VII

Nálunk magyaroknál minden teremtés, nagyban vagy kicsinyben, legyen az barátságos ebéd vagy sarkalatos törvény, fájdalom, nem a világossággal, hanem lármával kezdődik, s így olvasóim képzelhetik a zajt, mely most Réty házát eltölté. Kocsisok s hajdúk, kik mindenfélét hordozva ide s tova siettek, a konyhában a szakács kuktáival, a pincében az ispán s udvarbíró, a kamarákban a gazdasszony s szolgálói, mindenki lármáz, parancsol, veszekszik, hogy kiki alig hallhatja saját szavát; s a nagyságos asszony, ki a felső emelet közép ablakánál várja vendégeit, s a csend helyreállítására már utolsó pesztonkáját is leküldé, anélkül hogy más sikert tapasztalna, minthogy a zaj egy hanggal erősebb lett, alig tarthatja meg azon nyájas mosolygást, melyet a megye úgy is csak három évről három évre, épp a tisztújítások előtt, bámulni szokott.

A tornácon Réty alispán úr, Kislaky Bálint, Nyúzó főbíró s még nehány tekintetes elvbarátai pipázgatnak, s a háznak egy pár szegény rokona, ki ily alkalommal mindig meghívatik, majd valakinek pipát gyujtva, majd más szívességgel szolgálja le meghívatásaért tartozó háláját; míg Macskaházy a dóriai oszlopok egyikéhez támaszkodva alázatosan jártatja körül kis szemeit az egész társaságon.

E társaság, melyhez Magyarországban, főkép tisztújítások előtt, majdnem mindenütt, külföldön sehol hasonlót nem találhatnák, számra kevés, de oly egyedekből áll, kik Taksony megyében kétségen kívül a legkitűnőbbek.

Az első, ki közöttük figyelmünket magára vonja: Kislaky Bálint, ismerősünknek, kivel Réty Ákos társaságában a Török-dombon találkoztunk, apja. A jámbor öregen sok van, amit szeretni, kevés, mit leírni lehet. A kis gömbölyded férfi, szép ezüst hajával s piros arcával, kinek ajkai mindig mosolyganak, szép kék szemei mindig jószívűen tekintenek reád, tárt kebellel áll előtted. Hosszú elbeszélései, melyeket minden alkalomnál ismétel, s melyeknek nagy kárukra épp végét feledé el, néha untattak, de észrevéve, hogy e férfiban éppoly kevés hamisság van, mint meséiben, neki e kis hibát mindenki megbocsátá és jobban érzé magát társaságában, mint a legelmésebb körben.

A többiek közül, kik az alispán tornácán mulatnak, azonban leginkább két személy vonhatá magára az idegen figyelmét. Szükség, hogy olvasóim e két, a megyében kitűnőknek tartott egyediségekkel megismerkedjenek. E két férfiú minden esetre megérdemli figyelmöket, habár a teins alispán úrral egy véleményben nem lehetünk is, hogy az egész világon hasonlójukat nem lehet találni, – mert részünkről azt hisszük, hogy az úgynevezett „originalis” emberek faja, mely, fájdalom, mindenütt feltalálható, egymáshoz más közönséges embereknél még inkább hasonlít. A megyeház győzhetlen várnagyát, Karvaly Ágostont, s legdrágább adószedőjét, Sáskay Tamást értem, s annyit túlzás nélkül mondhatok, hogy hozzájuk hasonló egyediségeket az egész megyében hasztalan keresnénk, mi az adózó népnek nem kis könnyebbségére szolgál.

