Hát Richárdnak nem adott hírt Jenő?
Óh, igen. Az is ugyanazon épületben volt fogoly, ahol ő.
A börtönnek volt egy távirdája, mely átszolgált valamennyi cellán; mely folyvást működött, melynek útját nem lehetett+ állani, melytől a foglyokat semmi hatalommal meg nem lehetett fosztani. Ez a távirda volt: a fal+.
Nincs olyan vastag fal, amelyen a kopogtatás át ne hallassék.
Mikor aztán egyet kopogtak a szomszéd cellából a falon, az volt az „A”; mikor kettőt hirtelen egymás után; az volt a „B”; a három koppantás a „C”, és így tovább az egész alfabet.
(Megbocsáss, türelmes olvasóm, hogy ennyi ábécére tanítalak, ebből a „nagy” iskolából.)
Ez a táviratozás feltartóztathatlan volt, körüljárta az egész épületet. Megértette azt mindenki, és beletanult az első napon és járt folyvást a néma beszélgetés. Egy kérdés, mely kiindult az épület egyik szárnyából, és ment tovább, egyik szobától a másiknak adva, míg rátalált arra a szobára, amelyből a feleletet megadták rá, s akkor ismét végigment a kérdezőig.
Azon a napon, mely Jenőre nézve utolsó naplemente volt, ez a kérdés járta végig a falakat:
„Mi lett?”
Vissza rá a válasz:
„Halálítélet.”
„Ki?”
„Baradlay.”
„Melyik?”
„Az öreg.”
Richárd szobáján is keresztülment e cryptogramm; s ő újra kérdezett.
„Keresztneve?+”
Még egyszer ismétlé a válaszadó fal:
„Az öreg.”+
Richárd pedig Jenő öccsét szokta mindig „az öreg”-nek híni. Gyöngédség, tréfa s Jenő komoly magaviseletének jellemzése volt ez elnevezésben, ami fiatal emberek között szokásos.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Ha az, amit azon falak egy időben egymásnak beszéltek, mind basreliefnek maradt volna meg rajtuk, azokból többet olvashatnának le a régiségbúvárok, mint Ninive* falairól!