A mécsek eloltattak, a főispán vacsorája után visszavonult s minden nyugodt vala ismét Porvárnak utcáin, csak az egyes tanyákon – hol a kortesek, hogy külső befolyástól megőriztessenek, zárva tartattak – hallatszott néha egyes rekedt hang, mely félig álmában Bántornyi vagy Réty nevét kiabálta. E gyönge zajon kívül nem volt semmi, mi az idegent, ha a városon átment, az óriási vajudásokra intené, melyek között Taksony megye új tisztikarát megszülendi. Ezen csendnek egyik főoka abban keresendő, hogy eddig csak Bántornyi kortesei szállták meg a várost, s így egyes párviadalokon kívül, melyek a magyar nemesség bajnoki természeténél fogva ugyanazon párt emberei között is néha előfordulnak, nagyobb csatára még alkalom nem nyílt. Réty emberei, mi az erősebb pártnak nem ritkán szokása, csak a választás reggelén valának megjelenendők s addig kis állomásokban közelgtek a nagy ütközet színhelyéhez, inkább biztosítva így az elcsábítás ellen, s több hatást ígérve, ha egyszeri föllépésök az ellenfélt meglependi.
Menjünk e tanyák egyikéhez, mely mintegy másfél órányira Porvártól Réty egyik jószágán üttetett fel, s hol most jó ismerőseinket, kiket már Réty házánál látánk, a szentvilmosi háromszáz bajnokot találhatjuk. Kis vendégfogadó ez, minőt alföldünkön százat láthatunk, hol, ha saját számunkra nem találunk is szobát, legalább az istálló, melybe lovainkat beköthetjük, nem mindíg hiányzik, s hol az, ki valamit magával hozott, s kést, villát hozott hozzá, hogy megehesse, jól is lakhatik. Az istálló s a nagy állás, mely a vendégek kényelmére friss szalmával hintetett be, telve nemességgel. Pennaházy jegyző, a csapat vezetője, gondosan bezárva az udvart, hogy senki el ne szökhessék, a zsidó korcsmáros ágyát foglalta el, míg a zsidó maga családjával azon egy szobának padozatán hever. A vendégfogadó csendes, mintha semmi idegen nem volna falai között, csak a csapszékben látunk még világot. E tágas szobában, melynek falait néhány, a füst által elbarnult rézmetszeten kívül e nagy alkalomnál egyes hazafiúi fölírások ékesítik, s melynek szögletében a párt zászlói állíttattak föl, két embert találunk, kik gyönge mécs világítása mellett, félig suttogva egymással szemközt ülnek.
E beszélgetők egyikében, ki az ajtóval átellenben ül, az üveges zsidót ösmerjük meg, kit utószor Tengelyi házában látánk. A másik, ki éppen pipára gyujt, előttünk még ismeretlen; de ki Taksony megye tömlöcében ezen húsz év alatt valamikor megfordult, hihetőkép első tekintetre tudná, hogy Szentvilmosi János úr, vagy közönségesebb nevén mondva Czifra Jancsival találkozott; sem az, hogy a tömlöcöt olyankor látta, mikor Czifra benne nem volt, sem az, hogy őt egyszer látva, képét ismét elfeledi, nem tartozván a valószínűségek közé.
Nem vagyok barátja Lavater tanának, sőt midőn e világon annyi ok van, mi az embert embertársai ellen igazságtalanná teszi, szinte félek e tudománytól, mely bizonyos alakú orrt, szemet vagy szájt egyes rossz tulajdonságok bizonyos jelének hirdetve, a szerencsétlent, kinek a természettől épp ily alakú arcvonalak jutottak, minden vétke nélkül az emberek gyanúskodásainak teszi ki; de van valami az emberi arc kifejezésében mégis, egy leírhatatlan, de mindenikünkre egyiránt ható kifejezés, mi bizodalomra vonz vagy visszataszít, szeretetet vagy borzalmat gerjeszt már első tekintetre is. A tavasz meleg s az ősz hideg napjai, vagy a nyári fergeteg, nem vonulnak át földünkön a nélkül, hogy nyomokat ne hagynának magok után, s az emberi arc hogyan ne tartaná meg azon érzelmek és szenvedélyek benyomását, melyek rajta átmentek? s így Czifra arcán is olvasható betűkkel vala feljegyezve jelleme. Alacsony homloka, melyet inkább szenvedélyek, mint az idő vont redőkbe, a borzas, orra tövénél összefolyó szemöld, a szürke nyugtalan szem bizonytalan tekintete, melyben a gonosztévő félelme s vadsága párosult, kiálló állcsontjai s a halvány arc félig eltakarva őszülő haja s szakálla által, oly egészet képezének, mely előtt, ha skorbutban földagadt kékes ajkait hozzá veszed, borzadnod kelle, főkép ha az izmos, majdnem a szabálytalanságig erős tagokat tekintve az anyagi erőt látád, mellyel ez ember a természettől megajándékoztatott.
