A diadal ragyogásával arcán, szemeiben a kéj kielégített mámorával veté oda a tudósítást Edit elé Plankenhorst Alfonsine.
– Itt van, olvasd!
A szegény leány, mint bárány a tigris előtt, nem védte magát; nem+ reszketett, csak lecsüggeszté fejét.
A tudósítás Baradlay Eugen, alias Ödön, volt kormánybiztos halálát hirdeté – hitelesen – hivatalosan.
Azt Edit+ nem ismerte. A valódit.
Mégis úgy fájt érte a szíve.+ Egyik testvér.
De nem merte megsiratni. Az bűn! Paragrafusok vannak, amik tiltják.
A szép fúria pedig rózsapiros ajkait felhúzva szép fehér fogsorairól,+ s villogó nagy szemeit kerekre felnyitva, e szókat súgá rokona fülébe:
– Egyet már megöltem!
És összeszorított öklével a levegőbe sújtott, mintha az szorítaná+ a láthatatlan tört, melynek mérgezett hegye eléri bárminő távolból is áldozatait.
– Ezt már megöltem. – Én! – S öklével keblére+ ütött, arra a csodaszép kebelre, melyben egy mennyország lakhatnék, tele angyalokkal.
Azután megragadta kezével Edit vállát, és szemeit annak szemeibe sugároztatva, szólt:
– A pap leánya már özvegy. – Most már következik a másik. Most következik a tied!
És elég kegyetlen volt egy göngyöleget ajándékozni+ Editnek melynek tartalma egy vég fekete krepon* volt.
– Itt van gyászruhád kelméje, varrd meg!
És Edit megköszönte az+ ajándékot.
… Ha tudta volna Alfonsine, kit ölt meg. Azt, kit csókjaival halmozott el egykor; ki őt legjobban szerette valaha; ki szerette halála órájáig – és még akkor is megbocsátott neki midőn kezére ismert a kézben, mely sírba fekteti.