Tengelyi, ámbár az ellene támadt gyanúról még mit sem sejdíte, az éjet kínos érzelmek között tölté. Későn térve vissza házához fáradtan ágyára vetette magát, de lelkének felgerjedt állapota nem engedé, hogy nyugalmat találjon. Azon meggyőződés, hogy a szerencsétlen ügyvéd Viola által gyilkoltatott meg; érzete annak, miként ő maga a zsivány jelenlétét tudva, a helyett, hogy a gonosztettet megakadályozná, a Tisza partján várá annak véghez vitelét, melyből minden haszon egyedül reá háramolhatott, – borzadással töltötte lelkét. Neki úgy tetszett, mintha a gonosztevő cimborája volna; mintha ő, ki eddig majdnem túlzott szigorúsággal teljesíté minden kötelességeit, most az emberek tiszteletére egyszerre érdemetlenné tette volna magát. Mihelyt szürkülni kezdett, elment Vándoryhoz, hogy tőle ez új szerencsétlenségében tanácsot kérjen.
Vándory, ki télben-nyárban négykor kelt, már fenn vala, s midőn ajtaját nyílni hallván, könyvéről feltekintett, nem kevéssé bámult, Tengelyire ismerve, kit ily korán ritkán, s ennyire elváltozott arcvonásokkal soha nem látott.
Tengelyi röviden elmondá a történteket.
– Szörnyűség! – sóhajtott elborzadva Vándory. – Vétkeinek közepette, a nélkül, hogy egy perc engedtetnék, melyben bűneit megbánhatná!
– Igen! – szólt kétségbeesve a másik, – s nem fekszik-e az egésznek felelet-terhe rajtam, ki gyanítva, hogy irományaim Macskaházynál vannak, elgondolhatám, hogy Viola csak erőszakos módon juthat hozzájok, s ki a helyett, hogy őt ebben megakadályoztassam, a zsivány meghívását követtem, hogy véres zsákmányát tőle átvegyem?
– Viola tette szörnyű! – vágott szavába a lelkész, – én értem a borzadást, mellyel a gondolat szívedet tölti, hogy e szerencsétlen azt hihetőkép csak irományaid visszaszerzése végett követte el; de vajjon tudtad-e ezt? s miként állt volna hatalmadban Violát tettétől visszatartóztatni?
– Ha kötelességemet teljesítem, – válaszolt a jegyző komolyan, – mely azt parancsolá, hogy mihelyt a zsivány ittlétéről tudomást szereztem, annak elfogatását eszközöljem –
– Elfogatását? – mondá Vándory szinte elijedve a gondolattól, – oly embernek elfogatását, ki magát reád bízta? s oly körülmények között, hol nem arról, hogy bírájának, hanem csak hogy hóhérjának adjad által, van a kérdés? – miként szólhatsz így?
– Való, a kötelesség, melynek teljesítését tőlem polgári állásom követelé, nehéz vala, – szólt Tengelyi szomorúan, – de kevesebbé volt-e kötelességem? Ha minden polgár, valahányszor az, mit a közjó követel, egyes nemesebb érzelmeivel ellentétbe jő, magát kötelessége alól felmentheti, nem bomlik-e fel állományunk? Ha irgalom annak, ki a gonosztevőt az igazság sujtó karja ellen oltalmazza, mentségül szolgál, kit fogsz mint orgazdát büntetni?
Vándory felhozá, hogy ha ezen okoskodás más esetben állna is, ott, hol halálos büntetésről van szó, senkit még polgárilag sem lehet kötelezni arra, hogy felebarátjának halálához segédkezet nyujtson; hogy ő részéről készebb volna a legszigorúbb büntetésnek kitenni magát, hogysem valaha ily kötelességet teljesítsen; hogy Tengelyi helyzetében minden becsületes ember bizonyosan ugyanazt tette volna, – szóval felhozott mindent, mi barátját vigasztalhatá. Tengelyi mindezekre csak azt válaszolá, hogy ő az egész dolgot egészen más világban tekinti, s hogy azok, kik felőle ítélni fognak, kétségen kívül vele egy értelemben lesznek.
Vándory, ki jól látta, mily károsan hathat barátjára, ha a levél, melyet Violától kapott, közhírré válik, mindent elkövetett, hogy őt az egész történet bejelentésétől visszatartóztassa, melyből semmi haszon, s reá a legnagyobb kár háramolhatik, miután számos ellenségei, kik őt már azért is gyanúsíták, hogy Viola nejét házába felvevé, most kétségen kívül újabb rágalmakra fogják használni e hírt. De Tengelyi e tekintetben hajthatlan volt. – Csak nyiltság által óvhatjuk meg magunkat hazugság ellen – így szólt, – ki a valót el akarja titkolni, előbb-utóbb annak megváltoztatására fog kényszeríttetni, s tudod, ha akarnám is, én nem erre születtem! Ez esetben pedig nem is volnék reá feljogosítva, miután Macskaházy meggyilkoltatása iránt egy embert nehéz gyanú terhel, s vallomásom arra szolgáland, hogy az róla elháríttassék. – Minden, mit Vándory barátjától elérhetett, az volt, hogy felfedezésével várni fog, míg Réty visszatér, s azt neki teendi.
– Igazságod van – mondá Tengelyi keserűen, – ki tudja, ha az egész történetet elmondom, Nyúzó vagy alispánod, kit, úgy hiszem alap nélkül a másiknál jobbnak tartasz, nem küldenek-e vasban a megyeházhoz? Való! hogy helyzetemben szintúgy cselekedtek volna, – legalább Rétyről az egész világ tudja, miként zsiványokat eleséggel tart, csakhogy nyájait ne bántsák; de hisz ők nemes emberek, parasztnál, mint én, ez más!