– Ej, ej – szóla a zsidó fejcsóválva, – ki hitte volna, hogy kend még úgy maga jókedvéből is elmegy a vármegyeházhoz?
– Mikor az ember nemes ember, s hívják – szólt a másik nevetve – s úgy tekintetes úr módjára mehet el, az egészen más dolog. Eleget laktam a vármegyeházat alól, fent sokkal szebb.
– Mégis talán jobb volna, ha kend inkább nem menne, ki tudja, ott sokan vannak, kik ismerik, a várnagy, a hajdúk, még valami baja lehetne.
– Bajom? ördögadta! ki merne bántani egy szentvilmosi nemes embert? – szólt a másik az asztalt öklével verve. – Épp azért megyek, hogy megismerjenek. Majd ha föl s alá mehetek a pitvaron, s az az átkozott tömlöctartó, ki annyit bosszantott, látja, hogy én nemes ember vagyok s ő mégis mindössze haszontalan paraszt, tudom bosszankodik. A világért sem maradnék el, csak hogy haragjokat lássam, s ha egyik nem veszi le előttem süvegét, kicsapom pipáját szájából.
– Ej beh jó dolog! – sóhajtott a zsidó – ha az ember nemes lehet.
– Bizony jó, Jancsi – viszonzá a másik megelégedéssel pödörgetve bajszát, – főkép az ilyenfélének, mint én. Mikor baj támad s az ember gyanúba keveredik, ha százszor ártatlan, mindjárt elviszik a megyeházhoz, le a tömlöcbe, vasat rá s aztán várhat, míg baja fölkerül. A nemes ember azalatt szabadon jár, két három esztendőt megnyer, s ha éppen tovább állni nem akar s ítélet után bekerül is, legalább verést nem kap, s ha sok atyafisága van, valami szolgabírónál konyhás rabbá lesz. Ej Jancsi, az a voks be jó dolog, s ha még meggondolja az ember, hogy nem kerül semmibe!
A zsidó, ki azalatt késével az asztalt bökdösé, keserű tekintetet vete a szólóra. – Kend menkő ember, Czifra, de vigyázzon magára, ha Viola megtudná, hogy minap a tiszteletesnél kend szólott be, minden nemessége mellett sem szeretnék bőrében lenni.
A zsivány késéhez nyúlva dühösen nézé a szólót. – Zsidó! ne tréfálj velem, mert bizony… A zsidó felugrott; pillanatig csend lőn. – Már hogy bolondozhatik kend így? – szólt, ismét visszaülve székére – csak nem fog megölni, mert veszedelmére emlékeztetem? mikor ön füleimmel hallottam Violától, hogy annak, ki a tiszteletesnél betört, szétzúzza fejét, ha tulajdon testvére volna is.
– Igen, de nem fogja megtudni – szólt a másik nyugodtabban – vagy talán észrevetted, hogy Viola rám gyanakszik?
– Nem, de – –
– Vagy talán el akarsz árulni? – szólt ismét késéhez kapva. – Zsidó! nem tudja senki más, mint te, hogy a tiszteletesnél voltam, és ha – –
– Ej Czifra – válaszolt az üveges, midőn székével ismét visszavonult – kend valóságos bolond, mi közöm nekem Violához és a tiszteleteshez? Nem vagyunk-e mi barátok? ki adta el minap is a szürkét, melyet a Tiszán túl szerzett kend? és a süldőt, tíz forint harminc krajcárt adtam érte.
– Akkor is megcsaltál – vágott közbe a másik, – egy süldő tíz forint harminc krajcár!
– Ha nem hiszed, kérdezd meg a mészárost, kinek eladtam.
– Igen hogy azután hurokra kerüljek? Tudjuk, tudjuk; de Isten neki, neked csalnod kell, zsidó természeted. A tiszteletes háztöréséről pedig ne szólj, még Istenednek se; máskép Viola megtudhatja, csak most ne szólj, később beszélhetsz amennyit tetszik, mostanhoz egy hónapra Violát fölakasztják.
– Ah! hogy-hogy? – szólt a zsidó ismét közelébb tolva székét.
– Hát minap mibe mult, hogy el nem fogták? Ha cimboráinak valamelyike a vicispán szérűs kertjén tüzet nem rak, most függne.
– Igaz, igaz – szólt a zsidó, – talán bizony kend csinálta az illuminációt?
– Én? – viszonzá villogó szemekkel a zsivány – van-e valaki a világon, ki őt úgy gyűlöli, mint én? Viola még gyerek volt, az utcákon futkosott, s ha pajtásaimmal bejöttem a faluba, kályha mögé bújt, mikor én már egész bandával jártam a vármegyében, és most ördögadtát – szólt az asztalra csapva öklével – csak látnád, hogy parancsol! Mikor a tömlöcből kiszabadultam és pajtásaimmal ismét összecsaptam, ki lett volna akkor az igazi fő ember? ki más, mint én, Czifra Jancsi, ki őket esztendőkig vezettem, ki a Tisza mentében minden szeget-lyukat ismerek, s valamennyi csikós s gulyásnak jobban parancsolok mint urok. De persze nekik más ember kellett. Violát már köztök találtam, a furfang, ki, mint az asszony minden csepp vértől reszket s minden gyerek sírásán elsajnálkozik, nekik inkább tetszett s hallgatnom kellett, ha csak főbeüttetni nem akartam. Ő parancsol, én engedelmeskedem, de majd meglátjuk, ki lakomáz utóljára.
– Igazsága van kendnek – szólt a zsidó, a pálinkás palackot, mely közöttük állt, feléje tolva, – szinte nevetséges, hogy ily embernek Viola parancsoljon.
– Igen – mondá a másik, nagyot hörpentve a palackból – és még hogy' parancsol! Minap egy parasztnak ökrét hajtottam el a mezőről; mikor megtudta, szörnyű káromkodások közt parancsolá, hogy hajtsam vissza, mert szegény embernek kárt tenni nem szabad. Amikor tavaly egy zsidót lőttem agyon, azt mondta, ha még egyszer teszem, főbe lő. Majd meglátjuk, kinek szemét vágja ki előbb a varjú; nem jó annak, kinek Czifra bosszút esküdött.
– Most értem – szólt a zsidó, – hát kendtől tudta meg a teins szolgabíró úr minap, hogy Viola Tiszarétre jő?
– Hallgass zsidó; s ha tőlem tudta volna meg, mi közöd hozzá?
– Igen – mondá a zsidó, székét az asztalhoz közelebb tolva, suttogó hangon, – de én tudnék alkalmat, hogy Violán kemény bosszút állhatnál s egyszersmind szép pénzt is szerezhetnél magadnak –
– Halljuk! – ordított a zsivány, egyszerre kortes szerepébe esve, hogy szintén rengtek a ház falai.
– Hallgasson kend – szólt az üveges megfogva kezét – hisz föllármázza az egész házat. – A zsidó fölkelt s az ablakhoz menve kinézett az udvarra, midőn mindent nyugodtan látott, ismét székére ülve, tovább szólt: – Kend minapi fáradságáért a tiszteletes házánál nem kapott semmit?
– Átkozott zsidó – szólt a másik mérgesen, – ismét erről szólsz.
– Legyen kend nyugodtan, én huszonöt forintot szerzek kendnek.
– Huszonöt forintot? – szólt hasonlóan suttogva a másik – s ugyan hogy'?
– Ha kendnek bátorsága van.
– Bátorság? – szólt Czifra, szemeit társára függesztve.
– Tudjuk, tudjuk, hát jól vigyázzon: az írások, melyekhez minap nem jutott, Tengelyi uramnál vannak –
– Jó, hogy tudom!
– Csendesen, csendesen, a nagy vasládában tartja, onnét kend nem veszi ki erővel, ha én nem nyitom fel. De látja kend – s itt a zsidó, mellényéből rongyba takarva két kulcsot vett ki, – a láda kulcsai nálam vannak, a szoba kulcsát is magammal viszem és – – –
– Átkozott zsidó – szólt a másik s csúnya arcát nevetés ferdíté el még inkább, – már hogy szerezted e kulcsokat?
– Megnéztem a ládát, megismertem, hogy a porvári vásáron egy ismerősömtől vették, attól kaptam a kulcsokat. A notárius restauráción van, minden baj nélkül megtörténhetik az egész.
– Add ide, – szólt a zsivány – hadd nézzem meg.
– Nem adom én. – Czifra fölugrott, s kiragadva kezéből a kulcsokat, mellényébe dugá.
– Igy, most nincs is szükségünk rád; elvégzem én azt magam is…
– Ne bolondozzék kend, – szólt a másik – mit csinálna a kulcsokkal?
– Hát bemennék – szólt nevetve a zsivány – s huszonöt forintod helyett az egész száz forintot megszerezném! Úgy is tudom, annyit kapsz.
– Ej, ej, Czifra, beh okos ember kend; de ugyan tudja-e hát a lakat mesterségét? Pénzládát nem úgy csinálnak, hogy azt minden bolond, kinek kulcsa van, felnyithassa, ha a fortélyt nem ismeri, egy esztendeig ott állhat mellette.
– Micsoda fortélyt?
– De Czifra bácsi, azt nem oly könnyen fogja megtudni.
– Mondd meg zsidó, – szólt a zsivány felemelve öklét – mert!
– Ne lármázzék kend, adja vissza a kulcsokat; jöjjön szépen velem s a huszonöt forint meglesz. Kendnek más dolga nincs, mint hogy a ház előtt strázsáljon s ha baj történik, például Viola jár ott vagy más valaki, segítségemre jöjjön.
– De huszonöt forint! – Semmirevaló, száz forintot kapsz s nékem csak huszonötöt ígérsz?
– De ki megy be a házba? Ki szerezte meg a kulcsokat? Huszonöt forint sok pénz, két tinó ára.
– Felezzünk – adj ötven forintot s elmegyek.
– Nem lehet, – szólt a zsidó fejét vakarva – csak a kulcsokért tíz forintot adtam.
– Ha nem lehet, jól van; én bemegyek a restaurációra s te menj imádkozni a zsinagógába.
– Add ide a kulcsokat, – szólt a zsidó nyugtalanul – majd találok én magamnak mást.
– A kulcsokat magamnál tartom, – válaszolt a zsivány nevetve – ha más pajtás kell, keress magadnak más kulcsokat is.
– Jól van hát, legyen negyven forint, s add ide a kulcsokat.
– Ötven vagy semmi.
Miután e vitatkozás egy ideig tartott, a zsidó Czifrával kezet csapott, egyszersmind ennek kívánata szerint tíz forint előpénzt adott s mindketten felvéve bundáikat útra készültek.
– Menjünk el mindjárt, – szólt a zsidó az ajtó felé haladva – ha a hadnagyok felébrednek, téged nem eresztenek el.
– Igazság, – szólt Czifra, a palackban megmaradt pálinkát felhajtva – mint a marhát a vásárra, úgy viszik az embert restellációra.
A két alak eltűnt s csendes lőn a szobában, hol a mécs erősebben lobogva végéhez közelge. Miután a távozók léptei elhangzottak; a bundák s szűrök halmaza alól, mely a csapszék egyik szegletében feküdt, egyszerre Peti cigány fekete arca merült fel. Kifáradva a végtelen muzsikálástól, mellyel a kortesek hosszú lakomáját fűszerezé, a barna hegedűs pár órával előbb az egyik pad alá vonult, s itt eltakarva a padra vetett szűrök által, boldog álomba szenderült, melyből csak Czifra s a zsidó beszélgetése által ébresztetett fel. – A cigány véletlen rejtekében végig hallá beszélgetésöket, s most midőn távozásokról biztos vala, kimászva padja alól, nyakába akasztá bundáját s a mécset eloltva kilopódzott a szobából. Kevés perccel később künn a mezőn találjuk őt, hol szokása szerint fütyörészve nagy léptekkel siet Szentvilmos felé.