„Én gyűlölöm a hazámat!”
Lehet-e ennél súlyosabb,+ végtelenebb, iszonytatóbb mondás?
Lehet-e ennek a mondásnak megfelelő érzés?
Lehet-e tett, melyben ez érzés megtestesülhet?
Ismer a történelem+ óriási alakokat, kik e szót kimondák+. De azok mind összeroskadtak alatta.
Gyűlölettel csapta be Róma kapuját a kiűzött Coriolan*, s mint síró gyermek tért vissza a kaputól+, midőn kezében volt a bosszú.
Átkozódva futott el a csatatérről Salamon*, hol hazája népe koronájától fosztá meg, s mint vezeklő remete tért vissza a fehérvári templom küszöbén hazáját megáldani.
Belizár+ * háromszor meggyűlöli hálátlan hazáját, s midőn ellenség közelít hozzá, háromszor menti meg végveszedelméből; az utolsó bánat megöli.
A vén Foscarinak* megszakad a szíve hazája gyűlöletében. Bolivár* odadobja koronáját meggyűlölt hazájának, de nem harcol ellene. Béldi Pál* meghal a börtönben inkább, mintsem gyűlölt hazájának idegen segéllyel fejedelme legyen.
És Krisztus, midőn a keresztfán küzd a halállal, azt mondja:+ „bocsáss meg hazámfiainak,+ atyám”; azon haza fiainak, kiket három+ nappal elébb oly isteni haraggal elátkozott!
Meg kell törni, le kell roskadni e gondolat alatt mindenkinek, legyen az ember, vagy ördög, vagy Isten, amíg lelke körül annak a földnek a porát viseli, amelyet gyűlölni akar.
Nem lehet gyűlölni a hazát. Ahhoz+ nincs elég nagy lélek.
Hanem eladni: az lehet. Ahhoz+ éppen nem kell lélek.
Nem gyűlölte Ephialtes Hellászt, csak eladta.
Távol legyen+, hogy piedesztált rakjunk a törpék alá, s mint démonokat mutogassuk be őket.
Ephialtes nem volt démon. Bizonyosan mellőzte Pausanias* valami hivatalosztásnál, vagy tán egy thesbiai+ * legyőzte az olympi játékokban*; tán gazdag özvegyet akart elvenni s az elutasította a kezét; vagy lehet, hogy Epikur* követője volt, s nem volt hozzá elég pénze, talán a hitelezői szorongatták, s az archonok* nem voltak pártfogói. És aztán Xerxes+ * biztatta, hogy ha elfoglalhatja Hellászt, megteszi szatrapának* Tesszália* felett. Bizonyosan így volt.
Erre aztán Ephialtes azt mondta, hogy gyűlöli a hazáját. Pedig nem igaz – csak jól akart belőle lakni.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Az örömriadalnak, mely Budapest falai közül felhangzik, visszhangja+ is van.
Ezen echó*, mit a Kárpátok bércei adnak vissza: az orosz himnusz.
A budapesti diadalhang ezt rivallja: „Éljen a világszabadság!” – A Kárpát visszhangja+ ezt zúgja vissza: „A cár mindenható.”*
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Háromezerhatszáz lábnyi* magasban a tenger színe fölött a Kárpát hegysor egyik magaslatán mulat egy vidám társaság, bor és zeneszó mellett.
