Jó névnél nincs fontosabb dolog a világon, legalább vannak, kik ezt hiszik, s azért olvasóim természetesnek fogják találni, ha most, midőn Taksony megye fővárosának nevet keresek, nem kis aggodalmak közt járok fel s alá szobámban. – – – Nevezzük Porvárnak, mi legalább nyári napokban a fogalmat tökéletesen kifejezi. Ha estve a csorda a városba visszahajtatik, a por egy jól készült várerősség minden kellékeinek megfelel, tökéletesen eltakarva az épületeket s visszaijesztve a bemenni akarókat. Ha olvasóim jobbat találnak, tudassák velem, s én csak akkor nem fognám követni tanácsukat, ha e könyv második kiadást nem érne, mire természetesen most gondolni sem akarok. Ha hazánkban annyian változtatják nevöket, s némely író hármat is el tudott használni, miért ne tehetné ugyanezt Taksony megye fővárosa is?
A régi görögök meredek sziklákra építkeztek. Az ázsiai vándornép, melytől mi származunk, a legtermékenyebb földet választá letelepedése helyéül, s hol dús mezőt s friss forrást lelt, ott szállt meg nyájaival. Ily szellemben jelöltetett ki egykor Porvár is város helyének. Miután az egykori sátorok helyén házak épültek, a zöld pázsit eltűnt ugyan s a friss patak is, mely csörgedezésével apáinkat talán idecsalta, azóta nagy pocsolyává öregbedett; azonban ki őszkor ablakán kinézve a jól megtrágyázott s kocsikkal felszántott utcákat nézte, nem tagadhatá, hogy Porvár Kanaán földén áll, s vannak hetek az évben, midőn a legkevésbbé otthonos porvári polgár is nehezen, vagy alig válhatik meg lakhelyétől. Két végetlen utcán kívül, mely a várost ellenkező irányban keresztülvágva a megyeháznál találkozik, Porvár házai csak sikátorok s közöcskék által választatnak el egymástól, melyeknek tömkelege közt annál nehezebben ismerhetni ki magát, minthogy minden gazda ugyanazon terv szerint építtette lakhelyét, s a megyeház s egy pár cseréppel födött úrilakot kivéve, a többi szalma és zsindely födelű épületek között alig vehetni észre különbséget. A város kellemeiről hallgatok. Említhetném a sétatért, mely pár év előtt a városon kívül aláírás útján készült, s melynek fái, talán mert közfelügyelet alatt álltak, ültetésök ideje óta nem nőttek; a szederfa-iskolát, hol József császár korából megmaradt három fa évről-évre várja az új sarjadékot, míg új szederültetvény helyett körében csak fejeskáposzta tenyészik; a kövezetről is szólhatnék, ha sáros napokban, mint most, e kövezet nem volna eltakarva, úgy hogy azt csak azok, kik kocsin jőnek, a zöttyenésekből veszik észre. Szóval, igen sokat említhetnék, de fontosabb dolgaim lévén, egyenesen a megyeházába s pedig a főispánhoz megyek olvasóimmal.
Az előszoba, mint a civilizált világban minden előszobák, mert ezek bizonyos emberekre különös vonzó erővel bírnak, telve van várakozókkal. Minden párt, minden véleményfelekezet itt találhatja képviselőit, kik mint katonanemzethez illik, kardosan várják a pillanatot, hol legmélyebben tisztelt főispánuknak legalázatosabb hódoló tiszteletöket tehessék. Réty, Bántornyi, b. Sóskuty, Slacsanek, a tisztviselők hosszú sora, a táblabírák egész tömege megjelent elnökénél, hogy magát a tisztújítás előestéjén még egyszer ajánlja, vagy az elnököt igénytelen tanácsaival segítse. Például: hogy A. esküdt a monarchia föl- forgatásán töri fejét, s hogy az állam biztosítására elkerülhetlenül szükséges B.-t tenni helyébe; hogyha D. tiszteletbeli jegyzőnek nem neveztetik, a megyei jegyzőkönyvet folytatni nem lehet; s hogy a vallásos szabadság veszélyben forog, ha a megye pennája, melyet évek óta reformált főjegyző kezelt, más vallás hatalmába kerül, vagy ellenkezőleg: hogy mert a megye pecséte úgy is protestánsra bízatott, a tollat ugyanazon hitfelekezetű egyedre bízni nem más, mint a katolicizmus megsemmisítése. S valahányszor a tanácsadók egyike kijön s a főispánnal tartott beszélgetését – kétszer annyi időt fordítva az elmondottak egyszeri ismétlésére, mint mit benn töltött – párthívéinek elmondja, nagy öröm támad a hallgatók között, mert a főispán velök mindenben tökéletesen egyetért.
