IX

Létezik e hazában – okát nehéz volna föltalálni, de a tény tagadhatatlan – létezik e hazában bizonyos összeköttetés az ebéd s a politika között. Én legalább azt tapasztaltam, hogy valamint jó szakáccsal ellátott s vendégszerető táblabírák soha politikai befolyás nélkül nem maradnak, úgy országos dolgokról való tanácskozásra mindig oly helyek szoktak választatni, hol minden szék mult vagy jövő ebédekre int; s ezért ha van nemesség, mely érdemes, hogy a római patriciatushoz hasonlíttassék, nézetem szerint csak a magyar az, kire Menenius Agrippa azon beszéde, melyben a szenátust az állam gyomrához hasonlítá, egészen alkalmazható. Ez történt itt is, s a tanácskozmány színhelyéül az ebédlő jelöltetett ki, mely azonban most egészen más alakban áll előttünk. A nagy asztalt a hófehér abrosz helyett zöld posztó takarja, palackok s poharak helyén nagy tentatartók állnak, minden szék előtt tányér helyett egy-egy ív papír, s ha a szoba falai s a kedves káposztaszag nem maradnak e teremben, mely most ezüst kargyertyákkal világítva áll előttünk, alig ismernénk azon helyre, hol pár órával ezelőtt annyi lárma s felköszöntés hallatszott.

Most a kandalló körül, az ablakokban s pamlag mellett, hol az alispánné ült, az egész társaság kis körökre oszolva csendesen beszélgetett. Magok a családképek, melyek a falon függtek, úgy látszik, méltóságosabban néznek le az új nemzedékre, mint az ebéd alatt, s midőn a család egyik legnagyobb férfia, ki Rákóczi alatt kapitányoskodva, 1715 után, jeléül miként tiszteltetett mindkét részről, donációt kapott, a vastag Réty Jeromos annyi étvággyal látszott lenézni boldogabb utódaira, hogy szinte megsajnáltuk; az alispán édesapja pedig, a kamarás, ki magát, nem tudom miért, hátulról, midőn éppen visszanéz, festtette, – bajszatlan arcával, a háromszegű kalappal hóna alatt, s a kis békanyúzóval oldalán egy csöppet sem emlékeztetett azon férfias erőre, melyet költőink az erős apák korában keresni szoktak.

Azokon kívül, kiket olvasóim a tornácon az alispán úrral már láttak, a teremben számos társaságot találunk. Mindenekelőtt két lelkész áll előttünk, kiknek egyike talán valamivel vastagabb, másika valamivel szárazabb, mint hivatala kívánná, de kik mint egyházi szónokok, főkép tisztújításoknál, hol a vallás, mint tudjuk, oly nagy szerepet játszik, egyiránt kitűnők. Utánok négy vagy öt táblabíró s három szolgabíró, kiket leírni fölösleges; mert, hála az égnek! a táblabírói s szolgabírói hivatal jellemző különbségeit olvasóim ismerik. Az ajtó mellett pár esküdt, Pennaházy s egy tiszteletbeli aljegyző kullogtak; a szobában néhány uradalmi ügyész járt alázatosan körül, s a szegény rokonok – egyet kivéve, ki az ebéd következtében valahol ledőlt s eddig elő nem került – mint szegény rokonokhoz illik, inasi szolgálatokat teljesítve sietnek fel s alá.

Az ablakok egyikében a társaságtól elkülönözve, s mint látszik, igen érdekes tárgyakról beszélgetve, három férfi áll, kik, mihelyt a szobába lépünk, figyelmünket magokra vonják.

E férfiak egyike, ki fölpedert fekete bajusszal s fölfelé fésült hajakkal annyi méltósággal emeli fejét, mintha keveselve ölnyi magasságát, még nagyobbnak akarna látszani: Slacsanek úr, gr. Kővárynak, e megye legnagyobb birtokosának teljes hatalmú igazgatója, mely címet Slacsanek úr csak szerénységből tartja meg, miután az, ki, mint ő, valamiről szabadon rendelkezik, s a jövedelmek nagyobb részét szedi, joggal birtokosnak is nevezhetné magát.

A kis köpcös emberke, ki e nagy férfiú mellett áll s szüntelen beszél vagy legalább időről-időre fejét hajtogatva s kezeivel helybenhagyást intve egyes szavakban, mint: persze, majd, bizon, ejnye, ki hitte volna! stb. résztvesz a beszélgetésben, nem más, mint báró Sóskuty ő nagysága. Valódi gavallér, mint az asszonyok hirdetik, Magyarország legderekabb mágnása a férfiak ítélete szerint, kinek társaságában senkinek eszébe sem jut, hogy mágnással van dolga, olyannyira, hogy a debreceni vásár alatt egyszer csakugyan szappanosnak tartották. Tiszteletreméltó férfiú, kit németül kevesen, franciául soha senki szólni nem hallott, s kinek konzervatív elvei, melyekkel e haza dolgaihoz szólt, annyival inkább dicsőségére szolgálnak, mennyivel inkább látjuk, hogy mi személyét illeti, az ősi javakhoz éppen nem ragaszkodik. A báró mintegy hatvan éves lehetett; egykor – meg kell vallanunk – vörös haja fehéredni kezdett, s e pirosság élete alkonyán, mint ilyenkor szokott, lejebb szállva jelenleg oly szépen égett arcain, hogy rózsákhoz hasonlítanám, ha ez új hasonlatosságot nem kellene azon alkalomra eltennem, ha majd a szépnemről szólok.