A magasról gyönyörű kilátás nyílik az alant elterülő vidékre. Kétoldalt sötét fenyőrengetegek képezik a tájkép rámáját. A háttérben egy távozó esőfelhő, melynek sötétjén keresztül az alkonyra szálló nap két teljes félkörű szivárványt hidalt át. A belső, fényesebb félkörön belül az egész tájegyetem valami bűvös, ragyogó színt kapott; élénk, földöntúli eleven zománca van minden tárgynak, s ahol a szivárvány+ átlátszó fénye takarja a vidéket, ott minden tárgy annak a színeit vette fel, s látni aranypiros erdőt, aranyzöld tornyokat, damaszklila tavat. E mennyei bűvkörön belül huszonkét falut lehet megszámlálni a völgyben elszórva. Az erdőkből mindenütt patakok+ törnek elő, mik úgy csillámlanak fel,+ mintha száz meg száz tükördarabbal volna behintve e tündér vidék. Az az istenáldotta vidék, mely most a vetések zöld bársonyába van öltöztetve, s melynek ősvadon szépségét az emberi mívelés fokozza, egyenes+ országutakat, tornyos városokat rajzolva+ közé. Alulról fölhangzó kallók* és hámorpörölyök* ütése hirdeti, hogy itt az indusztria* él.
A nap mindig lejjebb+ száll, a szivárvány mindig följebb emelkedik, a felhő mindig messzebb távozik; a táj egyre tágul, a látkörön már meglátszik az a volkánidomú hegy+, melyen a világ leghíresebb bora terem.
Látvány, minőt Isten mutatott Mózesnek, midőn egy pillantást engedett neki vetni a Nebo* hegytetőről a Kánaánba.
Ez Magyarország!+
A hegytetőn mulatozó társaság elragadtatva nézi e látványt.
Mind férfiak. Mind katonák. Az orenburgi ezred tisztei, orosz testőrlovagok; cserkesz és muzulmán előkelő vitézek.*
Van közöttük két polgári férfi is, két magyar ember.*
Az egyik Rideghváry Bence; a másik Tallérossy Zebulon.
A társalgás németül folyik. Az orosz tiszteknek éppen úgy obligát tantárgyuk a német nyelv, mint a burkusoknak* a francia:
– Nézzétek – szól Rideghváry Bence, miután sorba elszámlálta a városok, a faluk neveit+, mik ott lábaik előtt el vannak szórva. – Nézzétek; ez az út Konstantinápolyba!
„Hurrá!” – Magas kiáltás üdvözli szavait. – „Éljen a cár!”
S az összecsördülő pohárcsengés után rákezdi a társaság az orosz néphimnuszt.
Rideghváry együtt énekel velük. Már megtanulta az orosz himnuszt.
Mindenki leveszi a fövegét az ének alatt.
– Hát te nem énekelsz, Zebulon? – kérdi Rideghváry a mélázó öregúrtól.
– Hangom páva – felel a bús férfi.
A himnusz a kőszáli magaslatról messze hangzik a vidék felett. Alant a hosszú országúton szakadatlan sorban vonulnak a minden oroszok cárjának lovasezredei; azok folytatják az aláhangzó himnuszt, azt a nemzeti dalt, melynek aki szavait nem érti is, megértheti e hol+ riadozó, hol misztikus, majd fenyegető, majd sötéten elborongó dallamból, hogy az a minden oroszok urainak+ dala, mely szól azon+ vakmerő népeknek, akik büszkélkednek vele, hogy még nem viselnek rabigát. Góg és Magóg* dala az a sziklák+ mögül.
– Nézd! – szól Rideghváry, odavonva maga mellé Zebulont. – Négy lovasezred+ halad el itt+ előttünk az úton. Az egyik az Olga+ Nikolajevna, a másik Cesarevics+ huszárezred, a harmadik az Olviopol+ dzsidásezred, a negyedik a muzulmán lovasság. Minden ezrednek egyforma színű lovai vannak. Az Olga+ Nikolajevnának szürke, a Cesarevicsnak+ sárga, az Olviopolnak+ fekete, a muzulmánnak pej. Még hátravannak a doni kozákok és a vosnesensk dzsidások. Azután jön az ágyúpark. Azután a gyalogezredek. És végül a szekerészet. És aztán a második és harmadik hadtest.
Nyolcvanezer ember.*
És megszorítá Zebulon kezét.
– Most következnek a mi diadalaink napjai! Most fogjuk a lábaink alá gázolni a mi ellenségeinket! Ennyi erő alatt szétmállik az egész nyomorúság.
És ragyogott bele az arca.