– Miként gondolhatsz ilyenekre? – szólt a másik megnyugtatva.
– S miért nem? – válaszolt Tengelyi keserűen mosolyogva. – Olvastam többször, hogy a tizenhetedik században több udvarnál a nevelendő korona-örökös mellett más szegény gyermek tartatott, ki, valahányszor a herceg leckéit meg nem tanulta, vagy más valami csínyt követett el, derekasan megveretett, hogy példáján amaz lássa, mit érdemlett volna ő; nálunk, úgy látszik, e szokás fenntartotta magát. Koronánk úgynevezett tagjai nem büntettetnek; de hogy a példa ne hiányozzék, annyival keményebben sujtatnak mások! Mi ezt illeti, Réty s Nyúzó közt nem nagy különbséget fogsz találni.
– Hidd el, barátom, – mondá a lelkész fejét rázva, – igazságtalan vagy Réty iránt. Megfoghatom, hogy te, ki vele egykor oly szoros viszonyban álltál, most, miután barátok lenni megszűntetek, szigorúbb vagy iránta, mint mások; de én őt jobban ismerem. Ő belsejében nem romlott meg úgy, mint gondolod; vétke inkább csak gyengeség, mi miatt neje akaratának ellentállani nem tud.
– Igen, gyengeség, – szólt Tengelyi, – nevezd annak, ha úgy tetszik; de ha e gyengeség minden alávalóságnak mentségül szolgálhat, miért vagy hát Nyúzó vagy mások iránt szigorúabb? – Ha az, ki legjobb barátját szükségében elhagyá, sőt szerencsétlenségét tulajdon emelkedésére használta; ki elveit százszor megtagadta; ki meggyőződését vitorlaként használta, hogy egyszer egy, másszor más oldalra igazítva azt, minden széllel az óhajtott part felé haladjon – ha az nem érdemli megvetésedet, s már igazolva látod, ha gyengeségére mutathatsz: mily joggal fordulsz el a gonosztevőtől, kinek tette borzadást gerjeszt? hisz ő is, lám, csak gyengeségből vétkezett! A szenvedély, mely őt gonosz tettére kényszeríté, erősebb vala, hogysem annak ellentállhatna. Ne vesd meg Nyúzót, mert az igazságot áruba bocsátja, – szegény, nem tehet róla! gyengeség, semmi más. Hiába, a pénznek nem tud ellentállani! Nincs ok, miért a hazugot utáld, őt is csak képzete ragadta el, vagy oly körülményekben él, hol az igazság kimondására erőt magában nem érez. Fogadd el a gyengeséget mentségül, s a különbség, mely jók s rosszak között létezik, megszűnt; nincs gonosztett, melynek elkövetője iránt másra, mint sajnálkozásra érezhetnéd feljogosítva magadat, hisz bűnének oka nem más, minthogy érdeke vagy szenvedélyei őt szerencsétlenségére rossz irányban ragadták el.
– Távol legyen tőlem, hogy ezt tegyem, – mondá Vándory nyugodtan; jól tudom, hogy az erény nem más azon erőnél, mellyel elveinkhez ragaszkodunk, s nem akarom védelmezni Rétyt azokért, miket tett. Csak azt állítom, hogy bármi menthetetlen legyen is gyengesége, van egy bizonyos pont, melyen túl az bizonyosan terjedni nem fog, s hogy sem neje befolyása, sem más érdek őt olyakra nem bírhatja, miket felőle feltevél. Nyúzóra nézve nem vagyok meggyőződve erről.
– Ez az, miben csalódol, – szólt a jegyző felgerjedve. – Réty mint Nyúzó, s ez mint a többiek; ha az egész megyén végig mégysz, nem fogsz találni hármat, kik oly ember iránt, ki magát nemesi kiváltsággal nem védelmezheti, a legkisebb kíméletre éreznék lekötelezve magokat; s ez az, mi, ha eszembe jut, hogy fiam hihetőkép a nemtelenek sorához tartozik, szívemet keserűséggel tölti.
Vándory szólni akart, Tengelyi szenvedéllyel folytatá: – Tudom, mit akarsz mondani. Mi gazdagok vagyunk szabadelvű emberekben; nemcsak a hazában, itt e megyében is szebbnél-szebb kijelentéseket hallhatsz mindenfelől. – A szabadság, az egyenlőség, a népnek jogai – mit tudom én! A mívelt világban nem hangzik szép frázis, melyet nem fordítunk le, melyet nem hirdetünk tátott torokkal, de tekints a szavak értelmére, s ha magadat ámítani nem akarod, mit találsz? Szabadságot s egyenlőséget? igen, azon szabadságot, mellyel a nemes saját s a népnek dolgait viszi, a nélkül, hogy tőle Istenen kívül valaki számot kérhetne! – azon egyenlőséget, melynél fogva az utolsó kortes a jobbágyra szint azon megvetéssel néz, mint a zászlós úr! A népnek jogait? igen, azon népét, melyről Verbőczy szól, s mely alatt a nemesség értetik! tovább e szabadelvű urak nagylelkűsége nem terjed. Hisz a magyar paraszt nem szavaz tisztújításoknál, nem éljenez, nem szokott fáklyás-zenéket csinálni, miért keresse valaki kegyeit?!
– Fel vagy gerjedve, – mondá Vándory, – nem szólnál máskép ily általánosságban. Vannak egyesek, ezt, ha igazságos vagy, nem tagadhatod, kikre vádjaid nem illenek.
