Tulipán módjára felnőtt szép virágom, |
Legyen nálad kedves ezen bús írásom, |
Melyben ily távolról kívánlak tisztelni, |
Szívem vonzalmait előtted kitárni. |
Az én egészségem különben jó volna, |
Rólad álmodásom ha nyugodni hagyna; |
Sok elmúlt szép napom eszembe nem jutna; |
De ha szép termeted, ragyogó két szemed, |
Szívemet ápoló igaz szereteted |
Eszembe jut, mindjárt elfog a bubánat: |
Kínozza lelkemet, sóhajtat utánad. |
Ó, ha fülemüle kis madár lehetnék, |
Mikor nékem tetszik, hozzád repülhetnék: |
Gyönge két orcádra csókokat hintenék. |
Gondolatim feléd szünetlen röpkednek, |
Vágyó sóhajtásim hozzád törekednek. |
Úgy bujdosom én itt, mint gilicemadár, |
Ki bánat közt eped, ha párjától elvál: |
Jaj, kesergi társát, zöld ágra nem is száll, |
Csak sóhajtva nyög, mig párjára nem talál. |
Az én életemnek szint így van most sora, |
Mert bokros bubánat szüntelenül sujtja. |
Mint a sebes esők, melyek partot mosnak, |
Úgy gyötri szivemet a bánatok árja; |
Emiatt keserves jajszót kiált én szám, |
Mert többé nem látlak, szerelmes violám. |
Istenem, istenem, szánd meg szenvedésem, |
Szabadítsd honomba bús epekedésem, |
Derítsd fel napomnak homályból világát, |
Űzd el bús szivemnek epesztő fájdalmát! |
Már megadózhattam számtalan vétkemért, |
Elég számkivetést szenvedtem hazámért! |
Te pedig, szivemből szeretett kedvesem, |
Szíved fenekébe írd be ezen versem, |
Ily távollétemben ne felejts el engem, |
Míg majd karjaimban ujra ölelhetlek, |
Majd örömhangokkal ujra tisztelhetlek. |
Bézárom írásom végre ezen szóval: |
Áldjon meg az Isten, kedves, minden jóval! |
|
|