Hogy jobban gyönyörködhessék e látványban, egészen a szélére lépett a meredélynek, mely százhúsz ölnyi+ magas falként emelkedett ki a fenyőerdők közül, fent buja+ pázsitszőnyeggel terítve.
És Tallérossy Zebulonnak, amint e meredélybe lenézett, az a szédületes gondolata támadt, hogy mi lenne belőle, ha ő most ezt az ő kedves barátját derékon kapná, s mint Dugovics Titusz* a törököt, lerántaná magával együtt oda a mélységbe?…
Úgy segéljen!
Csak az az öt leány ne volna odahaza!
A nap a láthatáron alul szállt már. Az a tűzgolyó, mely még az égen izzadni látszik, már nem a nap, csak annak a gőzkörtül fölemelt optikai csalképe. A szivárvány még ívlik az égen, de nem hétszínű többé, hanem egyszínű, tűzvörös.
A völgy útjain még tovább hangzik a himnusz. Az orosz lovasok zene helyett énekszóval vonulnak be a városba.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Tallérossy Zebulonnak sehogy sem tetszett már ez+ az állapot.
Addig csak szerette a mulatságot, amíg az ő kedves barátja és pártfogója társaságában előre-hátra utazgatni kellett, idegen nagy férfiakkal megismerkedni, fontos küldetésekkel megtiszteltetni, nagy+ kitüntetésekben részesülni, a magas politikában tényleges szerepet vinni.
Azt hitte, a magas politika majd mindent elvégez szépen, csendesen, okosan.
Azt hitte, az orosz diplomácia majd közbeveti magát a harcoló felek közé, s arra aztán mind a két fél recipiskál: beveszi a jótanácsot.
Legelőször is visszavetetik+ a debreceni vésztörvényeket. Azután legfeljebb+ a mostani minisztériumot leköszöntetik, a főispánokat leteszik, másokat raknak helyettük, s a jövő országgyűléssel elfogadtatnak kétszáz millió státusadósságot*. Talán egypár nagy embernek útlevelet is adnak Amerikába.
Hanem azután, mikor azt látta, hogy nagyobb baj lesz itten, akkor az egész magas politikától elment a kedve. Ezt ő nem így képzelte.
Azt nem bánta volna, ha Boksa Gergőt eszére térítik, meg a többi hasonló embereket; de hogy azt az egész mappát, amelyről őt Boksa Gergő et consortes* lekergették, ezért+ rátartsa a gyertyára, s nézze, hogy ég az el az utolsó körömfalatig, már az nem fért az ő érzékeny keblébe.
A kedélyes majális után, melyet együtt élvezett át a fényes+ idegen urakkal; Rideghváry társaságában kocsizott haza a völgyben fekvő városig Zebulon.
Útközben aztán sincerizálgatott vele.
– Hja, bizon ez nagy+ erő. Ennek, nem tudom, hogyan fognak ellene állhatni azok odabenn.
Rideghváry kérkedő gunyorral monda:+
– Fuimus Troes!* Ruet Ilium et ingens gloria Parthenopes: (Voltunk+ Trójaiak! Megdűl+ Ilium és Parthenope roppant dicsősége.)
– S mi lesz akkor legyőzöttekkel+?
– Vae victis! (Jaj a legyőzötteknek!)* – volt rá a válasz.
– De csak nem fognak valami erősen izélni velük? (Nem merte az igazi szót kiszalasztani a száján.)
– Ense recidendum immedicabile vulnus. (Vassal kell kivágni a gyógyíthatlan sebet.)*
„Vigyen a tatár – gondolá magában+ Zebulon –, a diák klasszikusaiddal, beszélj velem magyarul.”