Hogy ily férfiak társaságában – melyeknek egyike valóságos mágnás, másika még valamivel több, azaz igen gazdag gróf uradalmi igazgatója, ki tisztújításoknál közel ezer szavazatról rendelkezik – oly ildomos férfiú, mint Krivér főjegyző, csak alázatosan viselheté magát; hogy arcán csak a szerénység s tisztelet azon ájtatos mosolygását látjuk, mellyel némely szentek festetnek; hogy teste nem tehetett mást, mint hajlongani, ajkai nem mondhattak egyebet, mint: mennyire megtisztelve érzi csekély személyét, és ha kegyesen megengedni méltóztatnának… azt bölcs olvasóim át fogják látni; ki pedig ennyi nyájasságot főjegyzőben sokallaná, annak magyarázataul mondhatom: először, hogy Krivér másodalispánná akar választatni, másodszor, hogy általán véve önmagát megalázni második természetévé vált. A főjegyző azon emberek közé tartozott, kik politikai pályájukat mint nagy urak irnokai vagy titoknokai kezdik, s később is azok iránt, kiktől valamit várnak, annyival több alázatosságot tartanak meg, mennyivel kevesebbet használnak föl e keresztyén erényből azok között, kik alattuk állnak. Írva áll: ki magát megalázza, föl fog emeltetni, s miután Krivérnek épp ez vala kívánata, tudván, hogy tisztújításoknál emeltetés nélkül semmire sem lehet menni (mert ez egy napon a nemesség maga fölött akarja látni tisztviselőit), az írás idézett szavai szerint elkövetett mindent, hogy célt érjen.

– Hát csakugyan bizonyosan tudja a teins úr – szólt Slacsanek a főjegyzőhöz, – hogy az a szerencsétlen Veszősy is a Bántornyiakhoz szegődött?

– Bizonyosan, Domine spectabilis, fájdalom – bizonyosan!

– Hát nem mondtam mindig – vágott közbe a báró, – nem mondtam ezerszer, hogy Veszősyhez semmi bizalmam? Most három éve, mintegy tizennégy nappal lehetett a tisztújítás előtt, délután volt, ha nem csalódom pénteken, mikor a teins úrral a kávéház előtt találkoztam. Többen voltak ott, in specie, néhány katonatiszt. Én pipára gyújtottam s odaültem a teins úr mellé a zöld padra a sátor alatt; bizony Domine Spectabilis, mondtam én, az a Veszősy – –

– Teljesen igaza volt méltóságodnak – – de –

– Az a Veszősy – mondtam én – liberális, és ami még rosszabb, olyan, ki mindig elveiről szól, vagyonos ember és – –

– Igaz, igaz – szakítá félbe a nekitüzesedő bárót Slacsanek – de Veszősy hatalmas ember, hiba, hogy azzá tettük, s hogy épp oly járásban állítottuk főbírónak, melynek legtöbb szavazata van, de – –

– Azt akarja mondani teins úr – folytatá a báró, ki három „úgy van”-nal fűszerezé az előbbinek beszédét – talán magunkhoz keríthetjük! Nemde el kell csábítani őt? Ez az egész titok. Tudják-e a teins urak, mit? Én a járásban lakom, majd vadászatot adunk, a törvény értelme szerinti farkasvadászatot. A parasztoknak hajtani kell, önök mind eljőnek, neki is, mint szolgabírónak jelen kell lennie, mert persze ha csak nyulakat lövünk is, praesuppositione juris farkasok ellen vadászunk, és akkor majd – mint mondám, a szolgabírónak is jelen kell lennie – körülkerítjük. Én tudok egy módot – először – –

– Igen – sóhajta közbe szomorú képpel a főjegyző – ha a fiatal báró, kinek még több befolyása van a megyére mint nagysádnak, nem volna ellenünk.

– Az átkozott gyerek – mondá a báró fejét csóválva – hányszor nem mondtam pedig neki: fiam Bálint – –

– Talán ha méltóságod apai hatalmánál fogva –

– Helyes, tökéletesen igaza van barátom uramnak; apai hatalmamnál fogva én a gyereknek mindent parancsolhatok. Mi mindenkor egy értelemben vagyunk, s a fiú mindenben engedelmeskedik, nem is javasolnám, hogy mást tegyen; de épp ez egyben – –

– De csak éppen ebben méltóztatnék a méltóságos úrfinak engedelmeskedni – vélekedik Krivér.

– Igaza van, amice! igaza! Én a fiút még kitagadom, valósággal kitagadom.

Slacsanek, ki tudá, miként a báró földi javai nem oly nagyok, hogy elvesztésök veszélye valakire nagy hatást gyakorolhatna, vagy kinek talán eszébe jutott, hogy kitagadásra előbb az öreg báró halála szükséges, mire tisztújításig az időt kevesellé, más módokat javasolt. Mire a báró válaszolá: hogy ő sok módokat tud. –Az első mindjárt: ha megházasodnék; nem hiszi a teins úr, mennyi hatása van ennek az emberre, főkép a mi családunkban! Mielőtt én megházasodtam, nem volt szabadelvűebb ember három megyében, és most – – no de a fiú nem akar házasodni; – hallatlan! de nem akar házasodni.

– Hát ebben a járásban hogy' állunk? – kérdé Slacsanek ismét a főjegyzőhöz fordulva, midőn látá, hogy a forrás, melyből a báró beszédje foly most, alkalmasint fölötte bőnek mutatkozik.

– Itt is csupa veszedelem, ellenünk van először Tengelyi.

– Tengelyi! – kiáltott a báró – Tengelyi! egy falusi jegyző, no nagy dolog! Tengelyi? s hány Tengelyi kell, hogy velünk a tisztújításnál szembeszálljon?

– Csak éppen eggyel több, mint mi magunk vagyunk – válaszolt a nagy direktor; – a szavazatok, fájdalom, számoltatnak, s nem mérlegeztetnek, s én kevés hatalmasabb ellenséget ismerek a jegyzőnél.