Gyertyagyujtáskor a tisztelgők nagy csoportja elszéledt, egy része a tanyákra, másik a kaszinóba sietve, melynek tagjai ez estvére policialis tekintetekből fáklyászene helyett mécsek melletti zenét rendeztek főispánuknak. Ő maga fáradtan annyi nyájasság után, titoknokával fel s alá jár szobájában.
A taksonyi főispán – miután nem megyéjében lakom s általa semmi hivatalra nem fogok kijelöltetni, olvasóim nem vehetik ítéletemet azon sztereotíp dicséretek egyikének, melyek széles e világon minden főispánról, legalább beiktatása alkalmával elmondatnak – jeles ember vala minden tekintetben. Nemzetünk vas-korszakában a magasállású férfiaknak nagy jellemre s erős szívre vala szükségök, mely megacélozva csapások által, ellentálljon vagy széttörjön, de ne engedjen soha. Századunkban, hol minden, mi magasabban áll, csak papirossal – azzal, melyre újságok s azzal, melyre bankjegyek íratnak – támadtatik meg, elég ha a szív kissé megkeményedett, elég ha a római „nil admirari”-t nemcsak jóra, de mi nehezebb, az alávalóságra nézve is megtanulja; s e tulajdonokat a taksonyi főispántól el nem tagadhatja senki.
Ha mindenekelőtt külsejére tekintünk – mi, mint tudva van, a népre s asszonyokra leginkább hat, mert mindketten sokszor változtatván szeretetök tárgyait, nem lehetnek tekintettel oly tulajdonokra, miknek megismerésére sok idő kell – legnagyobb ellensége meg fogja vallani, hogy szebben pödört fekete bajuszt alig találhatni, mint melyet ő excellenciája viselt. A haj is igen ékesen göndörítve környezi síma homlokát, s szája körül nem szűnő mosoly játszik – attól, melyet bölcsek ajkai körül látunk, csak annyiban különböző, hogy benne keserűséget nem vehetni észre; valóságos titkos tanácsos mosolyoghat csak így. Mit mondjak ruházatáról? Mert miután más regényírók személyeik köntöseit leírásuk egyik főtárgyának tartják, nekem sem szabad hátramaradnom. A világ egészen másként mutatkozik, ha azt télben mezítláb, mintha jó bundában nézzük; a hölgy szívesebben borul keblünkre, ha szép atilla, mintha szűr takarja; e nagy különbséget mi regényírók sem ignorálhatjuk. Az arcon kívül, melyet már leírtam, s melynek kifejezése magas helyzetű egyedeknél főkép ily alkalommal szinte a ruházathoz tartozik, gróf Marosvölgyi öltözete egyszerű, de ízléses. Zöld atilla agát gombokkal, bársonymellény, fekete nyakravaló s hasonló színű nadrág, hozzá fénymázos fekete csizma – oly fényes, hogy magadat benne láthattad, – ez jóformán minden, mit a főispán öltözetéről aznap mondhatunk. A tökélyről, mellyel e ruhadarabok egytől-egyig készíttettek, olvasóim, hacsak Bécsben nem készíttetik magok is ruháikat, alig bírnak tiszta fogalommal. A főispán belsejéről, az egyen kívül, hogy belső titkos tanácsos, nehéz bővebben s igazságosan szólanom. A természet, midőn két fület s csak egy szájt adott nemünknek, kétségkívül arra figyelmeztetett, hogy inkább hallgassuk, mit mások mondanak, minthogy saját érzelmeinket mondjuk ki, s a gróf a természet ezen intését inkább követé, semhogy belső érzelmeiről sokat mondhatnánk. Valószínű, hogy miként külseje, úgy a lélek is egészen azon helyre illett, melyre a végzet által állíttatott. A bécsi rendőrség mindenkinek, ki e városba jő, karaktere után kérdezősködik, értve ez alatt a címet vagy hivatalt, melyet visel. A kérdés ezen módjában nagy értelem fekszik. A jellem majdnem minden embernél később-előbb helyzetéhez alkalmazkodik. Hatalmunkban áll bizonyos címet el nem fogadni, de ha egy ideig viseltük, majdnem mindíg azzá leszünk, mi címünkhöz illik, s én meg vagyok győződve, hogyha az emberek belsejébe láthatnánk, ott erre nézve is a polgári állás szerint ugyanazon hasonlóságokat fognánk találni, melyek az orvosok, lelkészek s bizonyos mesteremberek külsejében észrevehetők. Legalább mi Marosvölgyi grófot illeti, benne az utolsó ítéletnél is azonnal mindenki ráismerne a nagy úrra, s legfeljebb aziránt maradhatnának fel kételyei, magyar nagy úrral van-e dolga, mert hisz az utolsó ítéletnél ruha nélkül jelenünk meg.
– S ön azt hiszi – szólt a főispán a kandallóhoz ülve, – hogy holnap minden jól fog menni?