Karvaly Ágoston régi nemesember vala, – olvasóim természetesnek fogják találni, hogy leírásomat e megjegyzéssel kezdem; nálunk, hol e nehány szócskával: „nemes ember vagyok”, hídon s utakon átmehetünk fizetés nélkül, olvasóim talán szinte nem fognak semmit kívánni személyeimtől, kiket ily előfigyelmeztetéssel vezetek elejökbe, vagy legalább, mint más bírák, kegyesebbek lesznek irántok. Multja, önmagára nézve, egyike a legérdekesebbeknek és sajnálni lehet, hogy története, melyet egészen Goethe modorában, azaz: életet s költészetet vegyítve, szokott elmondani, a jövő kornak nem fog feltartatni. Édesapjának ötödik fia, ki ismét édesapjának ötödik gyermeke levén, a karvali birtoknak csak számolás útján kitudható részét kapta örökségül (mert a Karvaly-családnak nemzetségfája csaknem az öt szám sokszorozási táblájához hasonlított), Ágostonunkra nem nagy kiterjedésű birtok ugyan, – a közmondássá vált hét szilvafa már apjára sem illett, – de legalább annyi jutott, miből magyar nemes ember, ki, mint tudva van, inkább jogaiból, mint földjéből tartja magát, becsülettel elélhet. Gyermekségét apja kúriája körül nemes rokonaival birkózva vagy a libapáston falusi fiúkkal verekedve tölté; s ezen – a klasszikus Homér hőseinek neveltetésére emlékeztető – előkészület után a pataki kollégium, hol társai közt mindig az utolsó, s az agarászat, hol mindig az első volt, oly tökéletesen kimívelék az ifjú szunnyadó tehetségeit, hogy apja, kinek szemei, ha fiát káromkodni hallá, nem tudni, örömében-e vagy talán azért lábbadtak könnyekbe, mert ilyenkor rég elhunyt édesapja jutott eszébe, minden túlzás nélkül elmondhatá: hogy ily fiú az egész megyében nincs. Testvérei néha panaszkodtak, hogy kissé verekedő természetű, de becsületére mondhatjuk, hogy soha erősebb emberrel szembe nem szállt, sőt inkább elfutott, mint hogy valakit azon kellemetlenségnek kitegyen, mely major potentiae actioból következni szokott.

A Karvaly-család szerencséjére – mert máskép ennyi próbatételek után az öt testvérfejeknek egyike mégis gyöngének találtatott volna – az 1809-i fölkelés a bátor ifjút a haza védelmére szólítá fel, s nincs mit csudálnunk, ha a nemesség őt, ki harcias tulajdonainak már annyi jeleit adta, hadnagynak választá. E háború, melyet felejtenünk nem kell, mert a magyarnak, vagy inkább nemességének nagy nemzeti adóssága ez, melyet, ha Isten megsegít, egykor kamatos tőkével lefizet le, hamarébb végződött, semhogy Karvaly rendkívüli vitézségét megmutathatta volna; minden, mit felőle mondhatunk, az, hogy a nagy stratégikus remekletben, mely által Xenophon visszavonulása homályba állíttatott, senki által nem előztetett meg, s hogy senki az egész megye ezredéből e veszélyes időben saját tűzhelye védelmére nálánál elébb haza nem érkezett; mely érdemről azonban ő, mi az erény jellemző tulajdona, inkább hallgatott.

Van, mint mondják, az egyenruhában valami, az asszonyokra nézve ellentállhatlan; azért-e, mint némelyek hiszik, mert jövendő urokat szívesben választják azon rendből, mely minden egyebeknél inkább szubordinációhoz szokott, vagy azért, mert az egyenruha a férfiakat egymáshoz hasonlóbbakká teszi, s ha, ami néha mégis megtörténhetik, előbbi kedvesöktől nem értve, változásra látnák magokat kénytelenítve, mihelyt szívök ugyanazon ezrednél maradt, s bálványozásuk tárgyában csak az arc változott, nem is vádoltathatnak állhatatlansággal? nem mondhatom, de annyi bizonyos: hogy midőn Ráczfalvy asszonyság Karvalyt huszárruhában látta, sugár termete s a remekül pödört bajusz oly tökéletesen megtevék hatásukat, hogy ő – ki mint az egész környék tudta, noha kötelessége lett volna, még egykori férjét sem szerette – soha a kék eget nem nézhette többé anélkül, hogy Ágoston kék dolmánya ne jutott volna eszébe, ki mentéje sujtásaival a szegény asszonyi szívet oly erősen fonta körül, hogy a varázst csak papi áldás által oszlathatta el.

Voltak a megyében, kik Karvalyt ez alkalommal haszonleséssel vádolták, s főkép Ráczfalvyné rokonai, kik tőle örökséget vártak, lármáztak; sőt voltak, kik a menyecskét jóval ötvenen túlnak hirdették. Én azonban, ki az asszonyt legfelebb negyvenkilenc évesnek tartom, s jól tudom, mennyire fáradt férje, hogy azon vagyont, melyért állítólag házasságra lépett, minél hamarább elköltse, sőt, hogy miután minden egyéb lassanként elfogyott, az utolsót, mi megmaradt, azaz nejét is, oda hagyta, sem az egyik, sem a másik rágalomnak hitelt nem adhatok, s olvasóimat biztosakká teszem, hogy Karvaly, mennyiben Ráczfalvy úrtól örökölt, legalább híven teljesíté az örökös kötelességeit, s nemcsak igen sokszor siratta halálát, hanem, mit sok nép még szentebb kötelességnek tart, teljes mértékben megbosszulta jóltevőjét.