– Egyesek – szakítá félbe Tengelyi – igaz, vannak, kikre szavaim nem illenek, s kik undorral fordulnak el a tömegtől, mely körülöttük zajong. De az, hogy e hazában néhány száz vagy legfeljebb ezer ember van, ki úgy érez, mint mi, kiknek lelke, midőn ez óriási hazugságot, mely között élünk, látja, fáj, mint a mienk, vigasztalhat-e? Fiam kevésbbé fog-e megfosztatni polgári jogaitól, kevésbbé fog-e megvettetni, lábbal tiportatni?
– Fiad nem fog lábbal tiportatni senki által, – mondá Vándory nyugodtan. – Bármi szomorú legyen az állapot, melyben hazánk nem-nemes lakói jelenleg vannak, az nem tarthatja fel magát többé, – s ki tudja, nem fognak-e jőni idők, hol fiad áldani fogja végzetét, mely által nemességétől megfosztva, a nép soraiba löketett vissza, de csak hogy egész osztályával azon állásra emelkedjék, melyet egykor mint kiváltságost elfoglalt, s melyet ezentúl mint jogot követelhet? Megengedem, hogy azok, kik most a szabadság elveit leginkább hangoztatják, nem komolyak szándékukban; de vajon a szó, melyet kimondanak, nem győz-e meg ezereket mind a mellett? – s ha a kő akaratuk nélkül, sőt ellene indult is meg, nem fog-e azért mégis oda gördülni, hová azt természetes súlya vonja, elragadva mindent, mi neki ellentállni akarna?! – Igen, barátom, – tevé hozzá, lelkesedéssel megragadva Tengelyi kezét, – szebb napok közelgnek, e nemzet minden osztályaira szebb jövő vár, s bár hajam ősz, én még látni reménylem az időt, midőn jelen állapotunk, egy nehéz álomként elvonulva, majdnem hihetetlennek fog látszani még azok előtt is, kik egész éltöket benne tölték.
Tengelyi éppen válaszolni akart, midőn az ajtó megnyílván, Liptákné rohant a szobába. – Az Istenért, jőjjön a nemzetes úr mindjárt haza, – mondá az asszony lélegzetén kívül.
– Mi történt? – kérdé Vándory s Tengelyi majdnem egyszerre, megijedve mindketten a módon, melyen Liptákné szólt, s mely bennök azon gondolatot támasztá, hogy a jegyző házánál szerencsétlenség történt.
– A főbíró s esküdt jöttek a házhoz, – válaszolt amaz, még mindíg az előbbi hangon.
– Jó asszony, mi lelte kendet? – szólt Vándory bámulva. – Mi rendkívüli van abban, hogy a főbíró barátom házához jő? Nem jő-e hivatalos dolgaiban húszszor évenként?
– De tudja-e a tiszteletes úr, miért jött? – mondá Liptákné. – A főbíró azt mondja, hogy a fiskálist, azt az átkozott Macskaházyt, a nemzetes úr ölte meg! s ott van esküdtjével s hajdúival s minden egyes embert egyenként kikérdez.
Tengelyi megszokta a sors csapásait; ő annyiszor érezte az emberek igazságtalanságát, hogy, mint többször mondá, semmi rosszat tőlök tapasztalni nem fog, min bámulna; azonban e hír, melyet Liptákné hozott, mégis készületlenül találta őt. – Ez sok! – mondá, s hangja remegett, – el voltam készülve mindenre, de hogy valaha gonosztettel fogok vádoltatni, hogy valaha bíró előtt az iránt leendek kénytelen védeni magamat, hogy gyilkosságot nem követtem el, ezt nem hittem soha!
– Lehetetlen, – szólt Vándory, ki barátjánál nem kevésbbé megindulva, kalapját s botját keresé, hogy Tengelyit házához kövesse. – Az egész csak félreértés lehet.
– Én is azt gondoltam eleinte, – mondá Liptákné szomorúan. – Mikor a főbíró a nemzetes asszonynak mondta, hogy Tengelyi úron nehéz gyanú fekszik, s hogy őt vallatni fogja: azt hittem, csak tréfál; de mikor a szolgálót behítták, és a bérest és a szomszédokat, és egyiket a másik után kikérdezték, míg az esküdt minden betűt felírt, láttam, hogy a gazember csakugyan úgy tetteti magát, mintha e szörnyű dolgot hinné. A nemzetes asszony, mikor őt akarta kikérdezni, mondta, hogy ő nemes asszony, s másra felelni nem tartozik, mint amire felelni akar; a főbíró azt felelte, hogy a nemzetes úr nem nemes többé, s hogy ha nem felel, majd ő tudni fogja, miként kényszerítse. Mikor ezt hallottam, elfutottam ide a nemzetes úrért, hogy csak valaki legyen a háznál, ki ilyen törvényes dolgokat ért.
– Hisz látod, minden rendiben van, – mondá Tengelyi barátjához keserűen, – miért is fáradtak volna annyit, hogy nemességemtől fosszanak meg, ha nem az vala szándékuk, hogy annyival jobban üldözhessenek?
– De – szólt Vándory.
– Csak jerünk, jerünk, – szakítá félbe Liptákné, – midőn a háztól elmentem, éppen az alispán is odajött.
– Jerünk! – mondá Tengelyi a lelkészhez még nagyobb keserűséggel, – hallod, nincs mit aggódnunk, ott van Réty barátunk is, kinek pártolására számolhatunk. – S ezzel a férfiak Liptáknétól követve a jegyző házához mentek.
