellett konkrét és érzékletes; mintegy szimbóluma hatalmas, élő, emberfeletti erőknek és folyamatoknak, – főként pedig a szépség számos változatának kimeríthetetlen tárháza.” Ebben az összefüggésben ismét hivatkozik Az arany emberre: „A kertészkedő, a Balatont imádó Jókai tobzódik itt a Senki szigete és a téli Balaton szépségeiben, valami különösen kifinomult érzékenységgel. Nem véletlen, hogy ennek a regénynek ,szereplői’ közt két állat is van – de szinte ezt mondhatnánk: szereplő maga az egész sziget, teljes, páratlan növényvilágával… Sugalmazó erővel írja le a sziget éjszakai csendjét, tavaszi virágpompáját, vagy nyári-őszi lombjának sokszínű lángolását. Az olvasót elkapja a természet hatalmas életének sodra: szinte nyújtózik egyet, és érzi, hogy vele növekszik ezzel az áradással.” (411.) A továbbiakban Jókai megjelenítő, az élet szép és érdekes oldalait érzékeltető képességének bizonyítására néhány példát idéz a regényből. (411–12.) Később még egy összefüggésben foglalkozik a regénnyel: „Különös, kedvelt, de szintén nem a realizmus, hanem a romantika kelléktárából való művészi eszköze az, amit ,motívumlánc’-nak nevezhetnénk. Az aranyemberben, Timár sorsának fordulóin a hold (eleinte ,vörös félhold’) jelenik meg… Föl lehet fogni akár realisztikus művészi eszköznek is: az író a hős szubjektív állapotát, sejtelmeit, félig öntudatlan vágyait vetíti ki a környezetbe. Szerepe van egy megfoghatatlanabb valamiben: a hangulatteremtésben; a romantikus művész szokta tárgyát ilyen módon a realitás szférájából kiemelni, s valami misztikus-rejtelmes hangulattal elönteni. Timárnál azonban ennek a motívumismétlődésnek még mélyebb, szimbolikus értelme van”, érzékelteti, hogy „a pénz a szerelem és a halál kísértése csatlakozik ahhoz az életpályához, amelyet Timár a semmitől a milliókig és a társadalom hangos elismeréséig megtesz.” (414.)

Sőtér István Jókai útja (Csillag 1955. 375–80. és Romantika és realizmus. Bp. 1956. 449–57.) c. tanulmányában a regény részletes elemzését adja: „Timár Mihály története magában álló helyet foglal el Jókai életművében. A vívódás, a meghasonlás költeménye ez a regény – és Timár útkeresése mögött a hazai kapitalizmus kérdései is ott lappangnak… Timár pályája bizonyos mértékben a nemzeti kapitalizálódás propagandája, a hazai vállalkozó ügyességének, tehetségének mozgósító, buzdító célzatú példázása. Félig-meddig még azt a célzatot és – irányzatosságot láthatjuk ebben az életpályában, mely Jókainál az 50-es évek hírlapi cikkeit is áthatotta, s mely a nemzeti polgárosodás eredményeit várta a középnemességtől éppúgy, mint a plebejus-rétegtől. De ezen a propagatív célzaton Jókai Az aranyemberben már túl is jut… Timár nem a korábbi Jókai-hősök módján cselekszik, s az író nem is nyúl hozzá az eszményítés szándékával – mégis, a lelkifurdalásai közt vergődő aranyembert hősnek érezzük – olyan hősnek, aki a lelkiismeret vádjaival szembenéz, kész bűnhődni, s szenvedéseiből végül is tisztán emelkedik ki… Jókai valamikor abban mutatta volna nagynak hősét, hogy merészen és tehetségesen tengerentúli üzleteket létesít, és vállalkozásait felvirágoztatja. Most viszont abban, hogy vállalkozásainak – hátat fordít.

Timár feloldhatatlan konfliktusba kerül önmagával. Jókai zseniális leleménnyel ezt a konfliktust éppoly mértékben magánéleti mint kor-problémából származtatja. Ali Csorbadzsi ékszerei a mesék, a kalandregények kincsestárából kerülnek elő – de ez a kincs jelképes értelemmel is bír, s Timár kezében azt példázza, hogy vagyonnak, tőkének nem lehet becsületes úton birtokába jutni. Ez a mesei lelemény vonja magával azt is, hogy a kisemmizettek, a kizsákmányoltak helyzetét – ugyancsak regényes módon – Timéának kell példáznia. Timéa nem is Brazovicsék házában a leginkább kisemmizett – hanem Timár oldalán, aki élete legnagyobb kincséből, szerelméből, boldogságából semmizte ki. Timár és Timéa viszonya: a tolvaj és a meglopott, a kizsákmányoló és a kizsákmányolt, a csaló és a megcsalt viszonya lesz. Egy szerelmi történet mesei és lélektani mozzanataiban Jókai jelképes módon egy társadalmi problémát is kifejez.”

A továbbiakban Sőtér kifejti: Timár úgy érzi, hogy mindenkit meglopott. Ezért vágyik „igaz keresményre”. Ezt azonban csak a Senki szigetén találhatja fel: „Az ,igaz keresmény’ nem illetheti meg a tőkést, s ezt annál inkább kell érezze, mennél becsületesebb ember. Az aranyember azért különálló és újszerű mű Jókai pályáján, mivel a jellemvonások és az érzelmi folyamatok alapos, elmélyült bemutatásával tárja elénk Timár meghasonlását, vívódását – és ennek a bemutatásnak realista művészetén még az sem változtat, hogy a megoldás egy ábrándos-utópikus kifejletben következik be. Timár a leginkább realista művészettel megalkotott hős Jókai nagyobb műveinek szereplői között. A regény alapeszméjét ez a realista megoldás képes csak kidomborítani. Eszményítettnek csak az első fejezetekben látjuk Timárt, amikor is a Szent Borbála megmentését Berend Ivánhoz méltó módon viszi végbe. De ilyen hősi, rendkívüli színben csak a kincsek megszerzése előtt látjuk. A Szent Borbála fedélzetén még tiszta és ellenmondásoktól mentes a hősiessége. De ez a Timár elsüllyed a Szent Borbálával. Később már csak üzleti sikereinek lépcsőin emelkedik. Ezek a sikerek kétesek és baljósak. A tengerentúli liszt-üzlet is csak ötletként születik meg benne, hogy távoltartsa a Senki szigetétől Krisztyán Tódort. Véletlen és vakszerencse növeli gazdagságát – nem pedig a teremtő, alkotó munka; akarata ellenére emelkedik – míg a többi Jókai-hőst éppen az akarat ereje teszi naggyá.

