Nincs fontosabb pillanat életünkben, mint ebédeink: életnézetünk s gondolataink legnagyobb része, sőt nem ritkán azon érzemények, melyek emberi természetünket leginkább nemesítik, gyomrunk állapotától függnek, s ki májbajban szenved – mint mi írók közönségesen – átlátja Pythagoras és a braminok egész bölcsességét, midőn erkölcsi filozófiájukat a konyhán kezdik. Csudálhatni, hogy annyi történetbúvár között, kik korunkban inkább új rendszerek fölállításában, mint a régi állapotok leírásában remekelnek, még nem találkozott senki, ki a különböző korok s nemzetek élelemszereiben kereste volna nemünk nagy tetteinek okát, – talán ez úton nagyobb eredményekhez jutnánk, mint azok, kik mindent az éghajlat s fajkülönbségre vezetnek vissza. Én, ki sem ez új történetírói iskola megkezdésére, sem Homér vagy Scott utánzására erőt nem érzek magamban, az alispáni ebéd részletes leírása helyett, mely olvasóim étvágyát ébresztené, csak azt mondom, hogy a lakoma, melyben e napon az urak az alispán termeiben, s a nemesség a nagy pajtában részesült, egyike vala a legfényesebb- s legmagyarabbaknak, melyeket képzelhetünk. Fenn az uraknál huszonnégy tál, melyeknél a mártások annyira nem kíméltettek, hogy a négy becsinált mindegyikénél egy-egy táblabíró öntetett le, s a szolgálattevő huszárok hüvelykujja mindannyiszor megfürdött; magyar pezsgő, tokaji, fagylalt, szóval lukullusi lakoma. Lenn a nemeseknél: gulyás és pörkölthús, tarhonya, káposzta, túróscsusza, gombócok, pecsenyék, bor, pálinka, szóval egész lakodalom. Az utolsó cigányig nem volt egy, ki – mennyiben tudniillik fölkelhetett – nem jó kedvvel kelt volna fel az asztaltól.
Az ebéd végével, mihelyt a kávé szétosztatott, Etelka, ki az egész idő alatt lehető nyájassággal teljesíté a házi kisasszony kötelességeit, főfájás ürügye alatt visszavonult; Rétyné néhány előkelőbb táblabíróval s lelkésszel beszélgetett, a többi urak részint a tornácon, részint a ház előtt pipáztak; s ha a nagyreményű szentvilmosi jegyzőt – ki magát ebéd fölött sok cikornyás felköszöntés által kitünteté – nem látjuk a többiek között, annak hihetőkép oka az, mert Etelka szobaleánya, Rózsi, a ház másik oldalán lakik.
Ákos Kálmánnal a kert távolabb részében sétált.
Ákos és Kálmán majdnem egykorúak levén, mint szomszéd gyermekek éltöket első éveik óta együtt tölték; barátságukat tehát alig szükség említenem, mely az egész megyében szinte közmondássá vált. Legalább szomszédok között emberemlékezetére ilyes még nem létezett. Huszonkét éves korában ki nem talál barátokat, ki nem ismer legalább egy lényt, kihez szíve egész erejével ragaszkodik, úgy hogy nem is képzelheti, miként élhetne, ha ettől elszakíttatik? Mint az első szerelem, úgy az első barátság ott áll éltünk legszebb emlékei között, s bár az emlék néha egyszersmind éltünk legkínosabb csalódását juttatja eszünkbe, multunkban nincs semmi, miért a tudás fájának gyümölcsét, melyet ajkaink megízleltek, oly keserűen átkoznók, mint hogy ettől fosztott meg. Azonban, noha ifjú barátaink éltöknek egy részét együtt töltve, valamint korukban, úgy érzelmeikben egymáshoz közel álltak, a házi kör, melyben neveltettek, sokkal inkább különbözött, minthogy azon hasonlóság mellett, mely minden nemesebb jellemű ifjak között létezik, – mert hisz valamint a lomb tavaszkor egyenlő zölden függ ágain, úgy az ember is leginkább őszi napjaiban változtatja színét, – nem sokkal több különbség lett volna közöttök is.