– Azoknak kivételével, kik talán megveretnek, közkívánat szerint – válaszolt a titoknok. – Réty többsége világos. Bántornyi, ki úgy is csak testvére kedveért lépett föl, nem bánja, ha átesik; pártja egy pár kisebb hivatallal elégíttetik ki. A másodalispán jó, becsületes ember, önként lemond hivataláról s helyébe Krivért mind a két fél akarja. Az egész nem érdemes, hogy excellenciád csak egy percig aggódjék.
– Csak kicsapongások ne történjenek.
– A városban két század gyalogság van, a vasasok holnap reggel jőnek, és –
– De ön tudja, hogy ily eszközökhöz nyúlni nem akarok. A világ mindíg rossz néven veszi, azt mondják, hogy oly választás, melynél katonai erő használtatott, a szabadság képét nem hordja magán.
– Sőt ellenkezőleg – viszonzá a titoknok mosolyogva – nem hiszi excellenciád, mennyire vágyódik itt mindenki a katonaság után. Bántornyi s Réty talán tízszer kérdék, megtétettek-e a nyugalom fenntartására szükséges rendelkezések? S midőn hallák hadi készületeinket, csakhogy nyakamba nem borultak. Taksony-megyében már excellenciád előttöse alatt megszokták a katonaságot, s vannak, kik szabad választást alig tudnak szuronyok nélkül képzelni. Ha a szabadságot kedvök szerint festhetnék, talán egy bakancsos s egy vasas közé állítanák az istenasszonyt.
– Ne enyelegjen ön.
– Mit tehetek róla, ha mind e baj között néha nem nyomhatom el jó kedvemet. Excellenciád e nagy mozgalomban, mely körülöttünk zajog, csak az egészet látja: a nagy lármát s rendetlenséget, az általános romlottságot, s ez szomorú; de mi kisebb emberek, kik a részletekre, a pártok belsejébe nézhetünk, miként tartsuk meg komolyságunkat? Nem nevetséges-e, ha eszembe jut, hogy a pártok, melyek most a megyét kétfelé osztják, ezelőtt öt-hat évvel azon kérdésnél támadtak: csak sárga vagy fekete és sárga zsinórok varrassanak-e a hajdúk egyenruháira? s hogy azóta a sárgák s feketék nevezete annyi gyűlölséggel említtetik az ellenpárt által, mintha hazaárulás köttetnék e nevekhez. Ha excellenciád a tanyákon volna, fogadom, maga is nevetne. Az egyikben Réty honszeretete emeltetik egekig, mert az utolsó gyűlésen a húst kilenc krajcárra szállíttatta le; míg a szomszéd kocsmában a megye minden nemes mészárosai a haza javát csak Bántornyitól reménylik, ki oly buzgón vítt a tíz krajcár mellett; s mikor a kávéház mellett elmentem, egy vezető épp azt vitatá, hogy Veszősyt főbírónak választani nem lehet, mert soha a pagátot elfogni nem tudja. Excellenciád nem is képzelheti mindazon tréfás dolgokat, mik körülte történnek. Éppen most volt Slacsanek nálam, keserűen panaszkodva, hogy két legjobb kortese elraboltatott.
– Elraboltatott?
– Igen – viszonzá a titoknok nevetve – elraboltatott; azaz minden sértés s baj nélkül, de mégis a Rétyek nagy kárára. Az egyik erdőkerülő a püspöki uradalomban, talán emlékszik reá excellenciád az utolsó tisztújításról? Óriási ereje, mellyel egy egész tisztikart vállain elvisel, hangja, mely a harlemi orgonával versenyezhet, s főkép tántoríthatlan hűsége, ha valamely párthoz szegődött: a kortesség gyöngyévé teszik őt; azonkívül befolyása helyzeténél fogva roppant, mert a püspöki uradalmak több nemes község között terülvén el, mint erdőkerülő majd egy, majd más tilalomtörést elnézhet, s naponkint barátokat szerezhet magának. S most ez ember testestől-lelkestől Rétyhez szegődött, s mit tesznek a sárgák? Ötszáz forintot ígérnek egy más erdőkerülőnek, ki barátja. Ez hozzámegy, sokat panaszkodik a sárgák ellen, mondja, hogy míg egy csepp vére marad, nem fogja tűrni, hogy közülök csak egy váljék szolgabíróvá. Zsoltáry, ha nem csalódom így hívják, nagyokat káromkodik örömében; s midőn hallja, hogy másnap barátjánál egy hordó bor mellett a tisztújítás fölött kis barátságos beszélgetés lesz, odaígérkezik. Másnap elmegy s a társaság által, mely titkos sárgákból áll, lerészegítve, kocsira tétetik, s most velök járja be a megyét, nem is véve észre, miként Bántornyi zászlója lobog feje fölött s faluról-falura csak azért cepeltetik, hogy az a hiedelem támadjon, mintha ő Rétyt elhagyta volna. Egy hete, hogy e tréfa tart, Zsoltáry mindíg részeg s folyvást azt vélve, hogy a feketékkel jár, szörnyű éljeneket ordít. A feketék többször erőszakkal vissza akarák foglalni, de veszteséggel visszaverettek, s három nemes község, mely mindíg az erdőkerülővel szavaz, vagy Bántornyihoz szegődött, vagy vezér nélkül nem tudja, mit tegyen. A másik rablás a pálinkási jegyzőn követtetett el, kit négyszáz forintért egy zsidótársaság vállalt magára, mely vele szüntelen játszik s valahányszor a szerencsétlen visszaemlékezve a tisztújításra, menni akar, őt nyerni hagyja vagy veszteni, amint éppen szükségesnek találja, úgy hogy a szerencsétlen még most sem került ki kezeik közül s holléte sem tudatik.