Timár tehát kritikával bemutatott Jókai-hős; a kritika tükrét ő maga tartja tulajdon tettei és sorsa elé. Így jobban elborzadhat tőlük. De bizonyos mértékig a környező világ, a korviszonyok is ott tükröződnek Timár tetteiben és jellemében. Tükörkép – torz, de nem egészen hamis tükörkép Krisztyán Tódor is. A balatonfüredi, éjszakai beszélgetésben Krisztyán csak folytatja azt, amit Timár megkezdett: el akarja tőle orozni az elorzottakat. Első sikeres vállalkozása után, Timár nem tesz egyebet, mint ügyes taktikával kihasználja azt a korrupciót, mely az államapparátusban tenyészik, s világosan a lopás elvén alapul. Ezzel az állammal kiáltó kontrasztként áll szemben a Senki szigete rousseau-i ősközössége…

Az aranyember ábrándos megoldása nem rokonítható a többi Jókai-regény illúzióival. Emezeknek közéleti, napi-politikai jelentőségük van, s az író ,gyakorlati’ megoldásoknak véli őket. De annak vélheti-e a Senki szigetét? Ez utóbbi csak az álom, a nosztalgia költőiségében jelenhetik meg – bármiféle gyakorlati mozzanattól mentesen… A Senki szigete nemcsak menekülés – hanem a jóság, a szeretet, a nagy emberi erények melegágya is.”

Ezután Sőtér rámutat arra, hogy Timár a modern vállalkozó, s vele szemben a régi típusú főhős, Brazovics szükségképpen csatát veszít. Majd elemzi a régi világ bensőséges árnyalatokban gazdag képeit a regényben. Kifejti, hogy nem annyira az anekdotában, hanem a régi mesterségek folklórszerű leírásában nyújtott eredetit a szerző. Majd így folytatja:

„Az aranyember valóság-ereje nem utolsó sorban az alakok és az események egy részének mindennapiságában rejlik. Bármennyi költőiség, a keleti mesék bármennyi bája ömlik el Timéa alakján: Jókai mértéktartóan ügyel arra, hogy ez a jellem és sors a komáromi mindennapok közé arányosan illeszkedjék. Kacsuka őrnagy, akibe Timéa szerelmes: ugyancsak a mindennapok embere. Timéa fokozatosan idomul hozzá a komáromi környezethez; amíg Brazovicsék házában Athalie kegyetlen játékainak szolgál céltáblául, s Hamupipőkeként a daliás tisztről ábrándozik – egy tündérmese szereplőjeként áll még előttünk. De Timár nejeként, mártírként viselt szenvedése ellenére is, már mennyivel józanabbnak láthatjuk: Timéa átalakult a gazdag komáromi polgárasszonyok egyikévé…

Timár hadseregszállítási vállalkozása, csakúgy, mint a monostori kisajátítás története: a bécsi gazdasági bürokrácia viszonyai közé világítanak. A kisajátítási ügy ezenkívül ragyogó eseményszövedékbe kapcsolódik Timéa házasságának történetével is. A Hamupipőke-cselekmény ennél a fordulatnál jut el a feszültség tetőpontjára; Athalie esküvőjének előkészületei közé akkor érkezünk, amikor Brazovics bukásáról értesülünk már. Jókai nem a meglepő csattanóra, hanem a Brazovics-ház lelketlenségének, durvaságának érzékeltetésére törekszik. Az anekdotai cselekménybonyolítás teljes bravúrját csodálhatjuk Az aranyemberben – de ez a bravúr mindenütt a mű alapeszméjének alárendelt, és sohasem a pőre technika szülötte.”

A továbbiakban Sőtér kiemeli Jókai jellemábrázolásának realizmusát. Megállapítja, hogy az író ebben a regényben át tudott törni a romantikus jellemfestés sablonjain.

„Bármennyi lírát és szeretetet visz is bele Jókai az aranyember alakjának rajzába: talán egyetlen hőse Timár, akit bizonyos távoltartással mutat be helyenként. Különösen az utolsó fejezetben érezhetjük ezt, amikor a szigetet meglátogató író elbeszélget azzal az emberrel, akinek ,Senki’ a neve. A füstgomoly, mellyel emez az író közléseire válaszol, aki az ország nagy harcairól, erőfeszítéseiről és fejlődéséről számol be neki – a különállás, mellyel az életből kirekesztette magát – az ,életbölcsesség’, mellyel legyint az egész nemzet létkérdéseire: mindez épp a záróképben nagyon is idegennek mutatja őt attól az eszménytől, melyet többi hősében megtestesített Jókai.

Az aranyemberig megtett út eredményei ebben a regényben bennfoglaltatnak. Az aranyember a pálya-tetőpont alkotásai közé tartozik. Mégis megmutatkoznak már benne azok a sajátosságok is, melyek a későbbi regényeket az 1875 előttiektől elválasztják. Emezeknek éles konfliktusai két, világnézetileg is farkasszemet néző tábort állítottak szembe egymással. Az aranyember konfliktusa magának Timárnak szívében zajlik le. A korábbi Jókai-hősök győzelmüket abban a világban vívták ki, mely harcra hívta őket. Timár Mihállyal kezdődik azoknak a Jókai-hősöknek sora, akiket kivet magából környezetük – akiknek sorsa egy másik világban telik be. A Jókai-hős már nem tud győzni a magaválasztotta csatatéren. Az új Jókai-hősök valami módon emigrálnak a világból.”