A báró elégedetlenül csóválá fejét. Krivér folytatá:

– Maga Ákos, ha nem tesz is semmit nyiltan ellenünk, de mellettünk sem.

– Ecce – vágott közbe a báró – fiam példája, ismét egy rossz gyermek, ki nem apját akarja alispánnak; mondom est ad – –

– Csak a Kislakyak maradjanak, akkor a járást nem féltem.

– Igen, de a Kislakyak is bizonytalanok – mond ismét a jegyző, – Kálmán anyjának parancsol, anyja apjának, s ez az egész járásnak; s félek, mióta gróf Havasy e házhoz jött, Kálmán elégedetlen.

– De a mai történet, hisz Etelka mátkájának kiáltatott ki.

– Igen, a kortesek által; és én tudom – tevé hozzá halkabban a főjegyző, – nem mondom ugyan egész bizonyossággal, de nekem úgy látszott, mintha az egész az alispánnénak nem egészen inyére lenne.

– Igaza van – szólt a báró hangosabban, – magamnak is úgy látszott, épp az alispánné mellett álltam s az időről beszélgeténk, mikor a kortesek Kálmánnal jöttek. Kedves nagyságom, mondám én, midőn a kiabálást hallám – –

– Vigyáznunk kell – szólt Szlacsanek, kinek a báró az egészet úgy is kétszer elmondá, – mert bizony rosszul állunk.

– Ami engem illet – válaszolt alázatosan mosolyogva Krivér, – a teins úr ismeri buzgóságomat, azért legalább jót állok, hogy az ellenfél táborában semmi történni nem fog, miről pártunkat nem tudósítom.

– És ki az ellenfél terveit ismeri – szólt a báró vígan kezeit összecsapva kezeit, – az félig megnyerte a csatát.

– Oh csak csupa ily nemesek volnának megyénkben, mint a mieink! – sóhajta Slacsanek úr. – Ha nem úgy szavaznak, mint akarom, elveszem földjeiket, s azután koldulni mehetnek új alispánjokhoz, ilyenek már arra valók, hogy velök restauráljon az ember.

Az érdekes beszélgetés az alispán által szakasztatott félbe, ki az egész társaságot, melyből immár senki sem hiányzott, az asztalhoz hívá, hol a konferenciának kezdődni kelle.

Magyaroknak írok s miután e hazában alig van, ki gyűlést nem látott volna, s még dámáink is egy idő óta szívesen eljárnak üléseinkbe, hol hazai dolgainkra kissé más módon nézhetnek le, mint különben tenni szokták, nem szükséges, hogy ez ünnepélyes jelenet hosszasabb leírásába ereszkedjem. Egy ülés a másikhoz hasonló. Közepén zöld asztal. Körülte néhány táblabíró, kiknek némelykor véleményeik, többnyire érdekeik homlokegyenest ellentétben állnak; míg a nagyobb rész, érdek nélkül firkálva előttük fekvő papirosokon, csak azért vesz részt a tanácskozásban, mert a zöld asztalnál ülni dicső, s mi több:

vagy legalább sokkal kevesebbé, mintha érte dolgozunk; – ez képe majdnem minden üléseinknek, s habár az, melyre a táblabírói kar Réty házában összegyűlt, más gyűlésektől annyiban különbözött, hogy minden lárma s zavar nélkül ment végbe, a nagyságos asszony jelenléte ezt természetessé teszi.

Miután az ülés Réty által szokás szerint megnyittatott, ő maga első, Krivér főjegyző második alispánnak közakarattal kijelöltettek, s minden jelenlevőnek, mint ily konferenciáknál szokás, vagy maga, vagy valamely közel rokona számára hivatal ígértetett, báró Sóskuty pedig minden választandó tisztviselő fölött hosszú magasztaló beszédet mondott, melyet csak az nem tartott remeknek, kiről benne szó nem volt, azon módok kerültek most szőnyegre, melyek által a szükséges többség megszerzendő.

Minthogy e tárgyban teins Sáskay úr oly jeles ismereteket szerzett magának, s ez iránti nézeteit írásba foglalni szíveskedett, az elnök véleménye szerint célirányos volna a tisztelt urat e jeles munka fölolvasására kérni; mire az indítvány elfogadtatván, ez nem kevés köhécselés s mentegetődzés után megkezdé előadását, mely alatt Karvaly, hihetőkép, hogy megvetését mutassa, szemeit behúnyá, sőt később hortyogni is kezdett.

Előttem fekszik az egész munka, melynél büszkén mondom, kevés kitűnőbb angol reportot ismerek, s mely ugyanazon formában szerkesztve, mint ezek, Sáskay úrnak örök dicsőségére szolgál. De nehogy olvasóim, főkép azoknak szebbik neme, e könyvet eddig olvasva, Karvaly példáját kövessék, s mi írónak legiszonyúbb csapás, szép szemeiket hibáim fölött behunyják: én csak azokat szedem ki az írott tizenkét ívből, mik közelebbről a megyét illetik.

– Szokásban van Angliában – így kezdé fölolvasását Sáskay, kit az angol nemzet tiszteletében senki fölül nem mult, – hogy mielőtt valamely tárgy a parlament tanácskozásai alá kerül, annak megvizsgálása előbb mindig néhány férfira bízatik, hogy aziránti véleményöket tanácskozási könnyítés végett egy úgynevezett reportban beadják. Ez az út, melyet ő is követni akar, pedig tizenkét okból, melyeknek csak utolsóját említjük, mint legfontosabbat, mely az angol s magyar alkotmány közti hasonlóságban fekszik.