A főispán nevetett. – És Tengelyivel, a réti jegyzővel szólt ön?
– Mindjárt itt lesz, kegyelmes uram. Excellenciád nem képzelheti, mennyit bajlódik e szegény ember. Soha becsületesebb lelkesedést, soha több erényességet nem láttam. A jámbor hatvanhoz közelg s még sem látta át, hogy a falusi jegyzőség nem azon helyzet, melyben a világot reformálhatjuk.
– Unalmas lesz – szólt a főispán székén nyújtózkodva – de ki tehet róla, ha mint mondja, nagy befolyása van.
– Nagyobb, kegyelmes uram, mint falusi jegyzőnek valaha volt. Vándory, ki mint excellenciád tudja, az egész vidék kálvinista papjai által orákulumnak tartatik, mindent tesz, mit ő akar; maga tanult ember, ki valaha ügyvéd is volt, s most a félnemességnek kérelmek irásával, törvényes tanácsokkal, s száz más módon ingyen szolgál. Ez oka, miért már excellenciád előttöse őt tiszteletbeli esküdtnek nevezte ki, s Réty vele sok ideig szoros barátságban élt –
– Tudom, tudom, demagóg! Rég hallottam felőle.
– Talán nem annyira, mint excellenciád gondolja – monda a titoknok, ki egyáltalában azon emberek közé tartozott, kik szegénység által bizonyos helyzet elfogadására kényszerítve, állásuknak nem hozzák áldozatul elveiket; szegény elfogott bajnokok az ellenség táborában, kiket arra kényszerítenek, hogy az erősségeken, melyek barátaik ellen emeltetnek, dolgozzanak, de kiknek rokonszenve azokkal van, kik ellen használtatnak. – Tengelyi nem tartozik azok közé, kiket közönségesen e névvel nevezni szoktunk. Az elvek, melyeket demagógok személyes célokra eszközül használnak, neki célok, melyekért éltét áldozná föl. Valamint ruhájának szabásában huszonöt évvel hátra, úgy gondolataival félszázaddal előre van.
– Annál nagyobb baj neki – szólt a gróf mosolyogva, – ha fél századdal előre van, nem hiszem, hogy élni fog, mikorra a többség utólérheti. Mindenesetre szólni fogok vele. Az emberek e neme legveszedelmesebb.
– Nem hiszem kegyelmes uram! Mély meggyőződésű emberek többnyire elkülönözve állnak, s nem könnyen gyüjthetnek pártot magok körül, mely által veszélyesekké válhatnának. Hatalmas csak az lesz, ki az eltérő érdekek s vélemények közt föl tudja találni a középutat; s excellenciád látni fogja, ez nem Tengelyi szerepe. Meggyőződésében hajthatlan, kérlelhetlen a következtetésekben, melyeket belőle von; sokan talán érezhetik szavai igazságát, megvallani ezt kevesen fogják. Kik vezércsillagul a szoros logikát tűzék ki magoknak, azokat a sokaság ritkán követi.
– Hisz ön egészen lelkesedve szól jegyzőjéről – mondá a főispán, ki titoknoka ügyességének sokkal több hasznát véve, semhogy szabad elveit, főkép így à la camera, nem tűrte volna, – majd meglássuk. A jegyző feleséges, gyermekes ember, hozzá szegény. Krivér minden körülményeit elmondá, talán lesz mód, mely által más útra vezethetjük. Siéyès ugyan, ki ön előtt nagy tekintély, egy helyen azt mondja: kortársaink tudatlanságát fölvilágosíthatjuk, előítéleteiket legyőzhetjük, de hatvan éves ész tévedései ellen nincs gyógyszer. Azonban ki tudja, talán Tengelyi még csak ötvenkilenc.
– Nagyon csalódnám, ha excellenciádnak igaza volna – szólt a titoknok nyugodtan.
– És csalódni fog még sokszor életében – mondá a főispán felkelve székéről, – ha terembe jő s asszonyokat lát, kiknek arcai a többieknél pirosabbak, legyen meggyőződve, éppen ezek festik magokat; és száz eset között egyszer sem fog csalatkozni, ha e rendkívüli pirosságból azt következteti, hogy ők pongyolában még halványabbak a többieknél. Nem rossz néha ezen elv szerint ítélni a politikai jellemekről is. De úgy tetszik, hallok valakit – kérem önt nézzen ki, s ha Tengelyi, – hagyjon magunkra.