Szebényi Géza Jókai és a Fekete gyémántok néhány kérdése (Irodalomtörténet 1954. 44.) c. tanulmányában Jókai világnézetét, társadalomszemléletét elemezve megállapítja, hogy Jókai vágya nem mutatott osztály nélküli társadalom felé, s ahol ilyen megjelenik (pl. a Senki szigete ábrázolásában), ott inkább patriarchális nagycsaládi viszony van csak, de ezzel sem érezzük az író fenntartás nélküli azonosulását.

Bárdos László Mit olvassunk Jókaitól? (Komárommegyei Dolgozók Lapja 1954. ápr. 17.) c. cikkében Az arany embert mint a magyar polgárság kialakulásának regényét jellemzi, megállapítva róla, hogy a lélekrajz gazdagsága, a tájleírások szépsége a legszebb magyar regények egyikévé avatják.

Babay Géza Miért népszerű „Az aranyember”? (Komárommegyei Dolgozók Lapja 1954. ápr. 24.) c. cikkében utal a regény kivételes népszerűségére, majd kifejti, hogy ebben a műben a szárnyát bontogató és a feudalizmussal farkasszemet néző kapitalizmus tárul fel előttünk. Komárom ebben az időben különös, új színfolt a mindent elszürkítő feudális Magyarországon. A fejlődő kapitalizmus érdekes körülményeket teremt a városban. Egyeseket a hirtelen meggazdagodás kecsegtet gondtalan élettel, másokat pedig az árverés juttat koldusbotra, kerget öngyilkosságba.

Ezután jellemzi a regény főalakjait. Brazovics a kapitalista üzletember jellegzetes típusa. Athalie alakjában is a minden belső érzelemtől, melegségtől mentes kapitalista világ tükröződik. Timár jellemén viszont megmutatkozik, hogy nem igazi kapitalista. Érzékeny, melegszívű és megbocsátó jellem, akinek lelkiismeretessége és őszinte érzelmei okozzák tragédiáját. Nincs ereje ahhoz, hogy feleségét boldogtalanná tegye, inkább maga vállalja a boldogtalanságot.

Végeredményben az csendül ki a regényből, hogy a pénz a társadalom rákfenéje, megfertőz minden igaz emberi érzést. Timár ott talál megnyugvást – a Senki szigetén –, ahol nem ismerik a pénzt, nincs célja a vagyonszerzésnek. Véletlenül válik vagyonossá, de tudatosan menekül a kíméletlen pénzhajsza elől. Örömmel áldozza fel minden vagyonát, hogy elnyerhesse egyéni boldogságát, amelyet egyedül a lakatlan sziget biztosíthat számára.

Lengyel Dénes Jókai Mór: Az arany ember (Bp. 1955.) c. sokszorosított előadásvázlata az 1954-es kiadáshoz írt utószóban kifejtett gondolatokat fejtegeti, s ezeket csak az előadások módszertana szempontjából egészíti ki.

Lengyel Dénes a Nagy magyar költők (Bp. 1955.) c. kiadvány Jókairól szóló fejezetében részletesen elemzi a regényt (159–63.), megállapítva, hogy benne „a szerző szubjektív élményeit a kor legégetőbb kérdéseivel kapcsolja össze”. (159.) Kitér a mű keletkezéstörténetére, majd hangsúlyozza, hogy Timár alakja közel áll magának Jókainak gondolat- és érzésvilágához. Nem a mesemondó és a mesehős viszonyát látjuk itt, mint a legtöbb Jókai-regényben, hanem az író személyes érzésének, szokásainak művészi megformálását. Jókai sokat szenvedett Laborfalvi Róza hidegsége miatt. A regényben a férfiasan becsületes, de hideg Timea boldogtalanná teszi férjét. Ezt a boldogtalanságot oly őszintén, oly mélyen ábrázolja az író, hogy saját érzését is elárulja vele. Timár természetszeretete, kertészkedése és fúró-faragó szenvedélye is az író vonásaira emlékeztetik az olvasót.

Ezután a regény – csaknem a kritikai realizmus erejével ható, s Jókainak a magyar kapitalizmusból való kiábrándulását tükröző – társadalomkritikáját méltatja, végül pedig a regény leírásairól, nyelvi és stiláris sajátságairól szól. Kifejti, hogy Jókai előadóművészete művészien ötvözi össze a tragikus fenségű nagy jeleneteket a népies zsánerképekkel, a nagyszerű tájképeket (Vaskapu) az idillikus tájrajzzal (Senki szigete). A romantikus jelenetek (a kincs megtalálása, találkozás az alteregóval, hallgatózás a Szent György-szobor mögött stb.) az ellentét és a meglepetés írói fogását már belső tartalommal, lélektani magyarázattal töltik ki. A nagy jelenetek mellett olyan epizódokat találunk, amelyek a komáromi élet valóságát tükrözik. Jókai már nem az anekdotát használja fel, hanem ifjúkori komáromi életképeit fejleszti tovább. A regény szerkezete szilárd: a főcselekmény és az epizódok szorosan összefüggnek. Timár a középpontban áll, minden fejezet róla szól. Timéát és Noémit összeköti az első találkozás (Szent Borbála utasai a Senki szigetén), Brazovics szerepel Teréza történetében, Krisztyán és Sándorovics megjelenik mindkét helyen. A jó szerkezet változatosságával is kitűnik: Jókai a derűs és komor eseményeket tervszerűen rendezi el. Az alaphang komor, szinte tragikus. A mulatságos epizódok kitűnően tarkítják ezt a komoly tónust vidámságukkal, derűjükkel.

A tájleírás a regényben sokszor szónoki: kérdések, felkiáltások és klasszikus hasonlatok jellemzik. Timár monológja, a „belső hang” szavai titokzatos, félelmes légkört teremtenek, a párbeszédek rövid, izgalmas mondatai érzékeltetik a szereplők lelkiállapotát. (Pl. Timár és Athalie dialógusa.) A szereplők életkörülményeiknek és jellemüknek megfelelően beszélnek. Timea gyermekkorában a bakfis naivitásával, majd az öntudatos, de szerencsétlen asszony büszke hidegségével szólal meg. Athalie szenvedélyes, Noémi tiszta és ártatlan. Timár stílusa változatos. Komor és tragikus, de tud örülni, gúnyolódni és szeretni is.