A két alkotmány közötti rokonság tény, melyen, hazánkban legalább, kevesen kétkednek, s habár az angol s a magyar magna charta, némelyek szerint csak úgy hasonlítanak is egymáshoz, mint némely nagyobb családokban az idősb s fiatalabb testvérek, kik közül az első minden értéket, a másik csak fényes címet bír örökül: ki tagadhatja, hogy mindkettő a tizenharmadik század gyermeke, hogy a hét évvel fiatalabb magyar nagy levél szinte nem sokkal jobb király által adatott ki, mint minő az angol földetlen János vala, s hogy némely kicsiségeken kívül, minő például: sajtószabadság, esküdtszékek, miniszteri felelősség, jogegyenlőség stb. egyéb fődolgokban nincs, mit az angoloktól irígyelhetnénk. Gazdag klérusunk, az írott s nem írott jog közötti különbség, pereink hosszúsága, ügyvédeink drágasága, bíróink hatalma, sőt csak keresni kell s maguk az úgynevezett „rotten borough”-ok sem fognak hiányzani. Hogy a dolog ezen állásában oly kitűnő férfiú, mint Sáskay, szép párhuzamot vonhatott, s hogy minden hallgatóit meggyőzé, magában világos; s habár később, midőn elvként fölállítván, hogy az angol mint a magyar alkotmány alapja a szabad választás, erről kezde beszélni s e tárgyban minden nagy író nézeteit fölhozá – néhányan Karvaly példáját követni kezdék: legalább mély csend uralkodott az egész olvasás alatt, melyet csak egy erős „halljuk” szakaszta félbe, midőn e szavakkal „már ami jelen helyzetünket illeti” egyenesen Taksony megye jelen állapotára fordítá figyelmét.

– Két dolog van a világon – így folytatá az olvasó – melyért minden magyar nemes ember, s így e megye nemessége is, melynél magyarabbat nem ismerek (helyes!) leginkább lángol: a vallás s hazája. – A szónokot hosszú „Éljen!” szakítja félbe. – Azaz, mint népszerűbb kitétellel mondani szoktuk: először az, hogy a megye pecsétje a mi kezünkben legyen; másodszor: hogy a régi alkotmány szerint magyar nemes ember semmire se fizessen. Minden lelkesedés, mely nem e nemes kútfőből ered, mely nem e célok egyikének elérésére irányoztatik, hála a magyar nemesség józan szellemének; tartós nem lehet, s habár egyes csábítóknak sikerült a magyar népet – mert hisz alkotmányos értelemben csak a nemességet nevezhetjük így – egy időre önérdekei ellen vezetni, a tapasztalás győzelmesen megmutatta, hogy ezen abnormis, szörnyeteg állapot nem tarthat soká, s hogy a magyar nemesség, mely szabadságát vérével szerzé a csatamezőn, vérrel tudja azt megőrzeni a békés tanácskozás szent termeiben is, mire újabb időkből sok dicső példát hozhatnék fel. Igen uraim! – olvasá lelkesedve tovább a szónok – nagy dolgok történtek. – S itt több esetek adatnak elő, hol az úgynevezett szubverszív párt, mely az alkotmányt, mint látszik, azért akarja feldönteni, hogy romjaiból vasutainak töltéseket csináljon, a házi adó vagy más kérdésekért ledorongoltatott; melyek rendkívüli tetszéssel fogadtatván, midőn Sáskay elmondá, hogy ily példák után Taksony megye rendei hátrább maradni nem fognak, hogy ők is utolsó csepp véröket, sőt végső filléröket is föláldozni készek alkotmányukért, erre nem szűnő éljenek következtek.

– Mi akarjuk a szabadságot! Igen, tekintetes konferencia, mi akarjuk a sajtószabadságot, a kereskedési, lelkiösmereti szabadságot; akarjuk mindenek fölött, hogy megyei autonómiánk oly botrányos beavatkozásoktól megőriztessék, milyen például az, hogy minap a helytartó tanács az úrbéri telkeken lakó nemesek adóját beszedetni rendelé; mi akarjuk a haladást, akarunk bankot, melyből négy percentre minden nemes pénzt kaphasson, vasutakat, csatornákat, múzeumot s politechnikumot; mi akarjuk a nemzetiséget, de akarjuk azt is, hogy a szabadság, habár nagyobbá válik, azért mégis nemes maradjon s féktelenséghez ne vezessen; hogy az egész nemzet haladjon, de úgy, hogy a rend, melyben az most áll, meg ne zavartassék; hogy a magyar nemzetiség virágozzék, de miután e nemzetiség egyedüli képviselője a nemes, vele gyarapodjék a nemesség is. Aki velünk ezt nem akarja, aki jogainkat minden ajkú s származatú lakosokra kiterjesztvén, szabadságunkat (mely mint a papiros pénz, ha szerfölötti mennyiségben kibocsátva minden kézen forog, elveszti becsét) – meg akarja semmisíteni; ki oly politikai tévtanokat hirdet, mint hogy vasutaink s bankunk, adómentességünk s az ősiség eltörlése nélkül nem létezhetnek, az ellenünk, et hunc tu romane caveto!

– Miután a törvény, mely által az úrbéri telkeken lakó nemes emberek adó alá vettettek, e megyében, hála az égnek, még foganatba nem vétetett, a nemesség legnagyobb része velünk egészen egy értelemben van, s mert Bántornyiék mindig a házi adó fölvállalása s más ehhez hasonló tárgyak mellett küzdenek, az első s legfőbb mód, mellyel a nemességet magunkhoz köthetjük, abban áll: hogy Bántornyi alkotmányellenes célzatait a nemesség között, mennyire lehet, hirdessük.

– Persze – szakítá félbe Sáskayt a báró, ki tovább nem tűrheté a hallgatást – ez könnyű és jó volna, ha Bántornyiék nem azt hirdetnék a nemesség között, hogy pártuk nem a szegény nemeseket, hanem csak az urakat akarja adó alá vetni, s hogy ők ez által temérdeket nyernek.