S aztán egyenesen föltette neki a kérdést:
– No már, teszem föl, egy olyan emberrel mit csinálunk, mint Baradlay Ödön – akit szerettük, becsültük, és az egész ország. Akinek atyja volt olyan jó barátunk, akinek anyjának megfogadtunk, hogy gyermekeit fogjuk mindenütt védelmezni; aki, ha tette, ami nekünk nem tetszette,+ nem tette haszonbul,+ hanem meggyőződésbül.+ Szép talentum, nagy ész; sok hasznát veheti még valaha ország. Lehet még tronusnak oszlopa. – Nos?
Citált aztán Rideghváry Zebulonnak diák auktor helyett német klasszikus mondatot:
– Mitgefangen, mitgehangen.
Zebulon aztán nem szólt hozzá többet az egész úton egy szót se.+
Hanem mikor Rideghváry Bence aznap este az íróasztala fiókjában hagyott útlevélblankettek közé nyúlt+, úgy tapasztalá, hogy azok közül a legfelső hiányzik. Az pedig egy angol útlevél volt, a legpontosabb láttamozásokkal ellátva, közbeeső országok követségeinek bélyegeivel hitelesítve, csak a név- és személyleírás hiányzott belőle. Ily üres útleveleket tartottak készen titkos missziókban járó+ megbízottak számára.* – Azt nem+ lophatta el más, mint Zebulon. Kinek lopta?
Rideghváry mosolygott e fölfedezésen.
Jártában-költében+ mindig egy kocsiban utazott Zebulonnal, s egy szobában hált vele:
Mintha attul tartott+ volna, hogy elszökik tőle Zebulon. Minő nagy barátság kötötte a kegyelmes urat ez ismerőséhez?
Egyszerű a magyarázat.* Rideghváry nem tudott azon vidék lakóinak nyelvén, amelyre legtöbbet számítottak; Zebulon pedig annak a népnek valóságos orákuluma volt. Szerették, prófétájuknak tartották. Ha azokkal értekezett, valódi Áron* volt Mózes mellett. Csak a témát kellett neki feladni, ő azt igen szépen felcifrázta. Ennél a válságos expedíciónál olyan szükség volt Zebulonra, mint a falat kenyérre. Azokat a felháborodott népeket, amiknek falvain keresztülvonuland az orosz sereg, bölcs felvilágosításokkal rábírni, hogy a fegyveres+ vendégeket ne tekintsék ellenségnek,+ hanem jó barátnak, testvérnek, fajrokonnak.
Ez volt Zebulon missziója.
Érezte ő annak szagát előre!
És sehogy sem vette a nyaka!
Nagyon célszerű elővigyázat volt Rideghvárytól,* hogy ékesen szóló Áronát mindenkor saját szobájában hálatta; mert az bizony megszökött+ volna tőle már régen.
Törte azon+ a fejét Zebulon, hogyan veszthetné el valahol ezt az ő nagyméltóságú protektorát. De nem lehetett! Szerette az őtet nagyon. Azt is próbálta már, hogy összevész vele s akkor brusquirozza* a szakadást. Nem lehetett. Nem tudott igazán megharagudni. Mindjárt kibékítették.+ Rideghváry olyan szépen bánt vele, hogy nem lehetett vele+ haragban maradni.
A legutóbbi diskurzus óta pedig komolyan elhatározta Zebulon, hogy elcsapja magától ezt az ő kedves barátját.
„Ha te nem engedsz engemet elszökni magadtol,+ majd elszöktetlek én tégedet+ magamtol.+”
Egy terve volt Zebulonnak már régóta.
Ez a terv akkor szülemlett az agyában, amikor a legelső kozákot meglátta sárga uborkát enni, nyersen éhomra.* Csak azon módon harapta a kozák az uborkát, ahogy leszakította a kertből, mint valami kedves csemegét.
Érlelte e tervét azon szakácsművészet szemlélete, melyet a muszka tábor ínyencei szeme láttára kifejtettek;* disznótököt, tehénrépát összemetélve, veres liszttel+ összekeverve és forró vízzel leöntve. Ami magában még nem volt jó, mindaddig, míg rá nem jött valaki, hogy a világításra osztott egész csomag faggyúgyertyát a forró lébe belemártsa; amitől+ a gyertya vékonyabb lett, de azért jó lett; a bouillon pedig egészen jó lett.