E katasztrófa után Karvaly ismét saját közlegelőjére szorult, s ha házassága által magának szerencséjére ellenségeket nem szerez, alkalmasint a nagy kortescsapat közt tűnt volna el. De ismert dolog, hogy alkotmányos országban az előhaladás legjobb módja nem az, ha minél több barátokat, hanem az, ha olyan elleneket szerzünk magunknak, kik a gyöngébb párthoz tartoznak; s minthogy Karvaly üldözői szinte a kisebbségben maradt félhez számíttattak, ő maga a többségtől pártolva, csakhamar várnaggyá, hajdúkapitánnyá, sőt tiszteletbeli esküdtté emeltetett, s mindazon kényelem s tiszteletben részesült, mely ezen helyzettel összekötött. E férfiú ellentéte Sáskay Tamásban áll előttünk.

Vannak társaságok, hol két barátot nem találunk; olyan, hol pár egymást becsületesen gyűlölőre ne akadnánk, talán nincs a világon; s természetes, ha Taksony megyében e szerepeket Karvaly és Sáskay vállalták magukra. Maga e férfiaknak külseje mintegy ellenmondott egymásnak és Sáskaynak elsárgult papírhoz hasonló képe, melyet valaki, mert kellemetlen dolgokat tartalmazott, haragjában elgyűrt, száz redőivel éppúgy nem illett Karvaly verhenyős arcához, mint nagy szorgalommal előre fésült színetlen haja a várnagy borzas fejéhez, s ha felszólaltak, első pillanatra észrevevéd, hogy az egyiknek rekedt, vékony hangja a másiknak hatalmas basszusával soha össze nem hangozhatik. E különbség, mely személyökben létezett, magokviseletökben is feltűnt. Karvalynak főtulajdona nyíltság volt, sőt Taksony megye közönségének egy része azt hivé, hogy kapitánya csöppel sem volna kevésbbé szeretetreméltó, ha ezen erényből jóval kevesebbet bírna. Sáskay magába zárkózva, még ha az iránt kérdeztetett is: hány óra? csak meggondolás után s bizonyos óvások mellett felelt s nála – oh közönség! – ismét azt találák sokan, hogy kár annyit zárkozódni, miután, mint gyógyszertárakban azon láda külsején, hol a méreg tartatik, úgy is olvashatja mindenki, mit rejt. Még azon sok közeledési apróságok is, melyek férfiak között a művelt világban léteznek, s valahányszor tűz kell vagy burnótszelencénket otthon feledtük, eszünkbe juttatják: hányszor szorulunk embertársainkra, s oda vezetnek, hogy haragunkat kiprüsszögjük vagy elfüstöljük, e két férfira nézve nem léteztek. Sáskay, gyalázatára, nem pipázott; Karvaly homályos velejét burnóttal nem szokta tisztítani, s nem volt remény, hogy e két úri ember valaha máskép, mint ebédnél, lehet egy véleményben.

Sáskayt életében sok szerencsétlenség érte; csak azon legnagyobbat említem, melyről erős lelkületénél fogva maga ugyan soha sem szólt, de mely a megye jegyzőkönyvében áll. Főadószedő korában tudniillik a reá bízott pénztárban hiány találtatott, s habár eleget mondá ő, hogy a pénzt ellopták, s habár az egész megye hitt szavának, sőt nem is kétkedett senki, hogy Sáskay a tolvajt látta is, mikor szobájából kiment, mit használt! A kormány ez egyszer, Sáskay nézete szerint is, mind a haza, mind a természet törvényeit megsértve, az adószedőt hivatalától felfüggesztette; s ámbár Taksony megye tizenháromszor írt fel és sérelemmel fenyegetődzött; az oly nagy érdemű férfi még sem jelöltetett ki többé előbbi hivatalára, melyet a nemesség teljes megelégedésével viselt, s mellyel fölruházva nem csak hogy magának vagyont nem szerzett, de még egész birtokát kártyán el is vesztette.

Azt hinné talán valaki, hogy Sáskay a kormánynak ily igaztalan üldözései után az ellenzék soraiba állt? De nagy lelkek nem így bosszulják meg magukat, sőt nem volt senki, ki a sajtószabadságnak, tisztviselők felelősségének nagyobb ellensége lett volna, mint ő; ami pedig a népképviseletet illeti, ki őt e részben csak egyszer szólni hallá, meggyőződött, hogy ha csak az állam teendőit a legnagyobb zavarba hozni nem akarjuk, azoknak, kik az adót fizetik, annak kezelésébe befolyást engedni nem lehet.