Sas Andor a regény szlovák fordításának utószavában (Bratislava 1955. 517–48.) elsősorban Jókai életútjával, írói és politikusi arculatával s a szlovák néphez való viszonyával foglalkozik. Magáról a regényről szólva, főleg annak társadalomkritikai elemeire mutat rá. Hangsúlyozza, hogy Jókai elítéli a tőzsdei üzelmeket, a gazdagok uralmát, és harcol az osztályuralmat támogató klerikalizmus ellen. Megnyilvánul itt Jókai humanista internacionalizmusa. A regény elítéli a kapitalizmust, de csak egyéni megoldást tud nyújtani.

Sőtér István Jókai pályafordulata (a Rab Ráby) (Irodalomtörténet 1956. 23. és. Romantika és realizmus. Bp. 1956. 514.) c. tanulmányában összehasonlítja egymással Timár Mihály és Ráby Mátyás figuráit: „A tragikum ott rejtezett már Timár Mihály pályájában is, akinél a kapitalista boldogulás – és a becsületes ember boldogsága kerültek egymással ellentétbe. De a regénybeli Rábynál az ellentétet nem lehet oly módon feloldani, mint Timárnál – Jókai Ráby Mátyását nem lehet átmenekíteni 1848-ba, mint ahogyan át lehetett menekíteni Timárt Komáromból a Senki szigetére. Míg azonban Timárnál a Senki szigetének utópikus-ábrándos megoldása nélkül a konfliktus, a tragikum merő pesszimizmusba, reménytelenségbe fulladt volna – addig a regénybeli Rábynál a tragikus bukás éppen nem válhatnék reménytelen pesszimista jellegűvé, mivel a francia forradalom hadseregével találkozó Ráby mögött már földereng a jövő, 1848 jövője, mely a forradalom eszméit és a nemzeti eszmét egységbe foglalja.”

Szilágyi Péter A szabadságharc és az elnyomatás kora irodalmának középiskolai tanítása c. kiadvány (Bp. 1956.) Jókairól szóló fejezetében a regénnyel kapcsolatban megállapítja: „Az arany emberben folytatódik Jókai útkeresése… A mű, természetesen a nemesi romantika eszközeivel, a kapitalizmus világát, az emberek vergődését ábrázolja. A pénz uralkodik mindenen és ennek függvényeként a társadalmi hazugság, a látszat és a valóság ellentétes különbözősége. Az emberek elvágyódnak ebből a világból, de az könyörtelenül fogva tartja őket.” (184.) A cselekményt vizsgálva, rámutat arra, hogy Timár a kincs megtalálásakor válaszút elé kerül: tovább élje-e a becsületes munkás életét, vagy megtartsa magának a milliós vagyont. Lelkiismerete megszólal, mégis a vagyont választja. Itt válik el alakja az eddigi Jókai-hősöktől. Kárpáthy Zoltán és Baradlay Richárd, Garanvölgyi, Lippay vagy Fehér Gyula sohasem haboztak a becsületet érintő kérdésekben. Timár viszont meginog és elbukik. Ezzel lefoszlik alakjáról a romantikus hősiesség burka, és reális, mindennapi emberré válik. Célja becsületes – Timéa vagyonának biztosítása –, de eszközei a burzsoázia becstelen eszközei. Később céljaiban is burzsoává válik. Timár ugyan szubjektíve nem igazi burzsoá, vagyona mintegy véletlenül növekedik, ez a ,véletlen’ növekedés azonban a kapitalizmus tőkekoncentrációjának folyamata. (185.) A továbbiakban megállapítja, hogy ebben a regényben nem két ellentétes tábor összecsapása, hanem Timár lelki konfliktusa áll a középpontban. Ám ezen keresztül a mű a kapitalizmus nagyigényű, hiteles képét adja. Jókai a kapitalizmusnak csak néhány – és nem is a legfontosabb – motívumát ábrázolja, de úgy, hogy belőlük az egészre lehet következtetni. Végül a regény tájleírásainak és munkaábrázolásainak értékeire mutat rá, és leszögezi, hogy „nincs Jókainak még egy olyan műve, amelyben a romantika és a realizmus ilyen szerencsésen keveredne”. (186.)

Stefán Josifovič a regény szerb kiadásának előszavában (Novi Sad 1956. 5–13.) többek között hangsúlyozza, hogy ebben a műben Jókai összes irodalmi erényei tükröződnek: lendületes képzelet, kimeríthetetlen invenció, érdekfeszítő cselekmény, derűs humor, mesteri leírások, az élet és az emberek ismerete. A könyv élénk párbeszédei Jókait Dickens-szel és Maupassant-nal állítják egy sorba, kalandos jellege pedig Vernére emlékeztet. A sok fantasztikum és néhány naiv elem ellenére, a regény a forradalom előtti Magyarország szociális, politikai és kulturális állapotát tükrözi. A képzeleti elemek túlsúlya ellenére, Jókai hősei valódi emberek. Az aldunai tájak, a szerb alakok és helységek közel állnak a szerb olvasóhoz. Mintha az olvasó ismert utcákon ismerős személyekkel találkozna, amikor a könyv cselekménye Zomborban, Újvidéken, Zimonyban, Belgrádban, Pancsován, Szendrőn és Galambócon játszódik. Az arany ember Dumas Gróf Monte Cristójára is emlékeztet, de míg az utóbbi cselekménye bárhol megtörténhetett volna, Jókai műve korhoz és helyhez kötött.