– Bolondság – mond egy öreg táblabíró félig álmosan, – föl kell világosítani a nemességet.

– Hisz az a baj, hogy teszik – viszonzá a báró, – magam láttam a számadást, mellyel korteskednek. A püspökre esik 50,000 forint minden évben, gróf Kőváryra 30,000 s így tovább; a teins úr – folytatá Rétyhez fordulva – 5000 forinttal áll ott, az egyes nemesek évenként egy-egy garast fizetnek, és az utak oly jók lesznek, hogy a gabona ára, mely most 5 frt, felmegy 7 frt 30 krra, magam láttam a számadást, ők igen is fölvilágosítják a nemességet!

– Hát jobban kell fölvilágosítani – szóla Sáskay, – majd egy számadást bocsátunk ki, melyben a püspökre 1000, s minden nemesre 100 forint esik, s a gabona ára 3 frtra száll.

– Nem hiszik, mondom, nem hiszik – válaszolá ismét a báró, – az utósó nemesi adókivetésnél sem esett több egy-egy szentvilmosira egy garasnál és –

– Nem mondtam – vága közbe Slacsanek, – hogy az ily kivetésnek rossz következései lesznek? Mikor az erzsébeti pusztára – melynek felét grófom, felét más nemesek bírják – reánk 137 frt 30 krt, s a másik félre csak 11 frt 36 krt vetettek, talán százszor mondtam, hogy rossz következései lesznek, mert a kisebb nemességet inkább ijeszteni, mint csábítani kell az adóhoz, de akkor –

– Talán bizony szemrehányásokat akarna a teins úr tenni? – szólt egy táblabíró mérgesen az asztal másik oldalán.

– Igen, mintha nem volna igazságos, hogy aki többet bír, többet fizessen – mond egy másik.

– Ha tudniillik mindketten nemes emberek – jegyzé meg helyesen Nyúzó – az egész dolog, hogy is nevezted akkor Sáskay?

– Progresszív adó.

– Igen, progresszív adó, a legliberálisabb dolog a világon; a francia forradalom alatt találták föl.

– Én azt mondom – szólt hangosabban az előbbi mérges táblabíró – hogy az erzsébeti adókivetés helyesen történt.

– És én azt, hogy nem helyesen – kiáltott föl neki tüzesedve Slacsanek.

Mire az egész társaság „helyesen történt, nem helyesen, igazság, rablás, törvénytelenség, halljuk! rendre! halljuk az alispánt!” kiáltások között, irtóztató lármával fölugrott az asztaltól, hová az alispán, Sáskay s főkép a báró, hosszú békéltetés után végre a nagyobb részt ismét összegyűjté.

– Ne szóljunk a multakról – mondá az alispán végre, miután a rend helyre állott. – Megengedem, hogy az erzsébeti adókivetés a méltóságos gróf által terhesnek tartatott, de ő méltóságának s főkép általánosan tisztelt képviselőjének honszeretetök- s nagylelkűségöknél fogva, méltányolni fogják a körülményeket, melyek akkor ez adó kulcsát javaslák, s a jó ügy tekintetéből, melynek akkor e megyében máskép többséget szerezni nem lehetett, nem fogják rossz néven venni, hogy reá ez egy alkalommal nagyobb adót vetettünk, annyival inkább, mert bizony a szegény nemesség alig bírja a terheket, melyek egy idő óta reá nehezednek.

Miután Slacsanek ezen alázatos szavak által megengesztelődve nemeslelkűen kijelenté, hogy minden ez alkalommal mondott helytelen kijelentéseket rossznéven nem vesz; az alispán megköszönve a bárónak igen fínom tapintatra mutató figyelmeztetését, indítványt tett, hogy a Bántornyi ellen indítandó agitációnál inkább az emeltessék ki, hogy pártja a porciót, katonatartást, forspontot s útcsinálást akarja a nemességre vetni.

– Igazság – szólt az ügyvéd nevetve, – ha a nemességet kapacitálni nem lehet, csak diákul kell hozzá szólani, mint az egykori paraszt mondá: semmitől nem borzad inkább mintha diákul szólnak hozzá; a három szó, melyet ismer: conscriptio, portio és contributio, maga lázadást csinálhat köztök.

– Ne méltóztassék a dolgot tréfának venni – emlékezteté Krivér, – a névtől sok függ, példákból tudjuk, hogy sok dolog mely egy megyében megbukott, megváltoztatott névvel keresztülment s viszont.

– Igen s főkép tisztújításnál – szóla közbe a báró – matematikai igazság, hogy kinek kétszótagú neve van, félannyi kortessel választathatik meg, mint az, kinél négy szótagot kell kiáltani.

– Úgy tartom, eltérünk a tárgytól – emlékeztete Réty; – ha a tisztelt konferenciának úgy tetszik, Sáskay úr meg fogja jegyezni, hogy a nemesség leginkább aziránt leszen fölvilágosítandó, miként Bántornyi pártja nem annyira nemesi adót, mint valóságos contributiót s portiót akar behozni (általános helyeslés). És most menjünk tovább.

Sáskay, a Bántornyi megrontására tett indítványt följegyezvén, most minden erők koncentrációjának szükségéről kezde olvasni, s miután előadá, hogy minden centralizáció magában ugyan kártékony s veszélyes, tisztújításnál azonban, ha sikert akarunk, elkerülhetetlen: az egész megyében egy fő-, minden járásban egy alválasztmány kinevezését hozá indítványba, melyek egymás közt összeköttetésben levén, a választás célszerű elrendezésével megbízassanak.