Itt a dolgok azalatt Tengelyire nézve mindíg rosszabb alakban tűntek fel. Erzsébet szilárdan ragaszkodva nemesi kiváltságához, nem bírathatott arra, hogy a főbíró kérdéseire feleljen; de minden, mit a többi kihallgatott vallott, egyaránt a jegyző ellen szólt. A szomszédok bizonyságot tettek a szóvitáról, melynek következtében Macskaházy a házból tegnap bottal űzetett ki. Az egyik világosan emlékezett Tengelyi szavaira, melyekben Macskaházyról szólva mondá: hogy ez ember még kezei által fog meghalni. A szolgáló urát tizenegy óra felé ki látta menni a házból, mi egyébként soha szokása nem vala. Az előmutatott pálcát az egész háznép a jegyző tulajdonának ismerte, szóval, minden oly összhangzásban volt, hogy az alispán, ki Nyúzót minden lehető kíméletre intve, a vallatás nagy részénél jelen volt, ámbár bensőleg meggyőződve Tengelyi ártatlanságáról, nem tagadhatá, miként a külső jelek csakugyan ellene bizonyítanak.
Midőn Tengelyi Vándorytól követve a szobába lépett, minden szem feléje fordult, s Nyúzót kivéve, nem vala senki, ki a szenvedélyes keservet, mellyel Erzsébet férje nyakába borult, közönyösen nézte volna.
– Nyugtasd meg magadat, – mondá Tengelyi nyugodtan, – nem ma tapasztaljuk az emberek üldözését először, s jó lelkiismeret mellett, Isten segedelmével, most sem fogunk elnyomatni ellenségeink által.
A méltóság, mely Tengelyi egész magaviseletében mutatkozott, nem hatott senkire inkább, mint az alispánra, ki egykori barátjához közelítve, érzékeny hangon bizonyossá tevé, miként csalódik, ha a főbíró ittlétét üldözésnek tekinti. – Különös körülmények találkozása által – így szóla tovább – a legbecsületesebb ember azon kénytelenségbe juthat, hogy magát igazolnia kell, s ez, meg vagyok győződve, Tengelyi úrnak a jelen esetben nem sok fáradságába fog kerülni.
– Nagy köszönettel tartozom – mondá Tengelyi szárazan – a jó véleményért, melyet a tekintetes úr irántam nyilvánítani méltóztatott, s meg vagyok győződve, hogy ha a teins úrtól függ vala, azon eljárás követtetett volna irányomban is, melyet hasonló esetben minden jó hírű ember joggal követelhet, azonban legyen szabad a főbíró úrtól kérdenem: mik hát azon viszonyok s körülmények, melyeknél fogva reám Macskaházy meggyilkoltatására nézve – mert azt hallottam, ezzel vádoltatom – a legkisebb gyanú háramolhatik?
– Mindjárt szolgálunk Tengelyi úrnak, – mondá a főbíró, ki most, mint minden hivatalos eljárásnál, esküdtjét oda értve, mindíg plurálisban szólt s Nyúzó egyenként elsorolá azon olvasóim által ismert körülményeket, melyek Tengelyire gyanút vetettek, míg esküdtje minden egyes pontnál fejét hajtogatá, mintha legalább jelek által akarna részesülni az eddig oly ügyesen vitt vizsgálódás dicsőségében. – Már miután Macskaházynak gyilkosa nem ismertetik, – így végzé előadását, – miután rablás nem történvén, senki nem tudatik, kinek e férfiú halála érdekében feküdhetett volna, ellenben Tengelyi úrnak iránta való gyűlölsége köztudomású dolog, melynek legújabb bizonyságára csak a jegyző úr tegnapi kitöréseit említjük, melyek között, mint több tanú állítja, világosan azt mondá, hogy a most meggyilkolt még a jegyző úr kezei által fog meghalni; miután tudatik, hogy a meggyilkolt iránt azon igazságtalan gyanúban élt, mintha némely irományai általa raboltattak volna el, s így e gyilkolás igenis érdekében feküdhetett: mi a legsúlyosabb gyanú okát találjuk Tengelyi úr ellen, annyival inkább, minthogy a gyilkosság éjjeli fél tizenkét óra felé történvén, egy tanúnak vallomása szerint a nótárius úr házát aznap éjjeli tizenegykor szokása ellen elhagyá, s midőn a rabot üldöző kocsis és révész még néhány társaikkal éjfél felé e házhoz jött, Tengelyi úr ismét szokása ellen még ébren, felöltözve és pedig egészen összesározott ruhákkal találtatott, főkép miután nemcsak a gyilkolás színhelyén lelt irományok, hanem a bot is, melyet a gyilkost üldöző révész a Tisza partjától Tengelyi úr házához vezető úton talált, a jegyző úrnak valóságos tulajdonához tartoztak. Mit mond nótárius úr ezekhez?
E hosszú előadás, mely, mint olvasóim látják, egészen a magyar törvényszéki ítéletek írásmódján mondatott el, azaz, melynél a lehetőségig sok mindenféle tárgy a lehetőségig kevés pont felhasználása mellett adatott elő, Nyúzót magát kivéve, talán nem bámultatott senki által annyira, mint hív esküdtje által; azonban ennyi bűnjeleknek ily módoni összeállítása nem kis hatást tett másokra is, s főkép Tengelyi, ki azoknak egész fontosságát érezve, átlátá önigazolásának nehézségeit, nem titkolhatá el meglepetését, s egy percig hallgatott.
– Ne méltóztassék megzavarodni Tengelyi úrnak, – mondá Nyúzó gúnyosan, – csak a tiszta igazságot méltóztassék előadni. Mi, amint nótárius úr látja, minden udvariassággal kérdezünk.