Vannak, kik a nevelés befolyását tagadják, s ha ezalatt csak az értetik: hogy az ember jellemét kényünk szerint képezni nem lehet, nincs senki erről inkább meggyőződve, mint én, ki azon vastag kötetekben, melyek a nevelésről írattak, általános rendszerek helyett csak oly szabályokat látok, melyek bizonyos jellemű egyedekre alkalmazva sikerhez vezethetnek, de épp azért másoknál a lehetőségig céliránytalanok. De valamint azon befolyás, melyet az egyes nevelő növendékére gyakorol, csekély; s valamint nem ritka példa, hogy nevelők fáradozásai oly gyermekeknél, kiknek keblében a szabadság utáni vágy hatalmasabb, épp az ellenkező eredményekhez vezetnek, mint melyekre irányozva valának: úgy azon kör, melyben gyermekekből ifjakká nőttünk, természetes hajlamaink szerint különböző, de mindig ellenállhatlan befolyást gyakorol jövőnkre; s ha visszatekintünk, nincs köztünk senki, ki ne érzené, hogy sajátságainak nagy részét azon nevelésnek köszöni, melyet nem egyes embertől, hanem a társaságtól, nem bizonyos terv szerint, hanem a körülmények által kapott.
Ez vala oka azon különbségnek is, mely annyi érintkezési pont mellett Ákos és Kálmán között létezett. Az öreg Kislaky t. i., kiben Kálmán atyját, a megye volt alispánját s egyszersmind egyik legbecsületesebb emberét tisztelé, nejével együtt a magyar nemesség azon részéhez tartozott, mely, fájdalom! napjainkban mindinkább kihal, s minden hibái s gyöngeségei mellett legalább azért érdemli meg tiszteletünket, mert elődeink szokásait s nemzetiségét tisztán fenntartá; az ősök míveletlenségét, de egyszersmind a hajdankor jószívű egyszerűségét, sok, napjainkban szinte nevetségesnek látszó előítéletet, de velök azon hitet, mely nélkül nemzetiségünk nehéz harcai között soha föl nem tarthatta volna magát: hogy a magyar soha eltűnni nem fog e világról. Hogy ezen néposztály érdemei nemzetiségünk föltartására nézve fölszámíthatlanok, s hogy a jövő gyalázatos hálátlanságot követne el, ha valaha elfelejtené, miként azon nemesebb művelődés ágai, melyeknek gyümölcseit élvezi, csak az erős törzs nedvéből vonták termékenységöket, melybe oltattak, minden kétségen kívül van; de épp oly bizonyos az is, hogy mint minden, úgy a magyar nemesi házak a história távolában sokkal nagyszerűebbek s szebbeknek látszanak, mint ha azokat közelről tekintjük.
Ha például olvasóim közül valamelyik Kislaky Bálint urat meglátogatná, s a kaputlan kerítésen behajtva a házba lépne, melynek kéménye csupa vendégszeretetből, mint ura unalomból, mindig füstöl, hol a kuvaszokon kívül, melyek minden közelgőt majdnem széttépnek, senki kötelességét nem teljesíti, s kivevén a mezei gazdaságot, sehol a rendnek nyoma sem található: úgy hiszem a gazda szívessége, Borbála asszony szűntelen kínálásai, sőt a pulykapecsenye mellett is, mely számára süttetett, nem igen jól érzené magát. Taksony megyében a háztartások e neme közönségesebb vala, semhogy a kislaki kastély ezen fogyatkozásai feltűntek volna, s miután a legtöbb s legtartósabb ismeretségek a száj által történnek, s pedig nem azért, mert vele beszélünk, hanem mert vele eszünk; nem bámulhatja senki, hogy a vendégszerető háznak sohasem hiányzottak vendégei s hogy az öreg Kislakynak kevéssé elavult történetei, segítve a velök egykorú bor által, mely mellett előadattak, mindig jókedvű hallgatókra találtak. E körben nőtt fel Kálmán, irígyeltetve az egész vidéktől, szerettetve szüléi, dícsértetve a vendégek, tiszteltetve a cselédek, magasztaltatva a lelkész s rektor, bámultatva az ispán s tiszttartó, imádtatva a vén gazdasszony által; s ha e házban, hol közelítésénél minden kutya ugrándozott örömében, s minden ember szeretettel jött elébe, magát honosnak érezé, ha szokásaival azonosult: csak az bámulhatná, ki őt több vagy kevesebbnek tartja, mint jószívű, de közönséges fiatalembernek.