Hegedüs Géza a regény 1957-i, az Olcsó Könyvtárban megjelent kiadásának utószavában jellemzi a magyar történelemnek és Jókai pályájának 1867 és 1875 közé eső szakaszát, majd leszögezi, hogy Az arany ember Jókai egész életművének legmagasabb csúcsa. Timár Mihály felemelkedése az egész polgári felemelkedést példázza. Jellemző, hogy ennek a rendkívül tisztességes embernek is egy bűncselekményhez nagyon is hasonló tevékenységre volt szüksége, hogy meginduljon a gazdagság útján. Ő azonban abban különbözik osztályostársaitól, a Brazovics Athanázoktól, hogy szüntelen lelkifurdalást érez gazdagságának eredete miatt. Az is jelképes, hogy a bűntudat feloldozásáért folyó reménytelen küzdelem nála elválaszthatatlan a reménytelen szerelemtől. Timár szerelme a legreménytelenebb. Pénzért megvásárolhatja az asszony testét, még nagyrabecsülését is kivívhatja, csak éppen a szerelme elérhetetlen. Hiába a polgári férj pénze és vásárolt nemessége – ez a vásárolt nemesség egyébként igen jellemző a hazai körülmények közt magasra emelkedő magyar polgárra –, Timéa szívét a pénztelensége ellenére is magasabb régiókba tartozó katonatiszt dobogtatja meg, aki egyébként emberileg meg sem közelíti Timár Mihályt. Timár végül megundorodik pénz adta hatalmától, és kimenekül a saját világából a maga teremtette idill, a társadalmon kívüli szerető, Noémi felé. Romantikus megoldás ez: a legnagyobb magyar romantikus legrealistább regényének romantikus megoldása. De ez a valószínűtlen regényvég is kritika, sőt éppen így lesz egyértelmű és kemény kritika az egész tőkésvilág fölött. A komáromi kereskedővilág ábrázolása viszont, amely az író gyermekkori emlékeiből táplálkozik, amilyen költőien megírt, olyan mélységesen reális. Jókai legvitathatatlanabb írói erényei: természetleírása, tájképei, szemléletessége, környezetábrázolása is itt érték el tetőfokukat.

Hegedüs Géza a regény 1959-i, a Szövetkezeti Kiskönyvtárban megjelent kiadásának utószavában utal Jókai romantikájának legfőbb jellegzetességeire, felvázolja az 1867 utáni magyar történelmi helyzetet és Jókainak a magyar polgári fejlődéshez való viszonyát, majd többek között ezt írja a regényről: „Ebben a regényben Jókai ugyan feltétlenül a polgár oldalán áll, de nem eszményíti a polgárságot. Igen jól mutatja meg, hogy a polgári dúsgazdagság nem szorgalmas munka, hanem gyanús ügyletek eredménye, még akkor is, ha közben a polgár olyan kitűnő ember, mint Timár Mihály. Ugyanakkor az is világossá válik, hogy habár Timár Mihály sem gáncs nélküli, feddhetetlen jellem, még mindig többet ér, mint az az elkorhadt nemesi világ, amelynek körében él.” Ezután utal a regényt inspiráló személyes emlékekre és Jókai tájleírásaira, majd megállapítja, hogy Timár Mihály története tulajdonképpen arról szól, hogy miután sikert sikerre ér el a társadalomban, értelmetlennek talál mindent, és elmenekül a természetbe, a puszta szigetre. Ez a befejezés ugyan nem reális, de mégis bíráló célzatú, mert arról vall, hogy a polgári lét még a derék polgárokat is elriasztja. A mű Jókainak és kortársainak társadalmi kilátástalanságáról vall: ők tudták, hogy a polgár mellé kell állni a nemességgel szemben, de azt is egyre jobban látták, hogy a polgári lét kiábrándító.

A regény 1959-ben megjelent román fordításának névtelen utószava először röviden áttekinti Jókai életét és munkásságát, majd rámutat arra, hogy Az arany embert az író a kapitalizmus fejlődésének korszakában írta. Kezdettől fogva észreveszi a kapitalista erkölcs romboló hatását, azt, hogy a kapitalizmus elzülleszti és tönkreteszi az emberek boldogságát. A mű cselekménye a pénz romboló erejének bemutatása köré szövődik. A pénz végzetes mindenhatósága határozza meg – közvetve vagy közvetlenül – minden egyes szereplő sorsát. A regény bemutatja azt is, hogy a kapitalista világban a házasság lealacsonyodik, és egyszerű kereskedelmi egyezséggé válik. Jókai igazi dicshimnuszt zeng a szerelemről. Timárnak, akivel a kapitalista társadalom elhitette, hogy pénzzel meg lehet vásárolni egy lány szerelmét, végül is választania kell: vagy a pénz rabszolgája marad, vagy a méltó, tisztességes, alkotó munkát választja. Timár kiemelkedik az őt körülvevő aljas környezetből, és a munka ragyogó útjára tér, a „Senki szigetére” megy, ahol Noémi oldalán, egy közösségben megtalálja boldogságát. Az író Athalie jellemének erőteljes színekben való bemutatásával is a pénz gyűlöletes hatalmát kísérli meg feltárni a kapitalista világban. Ez a hatalom zúzta szét a dédelgetett Athalie életét és boldogságát is. Az utószó ezután kitér a Senki szigetének ábrázolására: „Ez a társadalom – ha egyáltalán társadalomnak nevezhető – a primitív ősközösség harmóniájára és berendezkedésére emlékeztet. Az utópista szocializmus romantikus elemekkel összefonódott meglátásai bizonyára nagy hatással voltak az íróra. A szigeten lakók életének harmóniája a társadalomtól elszigetelt emberek életének harmóniája. Jókai azonban, amikor a ,Senki szigetén’ folyó életet ábrázolja, e fiktív világ csodálatos paradicsomát – amely az ő saját koncepcióját és álmodozásait fejezi ki –, az ellentétektől szétszabdalt kapitalista társadalommal állítja szembe…” Teréza és Noémi Jókai női ideálját testesítik meg, és ugyancsak az ő saját antiklerikális nézeteit fejezik ki.

Kiss Géza a regény 1959-i román kiadásáról írt bírálatában (Steana. Cluj 1959. jún. 6. sz. 103–104.) néhány mondatban utal a regény társadalomkritikai mondanivalójára. Ez Timár Mihály sorsában fejeződik ki, aki rendkívüli üzleti sikerei közepette is boldogtalan marad, és a boldogságot csak a társadalomból elmenekülve, a Senki szigetén találja meg. A Csetátye Mare-i aranybányáról szóló fejezet feltárja és elítéli a bányászok kizsákmányolását. A továbbiakban a regény román fordítására és a kiadás jegyzeteire tesz néhány megjegyzést.