– Ne felelj neki egy szót se, – szóla közbe Tengelyiné szenvedélyesen, – még hála Istennek, nem mutatta meg senki, hogy nem vagyunk nemes emberek, téged szólásra nem kényszeríthetnek.
– Én szólni akarok, – mondá Tengelyi ismét visszanyerve nyugalmát, – szólni fogok; nincs ember a világon, kit, ha tudnám, hogy ellenem ily gyanúban van, nem tartanék érdemesnek arra, hogy vele a dolgok való állását megismertessem.
– Hisz látja Tengelyiné asszonyom, férje minket feleletére érdemeseknek tart, – szólt a főbíró mindíg gúnyolva, mert miután az alispán által kíméletre intetett, csak ilymódon töltheté bosszúját. – Hadd szóljon, fogadok, mihelyt beszél, minden tisztába jő, úgyis ami a nemesi kiváltságot illeti, már elébb mondám, hogy hol a nemesség mellett írás nem szól, mi jó kálvinista létünkre az ily tradícióra nem sokat tartunk.
– Ha Nyúzó úr azt hiszi, – mondá Tengelyi, kinek vére arcába szökött, – hogy a gúnyoló szeszély hivatalos állásának tekintélyét nevelheti, a teins alispán úr talán kegyes leend őt tévedéséről meggyőzni. Mi magát a dolgot illeti – tevé hozzá, erőt véve magán, – nem tagadom, hogy sok körülmény első tekintetre ellenem látszik szólni; egyébiránt, a dolgok való állásának előadása, úgy hiszem, meg fogja győzni még a főbíró urat is, hogy csalódott. – S itt Tengelyi körülményesen előada minden történteket. A gyanú, melyet irományainak elrablása iránt Macskaházy ellen nyilvánított, a kislaki törvényszéknél történtek után helyzetében csak természetes vala, valamint e gyanúnak alaposságát semmi nem bizonyíthatá inkább, mint az, hogy az ügyész szobájában oly irományok találtattak, melyeknek birtokához Macskaházy csak e rablásban való részvétele által juthatott. Annak magyarázatára, miért hagyá el házát tegnap szokása ellen oly későn, s miként történt, hogy a révész s kocsis által összesározott ruhákkal találtatott, a jegyző elmondá a levélnek foglalatját, melyet Violától oly rejtélyes módon kapott.
– És ugyan honnan van – kérdé Nyúzó, ki az egész idő alatt kételkedő mosolygással ült ott, – hogy Tengelyi úr Viola meghívását azonnal követte? hogy késő éjszaka egészen magányosan s fegyver nélkül, mint mondá, egészen magányos helyre ment, csak azért, hogy az ország legnagyobb zsiványával találkozzék, kitől mások harmadmagokkal is félnek?
– Én soha életemben Violát nem bántottam, – válaszolt Tengelyi, – s azért nem is féltem tőle, főkép miután a hozzám írt soraiból látám, hogy magát irántam háladatosságra kötelesnek érzi. Azonkívül mit tehettem egyebet? más módot, mi által a tőlem elrablott irományokhoz juthattam, nem ismerék, elfogadtam azt, mely ajánlkozott.
– És ugyan kérjük, – mondá ismét Nyúzó, – a levelkét, melyről szó van, nem lehetne látnunk? érdekes volna, hacsak már azért, hogy a híres zsivány kezevonásával megismerkedjünk.
– A levelkét az író kérése szerint azonnal elégettem, – válaszolt Tengelyi.
– Az igen kár volt, – szólt Nyúzó, – főkép ha Tengelyi úrnak ez igen rendkívüli és csudálatos mesének, vagy akarom mondani előadásnak bebizonyítására, két jólelkű részrehajlatlan tanúja nincs, kikkel Violától vett levelét közlé.
– Én a dolgot csak Vándory barátommal közöltem ma reggel.
– Igen, ma reggel, értem, – folytatá az előbbi, – mikor már a faluban voltam s vizsgálataimat megkezdém. Más mondani valója Tengelyi úrnak nincs?
Tengelyi kijelenté, hogy elmondott mindent, mi a dologhoz tartozik.
– Azokból, miket hallánk, – szólt a főbíró esküdtjéhez fordulva, – annyi legalább Tengelyi úr önvallomása szerint is bizonyos, hogy ő a gyilkolásnak szándékát ismerte.
Tengelyi megjegyzé, miként ő, mennyire emlékezik, ezt egy szóval sem mondta.
– Úgy tartom, e részben minden tagadás feleslegessé vált, – mondá éles hangon a főbíró. – Jegyző úr elismeri, hogy irományait Macskaházy birtokában gondolá. Már ha ez így van, Viola sorait véve – ha azok csakugyan írattak volna – miként gondolhatott csak egy pillanatig mást, minthogy a zsivány erőszakos módon fog ez irományokhoz jutni. Sőt – folytatá a főbíró rövid hallgatás után, mely alatt szemeit a jegyzőre szegezé, – már önvallomása szerint majdnem a bizonyosságig kisül, hogy a gyilkosságnak elkövetését nemcsak előre tudta, hanem benne mint felbujtó részt is vett, miután Viola maga sem az irományoknak becsét nem ismerheté, sem magát megszerzésökért ily veszélynek, minő e gonosztettével össze vala kötve, ki nem tette volna, ha arra más valaki által nem buzdíttatik; s hogy ez csak a jegyző úr lehetett, világos, minthogy ez irományok megszerzése senki másnak érdekében nem feküdt.