A régi magyar ház egyetlen fiától ki kívánna mást, minthogy belőle magyar úrfi váljék? De Kálmán ismeré a világot is; Pest, hol iskoláit végezé, s életének azon legboldogabb évét töltötte, melyre a magyar hetvenéves koráig vágyódva emlékezik, értem a jurátuskodást, s Ákossal való barátsága, mely által a gazdag fiú akaratja ellen is magasb körökbe vonatott, nem maradhatának befolyás nélkül nézeteire, s az öreg Bálint úr s Borbála asszony egész órákig elsóhajtozának néha kedves fioknak finnyás szokásain, s az újdivatú elveken, melyeket a városból hozott magával, noha a polgárisodás korántsem terjeszté annyira rontó befolyását, mint a jámbor szülők szívök szomorúságában gondolák. Való, hogy Kálmán Pesten megváltozott, s a parlagi úrfi, ki bécsi ruhákba öltözködve, mióta szülei házát elhagyá, inkább magát, mint felebarátja teremtését mívelé, sokat vesztett azon régi jó szokásokból, melyek az ifjúság között egykor nemzetiség neve alatt divatoztak, s egy-egy kocsmai szolga megverése, ablakok s palackok összetörése, s néha egy jól muzsikált cigány dicső megjutalmazása által emlékezteték e hon polgárait a régi alkotmány épségére; de „legyőzve bár, megtörve nem” – mint koszorús költőnk mondá – Kálmán keblében a betyár szunnyadott, de még élt egész épségében; s csak alkalom kelle, egy kis parlagi társaság, hozzá egy kis zene, valamivel több bor, s a régi legény feltámadt hosszú álmából; s pesti barátnéi, kik szerénységét magasztalták, a zajgó úrfiban, ki nem ugyan törökkel szájában, de palackkal kezében Kinizsy szép táncát járá széles jókedvében, alig ismertek volna kedves táncosukra.
Ákos e tekintetben lényegesen különbözött tőle, sőt barátjának mintegy ellentéte vala. A Réty-család gazdagsága s számos összeköttetései által, melyekben főrendi házakkal állt, azok közé tartozott, melyek a nemesség által közönségesen „fertály mágnások”-nak csúfoltatnak; s mi a büszkeséget, nagyravágyást, szóval azon hibákat illeti, melyek mágnásainknak, reménylem csak kajánságból, tulajdoníttatnak, sokkal több joggal „ötfertály mágnásoknak” neveztethetnének, miután a Zrínyiek, Frangepánok, Thurzók s Czudarok soha e tulajdonokban annyira nem haladtak. A fertálymágnás Magyarországban egy egészen kivételi, hogy úgy mondjam, amfibiális lény. Helyzete által a nemesi, vágyai s hajlandóságai által a mágnási renddel összekötve, hely nincs, melyet elemének nem tartana, s ismét hely nincs, melyben magát egészen otthonosnak érzené. Sértve büszkeség által, ha felsőbbek társaságába lép, kikkel magát hasonlónak inkább láttatja, mint érezi; megbántva minden inas által, ki őt tekintetesnek címezi: az érintkezés, melyet felsőbb osztályokkal szűntelen keres, csak a keserűséget neveli, melyet irántok gyermeksége óta kebelében hordoz. – Mily nevetséges gőg – így szól, ha önlakába övéi közé visszatér, – mily útálatos büszkeség, mintha hazánkban minden nemes nem volna egyenlő, mintha a báró vagy grófi cím egy kis szócskánál egyéb volna, mely számtalan névhez csak azért ragasztatott, mert magában nem hangzott úgy, hogy tiszteletet vívhatna ki magának. – De ha a teins alispán vagy méltóságos kamarás ekkép kiadta mérgét, s az egyenlőség fenntartására inasainak még valamivel hosszabb vállzsinórokat csináltatott, mint minőket szomszédjánál, a grófnál látott; te, ki nemes vagy, de kinek családjából senki még alispán nem volt, kamarás pedig éppen nem is lehetne, vagy kinek évenkint egy forint harminchat krajcárral kevesebb jövedelme van, valahogy ne gondold azt, hogy ezen szép egyenlőségi elvek reád is kiterjedhetnének. A világon mindennek megvannak határai, s az egyenlőség kiterjesztésére nézve tévedések elkerülésére mindenki közönségesen önmagát választja azon határpontnak, melyen túl a nivellációt veszély nélkül terjeszteni nem lehet. Ha gyűléseken pártolás, vagy tisztújításnál szavazat kell, nemességed el fog ismertetni, az első rész kilencedik címe, a magyarok ezredes alkotmánya, a pusztaszeri vér, mely a nagy áldomásnál összekevertetett, itt nem feledtettek még el, s mihelyt valakinek szüksége van reád, nem látsz senkit magad mellett, ki magát egyenlőnek ne vallaná. De menj csak egyszer szabadelvű nemes társad lakához, nyujtsd neki inasai előtt tisztválasztáskor annyiszor szorítgatott jobbodat, merd szeretni vagy nőül választani leányát: s ha ezt megpróbáltad, majd alkotmányos egyenlőségedről szólunk ismét, s meg foglak kérdezni, mit tartasz felőle? A magyar nemesség vérrel szerzé hazáját, vérrel vívá ki szabadságát, vérrel oltalmazza közös birtokát, ha az valaha megtámadtatnék, – így szól a törvény, – s ha vér helyébe pénzt teszesz, mi úgy is minden értéket képvisel, az egész való maradt még napjainkban is, azon kis különbséggel, hogy mivel vérből mindenikünknek majdnem hasonló, pénzből pedig igen különböző mennyiség jutott, az egyenlőség, mely a régi teóriából mintegy önkényt következett, újabb időkben a történetek legtávolabbikai közé számíttatik.