Tökéletességre jutott aztán Zebulonnak terve akkor, midőn az orosz hadseregben oly mértékben kiütött a kolera, hogy vesztett ütközetnek is sok lett volna a pusztulás. Kétezer-száznyolc+ halottjuk volt, mielőtt egy ütközetük lett volna, s minden megpihenésük helyét egy új temető, meg egy ezer emberre való új kórház jelölte.
Ez az egy árnyéka+ volt Rideghváry ragyogó pályájának.
A kolerátul+ félt. És benne kellett járnia.
És aztán nem volt felőle bizonyos, hogy vajon a Szent+ Vladimir-rend* megóvja-e az embert ettül a bajtul.+
Annálfogva mindenféle praeservativát* hordott magával. Kámfort viselt+ zsacskóban+ a mellén, sált kötött övül a derekára; a csizmájába kénvirágot hintett; a szobáját klórmésszel ragálytalanította; veres bort ivott este, arakot reggel, s fenyőmagot rágicsált napközben.* És megtiltotta mindenkinek, hogy neki arról+ referáljanak, hányan haltak meg ma kolerában. Harangozni nem volt szabad halottra, sem fényes nappal temetkezni olyan városban, ahol ő megszállt.
Ezt a gyöngéjét tehát ismerte a főúrnak Zebulon.
Azon majális utáni estén elment Zebulon a gyógyszertárba+, és kért magának tartarus emeticust*.
A gyógyszerész szabadkozni kezdett, de Zebulon letorkolta.
– Most nem parancsol doktor! Most én parancsolok! Van kivételes állapot. Ha én mondom kell, hát kell!
A gyógyszerész megijedt tőle; csakugyan rendkívüli idők jártak. A kozák urak a higított vitriolt az utolsó kupicáig kihörpölték a gyógyszertárban,+ mint valami delicatesse-t; hátha ennek a kozákvezetőnek meg ezt kívánja a gyomra?
Adott neki tehát tartarus emeticust, apró adagokra felosztva.
Azt Zebulon eldugta a flanell-jaklija* alá.
Éjjel aztán, mikor Rideghváry úrral egy szobában aludt, bevett belőle két adagot.
Uraim! Ehre, dem Ehre gebührt!* Minden embernek megvan a maga saját vitézsége. Zebulontul+ ez heroizmus volt!
Ilyen veszedelmes időben mesterséges kolerát csinálni magának.
Terve tökéletesen sikerült.
A katasztrófa, mely a kettős adag tartarus emeticusra következett, felriasztá mély álmábul+ Rideghváry urat.
Kiugrott az ágyábul+ a szoba közepére. Itt kolera van! Kifutott a folyosóra.
Ott hagyta minden ruháját, ami le volt vetve, s más öltözetet kért; ami irata, málhája abban a szobában volt, megfüstöltette.+ S azzal befogatott, s sötét éjjel elmenekült abból a városból; meg sem állt a szomszéd faluig ijedtében. Úgy megrettent Zebulon veszedelmétől.
Zebulon pedig, miután a tartarus emeticus bevégezte hatását, szépen elaludt és horkolt világos+ virradatig.
Még+ tán akkor sem ébredt volna fel, ha rá nem nyitják az ajtót, s be nem jön valaki.
Az a valaki egy kis, alacsony emberke volt felgyűrt ingujjakkal, borzas, gubancos hajjal,+ papucsban, kék köténnyel. A körmeit díszítő sellakmaradványok bizonyítják+ felőle, hogy asztalos.
Zebulon csak úgy a fél szemének a pillája alól leste, hogy hát e mit+ akar. Nagyon álmos volt még.