A titoknok kiment, s kevés perccel utána, mélyen meghajtva magát, Tengelyi lépett a főispánhoz, ki őt szokott nyájassággal fogadva, ismét a kandallóhoz állt, hová a jegyző követé.
– Megbocsát – szólt a főispán, – hogy miután a megye többi tisztviselőivel hozzám nem akart jőni, én kéretém.
Tengelyi, ki valahányszor magasabban állókkal érintkezett, minél kevesebbé hajlott meg felsőbbségök előtt, annál inkább érzé a távolságot, hideg formasággal felelé, hogy ő excellenciája mindíg parancsolhat vele, s egyébiránt inkább ismeri helyzetét, semhogy falusi jegyző létére, midőn a főispánnak annyian alkalmatlankodnak, azoktól, kik arra inkább jogosítvák, csak egy pillanatot raboljon el.
– Ön csalódik bennem, ha azt hiszi, hogy az embert külső helyzetétől elválasztani nem tudom, s önt kollegáival egy sorba teszem.
– S excellenciád csalódik, ha gondolja, hogy ezt rossz néven venném. Ami belső becsünket illeti, vannak esetek, midőn az a külső helyzettől független marad, s nagy szíveket, fellengző gondolatokat találni némelykor a paraszt gubája alatt is; de másokra nézve mindenki annyit ér, mennyit hasznukra tehet. Nem az akarat, az erő az, mi bennünk becsültetik, s ha falusi jegyző, mint én, magát talán néha valamivel többre becsülheti, mint társai, igen hibázik, ha mástól hasonlót kíván. Egyébiránt – tevé hozzá, mintegy megbánva a mondottakat – mit parancsol excellenciád velem?
– Ezelőtt néhány évvel, midőn ön a Rétyekkel még barátságosabb lábon állt, többször találkoztunk. – Tengelyi homloka a Réty név említésénél redőkbe vonult. – Engedelmet – szólt a főispán, észrevéve fölgerjedését, – ha oly időkre s viszonyokra emlékeztetém, melyek önnek talán kellemetlenek.
– Sőt igen megtisztelve érzem magamat, hogy excellenciád szegény személyemre vissza méltóztatik emlékezni, noha fájdalom, alig bírok annyi befolyással, hogy e kegyességet kellőleg meghálálhassam.
Tengelyi szavaiban s főkép a hangban, mellyel azokat mondá, több keserűség vala, mint hogy az a főispán figyelmét kikerülheté. – A dolog, melyet öntől kívánni, vagy inkább kérni fogok, nem tartozik azok közé, melyekhez befolyása szükséges. E részben minden öntől függ, egy kis bizalom s barátság irántam, kevés jó akarat s örökre lekötelezhet.
Tengelyi azok közé tartozott, kik szomorú tapasztalások iskolájában nevelve, az élet sötét oldalait annyira ismerik, hogy létünk világosabb részeiben nem hisznek többé; s bámulni nem lehet, ha főkép azoktól, kik nála magasabb társadalmi lépcsőn álltak, mindig csalatva, csak bizalmatlansággal fogadá a főispán szavait, melyek nézete szerint talán bevezetésül szolgáltak, hogy őt valami aljas vagy önző cél eszközének csábítsa; s azért szárazon csak azt felelé:
– Ha, mi tőlem kívántatik, elveimmel megfér, excellenciád bátran számolhat reám.
– Ne féljen ön, inkább ismerem s becsülöm, semhogy tőlem más kívánatot föltehetne. A kevés óra, melyet együtt tölténk, mindaz, mit önről hallok, meggyőztek, hogy ön azon egyediségek közé tartozik, kik a körülményekkel tranzigálni nem tudnak, s ha alkalmuk nem adatott, hogy a reájok bízott talentumot nemes célokra használhassák, inkább elássák azt, mint hogy uzsorára kiadják olyanoknak, kik vele visszaélnének. Kérésem be fogja bizonyítani, mennyire méltánylom elveit.
Tengelyi, kinek e szavak jól estek, mert bármit mondunk, kevés van, ki ócsárlásnál, senki ki dicséretnél, főkép melyet érdemel, közönyös maradhatna, meghajtá magát, s a főispán kis szünet után folytatá.
– Ön, mint értesítve vagyok, tökéletesen ismeri a megyének állását; helyzeténél fogva, mely által a nép alsó osztályaival is érintkezésbe jön, számos dolgokat tapasztalhat, mik a főispán tudomására nem jönnek, szóljon velem nyiltan, mint olyannal, ki minden jó tanácsot valóságos jótéteményként fogad el.
A főispán szavai nyájasak voltak s oly hangon mondva, hogy ha más helyről jönnek, Tengelyi egész bizodalmát megnyerték volna; itt a jegyző hallgatott.