Minden ember, ki többnek akarna látszani, mint aminek önmagát érezi, azon iparkodás által, mellyel kitűzött ideáljait akarja elérni, nevetségessé válik; s a félénk, ki asszonyok közt párviadalairól beszél; a szegény, ki másodkézből összeszedett rongyokkal fényűzést utánoz, mely alatt mindenünnen szükség tekint ki; a pór, ki hogy nemesnek tartassék, magas ösmeretségeivel kérkedik, s kőbe faragva, színekkel mázolva, s lenyomva minden kanálon új címerét koptatja, gúny s megvetés tárgyává válnék, bármik lennének is egyébiránt érdemei. A társaság, mely még azon érdemeket is, melyeket valóban bírunk, csak ritkán ismeri el, nem bocsát meg annak, ki tőle még ennél többet kíván, s majdnem úgy bánik vele, mint uzsorásokkal bánni szoktak, vagy jobban mondva, bánni kellene: kit, mert törvényes kamataival megelégedni nem akar, megfosztanak tőkéjétől is. Egészen ily helyzetben valának a Rétyek is. Régi nemesség, szép vagyon, alispánság és szép fiok, kinek még neje sem vala, s ki eszerint házasodhatott, – mi kelle még, hogy magoknak kellemes társasági állást szerezzenek? De büszkeségöknek más táplálék kelle. Valamint nagy Fridrik verseiben, Voltaire diplomáciai ügyességében, Richelieu drámáiban, Byron lovaglásában keresé dicsőségét, úgy Réty alispán úr azon fáradott, hogy valamivel többnek láttassék, mint mivé született; s a százados nemes, ősei számtalansága mellett, a parvenu minden nevetséges oldalaival álla előtted, s nénjéről, a bárónéról szólt, s távol rokonáról, a német grófról, s hogy ezzel s ezzel a herceg-hadnaggyal igen szoros viszonyban áll, s ma báró F. vagy gróf X-től levelet kapott stb.
Ákos, kit szüléi jókor Pestre küldének, s ki nénje, báró Andorfyné házánál a legjobb társaságban tölté napjait, sokkal több ésszel bírt, minthogy szüléi gyöngéit át ne látta volna s mi az életben többször történik, épp annak ellenkezőjévé vált, mit naponként maga körül látott. Ákos betyárrá lett, vagy jobban mondva, iparkodott, hogy annak tartassék s ezért főkép a megye ifjúsága között határtalan népszerűséget szerzett magának; mint oly ember, ki azáltal, hogy ámbár angolul s franciául tudott, s a félvilágot beutazta, mégis amennyire tőle kitelt, betyárkodásaikat utánozta, másoknak mintegy igazolásul szolgált. Szép népszerűnek lenni, s főkép ifjú korunkban nincs talán semmi, mi után szívünk annyira vágyódnék. Később, miután tudjuk, hogy azon szeretethez, mely oly roppantnak látszik, az egyes szívek mi keveset adnak, örömünket elvesztjük e birtokon, melyet talán még többen vesztenek, mint nyertek minden érdem nélkül. De hogy Ákost e népszerűség nem kissé erősítette meg erőltett betyárságában, azt tagadni nem akarjuk, annyival kevésbbé, miután az ifjú Réty ezen erőlködése vala az, mi közte s Kálmán között néha a legnevetségesebb ellentéteket idézte elő. Valamint t. i. Ákos a betyárságban, úgy Kálmán a míveltségben helyezvén büszkeségét, a két ifjú egymásnak mintegy példányul szolgált.