Mindjárt a fönnemlített szerencsétlenség után Sáskay helyzete kissé kellemetlen vala a megyében. Köztisztviselőknek megvannak elleneik, s így neki is. Idővel azonban minden folt, mely valaki becsületén történt, – vagy azért, mert maga a folt gyöngébbé, vagy mert az egész piszkosabbá vált – el szokott mulni, s így Sáskay is elég kellemesen tölté napjait, sőt mióta maga konyhát nem tartott, sokkal olcsóbban s jobban ebédelt, mint azelőtt. Amint mondók, elvei őt a konzervatív párthoz csatolák, kivévén a financiális kérdéseket, melyekben hivatásból különösen gyönyörködött, s majd egy nemzeti bank, majd papirospénz, vagy megyei kölcsönök terveivel előállva legmerészebb újításokat javasolt; sőt mondhatni, hogy új és új közpénztárak alkotása, s mellé ügyes finánc emberek felállítása, kikre az egész kezelés bízatnék, fejében szinte rögeszmévé vált.

A tornác közepén, kék, ezüst gombos attilában, nagy ezüstkupakú pipával s kis ezüstsarkantyús csizmákban Réty alispán úr áll, s ha, midőn olvasóimnak mindenek előtt nem a házi urat mutatám be, az udvariasság szabályai ellen vétettem is, írói kötelességem parancsolá, hogy a legérdekesebbet végére tartsam fel. Minden körnek megvan a nagy embere. Mint mai időben a kávé, úgy legalább egy nagy férfiú minden társaságnak első szükségeihez tartozik; s valamint kávé hiányában szurrogatumokhoz nyúlunk, mi, ha hozzá szoktunk, épp annyi élvezetet nyujt és nem oly drága, mint a valóságos kávé, így szokott lenni a nagy emberekre nézve is. Azon hadsereg, hol csak egy vezér és csupa közlegények volnának, hivatásának rosszul felelne meg; s így szükséges az életben is, hogy azon legmagasabb helyeken kívül, melyeknek elérését kevesen reménylhetik, számos fokozatok létezzenek, melyekre emelkedni valószínűbb; csak így reménylhető, hogy mindenki nagyravágyásának tárgyat lelve, lelkesedéssel teljesítendi kötelességeit. Ha csak örök hír reménye buzdítaná a katonát bátorságra, az első lövésnél nem sok maradna a harcmezőn. Arra, hogy a vezér csatáját megnyerje, szükség, hogy alatta sokan káplárságot vagy őrmesterséget reményljenek. S így van az egész világon, hol, bármit beszéljenek, a legnagyobb tettek nem egyes nagy, hanem számtalan középszerű egyediségek által vitettek véghez.

Mi a világ minden részében igaz, kétszer az nálunk, hol ötvenkét megye mindannyi kis hazaként áll egymás mellett; s ha Réty Taksony egy részétől bálványoztatott és a másiktól minden alávalóság mintájának hirdettetett, megnyugtathatjuk olvasóinkat, hogy a hazában legalább ötvenkét ember él hasonló körülmények között, s hogy az, kivel most találkozunk, sem az egyik, sem a másik ítéletnek nem felel meg egészen.

Réty azon férfiak közé tartozott, kiket legjobban ildomosoknak nevezhetünk, s kik – habár a szó, mely e tulajdon megnevezésére szolgál, csak rövid idő óta jött ismét gyakorlatba – alispánaink közt, hála az égnek, soha nem hiányzottak.