– Ne vegye kíváncsiságnak ön! – folytatá a gróf szünet után. – Holnap tisztújításunk van, a megyének állása három évre határoztatik el, s ha a körülményeket tökéletesen ismerem, befolyásom talán a megye javára lehet.
Tengelyi, kivel a főispán először életében szólt ily hangon, már felnyitá ajkait, hogy előtte egész szívét kitárja, de eszébe jutott, hányszor hallá, hogy a gróf négyszem között a legérzékenyebb hangon a legszabadabb elvek mellett nyilatkozik, csak hogy céljait keresztül vigye, vagy valaminek, mit tudni akar, ismeretéhez jusson; s a jegyző csak azt válaszolá, hogy miután ő maga a pártok mozgalmain kívül áll, ő excellenciájának taktikájok iránt semmi felvilágosításokat nem adhat.
A hízelgés, ha felsőbbektől alsóbbak irányában használtatik, sokkal erősebb fegyver, mint az ellenkező esetben, s Marosvölgyi, ki Taksony megyében eddig nem szokott ennyi ellentálláshoz, kettőzött nyájassággal folytatá beszélgetését. – Ön félreérti célomat, híggye el, ami a pártok állását illeti, többet hallottam, mint nekem, ki pártoskodásba elegyedni nem akarok, szükséges. De nincs-e a pártokon kívül semmi e megyében, nem kell-e ismérnem a népnek állapotját? nem kell-e tudnom, miként sáfárkodtak az eddigi tisztviselők? s azoktól, kiket helyökbe tenni kívánnak, mit várhatnak azon osztályok, melyeket magam körül képviselve nem látok? – Tengelyi szemei ragyogni kezdének, a főispán látá, hogy a jámbort azon térre vezette, melyen érzelmeinek nem parancsolhat. – Igen, Tengelyi uram, ez az, mit öntől tudni akarok, szóljon nyíltan előttem.
– A nép helyzetét kívánja tudni excellenciád? – szólt mély sóhajjal Tengelyi, – oh ki bírná azt lefesteni méltó ecsettel! Midőn a megyébe jött, nem nézett-e ki excellenciád ablakán, ha kocsija valamely falun keresztül ment? S mit látott? Rongyos födelű kunyhókat, a földeket félig parlagon, az embereket szomorúan körüljárva az utcákon vagy künn marhájok után. Ipart s gyarapodást, azon derült vígságot, mely a nép életét már országokban jellemzi, sehol. Kegyelmes uram, az ország, hol boldog nép lakik, nem ilyen.
– Engedjen meg Tengelyi úr, de úgy hiszem, e szavakban kis túlzás van. A magyar nép nem oly szerencsétlen, mint ön festi. Nem ismerek büszkébbet, férfiasabbat. A magyar paraszt talán a legszerencsésebb, kit eddig láttam.
– Ne ámíttassa magát külső szín által kegyelmes uram! A magyar paraszt emelt fővel jár körül a világon. Ha e népet látom, melynek nyakát annyi század szolgasága nem hajtá meg, néha én is büszkének érzem magamat. Úgy látszik, mintha a nép, mely ennyi elnyomás után még emelt fővel jár, Isten által nem is teremtetett volna másra, mint hogy szabad legyen, de ki e népet szerencsésnek hiszi, nem ismeri helyzetét. Nem látjuk rongyokban, igen, mert soha ruházva nem volt s gyolcs ingén s gatyáján kívül mást nem szerzett magának, de téli napokban kevesebbet fázik-e? Nem panaszkodik, mert tudja századok óta, hogy szavának hatása nincsen, de azért kevesebbet érzi-e a terheket, melyek vállait nyomják? kevesebb fájdalommal válik-e meg fiától, ha az a katonaság soraiba állíttatik, míg nemes szomszédának gyermeke csak agaraival gyakorolja bátorságát jobbágya vetésein?
– Ön a nép között él – szólt a főispán nyugodtan, – de higgye el, e részben mégis csalódik. Magyar parasztokat ismerek, kik a világ akármely földmívelő osztályával a jólétre nézve kiállják az összehasonlítást.
– Igen, de hát ezen egyeseken kívül nem lakik-e senki e hazában, nem laknak-e a magyar parasztokon kívül mások is országunk határai között, kik nem kevésbbé hontársaink, kik nem kevésbbé igényelhetik figyelmünket? Nézzen excellenciád e megye orosz népségére. Rongyosan, éhségtől beesett halvány arcokkal látjuk e szerencsétleneket harminc faluban, s mi történt eddig e faj jobbléteért s fölvilágosításáért? Mi történt, hogy e népet nemzetünkhöz kössük, hogy belőlök magyarokat, hogy belőlök e hon hív polgárait neveljük?
– Önnek igaza lehet s a nemzet talán nemsokára át fogja látni való érdekeit – mondá a főispán –, de mit tehet megváltoztatására a megyei tisztikar? mit tehetek én?
