Akiknek még egy 1849-iki magyar+ hírlap akad a kezébe (kevés volt, s ami volt, megsemmisítették), az fog egy rövid tudósítást találni abban, mely jelenti, hogy június 20-ikán reggel 10 és 12 óra között nagyszerű napudvar volt látható az égen.*
Lesznek élő emberek, akik emlékezni is fognak rá.
Valóban a legnagyobbszerű perhelia volt az, amit látni lehetett.
A koróna*,+ a hálósz+ * és a melléknap+ * egyszerre.
A koróna+ egy emberöltő időben egyszer ha előfordul. A hálósz+ századot átlépő ritkaság; a kettő a melléknappal+ együtt portentum: égi csoda, melyről a természettudósok köteteket írnának – más békés időkben.
1849-iki+ júniusban nem voltak Magyarországon természettudósok, kik az akkori melléknapot leírták volna.
Hajh, akkor a „kettős napot” észre sem vettük; nekünk az éjszakánk volt kettős!* *
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Kétszáznegyvenezernyi orosz hadsereg+ hömpölyödött alá Magyarországra.
Pihent, rendezett, harcedzett hadsereg.
Kétségbe kellett esni.
Voltak forró képzelődésű emberek, akik azt hitték, hogy még lehet győzni.*
„Voltak? – Voltunk!”
Ha ők jönnek ránk kétszáznegyvenezer emberrel, mi állítsunk eléjük félmilliót.
Minden ember, aki él, mozog, ki kezét+ emelni bírja, ki a férfi névre érdemes, talpra!+ Minden eszközt, ami vasból van, aminek éle, hegye van, fegyverük a kézbe; és aztán – egyszer kell meghalni.+ Csak nem akartok tán örökké élni, férfiak?
Keresztes hadjárat lett hirdetve a betörő ellenség ellen.* * A papok prédikálták azt a+ szószékekből. És invokálták a rögtönzött+ fegyverekre a hadverő Jehova áldását.
Erős vonást képez e rettenetes korszak illusztrációjában ez a „veres+ kereszt”.
Feltűzte azt mellére a református és evangélikus éppen úgy, mint a katolikus. Feltűzte a zsidó is.+ A nemzet parancsolta!
Nem látott a keresztben+ más jelvényt senki, mint egy rettenetes idegen+ hatalom támadása elleni országos protestációt.
Elenyészett ez iszonyú veszéllyel szemközt minden valós különbség minden dogma.
Lánghy Bertalan maga hordta kezében a felkelt nép előtt a veres keresztes zászlót. Maga a protestáns pap. A kormány hirdette a keresztes hadjáratot, s a protestáns papok nem álltak elő, mint a konstantinápolyi schismaticusok*, az ostrom alatt a „filioque”* fölött óvakodni, hanem utánozták Amiensi Pétert*. Sokan megkeserülték azt.
Lánghy Bertalan roppant tábort toborzott már össze. Kaszákkal, lándzsákkal, fejszékkel fegyverzett tábort. Ő maga volt a vezér. – Mi tudomány kell ahhoz?+ Rárohanni az ellenségre; nem gondolni a meghalással; vágni, míg az ellenben tart. Akarat, elszántság, elkeseredés volt hozzá elég.
Az ellenséget nem ereszteni át a Tiszán. Ez volt az ő fel adatuk.
A szent Tiszán, melynek folyama még akkor is határvonalat képezett magyar és nem magyar között, mikor végig be volt fagyva. Ennek a bal partját ne tapodja ellenség.
Június huszadikán ezrével lepte el a népfelkelés a Tisza melléki rónát.*
Forró nap volt, a föld izzott, az ég sápadt.
Déltájon e sápadt+ égen csodatünemények tűntek fel.
A nap tányéra elmosódott, s tompa, szögletes küllőkkel vette magát körül.+
Ennek a neve a „koróna”.
Azután nagy távolban a naptól látszott egy kerek fényudvar körös-körül, a szérű belseje felé halványpiros, a külső oldala gyengén zöld, mint a szivárványé. – Ez a „hálósz”.
S a fényudvar keleti oldalán ott sápadozott+ egy másik nap. Oly egyenlő sápadt, szaggatott szélű+ mind a kettő, hogy nem lehetett választani, melyik az igazi, melyik a melléknap.
A nép meg volt rettenve e tüneménytől. Soha élő ember nem látott ehhez hasonlót.+ Tanult emberek is csak tudományból ismerik, s megdöbben a szívük,+ midőn előttük áll – egy században egyszer.
– „A végveszedelem jele az égen!” suttogák a babonások.+
Lánghy Bertalan látta jól, hogy a nép baljóslatot lát, s ez égi betűket nem lehet letörülni onnan emberi kéznek.
Azt a betűt ott merészen el kell olvasni! S mint nagy Constantin* tette a csata hevében, hozzákiáltani: „In hoc signo vinces!”* (E jelben győzesz).
Az ősz pap felragadta a keresztes zászlót, s felállt a kunhalomra, és kalapját elveté magától.
Istennel akart beszélni.
„Te, ki onnan felyül jeleket mutogatsz nekünk! Fegyvereink diadalát jóslod-e, vagy elveszésünket? Biztatóul mutatod-e, hogy magának a napnak is van+ ellensége, kit hatalmas kezed támaszt az égen – s mit kezed letöröl onnan ismét? Melyikünknek a napja az, amelyet le fogsz törülni a kettő közül? Óh, bizonyosan azt hagyod meg, mely áld, világít, éltet, felmelegít. Azt, mely neked szót fogadott, s megállt az Ajalon völgyében, míg híveid harca bevégződött; azt, mely elfeketült, és vért ontott kebléből, midőn szent fiad a keresztfán megdicsőült; a mi hazánknak napját, a te istenségedet hirdető napot. Bizonnyal azt tartod meg! Él az én lelkem, hogy e tünemény a mi napunk dicsőségét jelenti.”
A lelkész ki volt már akkor hevülve a naphosszant tartó buzdításban, erei fel voltak dagadva+ halántékain; arcán túlvilági megdicsőülés sugárzott.
A nép meghatottan+, fedetlen fővel hallgatá Istennel való beszédét.
– Óh, mert ha nem a mi napunknak dicsőségét mutatnák jeleid, akkor óh, uram, ne lássam én semmi napodat többé. Ne legyek élő azon a földön, amelyet+ hazámnak nem nevezhetek többé! Haljak meg+ ott, ahol ezen te zászlódat kezemből kiejtem.
S azzal kiejté kezéből a zászlót, végigesett a kunhalom ormán, és meghalt.
Az Úr szaván vette, és betölté kívánatát. Jót tett vele. Az oroszoknál már ki volt rá mondva az ítélet: ötszáz kancsukaütés és deportáció Szibériába.
Az Úr megőrzé szolgáját, és magához vette.
Nem volt az csodatünemény, a patológia majd jól meg tudja azt magyarázni+; szertelen volt a hőség, az ember nagyon fel volt indulva, s régtől hajlandó az apoplexiára*.*
Hanem a keresztes hadat ez eset szétzavarta. A nép hazaoszlott.
Csak egy kereszt maradt még, mely segítsen.*
Az a kereszt – a kardmarkolat.
És az sem segített messze.
A júniusi perhelia két napjából nem a régi nap maradt az égen.
Ezt az asztronómusok sem vették észre – de mi tudjuk.