Tudván, hogy valamint alispánságra emelkedni jobb mód nincs, mint ha valamely párthoz csatlakozunk, úgy hivatalát megtartani vagy magasabbra emelkedni nincs rosszabb: Réty, mióta személye a megye többsége által zászlónak tűzetett ki, mely körül pártok csoportoztak, kötelességének tartá más zászlókként jól ügyelni, vagy mint ellenei mondák, forogni a szél után. Réty a juste milieu embere volt; nem azon értelemben, melyben e szó Európában használtatik, s mely szerint e politikai színezettől is külön elvek fölállítása kívántatván, könnyen két pad közé juthatunk, hanem úgy, mint Magyarország középelvű emberei lenni szoktak: egyszer egyik, másszor a másik pártnak adva szavazatát – okos játszóként, ki egyszerre vörösre s feketére is tesz, hogy semmi esetre vesztenie ne lehessen. Az idő, úgy hiszik legalább sokan, politikában kétkedéshez vezet, s magam is ösmertem több becsületes embert, ki húsz éves korában, ha kívántatnék, egy nap alatt a lehető legtökéletesebb alkotmányt szerkesztette volna honunk számára, s később egy kis törvény egyes szavai fölött egész napokig elgondolkozott; háziurunknál azonban épp ennek ellenkezője vala észrevehető. Mennyivel tovább élt, annál tisztábban látta, hogy alispáni állásában minden lehető meggyőződések között a leghelyesebb az, melyet a megyében legtöbben védenek; ehhez tartva magát, azon ritka szerencsében részesült, hogy a többséget soha önmeggyőződése ellen kimondani nem kényteleníttetett. Voltak, kik meggyőződésének ezen hajlékonyságát rosszalák, mondatott, hogy mindig előlmenni nem nagy dicsőség, s hogy az, kit valamely kocsmából kitaszítanak, noha közönségesen ő jön ki első annak ajtaján, azért még vezérnek nem mondható, s több ily rossz elmésség, de miután Réty ellenei, mint mondám, mindig kisebbségben voltak, s azok is, kik ilyeneket hirdettek, mihelyt egyszer többséghez jutottak, az alispánt legbuzgóbb pártolóik között találák, s ily esetekben a nagylelkű magyar szokás szerint annak, kit előbb leginkább ócsároltak, legnagyobb lelkesedéssel éljeneztek: Réty mindent öszvevéve, jól érzé magát taktikája mellett, s mi Taksony megyében hallatlannak látszik, már kilenc éven át, azaz három tisztújítás alatt tartá meg hivatalát.

Egy idő óta a szép viszony, mely közte s a megye között létezett, azonban megzavartatott. Ne gondolja senki, hogy az alispán ily hosszú hivataloskodás után talán elbízá magát; sőt emberemlékezet óta arcba soha nem mosolygott oly nyájasan, soha karjai annyi táblabírót nem öleltek még; háza nyitott s vendégszerető vala, mint azelőtt, s új szakácsa, ki úgy főzött, hogy minden étel azon magyar félelem allegóriájának látszott, hogy önzsírunkban fúlunk meg, a legnagyobb koncesszió volt, melyet a közvéleménynek tehetett. A bajnak egyedüli oka abban kereshető, hogy a taksonyi alispán egy idő óta bizonyos elvekhez kezde ragaszkodni, mit a többség, mely őt leginkább azért ajándékozá meg bizalmával, mert e hibát benne eddig nem tapasztalá, nyugodtan nem tűrhetett el. Réty beszédei eddig a parlamentális szónoklat mintáinak tartattak. – Nem szólok én erről, T. KK. és RR.! – így folyt előadása közönségesen, – nem szólok én arról s távol legyen tőlem, hogy ezen másik kérdés megvitatásába ereszkedjem, mely minket a céltól elvezetne, vagy oly tárgyak eldöntésére kényszerítene, melyekről most határozni még nem tanácsos; az egész dolog csak attól függ: ezt vagy amazt akarják-e a T. RK.? S itt következtek általános s szebbnél-szebb nézetek a magyar nép nemes jelleméről, vérrel szerzett szabadságunkról, s más ily új s nagyszerű tárgyakról; mire a szónok sokszor félbe szakasztatva harsogó éljenek által, azon tagadhatlan axiómával végzé beszédét, hogy a nép szava Isten szava, s hogy a tettes KK. RR. a haza javára legjobban önmagok fogják eldönthetni a kérdést. – Igy szólt Taksony megye Demosthenese egykor. Beszéde – hogy egészen új hasonlatossággal éljek – tiszta folyóként, melynek sima fölszínét semmi sziklaként kiálló elv vagy meggyőződés nem zavará, s melyben az egész táblabírói kar mintegy tükörben önmeggyőződéseit láthatá, futott végig a tárgyakon. De egy idő óta beszédein bizonyos fonal vonula át, gyönge még, de már is észrevehető, s a megye egy része igaztalanul apostasiáról kezde szólani, noha esküt tehetnénk reá, hogy Réty ötven éves korában, most először életében látszik valamiről meggyőződni.