– Sokat, igen sokat kegyelmes uram! – mondá a jegyző lelkesedve. – A nemesség megyei rendszerével sáncokat épített maga körül, melyek mögött kiváltságait századokon keresztül védelmezni tudta a törvények ellen is. De ha már ez állapotot változtatni nem akarjuk, e sáncok mögé miért nem vesszük be a népet is? Azon szerkezet, mely elég erős, hogy nekünk szabadságunkat megtartsa, oly gyenge volna, hogy vele, ha akarjuk, a népet elnyomástól sem őrizhetnők meg? A tisztviselőknek befolyása hazánkban óriási. Nézze excellenciád Veszősy járását s hasonlítsa össze a többiekkel. Ott a lealacsonyító botbüntetés megszűnt, a kisebb gonosztévők számára egészséges fogház építtetett, a gyermekek iskolába küldetnek, a közmunka, mert rendezettebb, könnyebben viseltetik el, s mindez egy ember befolyása által, mindez, mert Veszősy átlátá, hogy oly országban, hol a nép a törvények által eléggé pártolva nincs, a tisztviselő hivatásának meg nem felelhet, ha hivatalos kötelességein kívül emberi kötelességeit nem teljesíti. Oh vegye kegyelmes uram pártolása alá e szegény népet, használja befolyását arra, hogy e megyében oly tisztviselők választassanak, kik nagy hivatásukat megértik, s nevét áldás fogja követni, minőt soha főispán nem szerzett magának e hazában.
Marosvölgyi nem tartozott azok közé, kiket néhány magas elvek hangoztatása által megnyerni könnyű. Bizonyos magasságról tekintve, az emberek, nemcsak anyagi, hanem szellemi szempontból is, mind oly kicsinyeknek látszanak, s ritka, ki ily helyzetben elég önbecsülést érez keblében, hogy az egész emberi nemre általános megvetés nélkül tekintsen. De volt a jegyző szavaiban valami oly meleg, oly meggyőző, mi a hallgatót akaratlanul meghatá. Midőn Tengelyi kitárva keblét, azt, mi lelkének annyi éveken át fájt, egyszerű szavakban elmondá: a főispán nem érzett erőt kétkedésre, s a sóhaj nem vala színlett, mellyel mondá: – Volna bár igaza, s függne tőlem, hogy a népnek az lehetnék, mi lenni akarok.
Tengelyi észrevevé a hatást, melyet szavai a főispánra tettek, s még inkább lelkesülve folytatá. – S nem függ-e hát excellenciádtól? A megye mostani tisztviselői között is vannak becsületes emberek. Nem szükség, hogy megnevezzem, a kegyelmes úr ismeri őket épp úgy, mint Réty, Krivér, Nyúzó s annyi másnak alávalósága titok nem lehet előtte. Tüntesse ki azokat, lépjen föl nyiltan emezek ellen, keresse fel azon embereket, kik mint Édesy, szolgálattól elkedvetlenedve visszavonultak, vagy azt szerénységből nem keresék. Higgye el excellenciád, megyéje gazdag szép jellemű férfiakban, s Taksonyt boldog nép fogja lakni kormánya alatt.
– Igen, barátom! ha helyzetemben azt tehetném, mire szívem int, ha az, kinek kezében legtöbb fonal egyesül, melyen a közdolgokat látszólag vezetheti, nem volna épp ezáltal inkább le is kötve másoknál. Nem csak a művész, de az is, ki a gyakorlati életre fordítja munkásságát, sokszor kénytelen lemondani legszebb eszméjéről, mert az anyag, mellyel dolgozik, nem alkalmas eszményének valósítására.
– De vajon a művész azért nem fárad-e legalább eszményének valósításán, nem áll-e ott sokszor évekig márvány sziklája előtt, izzadó homlokkal dolgozva kemény anyagán, míg gondolatát legalább megközelítheté? s nem ez-e feladatunk a gyakorlati életben, a politika terén is, hol ideáljait talán senki sem érte még utól, de hol a haladásnak még a lehetősége is megszűnt, ha senki vágyaival a létező viszonyokon túlmenni nem mer, ha senki oly célokat nem tűz ki magának, melyeknek elérése majdnem lehetlennek látszik? S e vágy, melyet excellenciád kimonda, nem tartozik azok közé, melyeknek kielégítése lehetetlen. Mondja ki tisztán akaratát, s a követők nem fognak hiányzani. Nem a honszeretet, hanem kitüntetési vágy, félelem, az engedelmesség megszokása teszi, hogy egész seregek egy hősként küzdenek. A polgári pályán a legnemesebb dolgok néha szinte olyanok által eszközöltetnek, kik személyes, sokszor aljas célok után törekszenek. A hatalom legboldogítóbb része éppen az, hogy aljas indulatokat is nemes célokra használhat, s azon szolgai lelkekből, kik minden felsőbbségnek hízelegnek, a közjó eszközeit csinálhatja. Ha Néró Antoninként célul a birodalom boldogítását tűzi ki, azok között, kik aljas örömeinek eszközei voltak, nem találtattak volna-e akárhányan, kiket most a legerényesebb férfiak között említenénk? Higgye el kegyelmes uram, a hatalomnak sohasem hiányzanak követői, legkevésbé akkor, ha nemes célokat tűz ki magának.