Ez indítvány, mint Magyarországban minden, miáltal a hivatalok száma neveltetik, közhelyesléssel fogadtatott, s félórányi kissé lármás tanácskozás után a hivatalok be is töltettek, természetesen nagyrészben a jelenlevőkből és pedig, mi sokkal csodálatosabb, anélkül, hogy halálos gyűlölségek támadtak volna, öt vagy hat esetet kivéve, hol egyesek rossznéven vevék, hogy csak az alválasztmányok tagjainak s nem elnökeinek választattak. Réty kinyilatkoztatván, hogy a központi választmány elnökletét magára nem vállalhatja, mert mint kijelelt a választásra semmikép befolyni nem akar, minden jelenlevők egyhangú fölkiáltásával teins Slacsanek úr választatott e terhes, de szép hivatalra.

– Még egy alázatos indítványom van – szóla a választások végeztével báró Sóskuty; – minden szép és jó a világon az asszonyi nemtől veszi eredetét; az asszony azon teremtés, mely stb. stb., mely okoknál fogva azt indítványozom, hogy minden járásban egy pártfogó asszonyság választassék.

Általános helyeslés fogadá e lovagias indítványt, mi azonban nem zárta ki, hogy az még kilenc egymást követő szónok által különösen motiváltassék, s csak miután az asszonyi nem minden érdemei elsoroltattak, lehete tovább menni.

Ezekután Sáskay egyes intézkedésekre irányzá hallgatóinak figyelmét, melyeket azonban, miután a tisztújítások taktikájához tartoznak, s olvasóim nagy része által nemcsak ismertetnek, hanem néha alkalmaztattak is, röviden említeni elég leend. A főbbek közé tartozik, hogy azon két híd, melyen az egyik ellenséges járás nemessége a városba jön, tökéletesen kijavíttassék, de úgy, hogy azok szétszedetvén, a tisztújítás előtti napokban oly állapotban legyenek, hogy rajtok senki át ne mehessen. Ugyanez javasoltatott a tiszai hidasokra nézve is, mert valamint természetes, hogy az illető vámtulajdonosok, szeretett szomszédaik bátorságáról gondoskodva, a hidasokat s kompokat éppen most javíttatják ki, úgy azt sem veheti senki rossz néven, ha az ácsmester ennyi munka között a kijavítást éppen a tisztújítás utáni napon végezhetné el.

A második nagyobbszerű sakkvonás abban állt: hogy mindazon korcsmárosok s húsvágók, kiknél az ellenfél élelmeit venni fogja, lehető legrosszabb bor s megromlott hús kiszolgáltatására bírassanak, mi kevés megvesztegetés mellett annál könnyebbnek látszott, minél nehezebb lenne, minden tárgyismerők ítélete szerint, ugyane személyeket az ellenkezőre megvesztegetni. Ezen rendszabály kivitelét egészen Nyúzó főbíró úr vállalta magára, arra kötelezvén magát, hogy az említett egyedeket, kik nagyrészint nemtelenek, sőt zsidók, azon esetre, ha az ellenfél fenyegetései által terrorizálva jó bort mérni merészlenének, célszerű eszközökkel rendre fogja utasítani.

Jöttek ezután több kisebb, a tisztújítási stratégiához tartozó fogások, melyek egyenkint csekélyeknek látszanak, de együttvéve sokszor roppant hatást szülnek. Ilyen: hogy a főispánt fogadó küldöttségek többsége ezen pártból neveztessék ki; az ellenfél legtúlzóbb, s legostobább tagjai pedig azért csatoltassanak hozzá, hogy ő excja, ki három év óta a megyében nem volt, mindjárt a dolgok való állásáról tiszta fogalmat nyerjen. Célszerűnek látszott ezenkívül még az is, ha ő excja fáklyás zenével tiszteltetik meg, s az öreg Körmöczy tanácsosnak pedig, ki ő kegyelmességével barátsági, sőt mint sokan hiszik, oly viszonyban áll, melynek évenkinti kamatait szedné, azaz, ha a fiskális azokat rendesen behozná, macskazene rendeztetik, mi a kedélyek ingerültsége mellett, mely Bántornyi emberei közt Körmöczy ellen létezik, ki mindig a Rétyekhez szított, nehéz nem lehet. Ha ezekhez még ő excja titoknoka jól informáltatik, a terem jókor elfoglaltatik, és a főispán mellé néhány hű s jóhangú ember rendeltetik, a sikeren kétkedni nem lehet. Minek elősegítésére azonban kívánatos, hogy bizonyos, Sáskay által elsorolt, nagy befolyású kortesek vagy Bántornyi táborából elcsábíttassanak, vagy legalább árthatási szándékukban megakadályoztassanak; mire azonnal több jelenlevő ajánlkozott, kik e veszedelmes ellenek lekenyerezését egymásközt föloszták.

Csak egy vala még hátra, mi alkotmányos tekintetben talán kevésbé érdekes, de tisztújításoknál mindig a legnagyobb figyelemmel tárgyaltatik, t. i. a pénz. Mielőtt Sáskay a tisztújítási budgetet fölolvashatá, az egész társaságban különös nyugtalanság vala észrevehető. Egy táblabíró véletlenül órájára nézve elbámult, hogy már kilenc, s azonnal akart befogatni, mitől ő és mások, kik példáját követni akarák, csak nehezen tartóztathattak vissza. A báró fejét kezére támasztva főfájás ellen panaszkodott. Egy ügyvéd s a vastag Tüskey pedig úgy vélekedtek, hogy az kétségen kívül a szerfölötti forróságtól jő, s ezért a folyosóra mentek, míg egy ügyész, ki a sok munkában szinte elszédült, indítványba hozá, hogy a tanácskozás, melynek figyelemmel követésére a többség elégtelennek érzi magát, a jövő, talán mához egy hétre tartandó ülésre tétessék át.