Nagy Miklós Az aranyember (Irodalomtörténet 1959. 32–42.) c. tanulmányának elején azzal foglalkozik, miért lett ez a regény a többi Jókai-alkotáshoz képest kiábrándultsággal teli művé. A magyarázatot egyrészt a korabeli politikai viszonyokban találja meg, amelyek a balközéppárt, Jókai pártja számára nem ígértek győzelmes kibontakozást, másrészt az író magánéletének nagy válságában, kései szerelmében. Általánosabb jellegű kitérő után, amelyben Nagy Miklós az önvallomás szerepét vizsgálja meg a XIX. század magyar regényirodalmában, s ennek hiányát a realizmust gátló tényezőnek tekinti, a regény eszmevilágát boncolgatja. Rámutat arra, hogy Timár Mihály pályáján a társadalmi ellentmondások az érzelmi, szerelmi kapcsolatok meghasonlottságában tükröződnek. Timár képmutatása, amellyel az igaztalanul szerzett vagyon eredetét rejtegeti, általában jellemző a polgári magatartásra. Házassága történetében pedig egy nagyon kifinomult formájú szerelmi alkut láthatunk, amely végeredményben érzelmi vákuumot teremt a hős körül.

A Jókai művészetében fontos szerepet játszó sziget-motívum itteni változatának említése után Timár portréjának bensőségességéről, a realizmus emberábrázolásával megegyező voltáról, s a motiválás eddiginél szilárdabb szövéséről esik szó. Az egyes alakok közül újszerű Kacsuka bírálata, akit a szerző nem meggyőző alaknak minősít, mivel gáncs nélküli lovaggá válásának nincs megfelelő előzménye a történet folyamán. Jókai zsáneralkotó művészetének legsikeresebb alakjai közé tartozik a parvenü Zófi mama. Krisztyán Tódor több a megszokott intrikusoknál, nagyfokú tudatossága, a pénz hatalmáról és szennyes eredetéről kimondott szellemes felismerései figyelemre méltó alakká teszik. A párhuzamok során a szerző összeveti Timár látszólagos halálát Jókai egy korai novellája (Egy halálítélet) francia hősének eltűnésével. Itt rámutat arra, hogy Jókai komáromi hősének eltűnését lélektanilag és elbeszélés-technikailag szerencsésen és megnyugtatóan oldja meg, nem olyan erőszakolt, hatásvadász módon, mint korábban.

A továbbiakban a dolgozat a kompozíció zárt logikájáról, a hangulati tartalmak változatos egymásutánjáról emlékezik meg. Ellentétes hatású elemek összhangzó együttese a szerkezet: a kicsinyes hétköznapok mellett az álomnak, borzalomnak, a természettudományos szemlélődésnek is megvan a helye benne. „A regényt olvasva valóságos, megfogható közegnek tűnik fel az idő, természetesnek tartjuk, hogy a Vaskapunál elénk lépő harmincnégy esztendős Timártól úgy válunk el, mint negyvenhárom éves férfitól.” A fontos élmények ritkasága vagy sűrűsödése szabályozza az elbeszélés arányait, így a lassított és gyorsított felvételek változása a filmben sem lehet felötlőbb, mint Az arany emberben. A kompozíció erős sebet kap azonban az utolsó fejezetekben. Athalie gyilkossági kísérletét túlságosan nyers mozzanatnak érezzük, a történet lényegében már Timár eltűnésével lezártnak hat.

A tanulmány befejező része Jókainak a regény megírása utáni pályaszakaszát tekinti át, s válaszol arra a kérdésre, miért maradt Az arany ember lényegében folytatás nélkül munkásságában. A döntő mozzanatot itt abban látja, hogy az egyéni válság többé nem ismétlődött meg életében. Legvégül a regény irodalmi hatásával foglalkozik. Megállapítja, hogy a könyv igazi visszhangja csak a XX. század elején bontakozik ki íróink között, s ebben az összefüggésben utal Krudy Gyula, Csáth Géza és Cholnoky Viktor munkásságára. Bár ezeknél a századvég jellegzetes írói magatartásáról van szó, mégis abban, ahogy az álomba menekülés lehetőségét fölvetik, és a hangulatnak nagy szerepet juttatnak írásaikban, előzményként ott kell látni Jókai alkotását is. (A tanulmány német fordításban is megjelent: Der Goldmensch. Annales Universitatis de Rolando Eötvös nominatae. Sectio philologica. 1960.)

Bárczi Géza Stíluselemzés (Jókai: Az arany ember) c. dolgozatában (Magyar Nyelvőr 1959. 429–39.) a regény egyik rövid – a Senki szigete leírásából vett – részletét (kiadásunkban az 1. k. 55: 31–56: 34 sorokat) teszi részletes vizsgálat tárgyává. Az elemzést a következő megállapításokkal vezeti be:

„A Senki szigete egy részletének ez a leírása szinte festményszerű. Sajátos hangulatát a természet bájosan üde burjánzása adja, amelybe azonban a gyöngéd, természetkedvelő emberi kéz rendező tevékenysége óvatos kímélettel beleavatkozik. Ebből a szempontból bizonyos fokig ellentétes párja a sziget más, vad részének ugyancsak festményszerű leírása, mely emezt közvetlenül megelőzi, s ezáltal az egybevetésre szinte önként kínálkozik. Az eszközök nagyjából mind a kettőben ugyanazok, a kép szerkezete, a színek villózása stb. között sok a hasonlóság, de amott hiányzik az ember szelídítő közreműködése, s ezért a kép részletei rendezetlenebbek, a leírás még dúsabb, még tarkább, szinte megközelíti a szertelent.