Ha téli napokban a megyei nemesség a megyeház teremében összegyűlt – hol minden táncmulatságok hihetőleg azért szoktak tartatni, hogy az adózó nép, mely e termeket homloka izzadásában építé, lássa, miként izzad ugyane helyen a nemesség is, – vagy ha valamely előkelő táblabíró névnapjának ünneplésére valahol nagyobb társaság találkozott: kérdésen kívül a leglármásabb Ákos volt, és senki divatszerűebben nem lépett föl, mint Kislaky Kálmán; de ha poharak vagy társalkodás közt mindenki magáról, vagy helyesebben mondva arról, minek látszani akart, megfeledkezett: a szerepek megváltoztak, s Ákos helyett, ki reggel fűnek-fának beszélé, hányszor részegedett meg életében, estve Kálmán szemei jártak keresztbe, noha talán senki sem ellenezte állhatatosabban Ákos ivó teóriáit délelőtt, mint ő. Ne kárhoztassa senki a fiatalemberek e szeszélyét; éltünk azon korában, melyben az emberek ítéletét még oly valaminek tartjuk, mi után fáradni érdemes, mindnyájan affektálunk.
Ákos, ki erőt véve magán, az ebéd kezdetén szokása szerint betyároskodott, minél több való vígságot láta maga körül, annál szótalanabbá vált, s az ebéd vége felé egészen azon szomorú gondolatoknak engedé át magát, melyekkel reménytelen szerelme szívét tölté. Kálmán, kit ez alkalommal Etelka szomszédsága s a nyájas mód, melyben iránta viseltetett, rendkívül fölvidított, – mert a bor leghamarabb száll fejünkbe, ha víg gondolatok társaságát találja benne, – az udvariasság helyett, mellyel az első ételeknél magát kitünteté, mind inkább a parlagi úrfi hangján kezde beszélni: míg Etelka komoly tekintete s rövid feleletei hibáját eszébe juttaták, s az ebéd vége felé ő is, mint barátja, szomorúan ült helyén, alig merve szólni szép szomszédjához.
Mihelyt az ebéd véget ért, Kálmán maga után a kertbe voná barátját, hogy neki egész szerencsétlenségét elpanaszolja.
– Barátom – szólt padra vetve magát, – én a világ legboldogtalanabb embere vagyok. Láttad ma testvéredet? ő nem szeret, útál, megvet.
– Magadon kívül vagy – mondá Ákos, melegen szorítva kezét, – esztelenségeket beszélsz.
– Nem, nem – én jól tudok mindent; Etelka nem szeret, nem fog szeretni soha, s jól teszi, ily ember, mint én, nem érdemes reá, – én lemondok – én – –
– Ne igyál bort soha Kálmánom; úgy látszik, elszomorít.
– Hát te is észrevetted? Hát csakugyan igaz? hát megbecstelenítve álljak előtte? nem, soha! Holnap szabadságot kérek apámtól, s utazni megyek, elmegyek oly helyre, hol senki sem ösmer, hol angyali testvérednek alkalmatlankodni nem fogok soha, hol –
Ákos ismét félbeszakasztá, s boldogtalansága okát kérdé, mire a másik, mindazon részletességgel, melyre csak szerető képes, elmondá, mi nyájas volt Etelka iránta az ebéd kezdetén; hogy ő, becsületére, alig ivott pár pohárral, de hogy amint látszik, a bor inkább hatott reá, s hogy talán valami illetlent mondott, miután az ebéd vége felé Etelka rá se nézett. Hogy mindennek vége van, hogy ily útálatos teremtés, mint ő, ily angyal után nem vágyódhatik, hogy ő örülni fog, ha Etelka más karjaiban fogja föltalálni mindazon boldogságot, melyet tőle elfogadni nem akart, de hogyha e szerencse oly valakinek jut, kit ő ismer, annak kitekeri nyakát s több effélék. Mint minden desztillációnál a retorta felső részén számos csöppek látszanak, úgy az érmelléki vízrészei tiszta könnyekben peregtek le Kálmán arcain s Ákos, noha jól tudá „honnan e könnyek”, eléggé szereté barátját, hogy fájdalmánál szintoly részvéttel viseltessék, mintha annak okát csakugyan fontosnak gondolná. Mondá, hogy asszonyok ugyan nem szívesen látják, ha fiatalember más valamitől részegül, mint bájaiktól, de mint a jó pezsgő hatása hamar eltűnik s főfájást nem hagy maga után, úgy az ily haragé is. Biztossá tevé barátját Etelka szerelméről, s mi több, hogy testvére a rút grófot megveti, szóval oly ügyesen járt el vígasztalásaiban, hogy Kálmán lassankint fölvidulva, végre szenvedélyesen szorítá karjai közé barátját, s azon esküvéssel, hogy soha többé borhoz nem nyúl, örömében kisírá azon végső cseppeket, melyek az ebéd alatt könnyzsákjaiban összegyűltek. Az ifjú kor legszebb kiváltsága, hogy öröm s fájdalom oly közel feküsznek egymáshoz; később talán épp annyi, sőt több okunk volna örömre, de lelkünk elveszti rugékonyságát, s ha egyszer elszomorodánk, annyi kell vigasztalásunkra, hogy közönségesen ismét új baj ér, még mielőtt a régit felejtettük.
Kálmán, ki csakugyan inkább szerelem mint bortól részegedett meg, a levegő, a járás és könnyei után csaknem egészen kijózanodott, s a két fiatalember ismét a ház felé indult, hogy Etelkát fölkeresve, mint Ákos mondá, az új békekötés nagy ünnepélye minél előbb véghez menjen; de ki az köztünk, halandók között, ki az életben csak a jövő percre is biztosan számolhatna? Ki az, főkép tisztújítások alkalmával, hol a sorson s végzetünkön kívül még kortesek határoznak jövőnk felett?
Míg a fiatal barátok a kertben tartózkodtak, addig az öreg Kislaky, ki szíve jókedvében egy, sőt talán két pohárral is többet ivott, mint szomjúsága enyhítésére szükséges vala, más dolgokon törte fejét. Az öreg úr rég kedves Kálmánjának szánta Etelkát. Nem mondom, hogy éppen csak a leány vagyona hozá őt e gondolatra, de miután a két család birtoka határos vala, s pedig igen valószínűleg a teremtés első napjától mostanig, s miután a Rétyek jószága majdnem egészen leányágat is illetvén, egy részének Etelkára kelle szállni, az öreg Kislaky joggal mondhatá, hogy a gyermekek egymásnak teremttettek. Nagy hízelgő a bor, mindenkit megerősít kívánataiban, s az öreg Kislaky, kinek szemei egész ebéd alatt fián függtek, s ki jobb- és balszomszédját talán harmincszor is kérdé: ha láttak-e valaha két fiatal teremtést, ki jobban illenének egymáshoz? meg vala győződve reményei teljesültéről, ámbár forma szerinti kérésére, melyet ebéd után az öreg Rétyhez intézett, csak azon választ nyeré, hogy leánya érzelmeit nem ösmeri; Rétynétől pedig, hogy ily fontos dologról jobb tisztújítás után szólani.
Az öreg örömében kezeit dörzsölve járdalt az udvaron. Képzetében már Kálmán s Etelka egész ivadéka ugrándozott körülötte, s a jámbor apa szíve hatalmasan földobogott ez ábrándok között, midőn a pajtából fölhangzó zaj gondolatainak más irányt adott. A kortesek, kik nagy művészek módjára hosszú gyakorlatokkal készülnek a nagy előadáshoz, melynek főszerepét ők játszák, a pajtában most másodszor ismétlék próbatétüket, s e pillanatban épp az albírákhoz jutván, midőn a kasznár, ki mint elnök, itt a főispán helyét pótolá, a szentvilmosi járás első albíráját említé, háromszáz hanggal „Éljen Kislaky Kálmán”-t kiáltanak. Az öreg úr, mert mely apa maradna nyugodtan, ha fia dicsőségének fültanúja lehet, szédelgett gyönyörködésében, s midőn éppen ispánját látá a pajta felé menni, jó vagy rossz nemtője ez eszmét súgá fülébe: mennyire kár, hogy fiának diadala náddal födött pajtában hangzik el, s mi jó volna, ha Etelka ennyi dicsőségnek tanuja lehetne! Magához szólítá tehát az ispánt, s elbeszélé neki a nagy családi titkot, melyet annyival inkább bízhatott reá, mert nyelve most nehezebben mozgott, s nem vala hihető, hogy e bizalommal visszaél s kérdé: nem volna-e jó, ha a kortesek Kálmánt, ki a kertben van, fölkeresnék s diadallal Etelka szobájába hoznák? Az ispán ura nézeteit egészen helyeslé, s mihelyt a pajtába ért s félnegyedig „Halljuk!”-ot ordítva csendet eszközölt, oly remekül szónokolt, hogy az egész tömeg azonnal útnak indult. Igaz, hogy Kislaky követének a titokról szint azon fogalma vala, mint sok más embernek, ki alatta csak oly valamit ért, mit önmagunk elbeszélni pirulnánk, vagy nem merünk, s azért másvalaki által akarunk tudatni a világgal, s hogy ennélfogva Etelka s Kálmán lakodalma mindjárt beszéde elején kihirdettetett s megéljeneztetett. Azonban annyi bizonyos, hogy a szentvilmosi háromszáz nemes, kikről csak negyed óra előtt megesküdhettünk volna, hogy mind a háromszáz spártai Thermopylaeknél, helyeiken fekve fognak találtatni, irtóztató éljenek között egyenesen a kertnek vette útját, s hogy Kislaky, ki előttük szintén a kertbe futott, könnytelt szemekkel mormogá fogai között: Hejh, mégis szép dolog a népszerűség!
Ne vessék meg olvasóim a jámbor öreget e vallomásáért, s habár sokan volnának közöttük, kik a nép kegyeit szívükből megvetik, s ellene szintúgy zúgolódnak, mint kedveseik ellen azok, kik őket kérlelhetetlenek- vagy hívteleneknek találják: gondolják meg, hogy Kislaky azok közé tartozott, kik e népszerűségben nem eszközt, hanem sok ember szeretetét látják; s mert egyedüli fortélyuk, mellyel e kincset kivívák, szívök jósága volt, nem is tapasztalák annyiszor ingékonyságát. Úgy is Helenán kívül nincs, mi annyira ócsároltatott, mint a népszerűség s mégis kevés ember van, ki miután tíz évig ostromlá a várat, melyben a hívtelen mással tartózkodott, azt mint Menelaus ne fogadná szívesen vissza házához.
Kálmán s Ákos már a házhoz közelgtek, midőn az öreg Kislakyval s mindjárt utána az egész korteshaddal találkoztak, mely pázsiton s virágokon keresztül egyenesen feléjük vevé útját. Az öreg, ki fiát megölelve e szavakat mondhatá: – Hallod, fiam, ez neked szól – nem magyarázhatá meg a történteket; midőn – Éljen Kislaky Kálmán és angyali mátkája, Réty Etelka kisasszony! – harsogott az ég felé s minden beszélgetésnek véget vetett.
Kálmán s maga Ákos annyira meg valának lepve, hogy első pillanatban nem tudák, mit tegyenek. De midőn az ispán szívrázó basszusával fölkiált: – Vigyük az úrfit Etelka kisasszonyhoz, szeretett szolgabíránénkhoz – s midőn egyszerre tíz kéz nyúl a boldog szerető felé, őt lábáról föl akarva emelni, Kálmán magához tért bámulásából s védni kezdé magát. Kérni akart, káromkodott, maga az öreg Kislaky, ki fiát Etelkának bemutatni s nem kikiáltatni akará a házasságot, elkövetett mindent, hogy Etelka neve az ovációból kihagyassék, mind hasztalan! Háromszáz szentvilmosi torokkal csak a végítélet trombitája versenyezhetne, s beszéd nem használván, kézre került a dolog. Kálmán a nagy vonzalom ellenében visszalökő erejének egész hatalmával dolgozott, s nem mondhatni, hogy derekas benyomást ne tett volna sok érte lángoló szentvilmosi kebelre, minek azonban csak annyival vala szavánál több hatása, hogy szép atillája széttépetett, s egy palack vörösbor, mely feléje nyujtatva széttört, a küzdőt tetőtől-talpig leönté, ki most ég s föld között lebegve, hat markos legény vállain hasztalan gyakorlá ökleit és sarkantyúit, s az előbbi kiáltások között egyenesen kedvese szobájához cipeltetett.
A zajra a vendégek a ház előtt összegyűltek s hallva Etelka s Kálmán nevét, egy része bámult, más része gratulálni kezde. Az alispán zavarában mosolygva hajtogatá s csóválá fejét, hogy mozdulatai se igen, se nemnek ne magyaráztathassanak; az alispánné, kinek szerencséjére a tisztújítás s a Kislakyak befolyása jutott eszébe, mondá, hogy az egész tévedés s hogy erről még szó sem vala; Karvaly pedig a kiáltókhoz csatlakozva, hatalmas szavával hirdeté a szép pár dicsőségét, melynek szentvilmosi tisztelői már Etelka ajtajához értek, s küszöbe előtt a levegőben táncoltaták szerencsétlen imádóját.
Kálmán magánkívül volt. Igy jelenni meg kedvese előtt, kitől még előbbi hibáiért engedelmet kelle kérnie, széttépett atillával, borral leöntve, háromszáz nemestárs karjai között, – ki nem érezné e helyzet kínait? Kért, sírt, káromkodott, mindent egyszerre s mindent legkisebb siker nélkül; szerencséjére azon istennő vagy angyal, mely a való szerelmet pártolja, úgy intézte a dolgokat, hogy Etelka helyett csak szobaleánya volt szobájában, s így a tisztelgő csapat csak a piruló Rózsi s a nagyreményű szentvilmosi jegyző előtt, ki bizonyosan véletlenül ott volt, ordíthatta el jó kívánatait.
Azon boldogság után, melyet kedvesünk látásán érzünk, a legnagyobb – mint egy szerelemben megőszült ismerőmtől hallám – bizonyosan az: ha némely helyzetekben szívünk bálványával nem találkozunk; s nincs, ki ezt valaha inkább érezte volna, mit Kálmán e pillanatban. Ákos, kit nővére nevének kiáltozása bosszantott, hogy ennek véget vessen, figyelmetessé tette a tisztelt gyülekezetet, hogy minden szolgabírónak esküdtre is van szüksége, s hogy e hivatalra alkalmasabb egyén nincs e világon Pennaházy Bandi jegyzőnél, ki e szavak után, rémséges kiáltások között, Rózsi helyett a közvélemény által felkarolva, jövendő szolgabírájával együtt az udvarra vitetett, hogy ott az alispán előtt bemutattassék, ki mindehhez szűntelen mosolygva, csak tökéletes helybenhagyását jelenté ki.
Önigazolásomra – ha olvasóim közt valaki azáltal, hogy a szentvilmosi jegyzőt Rózsinál találtuk, a valószínűség törvényét talán sértve látná – csak azt mondhatom, hogy, ha nem is mint Hegel hiszi: minden ami van, az jó, – legalább minden, ami való, közönségesen valószínű is, s hogy Rózsi fekete szemei s Pennaházy szőke pödört bajsza olyneműek valának, hogy miután Szentvilmoson – honnan Rózsi jó nemes házból származott – többször találkoztak, csak természetes, hogy Tiszaréten fölkeresék egymást; főkép miután – ha az említett fekete szemek s szőke bajusztól elvonatkozunk is – kellemesebb két egyediséget alig találhatni. Rózsi, ki asszonyával Pesten létekor magyar színházba járt, több új s régibb zsebkönyvet olvasott, sőt néhány verset könyv nélkül is tudott, azon míveltebb szobaleányok közé tartozott, kik, mert közönségesen uraságuk viselt ruháiban járnak s ugyanazt beszélik, mit úrnőiktől hallottak, szinte kisasszonyoknak látszanak; s Pennaházy, ki egy hosszú országgyűlés alatt a hallgatók között hatalmas szavával majd éljenezve, majd más kijelentések által élénk részt vett a legfontosabb tanácskozásokban, s rejtett szavakkal gyönyörködteté a Nemzeti Ujság olvasóit, ismertebb, minthogy érdemeiről szólanom kellene. Föl is jegyeztem volna az érdekes beszélgetést, melyben e két szeretetreméltó személy a kortesek által meglepetett, ha országos dolgok leírása nem várna reám, s e beszélgetés, minden gyönyörei mellett ne lett volna különösen – szótalan.
Olvasóim, kiknek nagy része kétségkívül tudja, mi kellemetlen minden hölgynek s főkép szobaleánynak, ha valamely férfival magánosan találtatik, képzelhetik a zavart, mellyel Rózsi annyi férfi jelenlétében eltelt; miután azonban kedves jegyzőjét a kortesek vállain mindjárt Kálmán mellett látá, s hallá a közbizodalom szavát, mely őt esküdtségre jelölte ki: megnyugodott sorsában, sőt kevesebb fájdalommal látá karjaiból kiragadtatni bálványát, mintha az tulajdon lábain ment volna el tőle. Csendesen összetakarítá a szobát, mely a kortesek által kissé rendetlenségbe jött, és sóhajtva, hogy Pennaházy még esküdtté s ő Pennaházynévá nem vált, a kávéskonyhába készült, midőn a mellékszoba ajtajának nyílása vonta magára figyelmét.
E szoba Macskaházyé vala s Etelka szobájával ugyanazon folyosóra nyílt.
Rózsi a küszöbön állt meg s világosan hallá Macskaházy szavát, ki ajtaját kulccsal bezárva, midőn távozott, így szólt valakihez: – Pontban hét órakor a jegyző kertje mellett.
– Ott leszek thekhinthetes uram! – felelt a másik hang, mely szinte keleti, noha nem magyarnak látszott.
– A jutalmat ismered – válaszolt Macskaházy s a két beszélgető együtt elment.
– Jaj nekem! – szóla végre az elrémült szobaleány, midőn a távozók léptei a folyosó kövezetén nem hallatszottak többé, – Macskaházy szobájában volt s mindent hallott, mert olyan füle nincs senkinek a világon. Talán csak nem szól a nagyságos asszonynak! S ezzel bezárva ajtaját, s fogai közt szidva az ügyészt zsidójával együtt, eltávozott.
S most kedves olvasóim, habár néhánynak köztetek Rózsi társasága kellemesebbnek látszanék is, fontosabb dolgok hívnak. Az alispán hat órára konferenciát hirdetett, az óra közelg, menjünk a terembe.