Tengelyi szólni akart, Nyúzó folytatá: – És ki teszi ezt? ki követi el e szörnyű bűnt? kérdem. Egy jegyző, oly ember, kinek a gonosztevők üldözése kötelességében áll, s ki a bizodalmat, mellyel iránta a megye s nagyságos urasága viselteték, arra használja fel, hogy házát gonosztevők tanyájává tegye. Ez súlyosabb eset, – szólt esküdtjéhez fordulva, tovább – hogysem mi róla végezhessünk. A vádlottat be kell küldenünk a megyeházához, s pedig jó őrizet alatt, nehogy Viola s cimborái, kik, amint látszik, vele szoros összeköttetésben állnak, őt az igazság kezei közül kiszabadítsák.
Az alispán, ki a dolgok kifejlődésében érzékeny részt vett, Nyúzót figyelmessé tevé, hogy erre semmi szükség nincs, miután Tengelyi úrért, ha úgy kívántatnék, ő szívesen maga is felvállalja a kezességet; de Nyúzó, ki eddig az alispán kívánatát teljesítendő, mindazon durvaságtól, mellyel máskor hasonló alkalommal élni szokott, visszatartóztatá magát, nem tartá szükségesnek, hogy előljárójának e pontra nézve is engedjen, s ünnepélyesen kijelenté, miként a feleletteher rajta fekszik, s ő ehhez hasonló esetben kezességet elfogadni nem fog, ha Tengelyinek nemessége nem vonatott volna is kétségbe, miután nyilvános rablók cimboráinak letartóztatására nézve még a nemesi kiváltság sem vétetik tekintetbe.
– Hogy merészel az úr engem rablók cimborájának nevezni! – kiálta Tengelyi, ki a mérsékletet, melyre magát eddig kényszeríté, tovább fenntartani képes nem volt, – ön, kiről az egész megye tudja, miként nem egyszer hivatalát orgazdaságra használta fel?
Ami Tengelyinek ezen vádját illeti, meg kell vallanunk, a jegyző alig mondhatott volna olyat, mely az érdemdús főbírót, főkép alispánja s ennyi emberek jelenlétében, kellemetlenebbül érinthette volna, miután a megyében csakugyan több esetről beszéltek az emberek, hol az elrablott marha a tulajdonosok által állítólag Nyúzó istállóiban találtatott meg, min természetesen ez emberek annyira elbámultak, hogy első pillanatban nem tudva mit mondjanak, elhallgattak, s ha később valamely tanúval az istállóba visszatértek, a marhát soha többé nem találták ott. Azonban a pillanatnyi zavar, melybe a főbíró hozatott, csak arra szolgált, hogy elfojtott dühét kitörésre ingerelje, s minden kímélettel felhagyjon, mellyel magát eddig viselte. – Hogy merészelem így nevezni?! – kiálta a felbőszült tisztviselő, – hogy merészelem én így nevezni, ki a tekintetes nemes megyének főbírája vagyok? s ha a teins alispán úr iránt kímélettel nem vagyok, régen vasra verettem volna, miután tudva való dolog, hogy mikor Violát mult restauráció előtt itt a faluban kerestük, a zsivány az egész idő alatt e házban rejtve volt, hová midőn őreimmel belépni akartam, a nótáriusné még oppozicióval szemtelenkedett fenyegetni.
– Ki mer házam ellen ily rágalommal fellépni? – kérdé a jegyző mindíg hevesebben – Viola az én házamban? – Felfogadtam nejét s gyermekeit, mert nyomorúságban voltak; a zsiványt nem láttam soha! – Szólj te Erzsébet, – mondá nejéhez fordulva, – volt-e Viola valaha házamban?
Erzsébet, ki, mint Tengelyi maga, arról, hogy Viola Vilma megegyezésével Liptákné által a házban elrejtetett, mit sem tudott, esküvéssel bizonyítá, hogy az üldözött soha, mióta rossz életre adta magát, e házban nem volt; mire a főbíró, gúnyosan mosolyogva, Liptáknét hívatá elé, ki azt, mit a rögtönítélő törvényszék előtt esküvéssel vallott, többé vissza nem veheté. – Igazság, teins uram, – mondá az asszony sóhajtva, – hogy mikor Violát a faluban üldözték, szegény az egész idő alatt itt a házban volt. Én magam rejtettem el a kamarába a hordók alá, de sem a nemzetes úr, sem a nemzetes asszony nem tudtak semmit felőle, annyira féltem, ha megtudják, hogy még azt sem beszéltem el nekik, amire szegény Viola, mikor elment, kért, hogy megmondjam, hogy a nemzetes úr írásaira vigyázzon; s pedig ha elmondom, ki tudja, mennyi bajt kerülhettünk volna ki.
– Aki hiszi, üdvezül, – mondá a főbíró gúnyosan – miként vezethetted volna a zsiványt e ház kamarájába, a nélkül, hogy valaki tudná?
– Ki mondta azt, hogy senki nem tudta? – válaszolt Liptákné. – Én csak azt mondtam, hogy a nemzetes úr nem tudta, s a nemzetes asszony sem, ki akkor már alunni ment. Mikor szegény Viola a házhoz jött, csak Vilma kisasszony s én voltunk ébren. Éppen Zsuzsi ágya mellett ültünk, mikor az utcán a lármát hallottuk. Én kimentem a kertbe s ott találtam Violát, körül volt véve a ház mindenfelől, sehol menekülés, azt tudtam, ha megfogják, fel fogják akasztani, s kértem Vilmát, hogy a szegényt a házba hozhassam. Az angyali leánynak megesett szíve szerencsétlenségén s megengedte. Ez az egész; ne üdvezüljek, ha kívülünk más valaki tudta, hogy az, akit keresnek, itt van. Ha rosszul cselekedtünk, hogy Violát elrejtettük, ám nem bánom, csináljanak velem, amit akarnak, úgyis elég vén vagyok, s nem bűnös senki más, mint én!
– Ne félj, meg fogsz lakolni te is, vén boszorkány! – mondá a főbíró mérgesen. – Most még csak a kisasszonyt kell kérdenünk, úgy látszik, az egész család egyetértésben van. Hívja be leányát, – tevé hozzá Tengelyinéhez fordulva, – hadd kérdezzük meg azt is.
– Mit, az én leányomat?! – szólt Erzsébet szenvedéllyel, – abból ugyan nem lesz semmi! Leányom Réty Ákosnak jegyese, azt próbálja valaki megsérteni, ha merészli – Vilmám ily emberek előtt! vallatva mint a gonosztevő! – S a jámbor asszony hihetőkép még többet mondott volna, ha Tengelyi maga nem kéri, hogy menjen leányáért, mint kívántatott.
– De meggondoltad-e kedves Jónásom? – kérdé Erzsébet, bámulva férjét.
– Mondom, menj szobádba, s hídd ki leányodat, – válaszolt Tengely komolyan, – én meg vagyok győződve, hogy Liptákné hazudik. Soha leányom nem titkolt semmit előttem.
Erzsébet kiment s rövid idő mulva leányával tért vissza a szobába. A szépségnek hatalma ellenállhatlan, s maga Nyúzó, minden természetes nyersesége mellett, midőn a hölgyet látá, ki anyjától vezetve előtte megjelent, e halvány szabályos arcnak szelíd kifejezése előtt elveszté bátorságát, s váratlan nyájassággal mondá, miként bizonyos környülményeknek felvilágosítása szükségessé teszi, hogy némely kérdésekre feleljen – azaz ha e pillanatban ellenére nincs, mert azon esetben ő kikérdeztetését szívesen máskorra is halaszthatná.
– Nem lesz szükséges, – mondá Tengelyi szárazan. – Szólj nyíltan, – tevé hozzá Vilmához fordulva – igaz-e hogy Viola, mikor a faluban kerestetett, házunknál elrejtve volt?
– Atyám – szólt Vilma, s halvány arcait egyszerre pirosság futotta el.
– Ne félj semmit, kedvesem, – folytatá amaz biztató hangon, – lám te jó kedves leányom voltál mindíg, soha semmit szüleid előtt nem titkoltál el. Mondd meg tartózkodás nélkül: igaz-e, hogy Viola házunknál volt, s hogy te ittlétére engedelmet adál?
Vilma hallgatott, a szegény leány egész testén remegett, s maga Nyúzó sajnálni kezdé a hölgyet, midőn a hatást látá, melyet e kérdések reá tettek.
– Mondom, ne félj Vilmám, – folytatá Tengelyi ismét, – én tudom, hogy az egész csak rágalom. Tudom, hogy nem lettél volna képes ily valamit tenni engedelmem vagy legalább a nélkül, hogy később tudósítanál. Lám ez asszony itt – tevé hozzá, Liptáknéra mutatva, – kitől mást vártam s érdemeltem, azon hazugsággal mentegeti magát, hogy Violát engedelmeddel rejtette el házunkban.
A gondolat, hogy az igazságnak nyilt megvallása Liptákné igazolására szükséges, Vilma szívében háttérbe szorítá a gyermeki félelmet, mely őt eddig visszatartóztatá, s a szegény leány, könnytelt szemeit apjára emelve, bizonyságot tett, hogy ez asszony igazat mondott. – Bocsánatot kedves apám! – tevé hozzá könyörgő hangon, – a szerencsétlenségnek egyedüli oka én vagyok. Én magam mondtam Liptáknénak, hogy ha lehet, Violát rejtse el házunkban; én magam kértem őt, hogy csak apámnak ne mondjon semmit, mert tudtam, hogy bármi természetes, ha mindent elkövetek, hogy egy szerencsétlent halálától megmentsek, mégis apám, mert Violát gonosztevőnek mondják, ez esetben neheztelni fog.
– Aki hiszi, üdvezül! – mormoga Nyúzó fogai közt, míg Kenyházy nagyokat sóhajtott, s Réty megjegyzé, hogy az egész előadásban semmit, mi azt valószínűtlennek tenné, nem lát.
Tengelyi, ez egész idő alatt szemeit éghez emelve, hallgatott, de arcának kifejezése mutatá, hogy lelkén azon fájdalmaknak egyike vonul át, melyeknek kimondására nyelvünknek szók, szemeinkben könnyek hiányzanak. Vilma néma kétségbeeséssel függeszté szemeit apjára, s a kínos hallgatást csak Vándory szakítá félbe, ki midőn barátjához közelített s kezét fogá, kéré, hogy ne nyomassa el magát fájdalma által.
– Ne félj, – mondá Tengelyi komoran – ha oda kelle jutnom, hogy tulajdon leányomtól csak úgy hallhatok igazságot, ha bíró előtt kérdezem, nincs többé, min e világon bámulhatnék. De hagyjuk ezt! – tevé hozzá egy sóhajjal, a főbíró- s esküdtjéhez fordulva, – vessünk véget e kínos jelenetnek. Amit a teins urak vizsgálatuk által megtudni kívántak, tudják, a bűnjelek mind ellenem szólnak, nincs ok miért többé fáradjanak. Engedjenek két órát, hogy dolgaimat rendbe szedve, családomtól búcsút vegyek; nem bánom, őriztessék házamat addig, amint tetszik, s azután vitessenek be Porvárra.