A festmény három síkba tagolódik: az első, mintegy a premier plan, a gyümölcsös, a második a virágos kert, a harmadik a kép középpontja és egyszersmind a háttere, a hajlék. De akármilyen festményszerű a kép, mégsem mozdulatlan, álló kép, statikus leírás. A látogató, a regény főhőse és vele együtt az olvasó mozog, halad benne. Bár a képet egységben látjuk, bizonyos fokig mégis történéssé alakul, mintegy a közeledő ember szemével érzékeljük, mint változik a szín. Ily módon lehetséges, hogy a virágos kert, mely az első síknak, a gyümölcsösnek eleinte hátterül szolgál, maga a kép lényeges alkatrészévé, második síkjává szélesül, és hasonlóképpen a hajlék a háttérből középponttá léphet elő.

A képnek mind a három, különben művészien egybeolvadó tagozatán a tarka, ragyogó színek kavargó villózása vonul végig, adja meg üde báját, és teszi egyszersmind különösen festményszerűvé. Az egészet szoros egységbe, mintegy a képpel szerkezetileg is szorosan összefüggő keretbe fogja a bevezető és a befejező mondat. A kezdet: ,Amit maga előtt látott, az a paradicsom volt’ mintegy az első, külső benyomást tárja föl, fogja össze, amelyet a látvány egésze a közeledőre tesz, s ezt azután maga a leírás részletezi; szerepe azonfelül a kíváncsiság fölébresztése, a várakozás keltése, s ez az író feladatát megnehezíti: ígéretet tesz, amelyet be kell váltania, s amelyet minden várakozáson felül be is vált. A záró mondat: ,Itt asszonyok laknak’ mintegy a lelkét sűríti össze a tájnak, kissé patetikus, de megfelelően előkészített és ideillő módon foglalva össze az egészet, annak belső értelmét egyetlen, szinte szónokiasan hatásos, sokat magyarázó és még többet sejtető mondatba. S a leírás ezzel szervesen bele is épül a regénybe.”

A továbbiakban sorra veszi mindazokat a művészi eszközöket, amelyekkel Jókai a kívánt hatást eléri. Megvizsgálja a leírás felépítését, alkotó elemeinek összeválogatását, az alkalmazott nyelvi-stilisztikai eszközöket (szóhasználat, mondatszerkesztés, mondatritmus), valamint a képsíkok kapcsolódását, egymáshoz és az egészhez való viszonyát.

Nagy Miklós a regény 1960-ban, a Magyar Helikon kiadónál megjelent kiadásának utószavában valamelyest rövidített formában ismétli meg fentebb bemutatott tanulmányának gondolatmenetét. Ám a szöveg itt egy a tanulmányban még nem szereplő befejező szakasszal egészül ki, amely a regénynek Jókai életművében elfoglalt kivételes helyére mutat rá, és hangsúlyozza, hogy ezt a könyvet – szemben más Jókai-művekkel – nem az ifjúkor önfeledt, gyermekien bizakodó életérzése hatja át. „Az a Jókai, aki legtöbb művében az ifjúkor mámorító borát nyújtja felénk tiszta serlegben, Az arany emberben pallót fektetett a férfikor szürkés partjai és a fiatal évek káprázatos szigete közé: erről a pallóról mindkét oldalra nyílik kilátás!” (472.)

Nagy Miklós a regény 1960-i, a Szépirodalmi Könyvkiadónál megjelent kiadásának utószavában utal a mű keletkezéstörténetére, majd röviden összegezi a regény mondanivalójára és művészi értékeire vonatkozó felfogását. Korábbi írásaihoz képest itt részletesebben világítja meg Teréza alakját és regénybeli funkcióját. Kifejti, hogy Teréza mama élettörténete azt bizonyítja: a törvény nem védi a bajba jutottakat, hanem egyenesen kiszolgáltatja őket a nyerészkedőknek. Teréza nemcsak e társadalmi renddel hasonlott meg, hanem a keresztény egyházakkal is, amelyeket e rend szellemi támaszainak ismert meg. Szavaiból a negyvenes évek radikális fiataljainak emelkedett panteizmusa és antiklerikalizmusa sugárzik. Sándorovics Cirill és Teréza szenvedélyes vitája a szabadságharcot megelőző évtized legmerészebb drámájára, Czakó Leonájára emlékeztet. (578.)

Lengyel Dénes A Kultúra Világa c. kiadvány 4. kötetében (Bp. 1960. 409–10.) közölt irodalomtörténeti összefoglalásban megállapítja, hogy Az arany ember az író szubjektivitását a kor legégetőbb kérdéseivel kapcsolja össze. A regény hőse, Timár Mihály egyszerű hajóírnok, akit a csodálatos kincs megtalálása tesz aranyemberré. A kettős életű hős lelki életének ábrázolása Jókai realizmusának kitűnő megnyilvánulása. Timár lelki vívódásának és fejlődésének rajza minden ponton hiteles, reális. Az arany ember társadalomkritikája mélyenjáró: Jókai elítéli a kapitalista spekulációt, hőse megundorodik a pénztől, és Senki szigetére menekül előle.

Forgács László Jókai és az orosz irodalom (Tanulmányok a magyar–orosz irodalmi kapcsolatok köréből. Bp. 1961. 1. k. 478.) c. tanulmányában – Jókainak a kapitalizmushoz való viszonyát tárgyalva – hangsúlyozza, hogy Az arany emberben s később a Rab Rábyban Jókai igen mélyre hatol a magyar társadalmi fejlődés ellentmondásainak ábrázolásával. De jellemző módon egyik műben sem a kapitalista hős-eszmény igazolására vállalkozik, hanem egy sor illúzió lerombolására s a valóságos erőviszonyok érzékeltetésére. Nem véletlen, hogy mindkét mű hőse menekül, s csak a Senki szigetén vagy a szabadító forradalmi hadseregben lel támogatásra. A társadalom ellentmondásai, amelyek Timár Mihály alakjában belső válságot idéznek elő, s Ráby Mátyást rádöbbentik a küzdelem kivihetetlenségére, erősebbek, mint azok az illúziók, amelyeket e korban az író vall.