– Ön megfeledkezik helyzetemről; Réty, Krivér azon emberek, kiknek hivatalban maradását ön legkárosabbnak tartja, – magam más nézetben vagyok – tevé hozzá a gróf, ki magát soha annyira elragadtatni nem engedé, hogy állásáról megfeledkeznék, – éppen azok, kik e megyében politikai nézeteimnek istápjai; el lehet-e hagynom őket?
– Kegyelmes uram, sokkal inkább ragaszkodom saját meggyőződésemhez, semhogy azt, mit mások eszméik létesítéseért tesznek, nem méltánylanám; de a buzgóság, mellyel meggyőződésünknek minmagunkat föláldozzuk, terjedhet-e annyira, hogy annak mások szerencséjét, jólétét, biztosságát föláldozzuk, főkép ha azok politikai küzdelmeinkben részt nem vehetnek, ha iránta egészen közönyösek? Jól tudom, azon véleményszínezet, mely rokonszenvemet bírja, nem cselekszik máskép, de az, mi rossz, jobbá válik-e, ha többek által követtetik el? A népnek mi köze politikai küzdelmeinkhez? Kizártuk minden befolyástól, meg szabad-e őt fosztanunk azon nyugalomtól is, melyre, ha már kiskorúnak nyilvánítottuk, igénye van? Ha már minden jogokat meg kelle tagadnunk tőle, meg kell-e tagadni tőle az igazságot is, midőn annak kiszolgáltatását olyanokra bízzuk, kik politikai küzdelmeinkben mellettünk állnak, de kiknek aljasságáról magunk is meg vagyunk győződve. Kegyelmes uram! a nép nem vesz részt politikai életünkben, minek szenvedjen győzelmeink miatt?
Marosvölgyi egy ideig hallgatott. – Híggye el ön – szólt végre érzékenyebb hangon, mint minőn őt évek óta valaki szólni hallá, – én mélyen tisztelem az érzeményeket, melyeket kimondott. Ha helyzetemben volna, látná, hogy vannak dolgok, nemesek, szépek, de melyeknek létesítései egy ember erejét felülmulják. Ha van befolyásom a megyében, az csak azon kis népszerűségemnek köszönhető, melyet hivataloskodásom által szereztem; s ha ma követem tanácsát, e népszerűségnek holnapig vége van.
– A népszerűségnek. Igen kegyelmes uram, minden társaságnak meg van népszerűsége is, a zsiványbandától Rómáig; hol emberek valami cél körül egyesülnek, ki e célt tetteivel előmozdítja, ki az elfogadott elvek mellett leghangosabban nyilatkozik s küzd, elismerést talál társai között, tapsra, koszorúkra, diadalokra számolhat. De hát e nemességen kívül, mely gyűléstermeinket tölti, nem lakik-e senki e határok között? Az éljenek felett nincs-e semmi, mi után nemes szívnek vágyódnia lehetne? És a nép! Azon milliók, melyek hallgatva körültünk állnak, e roppant sokaság, mely jótévőinek most csak csendes fohászokban hálálhatja meg fáradalmait, de mely, ha napja eljövend, hangosabban kiáltandja bajnokainak nevét, mint Magyarország egész kortesserege együttvéve – nem érdemli-e, hogy érte fáradjunk?
Itt a szólót távol éljen szakítá félbe.
– Kegyelmes uram, az éji zene közelg, én megyek; excellenciádat tisztelgők fogják környékezni, taps és éljenek, a közszeretetnek leghangosabb és legsemmitjelentőbb kitörései. Bocsássa meg a nyiltságot, mellyel szóltam, s ne feledje el a nagy csoport között, mely körülfogandja, hogy mind e zaj, mind e lárma, mindezen lelkesedés csak itt a megyeház közelében hallható. A nép csak néma hálával fizet, de áldásai felhatnak az égbe s ha e hazának jövője van, az nem azokból fogja választani nagy férfiait, kik most leginkább megtapsoltattak.
Tengelyi meghajtá magát. A főispán megszorítá kezét, s miután kiment, sóhajtva néze utána.
– Mit mond kegyelmes uram – szóla a titoknok, ki most bejött, – nem volt igazam? Ez az ember nem hasonlít a többiekhez, nem ide való.
– Mondja, hogy Magyarországban sehová sem való – szólt Marosvölgyi, s ezzel az ablakhoz állt, honnan már a közelgő mécsek világa terjede el szobájában.