– Ha Tengelyi úrnak mentségére semmi több mondani valója nincs, – szólt Nyúzó felkelve, – csakugyan véget vethetünk az egésznek. A dolog világos. Két óra mulva szekere készen lesz, addig rakja össze holmiját s előre mondom, jól fogja tenni, ha hosszabb maradásra készül.
– Mi vele megyünk! – mondá Erzsébet könnyekre fakadva, – én férjemet nem fogom elhagyni végső nyomorúságában.
– Kedves Erzsébetem, – szólt a jegyző meghatva, – maradj te itt házamnál. Miután ily terhes vád emeltetik ellenem, szükség, hogy védelmemre készüljek, s legjobb, ha egy ideig magamra hagytok.
Erzsébet még inkább sírt, s Nyúzó, miután még megjegyzé, hogy úgysem tudja, mennyire egyezett volna meg a tömlöc szabályaival, hogy a vádlott családjával szólhasson, esküdtjével együtt a szobát elhagyá; s én részemről azt hiszem, hogy valamint e viszonyok között a jegyző családjának semmi kedvesebbet, úgy önmagára nézve semmi célirányosabbat nem tehetett volna, miután alig hagyá el a házat, midőn Ákos a legnagyobb felgerjedésben a szobába lépett.
Ákos, ki, miután Vándoryval tegnap este mátkájától hazatért, a fél éjet szobájában fel s alá járva boldog ábrándok között tölté, midőn szerencséjének érzetében végre lefeküdt, oly édes álomba szenderült, hogy noha szobája a lelkész szobájához a második vala, sem Tengelyi, sem Liptákné jöttéről mit sem hallott, s csak most, midőn az öreg János által felébresztetett, tudá meg mind az elkövetett gyilkosságot, mind azon lépéseket, melyeket a főbíró Tengelyi ellen tesz. – Az érzelmeket, melyek Ákos szívét e híreknél eltölték, s melyekkel midőn a jegyző házához sietett, kedvesét halványan, síró anyja mellett látá, nem fogom leírni. – Az Istenért, mi történt itt? – mondá mihelyt a szobába lépett.
– Kedves Ákosom, – szólt kezét megragadva Erzsébet – oda vagyunk, nevünk megbecstelenítve. Férjemet gyilkossággal vádolják s a megye tömlöcébe fogják vinni, – itt könnyei elfojták szavait.
– És apámat én rontottam meg, – szólt kétségbeesve Vilma. – Ákos! Ha valaha szeretett, mentse meg őt – s ezzel a szerencsétlen leány magán kívül az ifjú karjai közé rogyott.
Ákos, Erzsébettől követve, kedvesét a mellékszobába vivé; a jegyző hallgatva nézett utánok, s szemében könny ragyogott, midőn Vándorynak kezét szorítva halkan mondá: – Ha elmegyek, légy te e szegényeknek apjok.
Réty mélyen meghatva állt ott az egész jelenet alatt; azonban a hideg formaság, mellyel Tengelyi, valahányszor az alispán mellette szót emelt, pártfogását visszautasítá, visszatartóztatta őt e részvétnek nyilvánításától. Most erőt véve magán, midőn a jegyző s Vándoryhoz közelített, megindulástól elfojtott hangon kéré, hogy bármi történt is közöttök eddig, most legyen meggyőződve, miként ő mindent el fog követni, hogy egykori barátját e szerencsétlen helyzetből megmentse.
– Igen köszönöm a meleg részvétet, mellyel a tekintetes alispán úr helyzetem iránt viseltetik, – mondá Tengelyi hidegen, midőn a szólóhoz fordult. – Megvallom, nem is vevém észre, hogy még szerencsénk van, úgy hivém, hogy miután a dolog, mely érdekét ébreszté, bevégeztetett, a főbíróval együtt eltávozott. Hisz a teins úr látja, minden rendiben van, a gonosztett, úgy látszik, egészen kisült ellenem.
– Tengelyi! – mondá Réty mélyen meghatva, – ne legyen igazságtalan irántam! Engem e házhoz semmi más nem vezetett, mint hogy jelenlétem által önnek, ha lehet, hasznára legyek, s Nyúzót azon kíméletre bírjam, melyet hivatalának teljesítése ily esetben megkíván.
– Ha a teins úrnak ez vala szándéka, – szólt Tengelyi keserűen, – egyszerűbb lett volna, ha a tisztújításnál nem használja befolyását arra, hogy oly szolgabíró választassék, kit csak elöljárójának jelenléte tartóztathat vissza attól, hogy hivatalával vissza ne éljen.
– Nem fogok önnel erről vitatkozni, – válaszolt az alispán zavarodottan, – csak arról akarom biztossá tenni, hogy bármi súlyosaknak látszassanak a jelek, melyek ön ellen szólnak, én ártatlanságáról meg vagyok győződve; reám számolhat.
– Teins uram, – mondá Tengelyi komolyan, – volt idő, hol a számolás ezen nemével foglalkoztam. Barátim elég jók voltak meggyőzni, hogy azon véghetlen s határtalan érzés, melyet barátságnak nevezünk, sokkal fenségesebb, semhogy reá e földön számolhatnánk. Rövid idő mulva talán meg fogok jelenni bíráim előtt, s ha a teins úr elég erőt érez magában megfeledkezni a barátságról, mellyel irántam eddig viseltetett, örömmel fogom látni közöttök; most megbocsát, ha távozom. Csak két órát tölthetek házamban, s azt családommal akarom tölteni. – S ezzel mélyen meghajtva magát, Tengelyi, Vándoryt magával vezetve, a mellékszobába ment.
Réty sokáig utána nézett, azután mélyen felsóhajtva, a házat elhagyá.