Mint a bűvész műtétei előtt, bár százszor látta is a közönség, mindig csudálva tátja száját: úgy mindenki bámult az alispán változásán; nehogy azonban olvasóim, mint a megye közönsége is, hasztalan keressék az indokokat, mint jámbor történetíró, elmondom. Nagy embereknek közönségesen megvan nagyravágyásuk, s ez jó, mert csak ez az közönségesen, mi őket nagy tettekre vezeti; nagy embereknek megvan sokszor feleségök is, s ez megint jó, mert egy barátom szerint, kinek nevét keresztyén szeretetből elhallgatom, csak így gyakorolhatják magokat azon második tulajdonban, mely a valódi nagyság eléréséhez nagy tetteknél nem kevésbbé szükséges: nagyokat tűrni panasz nélkül; de hogy nagy férfiak nőinek szinte megvan néha nagyravágyásuk, s hogy az sokszor épp ellenkező irányban működik, mint férjeiknél: – itt fekszik a baj, melynek sok dicső név lett már áldozatává. Ez vala az eset Rétynél is, s kérdem: a szilárd jellemű alispánnak, ki egész életén át mindig a szótöbbségnek hódolt, lehet-e rossz néven vennünk, hogy házában azt teszi, mihez közgyűléseken szokott? Az elégületlen lelkiismeret után a földi bajok legnagyobbika oly nő, ki férje tetteivel meg nem elégszik, s ki ne iparkodnék, hogy ettől szabaduljon? Szálljatok magatokba olvasóim, s mondjátok meg, nem tettetek-e soha semmit meggyőződéstök ellen, csakhogy azon Jánus-templom ajtai, melyek a házi életben nőitek rózsa-ajkai által képviseltetnek, bezáródjanak, s béke legyen birodalmatokban? S most nyájas asszonyi olvasóimhoz fordulok, kik ha nem is magok, legalább nemök iránt mindig legszigorúbbak, s kérem őket, legyenek hasonló engedékenységgel Rétyné iránt is. Asszonyok a történetben ritkán számolhatnak helyre, sőt még országgyűlési iratainkban is, azon özvegyeket kivéve, kik az alsó táblához eddig követeket küldtek, kevés asszonyi nevekre találunk; nem természetes-e, hogy Rétyné tudva ezt, minden hozzá írt levél föliratában saját szemeivel látni, tulajdon füleivel hallani akará azon nagy- vagy méltóságos, sőt talán kegyelmes címet, mely, tagadni nem lehet, főkép a pompás magyar nyelvben oly szépen hangzik? Azonkívül midőn más angyalok is nem azért ereszkednek le a purgatóriumba, hogy ott maradjanak, hanem hogy az elítélteket magokkal fölhozzák, ki rosszallhatja, hogy angyal lévén ő is, ki született báró, azaz méltóságos kisasszony volt, ugyanazt akará tenni férjével? Az alispáni hivatal azon határ, melyen túl bizonyos pályán nem haladhatunk, s bámulhatjuk-e, ha e asszony e Rubikonnál megállni nem tud, midőn Cézár maga nem bírt elég jellemmel, hogy ezt tegye? Mindezen okok együtt nem magyarázzák-e meg teljesen Rétyné vágyát, mely őt nappal s éjjel nyugodni nem hagyá, hogy férje báró legyen?

Réty maga, ki sokáig ellentállt, most is ugyan középutat javasolt, s inkább a kamaráskulcs mellett szavazott, mi által báróság nélkül is szert tehet a méltóságos címre, szebbnek tartván, ha csak miután állásában hátulról támadtatott meg, enged a körülményeknek; bizonyos azonban, hogy mióta e gondolata támadt, mintha szemeiről fátyol hullt volna le, mindent egészen más világban látott, s kettős erővel fáradt, hogy alispáni helyzetét megtartsa.

Az alispán talán éppen ezen rendkívüli helyzetéről, melyen e haza sok alispána rendesen egyszer életében átmegy, gondolkozott; a többiek hallgatva, egy fokkal alantabb, valószínűleg hasonló tárgyakról ábrándozának, – hisz tisztviselők, s azok, kik hivatal után vágyódnak, szívesen foglalkoznak a közdolgok azon legszebb részével, mely a hivatalok célszerű betöltésében áll – midőn a csend távoli, de hatalmas éljen által félbeszakadván, a tekintetes társaság, mely a tornácon állt, egyszerre mozgásba jött.

– Éljen Réty! éljen Nyúzó! éljen a magyar szabadság! Hajrá! – S más ehhez hasonló fölkiáltások, melyek közé néha kis káromkodás, s egyes pisztolylövések vegyültek, tölték a falut. E zaj felett a tisztválasztásoknál nem hiányozható