Slacsanek tekintélye, Nyúzó káromkodásai, melyekhez Rétynek azon észrevétele, hogyha a tisztelt gyülekezet e fontos tárgyról ma nem rendelkezik, jobb minden tisztújítási tervekkel fölhagyni, miután a korteskedés megkezdését továbbra halasztani nem lehet; s főkép Sáskay, ki siralmas hangon rimánkodott, hogy csak hallgassák meg tervét, s látni fogják, hogy annak kiviteléhez pénz nem kell, végre ismét székeikre hozá vissza a társaságot és Sáskay tovább olvasá memoárját.

Azon igaztalan panaszok között, melyekkel Magyarország vádoltatik, egyik fő helyet foglal el a vesztegetés. Aki tisztújításainkban tettleges részt vett, tudja ugyan, hogy az esetek sokkal számosabbak, hol nemes társaink e vétekre nézve szenvedőleg, mint azok, hol cselekvőleg lépnek föl, sőt hogy minden tisztújítást megelőző tanácskozásokban mihelyt pénzbeli adakozásokra jön a szó, sok egyébként szép előadású szónok hallgatni szokott; azonban miután a föntemlített előítélet létezik, csak helyeselhetem, hogy Sáskay annak megmutatásával kezdé előadását, hogy a tisztújításra kívánt pénz semmiesetre sem a nemesség megvesztegetésére leszen fordítandó.

– Minden ország – így okoskodott Sáskay, – hol szabad választások léteznek, arról gondoskodott, hogy e fontos jog független, azaz oly egyedekre bízassék, kik anyagi szükségeken fölül állanak. Miután törvényeink erről nem gondoskodtak és számos, egészen vagyontalan nemest ruháztak föl választási képességgel, egyeseknek kell pótolni e hiányt s gondoskodni, hogy a választók, legalább míg nehéz foglalatosságukban eljárnak, minden szükségen fölül emeltessenek, mi természetesen csak úgy történhetik, ha addig, míg a korteskedés s maga a tisztújítás tart, étel, italról gondoskodva van, s néha egy pár forint adatik kárpótlásul azoknak, kik nemesi kötelességök teljesítése által munkát mulasztva kárt szenvednének. Hogy mindez nem megvesztegetési szándékból, hanem ép azért történik, hogy a választóknak teljes függetlensége biztosíttassék, világosan bizonyítja azon tapasztalás, hogy valahányszor ez intézkedés valamely párt által elmulasztatik, a választók nem követhetve szívök indulatát, az ellenfél jelöltjeinek szokták adni szavazatukat. S például a jelen esetekben nem gondoskodni bizonyos tanyákról, melyeken a jó elvek mellett becsoportozó nemesség tartásáról gondoskodva legyen, nem volna más, mint nemes társainkat arra kényszeríteni, hogy Bántornyi tanyáihoz menjenek; mi kétségkívül egyike lenne a legszörnyebb veszélyeknek, mik a megyét, sőt a hazát érhetik.

A báró s Tüskey itt nagyot sóhajtának; Karvaly bajszát pödörve mondá: – csak próbáljon valaki Bántornyi tanyájára menni! – s azután valamit a teremtésről kezde beszélni, mit azonban, mert alantabb hangon szólt, nem egészen értheténk.

– Célunk szent s dicső – folytatá Sáskay, – az eszközök, mert távol legyen tőlünk, hogy az ellenünk annyiszor használt elvet, miszerint a cél az eszközt szentesíti, kövessük – hasonlókép tiszták, sőt dícséretesek. S van-e, ki rossz néven vehetné, ha elvbarátainkat ebédre meghívjuk, vagy szűkölködő nemes társainkat pár forinttal segítjük? Semmi sincs, mi föltéteinktől visszatartóztathatna, tehát bátran előre!

E fölszólítás minden tisztviselő s azok által, kik, mint Pennaházy, nem nagy pénzáldozatokra érzék magokat lekötelezve, legnagyobb lelkesedéssel fogadtatott; a többiek, főkép a báró szomorúan fölsóhajta Sáskay szívrázó szavainál, s minden, mit ez utóbbi később az egyesületek ellentállhatlan hatalmáról beszélt, s mily roppant erő rejlik a szegény filléreiben, ha azok összeadatva, ahhoz értő emberek által egy bizonyos célra kezeltetnek, csak azon nyilatkozatra bíra néhányakat, hogy az idők rosszak, a rozsnak semmi ára, s hogy éppen a sok egyesületekben fekszik a baj stb.

– Az idők rosszak, az életnek ára nincs – igaz! mind igaz – szólt Sáskay, ki irományait letéve, ez ellenvetéséket olyanoknak tartá, melyeket felelet nélkül hagyni nem lehet, – de vajjon nem kell-e azért annál inkább arról gondoskodnunk, hogy az idő hibáin segítsünk, hogy ha nem is abszolút, legalább relatív jóságú biztos vevőkről gondoskodjunk? S én erre jobb módot nem ismerek, mint ha a megyének jó tisztviselői kart szerzünk. Az idők rosszak voltak az utósó három évben is, de a zsidók, kik az egész ország megrontásán dolgoznak, tekintettel voltak a törvényes magisztrátus iránt, s mennyire én tudom, a teins szolgabírák élete nem rothadott el vermeikben, úgy volt dohányunkkal, melyet mind mint prima klasszist adtunk el, a gyapjúval, gubiccsal, szóval mindennel; s e klasszikus közmondás: officium non fallit, ha passzivumra tesszük át, igaz marad s elmondhatni, hogy a tisztviselő nem csalatik meg, még a zsidó által sem.