Balassa Imre Kilencven éves az Aranyember (Nők Lapja 1961. nov. 25.) c. cikkében – a regény utószavára és Mikszáth Jókai-életrajzára támaszkodva – novellisztikus stílusban mondja el a mű keletkezéstörténetét.

Szauder József (Klaniczay–Szauder–Szabolcsi: Kis magyar irodalomtörténet. Bp. 1962. 166.) a regényt mint Jókai legnagyobb regényét jellemzi, amely életművén belül legközelebb áll a kritikai realizmus emberábrázolásához.

Vargha Balázs a Beszélő tájak (Bp. 1963.) c. kiadvány Jókairól szóló cikkében az író balatonfüredi tartózkodásai kapcsán tér ki a regényre. Mikszáthra hivatkozva tesz említést Jókai és gyámleánya, az egy ideig Balatonfüreden lakó Ottilia kapcsolatáról, majd ezt írja: „A regény furcsa, többszörös tükörjátékában kétféleképpen tűnik fel Füred képe. A jelképes Füred a Senki Szigete, ahol Timár-Jókai titkolt látogatásokat tesz. A valóságos Füredet, a Jókai-villát akkor látjuk a regényben, mikor Krisztyán Tódor visszajön, hogy megzsarolja Timárt. A századvégi eklekticizmus ízlése szerint épült villát a regénybeli leírás egy kissé régies színbe vonja, de azért rá lehet ismerni…” Itt idézi Timár villájának leírását a regényből, és megjegyzi, hagy Jókainak Az arany emberben vad, romantikus színhelyre volt szüksége, rianással, tavaszi viharral, a Timár ruhájában vízbe fúló Krisztyánnal. Saját villájának szelíd képe azonban önkéntelenül is belekerült a regénybe. (208.)

Nagy Miklós A magyar irodalom története 1849–1905. c. kiadvány (Bp. 1963.) Jókairól szóló fejezetében elsősorban a mű társadalomkritikai mondanivalójára mutat rá. Többek között megállapítja: „A kapitalizmus ellentmondásai itt sajátos formában, a gazdag, de a teljes humánumról lemondani nem akaró ember lelkivilágának, szerelmi kapcsolatainak széttépettségében jelentkeznek. A vagyontalan Timár erős akaratú volt és vidám, a milliomos kétségbeesetten, ellenállás nélkül sodródik az öngyilkosság felé, amelytől csak a véletlen menti meg. Látszatra csak két asszony között vergődik; Noémit egész szívével szereti, Timeára vallásos áhítattal tekint. Valójában azonban egyre mélyebben bonyolódik bele a polgári erkölcs útvesztőjébe: vagyont, tekintélyt szerzett magának – lopással, s ezt szüntelen képmutatással kell megőriznie. Éreznie kell, hogy eredményeit elsősorban lelkiismeretlenségének köszönheti.” (168.) A regény művészi értékeiről szólva, hangsúlyozza, hogy Jókai Timár Mihály jellemrajzában közelítette meg legjobban a kritikai realizmus emberábrázolását. A mesélő kedv pazar bősége itt már alá van rendelve a lelki fejlődés hézagtalan folytonosságának, amelyben okok és okozatok szilárdan kapcsolódnak egymáshoz. Különösen a regény második fele igen gazdag finom lélektani megfigyelésekben. (169.)

Sőtér István a regény legutóbbi német kiadásának utószavában (Leipzig 1963. 615–29.) a XIX. századi magyar történelmi és kulturális fejlődés keretében tekinti át Jókai pályáját és életművét, majd a Jókai útja c. tanulmányában adott értékeléssel egyező módon méltatja a regényt.

Sőtér István Nemzet és haladás (Bp. 1963.) c. monográfiájának Jókaival foglalkozó fejezetében több ízben utal a regényre. Egy helyütt megállapítja, hogy Jókai „igazán otthon a közelmúltban érzi magát, vagyis abban a korszakban, mely gyermekkorától a szabadságharcig tart”. Remekművei (köztük Az arany ember) ehhez a korszakhoz kapcsolódnak. „A kapitalizmus kialakuló világát, az új polgárság életét, az új társadalom mozgását és stílusát: mindig is kissé a régi ország honpolgárának szemével nézte. Komáromról mindig hitelesebben, színesebben tudott írni, mint az új Budapestről. Az aranyember világa közelebb állt hozzá, mint a Gazdag szegényeké.” (579–80.) Másutt az Egy magyar nábob egyik cselekményszála és Az arany ember között von párhuzamot, kijelentve, hogy Fanni történetének románcszerű zártsága „majd csak Az aranyemberben tér vissza, bonyolultabb, szélesebb, de felesleges kitérőktől mentes változatban”. (593.) „A Nábobban megkezdett úthoz Jókai majd csak akkor talál vissza, midőn illúziók és önáltatások helyett a valósággal összehangzó, a lényegest kifejező eszmék szolgálatát vállalja ismét.” Ez legtökéletesebb módon Az arany emberben történik meg, amely „az emlék segítségével jut el a valóság új erejű felidézéséhez”. (595.) Később arra mutat rá, hogy „Jókai csak a kortársi valóság ellenében tudja műveinek eszmeiségét meghirdetni… Bármily költői is Timár Mihály sorsának kifejlete: ez a kifejlet a valóságban nem válhatik a Timár Mihályok osztályrészévé. Ismét csak azt kell tehát látnunk, hogy a Jókai bemutatta nagy emberek, nagy sorsok igaz szülője: a hiány érzete, – annak érzete, hogy a valóságból épp ez a nagyság hiányzik.” (597.) A fejezet befejező részében hangsúlyozza, hogy Jókai realizmussal is párosult romantikája és költőisége „a valóságnak nemcsak álomképét tudta megmutatni, de időnként meg tudta ragadni a valóság lényeges jelenségeit is. Jókai életpályájának csúcsán Az aranyember bizonyítja ezt, a kapitalizmus ellentmondásainak ez a romantikus-költői megjelenítése, mely mintegy jelzi is azt a végső határt, ameddig a kor lényeges, társadalmi jelenségeinek megragadása terén a nemzeti romantika elhatolhatott.” (603.)