A kis borzas+ csendesen odalépkedett az ágyához, s előhúzott mellköténye alól egy colstokot.+
S amint Zebulon ott hanyatt feküdt az ágyon, s a rövid paplan alul ki voltak+ dugva a lábai; a kis borzas elkezdte a colstokkal+ végigmérni. A lába ujjától az ináig+ két láb*, onnan+ a melle közepéig másik két láb. Onnan aztán nekiindult, hogy a tarkójáig is megméri, hány hüvelyk*.
Hanem azt már Zebulon nem várta végig; hanem amint a kis ember az orra körül kotorászott+ a hüvelykmérővel, egyszerre belekapott mind a két markával a borzas hajába, megcibálta irgalmatlanul a hajánál fogva az egész tömpe alakot, hogy az se látó, se halló nem volt ijedtében; hanem amint Zebulon az üstökét+ elbocsátá, csak térdre esett, s hüledezve rebegé: „Jézus Mária, Szent Anna!”, s a mellét verte a két tenyerével.
Zebulon pedig kiülvén az ágy szélére, két kezét két csípőjére tette, s úgy förmedt+ rá:
– Hát te akasztófa! Mit méregeted collstokkal termetemet?
– Jahahaj!+ Názáretbeli Jézus+ ne hagyj! – rebegé a megriasztott emberke, s vacogott minden foga.
– De majd mindjárt megnázáretozom+ én tégedet, lurko! – kiálta Zebulon talpra ugorva. – Mi bajod neked az én termetem hosszúságával?+
Mikor aztán a kis emberke azt látta, hogy Zebulon nagyon keresi az ágy mellett a nádpálcát, kezdte észrevenni, hogy egészen e világból való veszedelem fenyegeti, s annálfogva sietett a mentsége előadásával.
– Kérem alásan, nekem az az+ excellenciás úr, aki innen elment, hagyta meg, hogy jöjjek ide; itt van egy halott úr, csináljak+ neki koporsót. Az árát is kifizette.*
Zebulon most aztán restelleni kezdte+ felgerjedését.
– No no. – Akkor jól van. – Excellenciás barátom gondoskodta+ rólam+. – Nagy grácia. – Rendelte nekem koporsót. – Hanem hát nem élek vele. – Ha kifizetett árát, azt maga majszter igya meg egészségemre. Aztán ne mondja senkinek, hogy micsoda tréfa volt közöttünk, mert kinevetik mind a kettőnket. – Inkább nevessünk magunk.+
A szegény megszeppent asztalos pedig nevetett volna is, sírt volna is.
– De megijedtem én nagyon. Még most is reszketnek a beleim. Nem tudom, nem lesz-e valami bajom. Mikor azt hittem, hogy meg tetszett halni, aztán a hajamba tetszett kapni.
– No, hát ott egy palackban arak. Tessék egyet huzni belöle. Ugy ni. Mi neve magának?
– Sztrupka Márton.
– No, jól van Tamás gazda. Hát igyék még egyet; aztán itt van még egy forint. Ezt én adom. Keressen nekem lovat. De nem Szentmihálylovat*. Arra még nem ülöm. Forspontot, ki. engem elvisz Pukkersdorfba. Oda akarok evangelikus papomhoz, ki nekem nagyon jó barátom.
Amint aztán Sztrupka Márton megtudta, hagy Zebulon lutheránus, egyszerre ki lett engesztelve; elmúlt minden félelme iránta; a forintot elvette, megköszönte, kezet csókolt.*
– Mindjárt itt leszek egy jó ismerős kocsissal; magam is elmegyek vele, az utat megmutatni neki, én is jól ismerem azt a tisztelendő urat, három esztendeig voltam ott egyházfi.
Zebulon örült annak nagyon.
Minden pszichológiai és etnográfiai alaptétel ellenére volna, ha Sztrupka Márton valahogy tudtára nem adta volna Zebulonnak, hogy ő is „nostras”.
És ezzel a salto mortaléval sikerült Zebulonnak leugorni a láthatárról.*
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Ephialtes pedig vezette a „halhatatlan sereget” a Thermopylén* át tovább……
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
És nem akadt Amphiktionja……*
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – –