XIV

A regények, mint mondják, korunk hőskölteményei, s ha a régiek utánzása nem ellenkeznék elveimmel, Virgil első sorával kezdhetném fejezetemet:

Fegyvereket s a férfit énekelem stb. stb.

Elbeszélésünk a tisztújítás előestvéjéhez jutott. Porváron négyezer nemes lélek jár föl s alá. A különböző pártok egyes csapatokban többször találkoznak, „caetera quis nescit”, mint Ovid mondja. A szabad római népnek augurjai soha bot nélkül a jövőről nem határoztak, ki nem látná által, hogy midőn mi magyarok új tiszti kart választva, hazánk egyes részeinek jövőjéről határozunk, szintén bothoz nyúlunk, ez csak azon klasszikus nevelés következése, melyet iskoláinkban nyerünk. Hogy a levegő helyett, melyben az augurok hadarásztak, mi néha anyagibb testeken jártatjuk lituusainkat, baj lehet, de csak a század szellemének tulajdonítható, mely minden dolognak leghasznosabb oldalát keresve, a botokat is a lehető legsikeresebb módon akarja alkalmazni. Ez történt azon napon, melyhez elbeszélésünkkel értünk, Porváron is. Hallottunk egy tiszteletreméltó s elég köpcös ispánról, ki eddig politikával nem foglalatoskodván, most midőn a bántornyiak hadjával ez első tisztújításnál részt vett, a megyei pártok állását kék betűkkel följegyezve vitte el hátán. Hallottunk egy mérnökről, ki mint honorácior szavazni akarván, a hajdankor szokása szerint, a csatamezőn veretett lovaggá, s pedig nem egy, hanem annyi nemes kék által, hogy maga is sokallá megtiszteltetését. Voltak pápisták s reformátusok, kik mint vallásuknak vértanúi, bekötött fővel tértek vissza családjaikhoz; sőt egy lutheránussal találkoztam, ki arról panaszkodott, hogy Servetként futva az obscurantismus elől, a helvéteknél csak azt találta, mit a rómaiaknál ki akart kerülni. De a hírlapok, melyeknek megyei levelezői a pártok állásának statisztikáját adják, hihetőképp szólnak leveretésökről is, s engem szebb kötelesség vár. Egy szívben, mely szeretni tud, a költő többet talál, mint a világ egész politikájában.

Első szerelmünk kedves napjai! Ki írhatja le boldogságtokat méltó ecsettel? Ki mondhatja el azon fájdalmas gyönyört, mely az ifjú lelkét eltölti, midőn szívét először erősebben dobogni érzi, s keblét magyarázhatatlan sejdítések s ki nem mondható vágyak töltik el! Mint a tengert – mely ha vész közelg, hullámzani kezd – lelkét nem ismert nyugtalanság ragadja meg. Az árnyékos erdő, a mező virágai, barátok, a tudományok, az egész világ nem csillapíthatják a zajt, mely belsejét tölti, s mégis oly boldognak érzi magát, mint eddig soha életében! S ha végre a vész kitört, ha minden vágyát s érzelmét egy tárgyba pontosítva, ifjú lelkének egész hatalmával egy kedves lényt fogott körül; ha egy asszonyt, nem, – ha egy angyalt talált, kit határtalan képzetének kincseivel fölruházott, s leborulva bálványa előtt, minden gyönyört s bánatot, mindent, mi szörnyű s fenséges életünkben, egyszerre, egy pillanatban éreze; ha Istennek s elátkozottnak gondolva magát, egy pillanatban bánat s örömének terhe alatt lesüllyedett, s ami keblét tölti, több, mint hogy magába rejteni, nagyobb, mint hogy kimondani tudná: ki találna szót ezen érzelme leírására?! – – – Boldog napok, teli bánatokkal! Mint a nap lenyugodva világos vonalt hágy maga után a láthatár azon része fölött, hol eltűnt: úgy hagyjátok ti ragyogástok világos nyomát életünkön, emléketek mint az elhangzott dalnak kedves visszhangja szólal fel, s a szív, melyet boldogsággal töltöttetek, megtartja kincsének részét, mint az edény, melybe illatot zártunk; de boldogságtokat leírni nem fogja senki; egy sóhaj, egy könny talán, ez minden, amit adhatunk; az álom eltűnt s az ébredőnek nincsenek színei, hogy paradicsomát másokkal láttassa.

Aki valaha életében szeretett, – mondják, vannak emberek, kik ezt sohasem tevék, s meggyőződésem szerint csak ők átkozhatják végzetöket, mely az élet keserűségeit megadá nekik s megtagadta egyedüli jutalmát – de aki valaha szeretett, képzelheti az érzeményt, mellyel Ákos a tisztújítás előestéjén lovára ült, s Porvár zajos utcáit elhagyva, Tiszarét felé száguldott. Már est vala, mikor Ákos, a nélkül, hogy távozása észrevétetnék, elindult. A rónát, mely Porvár s Tiszarét között fekszik, nehéz köd borítá, s a lovas, a gyepen tovább nyargalva, alig tarthatá meg irányát. De ő nem érzé a hideg nedvességét, mely ruháit áthatá, lelkén meleg terüle el, minőt a nap ragyogó sugárai nem adhatnak, szívét örömök tölték, minőket a tavasz szelíd hatása teremteni nem képes. Neki a vidék, hol gyermeksége első napjaitól majdnem egész életét tölté, soha ily szépnek, soha ily édeninek nem látszott még, mint ez őszi nap ködös fátyola alatt.

Mint olvasóim emlékezni fognak, Etelka bátyjának megígérte, hogy kedvesét a tisztújítás alatt meglátogathatja. A jó nővér megtartá szavát, s Ákos boldogságban dobogó szívvel siet azon házhoz, melyből vétke nélkül száműzetett, de hol egy pár óra a távollét minden szenvedéseit kipótolhatja. Hogy Vilma s főkép a hölgynek anyja Ákos jöttében megegyezett, azt azok, kik Tengelyinek önházában korlátlan hatalmát ismerik, bámulhatják, de csak ha elfeledik, hogy a jegyzőnek hazajötte a tisztújítás előestéjén csaknem a lehetetlenségek közé tartozott, s hogy hatalom nincs, mely, ha a szív ellentmond, feltarthatná magát.

Magyar háziasszony, ki vendéget vár, nem maradhat nyugodtan soha. Mint a várparancsnok saját létét a reá bízott erősség fenntartásával ugyanazonosítja: úgy a ház s az asszony becsülete válhatlan kapcsolatban állnak; s ha az idegen, kit asztalánál fogad, a legkellemetlenebb vendég volna, ő fáradni s izzadni fog, hogy a malacpecsenye, mellyel ez tudtára adatik, legalább szép pirosan s ízletesen legyen kisülve. Mennyi gond nem fekszik hát vállain, ha az, kit vár, mint ezen alkalomnál, épp azon fiatalember, kit egyetlen leányának szánt. Csak falusi olvasónőim képzelhetik Erzsébet asszonyom nehéz gondjait, csak ők tudják, a legrendezettebb házban is mennyi van, mit ily alkalomnál helyére állítani, tisztogatni, rendezni kell, a mandolatortának készítése mennyi bajjal jár, mennyi vigyázat szükséges, hogy a pulykapecsenye, e hazai ámorposta, el ne barnuljon, a leves, mely a szakácsné legrejtettebb érzelmeit elárulja, ne sózassék el; egy szóval minden úgy legyen, mint azt a háziasszony kívánhatja, és ha majdan az ebéd vagy vacsora asztalra kerül s szokás szerint minden ételt ócsárolni, minden tálnál engedelmet kérni kell, legalább öntudatában mosolygó arccal tehesse ezt.

S Erzsébet örült Ákos látogatásának. Vilma maga nem lehetett boldogabb szerelme által, mint anyja, ki, mint jó szülék közönségesen, habár mi magát illeti, minden fényesebb jövőről lemondott s helyzetével egészen megelégszik, leányának számára fényesebb állást óhajtott. Ákos a legszebb, legneveltebb ifjú a vármegyében, kinél az egész szomszédságban gazdagabb nemes ember nincs, ki apját talán alispáni székében követni fogja, – Vilmának, a szelíd angyali lánynak, lehet-e illőbb párja? Isten maga, úgy látszik, egymásnak szánta e nemes teremtéseket. Igy gondolkozott Erzsébet, midőn a szobából, hol Vilmával pár percig beszélgetett, ötvenedikszer a konyhába ment. Mért tépni szét e szíveket, melyek boldogan csak egymás mellett doboghatnak? A jámbor asszony, most először életében, szinte neheztelni kezde férjére, ki Ákost házától eltiltá, s valahányszor szerelme Vándory vagy Erzsébet által szóba hozatott, neje reményeit balgatagságnak nevezé. Ő, ki egy trónról mondott volna le, hogy szívét a szegény falusi jegyzővel ossza meg: miként gyanítaná, hogy mások nem így számolnak, s könnyebb szín-aranyat találni e föld aknáiban, mint azon vegyületlen érzeményt, melyet ő keblében hordoz. Nem voltak-e nálam is akadályok? így gondolkozott tovább, nem intének-e szüléim, hogy inkább Macskaházyhoz menjek, ki biztos kenyeret adhat; nem neheztelt-e apám? s mégis, nem vagyok-e Tengelyiné mindamellett? s mit én gyenge asszony tettem, azt Ákos nem tenné, mikor példánkon láthatja, hogy csak szerelem az, mi e földön boldoggá tesz? És Erzsébet, visszagondolván elmúlt életére, szemei könnyekbe lábadtak, midőn annyi boldogságra emlékezett, de eszébe jutottak múlt napjainak szenvedései is, annyi nélkülözés, annyi nyomor, mely között életének legszebb napjai folytak, annyi komor aggodalom, melyet Jónása arcairól szerelmének egész kincsével nem űzhetett el, a mindennapi gondok, melyek egykor még anyai gyönyöreit is elkeseríték. Oh nem, szólt szemeit törülve magában, e bajokat Vilmámnak ismerni nem szabad, én boldog voltam így is, ő gyengébb s nem viselhetné el; én tudom, mi keserves, ha naponként boldogságunknak egy részét mindennapi kenyerünkért adjuk. Vilma boldogabb lesz. Ákos gazdag, s Vándory, ki őt nevelte, ki őt mint tulajdon gyermekét szereti, hányszor mondta, hogy érte jótáll. S a boldog anya már ott a kastélyban látta leányát, a selyembútoros nappalit, képzelé magának benn a pamlagon ülve szép Vilmáját, vele járt a kert magas fái alatt, vele ment a majorba s keble dagadozott örömében, míg a konyha pattogó tüze mellett mindazon boldogságon végigfutott képzetében, mely kedves leányára várt.

S Vilma benn ült szobájában, szemeit körüljártatva a virágokon, melyekkel szerény lakását kedvese jöttére fölékesíté; előtte fölnyitva a könyv, melyet egykor tőle kapott, s melynek lapjain más gondolatok- s érzelmeket olvasott, mint mikről az író szólt; kis zongoráján kitárva Ákos legkedvesebb énekei, lelkében mindazon boldogság, mellyel a szerelmes tizenhét éves hölgy tiszta lelkét eltöltheti. Ábrándozott ő is, de a nagy kastélynak, Ákos neve s vagyonának nem volt részök ábrándaiban. Lelkét véghetlen boldogság előérzete tölté el, melyet leírni, melyet részletekre osztani nem lehet; s ha volt keserűség, mely néha e boldog érzelmeken átvonult, éppen Ákos fényes helyzete, mely anyjának szívét gyorsabban dobogtatá, okozá e keserűséget. Oh, bár szegény volna, nem bírva senkit, kihez támaszkodhatnék, nem számolhatva más örömökre, mint melyek Vilmája keblén várnak reá, nem élvezhetve, nem reménylhetve semmit e világon, mint azon szerelmet, melynek birtokában szíve minden egyébről megfeledkezik. Mi boldog volna e leány, ha érte dolgozva kedvesének minden örömét homloka izzadtságában kereshetné! De nem boldog-e ő így is? Azon gyönyör után, melyet a gondolatnál érezünk, hogy kedvesünk mindenét nekünk köszönheti, van-e nagyobb, mint az, hogy mi köszönhetjük neki minden örömünket. Ha a magában legközönyösebb tárgy kedvesünk szerelmére int, ha, mit magunk körül látunk, mindennapi életünk szükségeinek kielégítése éppen úgy, mint mondhatlan boldogságunk, attól jön, kitől azt elpirulás nélkül elfogadhatjuk, mert a köszönet kimeríthetetlen kincsét hordjuk keblünkben s érezzük, hogy kinek mindent áldozánk, annak adósai nem lehetünk, van-e nagyobb boldogság a világon, mint ez? S Vilma ott ült nyitott könyve előtt s percek s órák múltak a nélkül, hogy a boldog ábrándozó észrevenné haladásukat.

Nem úgy Erzsébet, ki lényegesebb foglalatosságai között az időről meg nem feledkezhetett. A pulyka barnulni, a torta keményedni kezdett, s a jámbor asszony, midőn szobájába ment, fejét csóválva látá, hogy az óra nyolchoz közeledik. Midőn végre ez óra is elmúlt, s ő mégsem jött, midőn kinézve konyha-ajtaján a köd s sötétség közt még a szomszéd ház fala is alig vala látható, lelkét szörnyű aggodalom tölté el.

Bement Vilmához, kit azalatt anyja kérdései az órára figyelmessé tettek s azzal könnyíte lelkén, hogy leányát vigasztalni kezdé. – Ákos bizonyosan itt lesz nemsokára – így szólt – s az egyetlen baj csak, hogy az egész vacsora elromlik. Ne félj semmit leányom – folytatá a lehetőségig víg hangon – az idő ugyan szörnyű ködös, a szomszéd ház falát sem látni, de Ákos azért biztosabban megy, mint mások nappal. Még farkasok sincsenek a nádasban, csupa tréfa ily legénynek sötét éjjel lovagolni. – És a jó asszony nevetett Ákos szeszélyén, s hosszú elmaradásán rendkívül vígnak mutatkozott.

De e szavaknak nem az vala hatásuk, mire céloztak. Vilma, kit eddig életében szerencsétlenség nem ért s ki magát ez órában oly véghetlenül boldognak érzé, eddig nem is gondolt arra, hogy e szerencsét valami megzavarhatná, de mihelyt anyja e szavainál eszébe jutott, hogy valamely, Ákoson történt szerencsétlenség a lehetőségek közé tartozik, előbbi nyugalma helyett mondhatlan aggodalmak tölték szívét. – Istenem, ha baja történt – szólt fölugorva székéről – annak én vagyok oka.

Erzsébet, ki leánya halvány arcán észrevevé a hatást, melyet szavai tettek, eleget vigasztalá őt. – A zsiványok Ákosra nem haragszanak, lovai biztosak, ő ismeri az utakat, s valóságos nevetség gondolni, hogy valami árokba esett, vagy éppen a szentvilmosi lápok közé juthatott. – Szóval, nem történhetik lovas emberen ködös októberi éjszakán szerencsétlenség, melynek e jámbor asszony szíve szorultságában teljes lehetlenségét be nem bizonyította volna; de mindennek Vilmára nem volt hatása.

Szerencséje s egyszersmind átka ifjú napjainknak, hogy a lehetséges és valószínű közt nem ismerünk különbséget. A boldogság, melyet csak képzetünk teremtett, szívünknek élvezetet nyujt, minőt később való szerencsétől is hasztalan várunk; de midőn valamely bajnak lehetőségéről meggyőződtünk, valóságán sem kétkedünk többé, s álmodott bajaink közt ismét véghetlenül szerencsétleneknek is érezzük magunkat. Igy vala ez Vilmánál.

Felnyitva tábláit kinézett ablakán, és midőn a ködöt látá, mely fürteit egy pillanatban megnedvesíté s neki a világos szobából kinézve még sötétebbnek látszott, szíve borzadott a gondolatnál, hogy Ákos ily időben künn a nagy síkon tévelyeg. Kiment az udvarra, s a véghetetlen csend, melyet csak a kutyák távol ugatása szakíta félbe, rémüléssel tölté keblét, s anyjának vigaszai, ki neki százszor mondá, hogy az éj annak, kinek szeme világossághoz nem szokott, nem is sötét, s hogy majdnem lehetetlen útját eltéveszteni, csak még inkább nevelé nyugtalanságát.

Fél óra múlhatott, midőn egyszerre távol lókopogás hallatszott. Vilma dobogó szívvel figyelt e hangokra. A nesz elhallgatott, a lovas, úgy látszott, bizonyos távolságban megállt, s a percek órák valának, mik alatt Erzsébet s leánya a lépteket számolák, melyekkel valaki ugyanazon oldalról, hol a kopogás elhangzott, a ház felé közelgett. Képzelhetjük a kellemetlen meglepetést, mellyel a várakozók a deli Ákos helyett egyszerre Liptáknét látták a konyhába lépni, ki kurta bundájával vállán egyenesen a konyha tüzéhez sietett, s midőn jó estét kívánt, vén tagjait melegíteni kezdé.

– Csak kend az, Liptákné? – szólt, köszöntését viszonozva Erzsébet, míg Vilma, alig nyomhatva el könnyeit, felsóhajtott: – Oh, anyám, ő nem jön, bizonyosan baj érte.

– Talán nem indulhatott el jókor – szólt Erzsébet vigasztalólag – és azután látva a ködöt, inkább holnapra hagyta.

– Holnapra hagyta – szólt mosolyogva Liptákné, ki a jegyző házánál azon bensőségben élt, mely hajdanunk pátriárkális viszonyaira emlékeztetve, faluhelyen felsőbbek s alsóbbak között itt-ott még fennmaradt, s ki azért Ákosnak jöttét oly jól tudta, mint bárki más. – Ne beszéljen a teins asszony ilyeket. Ha a köd helyett csupa ménkő hullana az égről, hát azt hiszi, hogy Ákos úrfi nem jönne? Van-e derekabb legény a vármegyében, nem mondom az urak között, mert hisz az nem nagy dolog, de köztünk szegények között is, úgy megtermett, mintha soha gatyánál egyéb nem lett volna rajta, és merész, mint akármelyik szegénylegény; s az ne jőne, mert elsötétedett? Ej, lelkem kisasszony, akinek ilyen szeretője van, mint magácska, bizony nekimegy az a halálnak is.

– Ne szóljon kend ily bolondokat, – szólt Erzsébet, alig rejthetve örömét, mellyel Ákos dicséretét hallá – Vilmám nem szeretője senkinek, tudja-e?

– Jól van, jól, – szólt Liptákné, fejét hajtogatva – tudjuk, de mi szegényemberek csak szeretőnek szoktuk nevezni. Isten maga mondta: szeressétek egymást és sz- – de mit is akartam mondani, akár szeretője, akár mátkája, akire Vilma kisasszony vár, az eljön, s ha az egyiptomi setétség terülne is el a világon.

– Magam is azt hiszem, hogy eljő, – mondá Vilma remegve – Ákos oly bátor, ő nem ismer veszélyeket, de éppen ez aggaszt, az éj oly sötét, s ha baja történt volna…

– Az éj setét, – szólt komolyan, de oly hangon, melynél bizodalom tölté el a hallgatót, Liptákné – de az Isten szeme nem őrködik-e a sötétségek felett? S kinek akarata nélkül egy veréb nem esik a tetőről s egy hajszál nem hull le fejünkről, megőrzi a jókat utaikon. Ne féljen, édes kisasszony, tevé hozzá enyelgőbb hangon, Ákos úrfinak nem lesz baja, megfázott tán egy kissé, de ha szép koromszemébe néz, úgy megmelegszik, mint ez a parázs a tűzhelyen. Szép dolog lenne, ha oly legény, mint ő, Porvárról idáig nem tudna lovagolni sötétben. Már ha valami finnyás gavallér volna, az más, de Ákos, Ákos legény, eszem a lelkét! Ő az én tejemen nevelkedett fel, ő nem olyan, mint a többiek.

– Ej, Liptákné, bárcsak itt volna, – szólt Vilma az öreghez, míg anyja szobába ment – nem mondhatom, mint félek.

– Magam is szeretném, – válaszolt suttogva amaz – ha a teins asszony egyszer bemenne a konyhából. Tudok mást is, ki éppen most jött még távolabb útról, s ki szinte nem jöhet be a házba, mielőtt az úrfi eljött.

– Az Istenért, – szólt Vilma halkan – Viola itt van?

A feleletet léptek szakíták félbe, s egy perc mulva Ákos álla a tűzhelynél.

Nem fogom én azt, mit Vilma e pillanatban érzett, leírni, ily boldogság leírására emberi nyelvünk nem bír szavakkal, de ki őt e pillanatban látná, a véghetlen örömet, mely nyájas arcán egyszerre felragyog, a remegést, mellyel kezét nyujtja, aki hallaná a hangot, mellyel Ákos nevét mondja ki, s midőn vele a szobába siet, anyját hívja: az, az öreg Liptáknéval, ki kis bundájával szemeit törülve a szép párnak utána néz, elmondhatná: – Ej, be boldog az az Ákos!

Ákos vén dajkája, ki szép növendékének ez ízben még azt is megbocsátá, hogy neki köszönteni elfelejtett, s ki az ifjút, kit emlőin hordott, ez elmulasztás után is a világ legtökéletesebb emberének tartotta, fejére húzva nagykendőjét, összefogá bundáját s kiment. – Most Violát hívom, – mormogá magában – ezek is szeretik egymást. Ejnye, – szólt, midőn fejét csóválván tovább ment – bizony vén szemem könnyekbe lábadt, mikor azt a két gyereket láttam; ki tehet róla, hogy ilyenkor mindíg Jancsim jut eszembe. Hogy, szerettem, mily boldogok voltunk s most künn fekszik szegény, Franciaországban, amint mondják. Az írásban áll: mit Isten összeadott, ember ne válassza el; azért a teins vármegye mégis katonának állította.

E gondolatokból Liptáknét neve ébreszté föl, melyet, midőn házához közelgett, valaki halkan kimondott.

– Ki van itt? – szólt az öregasszony megállva.

– Én, én – suttogott a másik, kezét vállára téve – nem ismer kend?

– Te vagy Peti, – mondá Liptákné bámulva – Porváron gondoltalak; honnan jössz?

– Az Istenért, ne szóljon kend ily fenszóval. Itt van ő?

– Viola?

– Hát ki más?

Liptákné, mióta hallá, hogy Violát tulajdon emberei között is kémek környezik, vigyázó volt s hallgatott.

– Ellenem csak nem gyanakszik, – szólt a cigány türelmetlenül – tegnap reggeltől futok körül, szólnom kell véle még ma. Nem bírnak lábaim, de ha kend nem tudja, hol van, tüstént tovább futok.

– S oly fontos dolgod van Violával?

– Szükségkép beszélnem kell vele.

– Hát jer velem, – suttogott Liptákné, ki a cigány nyugtalanságát látva, előbbi gyanúját máris megbánta – az ember csak vigyázóbbá válik, mai időben annyi gazember van köztünk szegényemberek között is. – S ezzel a kis házhoz érve egymásután bementek a kerítés ajtaján. Peti szokása ellen botra támaszkodva, fáradtan, mint őt talán senki Tiszaréten nem látta még.

A jegyző házában azalatt boldog pillanatok folytak. A szerelem, úgy mondják, megrontja étvágyunkat, de négy órai lovaglás, főkép Ákos korában, sokat helyrehoz, s Erzsébet asszonyomnak is minden oka vala megelégedni vendégével. Ákos átfázva, most a jól fűtött szobában Erzsébet párolgó tálai előtt az otthonosság minden örömeit élvezé; s ha Vilma piruló arcára nézett, ki vele szemközt ült, s anyját kínálásában segíté, vagy egyes kérdéseket intézett hozzá, inkább hogy a felelőnek szavát, mint feleletét hallja, mondhatlan boldognak érzé magát.

– Ugyan még egy kis darabot e tortából – szólt Erzsébet, midőn Ákos minden jóakarata mellett enni megszűnt, – persze nem oly jól készült, mint melyhez a teins úr szokott, de csak mint szegény házunktól kitelik. Talán kissé elbarnult, a teins úr annyi ideig nem jött, de puha, ugyan méltóztassék.

Ákos, ki e pillanatban mindent megragadott volna, mi őt a tortától megmentheté, címzése ellen emelt panaszt. – Hát idegen vagyok, hogy tekintetes úrnak neveznek? Nincs szebb, nyájasabb szó, melyet számomra találhatnak?

Erzsébet megzavarodott, de a tekintetben, mellyel Ákosra nézett, annyi szeretet, oly kimondhatatlan boldogság vala kifejezve, hogy Ákos megragadva kezét, azt ajkaihoz szorítá. – Nevezzen Ákosnak, nevezzen fiának, e világon nincs cím, mely után inkább vágyódnám.

– Kedves Ákosom, fiam, ha úgy akarja, – szólt Erzsébet s szemében könnyek ragyogtak – boldogítsa e lányt s Isten megáldja érte. Oh, Ákos, ön jó, nemes teremtés, nincs e világon senki, ki Vilma szerelmét jobban megérdemelné, de még sem gyanítja, mily kincset bír e leányban.

Felkeltek, Vilma anyjának keblére borult. Ákos szenvedéllyel csókolá kezeit s lelke előtt saját anyjának emléke emelkedett.

– Nem vagyok-e én valóságos gyermek, – szólt végre Erzsébet szemeit törülve – sírok örömömben, midőn így egymás mellett látlak, azon boldogságra gondolok, melyet szerelmetekben találhatnátok, s elfelejtem, mennyi akadály, mennyi talán legyőzhetetlen gát fekszik még köztünk s e boldogság között. Menj kedvesem – szólt Vilmához fordulva – vitesd ki az abroszt s edényeket, s nézd meg kissé testvéredet, alszik-e már. – S midőn a lány, összetakarítva, a szobából kiment, az anya egy tekintetet vetve utána, melyben egész szerelme összpontosult, megszorítá Ákos kezét s remegő hangon mondá: – Ákos, boldogítsa őt.

Ákos felelet helyett visszaadá a meleg szorítást.

– Oh, mert ön nem tudja, ön nem sejdítheti a szerelmet, melyet e lánytól bír; férfinak, a legjobb, a legérzékenyebbnek sincs fogalma erről. Ha valaha csalatva érzené magát, ha valaha… –

– S oly alávalónak gondol-e, – szakítá félbe Ákos szenvedéllyel, – oly gyalázatosnak, hogy Vilmám szeretetére érdemetlenné válhatnám?

– Nem, Ákosom, nem – szóla Erzsébet nyugodtan – én önt becsülöm, nem szólnánk egymással ilyekről, nem szegtem volna meg férjem parancsolatát, mit eddig soha nem tettem, nem fogadtam volna el önt így házamban, ha nem volnék meggyőződve nemes szándékairól. Oh, de ön gazdag, önnek a világon nagy jövendője van, ez az, mi szívemet aggodalommal tölti. Nézzen csak végig az úri lakásokon, melyeket ismer, s vajon hány van, hol való szerelmet, hol boldogságot talál? Kinek az élet száz örömmel, száz élvezettel kínálkozik, ki amerre néz, valamit talál, miben reménylenie, valamit, mi után vágyódnia lehet, kit nagyravágyása sok lehető célok kivívására int, kit dicséret, fény, népszerűség környékez, bír-e az elég erővel, hogy szívét el ne ossza ennyi tárgy között? S Vilmának egész szív kell, hogy magát boldognak érezhesse, férje szeretetének töredékei őt ki nem fogják elégíteni.

Erzsébet örült Ákos vagyonának, boldognak érzé magát a gondolatnál, hogy leányát fényes helyzetben láthatja; ő maga pártolta, ártatlan beszélgetései által talán nevelte Vilma szerelmét s mégis e pillanatban, leányára nézve, aggodalommal telt lelke. Ez természete szívünknek, nem teljesülhet egy kívánatunk is a nélkül, hogy éppen a teljesülés pillanatában a gondolat nem támadna szívünkben: nem lett-e volna jobb más cél felé irányozni kívánatainkat? De e gondolat, mely Erzsébet fején átvonult, nem állhata ellent Ákos meleg szavainak, ki szerelmének változhatlanságáról sokkal inkább meg vala győződve, mint hogy azt, ki maga sem kívánt egyebet, arról meg nem győzhetné.

– Hiszem, jó Ákosom, – szólt ő – én nem kételkedem, nem kételkedtem soha szerelmén, bocsássa meg, ha anya néha igazságtalan aggodalomra fakad, főkép ily helyzetben, mint a miénk; meggondolta-e az akadályokat?

– Maholnap huszonnégy esztendős vagyok, s akkor ki parancsol velem? A vagyon, mely anyámról reám maradt s melynek már birtokába léptem, elég magam s nőm kitartására, s ha atyám, mit nem hiszek, egy ideig neheztelne is reám, nincs szeretet a világon, melyet én Vilmám szerelméért becserélnék.

– Igen, kedves Ákosom, elhiszem, – szólt Erzsébet – de Jónásom! Nem ismeri őt senki úgy, mint én. Érzékeny áldott teremtés, élő angyal; de ha valamiről azt hiszi, hogy elveivel ellentétben áll, nincs erő, mely őt reá bírhatná.

– Kivévén szerelem – szólt közbe Ákos.

– Az sem, hígye el, barátom, az sem, – viszonzá Erzsébet – Jónás nem szeretett e világon senkit úgy, mint engem, Isten áldja meg érte, de ami meggyőződésével össze nem fér, azt soha sem érném el tőle.

– Meghiszem. De lehet-e meggyőződése ellen, hogy leányát boldogítsa? s nem reménylhetjük-e, hogy bármi méltán érezze büszkeségét szüleim ellenzése által sértve, ha állandóságunkat látja, kéréseinknek engedni fog? S miért essünk kétségbe még apám helybenhagyásán is? Vándorynál jobban őt ki sem ismeri, s ez nem mondá-e százszor, hogy megegyezéseért jótáll?

Erzsébet végre megnyugodott. Ákos elmondá neki, hogy Vilmát a szomszéd megyébe anyai birtokába vezetendi, hol mostohájával érintkezésbe jőni nem fog, s Erzsébet, ki magának az egész ház belrendezését elmondatá, örömragyogó arccal szorítá leányát kebléhez, ki épp akkor a szobába jött.

– Igy gyermekeim, – mondá, kezöknél fogva Ákost s Vilmát – szeressétek egymást híven s igazán, s a jó Isten nem fogja engedni, hogy valaki szétszakítsa szíveiteket. Lám én s Jónásom mennyi akadály- s nehézséggel küzdöttünk, s végre mégis összekerültünk. Ki e világon való szeretetet talál, szerencse fia és a sors kedvezésére számolhat. Igy, kedvesim, – folytatá, Vilmát, ki kebléhez símult, homlokán csókolva – most szóljatok egymással, beszélgessétek ki magatokat jól, ki tudja, mikor lehettek ismét együtt.

S a jó asszony nagy székére ereszkedett s a kályha mellett boldog ábrándokba merülve nézé a szép párt, mely az asztalok egyikénél suttogva egymás mellett ült.

– Vilma, – szólt Ákos halkabban, megfogva a piruló lány kezét – mikor jöttem, szemeiben könnyek ragyogtak, miért sírt?

– Nevessen ki, én gyáva leány vagyok, de mindnyájan aggódtunk, anyám is, s lássa, mikor önt legnagyobb félelmem között úgy egyszerre magam előtt láttam…

– Angyal, beh boldoggá tesz szerelme által, ha szemeibe nézek s látom meleg tekintetét, mely rajtam nyugszik, ha szavát hallom, melyben annyi érzemény hangzik, ha kezét ajkaimhoz szoríthatom s eszembe jut, hogy e kéz az enyém leend, hogy egykor, talán rövid idő mulva, mindazon boldogságot, melyet szerelme adhat, magaménak nevezhetem, úgy tetszik álmodom és szinte félek, hogy valami bajnak kell történnie, mert nem lehet, hogy ember ily szerencsés legyen a világon.

– Oh, az Istenért, vigyázzon magára, – szólt Vilma megijedve – ön megvet minden veszélyt, szembe száll mindennel, de gondoljon reánk, anyám ma is annyi aggodalmakon ment át.

– Mert oly sokáig nem jöttem?

– Igen, és a köd, mondják, hogy a szentvilmosi lápokban már több ember veszté életét.

– Ha soha nagyobb veszély nem fenyeget, mint a porvári úton, kedves Vilmám, nyugodt lehet – szólt Ákos mosolyogva; – a szentvilmosi láp, ha csakugyan oda jutnék, most nem elég mély, hogy gyermek fulhatna belé; s az egyedüli veszély, melyen ma, szégyenemre, keresztülmentem, az volt, hogy nem találtam egyenesen ide. A köd oly sötét volt, hogy ámbár százszor lovagoltam Porvárról Tiszarétre, utamat vesztém, s talán még most is a síkon tévelyegnék, ha – midőn éppen az irányról, melyet vennem kell, tanakodva megálltam – egyszerre lódobogást nem hallok. Arra vevém utamat, de alig közelgék a lovashoz, ez vágtatni, később száguldani kezdett. Én utána, mennyire lovam bírja, ez előttem mindíg gyorsabban, míg a köd között világot látok, arra veszem utamat, s csárdánknál lelem magamat. A lovas alkalmasint a faluból való és zsiványnak tartott, de bárki legyen, Isten áldja meg, hogy épp akkor jött utamba s ide vezetett; ha ő nincs, ma nem láttuk volna egymást.

– És visszamenet? – szólt Vilma, aggodalomteli tekintetét vetve kedvesére – anyám mondá, hogy még éjjel vissza fog lovagolni.

– Mit tegyek, ha azt akarom, hogy látogatásom titokban maradjon, jókor reggel Porváron kell lennem. Lovamat a kert kerítéséhez kötém, virradatkor ismét a megyeháznál vagyok. Egy napon kétszer, jót állok érte, nem fogok eltévedni. De – tevé Ákos hozzá halkabban, midőn észrevevé, hogy Erzsébet azalatt boldog gondolatai közt elszunnyadott – Vilmám, ez nem maradhat tovább így, e bizonytalanság, melyben élünk, tűrhetetlen. Beszélni fogok atyjával.

– Ne tegye azt, – szólt Vilma kérő hangon – míg az ön atyja helyben nem hagyja választását, apám megegyezésére nem számolhatunk.

– De apám helyben fogja hagyni választásomat. Ha kitárom előtte egész szívemet; ha elmondom miként szeretlek, s hogy szerelmeden kívül e világon nincs semmi más, miáltal magamat boldognak érezhetném; ha elmondom, hogy az élet mennyország, ha veled oszthatom, átok, ha azt magánosan kellene elviselnem, s akkor áldását kérem, semmit, mint áldását: ő, hidd el, nem fogja megtagadni. Hisz atyám ő, s hányszor mondá, hogy senkit e világon inkább nem szeret. Oh, Vilmám, mi boldogok leszünk.

Vilma nem vonta vissza kezét, melyet Ákos szenvedéllyel megragadott, nem szólt egy szót, mellyel reményeit helybenhagyná, de szemei leírhatlan boldogsággal függtek az ifjún.

– Igen Vilmám! mi boldogok leszünk. Szóltam anyáddal s elmondám egész helyzetemet. A harmadik faluban egy házam van, mely anyámtól maradt reám. Kicsiny s szerény külsejű. Atyám nekem adta át, hogy gazdálkodjam. A rég elhagyott kertet ismét rendbe hoztam, a kis szobák kényelmesek. Ott fogunk élni. Hol te vagy, ott paradicsom a világ. Magunkkal visszük szüleidet.

– Oh, beh szép volna ez! – sóhajtott Vilma.

– Igen, kedvesem, s kis testvéredet nemde? és –

– Az öreg Liptáknét talán, – szólt a hölgy mosolyogva örömében – oh, az úgy szeret!

– Az öreg Liptáknét persze, majd Vándory is meglátogat néha.

– Igen, ő eljő bizonyosan. Jó nagy széket készíttetünk neki, olyant, mint az ott a kályha mellett, mindíg azon ül, ha hozzánk jő, és mihelyt a házba lép, egy pohár friss vizet hozatunk a kútról. Oh Istenem, beh szép lesz az! Kert is van, nemde?

– Szép nagy kert, – szólt Ákos, ki látva az örömet, mely Vilma arcán tükröződött, alig tarthatá vissza magát, hogy őt kebléhez ne szorítsa, – teli rózsákkal.

– Rózsákkal? – vága közbe Vilma, kezeit összecsapva örömében – ha majd a vadászatról visszajösz, vagy Porvárról, vagy innen, s távolról lovad kopogását hallom, csupa rózsákkal jövök elédbe fejemen, kezemben! egész szobám teli lesz virágokkal. Oh, mi ott boldogok leszünk!

– Vilma – szólt Ákos remegő hangon, kezét szenvedéllyel szorítva ajkaihoz – gyaníthatod, sejdítheted-e csak távolról is, mi boldoggá teszesz?

– Ki tudja! – szólt Vilma sóhajtva, s kezét szemérmesen visszavonva – lesz-e ez valaha?

– Lesz-e ez valaha? – szólt ismét ajkaihoz szorítva kezét emez. – Ha Isten két lénynek megmutatja a szerencsét, megfoszthatja-e attól?

Ákos kezei remegtek, halvány arcán s lángoló tekintetében szenvedély vala kimondva, melyet Vilma még nem látott, s melyen szinte elrémült.

– Ákos – szólt szelid hangon – ön beteg, nyugtassa meg magát.

– Oh Vilma! ne vond vissza kezedet, ne szólj velem oly idegenen, nevezz kedvesednek, szólíts tegezve kérlek –

Vilma hallgatott, kezei remegtek.

– Nem vagy-e jegyesem? Nem vagy-e enyém Isten s szíved előtt, miért e hideg válaszfal köztünk?

– Ákosom!

– Oh kérlek, tegezz, én nem tudok veled máskép szólni, a szív nem ismer más címet. Lám első legnagyobb kérésem, ez az első, melyet tevék.

Vilma elpirult.

– Oh mondd, hogy szeretsz, mondd: hogy bármi történjék, tőlem elválni nem fogsz, hogy enyim vagy.

– Tied – szólt halk, alig érthető hangon Vilma. S Ákos kebléhez szorítá a remegő leányt, s az ifjú szenvedélyes csókja először ége szűz ajkain.

E pillanatban a mellékszobából, mintha valamely nehéz test esnék földre, erős zörrenés hallatszott, reá elfojtott följajdulás, férfi léptek s ismét csönd. Vilma, kiragadva magát Ákos karjai közül, fölsikoltott, Erzsébet fölugrott székéről, Ákos gyertyával sietett az ajtóhoz, melyet kinyitván, hallá, hogy a másik szobából valaki csuszkálva távozik.

Olvasóim emlékeznek a zsidó s Czifra összebeszélésére, melynek Peti véletlenül tanuja volt. Ákos jelenlétét nem tudva a cimborák, a ködös éjt feltételökre kedvezőnek hivék, s mihelyt a kovács tüze eloltatott s az egész faluban csend leve, a kertek mögül, hol tartózkodtak, a jegyző házához lopództak. Csend vala itt is. A konyha ajtaja rég bezárva, az ablakok – az egy szoba, hol világ vala, fatáblákkal levén zárva – sötétek; s a zsidó, Czifrát, ki fölfegyverkezve követé társát, a kapu mellé őrül állítva, nyugodtan hozzáfogott munkájához.

Halkan felnyitá Tengelyi szobája külső ajtaját, s kis lámpáját bundája alól kivevé s a vasláda nyitásához kezdett. Észrevevé ugyan a beszélgetést, mely a mellékszoba ajtaján áthallatszott, de midőn minden neszt a lehetőségig került, annál nyugodtabban folytatá munkáját, minél inkább meg vala győződve, hogy a benszólók Erzsébet s Vándory, s minél inkább el volt határozva ez utósótól, ha általa tetten kapatnék, késével szabadulni. A láda fölnyitva, az irományok s egy zacskó ezüst pénz kezében, s a zsidó halkan, mint jött, ismét az ajtó felé vonult, midőn küszöbén, erős kezektől torkon ragadva, útjában megállíttatott.

– Ide az irományokkal tolvaj! – szólt suttogva megtámadója, s a zsidó Czifrára gyanakodott, midőn a küzdés között elalvó lámpájának végső világánál Violát megismeré.

Mihelyt az utóbbi a szándéklott rablásról a cigány által hírt vett, vele együtt lesbe állt. A lopást, mielőtt az történnék, megakadályozni nem állt hatalmában. Maga is a törvény üldözése alatt állva, ha a zsidót, mielőtt gonosztettét elköveti, megtámadja, ez lármát üt s ő a legnagyobb veszélynek teszi ki magát, s ennek hatalmában állt volna merényét később elkövetni. Bevárá tehát, míg a zsidó a szobában volt, akkor Petit a kapu felé küldve, hogy Czifrára vigyázzon, maga halkan a szoba ajtajáig lopódzott, hogy most közte s a tolvaj közt iszonyú küzdés támadt.

– Ide az irományokkal – szólt elfojtott hangon Viola, – halál fia vagy, ha késel.

A zsidó hasztalan küzdött, hogy a vaskéztől szabaduljon, mely torkát szorítá. A lámpa földre esett. Viola félve, hogy a zajra valaki kijön, minden erejével az írásokat akará kiragadni. A zsidó kését Viola mellének döfé, mire ez ellenét egy arcára adott irtózatos csapással földre terítette. E lármára a mellékszobában, mint tudjuk, zaj támadt. Viola fölkapta az írásokat s Peti által követve futott. Mindez egy pillanat műve volt. A zsidó föleszmélve az ajtón kivánszorgott, s mikor Ákos belépett, csak a nyitott ládát, a földön egy zacskó pénzt s Viola bundáját, melyet ez küzdés közben elvesztett, találta a szobában.

Ákos a nyitva hagyott külső ajtóhoz sietett, s midőn a gyertyával az udvarra jött, a zsidót találta ott, ki a földön feküdve, mihelyt Ákost meglátá, gyönge hangon segítségért kiáltott.

Ákos lehajlik. E pillanatban lövés hallatszik, melyre Ákos földre dől.

Erzsébet s Vilma, kik a mellékszobából utána jöttek, felsikoltanak.

A házból s a szomszédlakból a lövésre emberek futnak össze. A kovács, midőn házából kirohan, embert lát, ki mellette elfut, s kiáltva: Gyilkos! – utána szalad.