Úgy látszik, Sáskaynak e szavai némi hatással valának, legalább az előbbi ellenvetések nem ismételtettek többé; midőn azonban a szónok előadá, hogy tekintettel a jelen körülményekre, tervének oly alapot állított föl, melyre semmi készpénz nem szükséges, egy majdnem „éljen”-hez hasonló „halljuk” következett s minden jelenlévők osztatlan figyelme bizonyítá, mennyi méltánylást találnak a mély belátású nemzetgazda nézetei még saját megyéjében is.

Sáskay terve, mely ha majd a szerző által egész kiterjedésben közöltetik, neki kétségen kívül dicsőséget fog szerezni, sokkal tudományosabb, semhogy e szerény elbeszélésben helyt találhatna. Csak rövid kivonatát közlöm tehát.

A bölcs férfiúnak nézete szerint minden tisztújításhoz három dolog szükséges: élelmiszerek, pénz, és mert hazánkban a többségnek több nagylelkűsége, mint tőkéi vannak, hitel. Az elvek, melyek szerint a Taksony megyei tisztújítás financiális része rendeztetik, következők:

1-ször. Mindenki csak pénzben írhatja alá a segedelmet, mellyel hozzá járulni akar.

2-szor. Minden élelmiszerek készpénzben és meghatározott áron vásároltatnak meg, de csak azoktól, kik pénzbeli segedelmeket írtak alá, s pedig azon arányban, melyben e segedelem nagyobb vagy kisebb vala.

3-szor. A szükséges pénzeket a megye Rotschildei fogják előlegezni, s pedig, mit Sáskay ügyes negociációinak köszönhetni, öt percentre, természet szerint váltó vagy szóbeli eljárás kikötése mellett. Minden százért, mely aláiratik, a bankárok hetvenötöt fognak fizetni, mi, amint tudva van, Spanyolország minden kölcsöneinél sokkal kedvezőbb. Az egyes kötelezvényre vagy váltóra mindig még két kezes írja nevét. A pénz visszafizetése csak egy év mulva kívántatik, a kölcsönző házak azonban készeknek nyilatkoztatják magokat a teins s nagyságos urak iránti tiszteletből, szokott prorogacionális percentek mellett, az ily hitelezések hosszabbítására is.

A terv, mint látszik, egészen a magyar nemesség geniuszához vala alkalmazva, mely valamint maga legszívesebben bízik a multban, úgy azokat, kik tőle valamit követelnek, a jövővel szokta megnyugtatni. Azonfölül, miután az aláírt pénz mások által vala előlegezendő, az pedig, ki azt aláírá, termésének egy részét önmaga által megszabandó áron készpénzben eladhatá – világos, hogy azon dicsőségen kívül, mely mindenkire háramlott, némelyiknek még az sem vala kellemetlen, hogy nagy fáradság nélkül és pedig öt percentre pénzhez juthat. A készség, mellyel minden jelenlévő nevét aláírá, legszebben bizonyítá a közhelybenhagyást, melyet Sáskay terve talált, és soha ember több joggal nem dörzsölheté kezét, mint Taksonynak boldog Law-ja, ki most megelégedett képpel járt körül a szobában, s örömtől sugárzó szemekkel nézé időről-időre az ívet, melyen az aláírók névsora mind hosszabbra nőtt.

A munka bevégeztetvén, a társaság elhagyá az asztalt, s mint az ülés előtt, ismét kis csoportokra oszlott. A báró, mi az igen közönséges, de azért nem kevésbbé kellemetes szokások közé tartozik, az egész ülést még egyszer elbeszélte, pótolva akkor tartott szónoklatait azokkal, melyeket, ha félbe nem szakaszták, még mondhatott volna. Sáskay és Karvaly, szokásuk szerint, nem ugyan egymással, de egymásnak beszéltek, s az utóbbi megjegyzé, hogy noha maga is nyolc p. frtot írt alá, meg nem foghatja, miként találhatott az oly általános helyeslésre, holott az egésznek alapja nem áll, és minden tisztújításhoz, eleség, pénz s hitelen kívül, még valami kell, az pedig: legény a gáton. Mire Sáskay megvetőleg vállat vonítva csak azt válaszolta, hogy ahol pénz s élelmiszerek vannak, oly legényeket, minőknek bizonyos úri emberek 1809-ben magokat mutatták, nem lesz nehéz találni. Karvaly bizonyos emberekről kezde beszélni, kik mióta közpénztárak kezelésétől eltiltattak, mert nagyon is jó gazdák módjára bántak vele, s kevesebbet adtak ki, mint bevettek, mindig új kasszák alkotásáról álmodoznak. S a két nagyérdemű férfiú kétségen kívül összevesz, ha a terem minden oldaláról e kedves szavak „itt van a leves” nem hangzanak föl, s ha a két vitatkozó, ismerve a szokást, miszerint Magyarországban ily alkalmaknál néha kevesebb szék, mint vendég található, nem sietnek helyeikre.

S most hagyjuk a társaságot kellemes helyzetében, s ha néhány olvasóim az ülés hosszas leírása után talán azt reménylik, hogy a vacsora részleteibe fogok ereszkedni, s a Taksony megyében divatozó főzésről némely tanulságos adatokat közlök: vigasztalják magokat azon meggyőződéssel, hogy miután a taksonyi nemesség életének nagyobb részét asztal mellett tölti, s pedig nemcsak tanácskozva, ezen tárgyak előadására többször leend alkalmam. Legyen elég ez egyszer elmondanom, hogy a nagyságos háziasszony, ki Slacsanek és a báró között férjének elnöki székét foglalta el, mind a szolgáló inasok többszöri megszidása, mind az ételek többszöri kínálása által, házi asszonyi tisztét fölségesen teljesíté, s hogy a vacsorát általánosan pompásnak s az ételeket számolhatlanoknak tartották, még azok is, kik, mint sokan a vacsora vége felé, minden tálat s palackot kétszeresen nem láttak magok előtt.