XXXII

Minden elválás bánatos érzéssel tölti lelkeinket. Kevés napok leforgása alatt annyi történhetik, hogy még a boldogabb ember is, midőn kedveseitől búcsút vesz, alig titkolhatja el megindulását, midőn barátja kezét utolszor szorítja. – De mi ezen érzés ahhoz képest, mely a keblet eltölti, midőn kedveseink körét életünk szomorú pillanatainak egyikében kényteleníttetünk elhagyni! A szív, mely a multat s jövőt mindíg a jelennek világításában látja, csak fenyegető veszélyeket sejt maga előtt ily pillanatokban, s nem szabadulhat a gondolattól, hogy a kört, melyből habár csak napokra kilép, mikor visszatér, úgy, mint elhagyá, nem fogja többé feltalálni. Hogy Tengelyi veszélyes állásában mindezt kettősen érezé, természetes; s valóban egész férfiasságára vala szüksége, hogy kesergő családja számára vigasztaló szavakat találjon, hol semmit, mihez reményei horgonyát köthetné, maga előtt nem látott, s főkép leányának vigasztalatlansága szívét soha nem érzett keserűséggel tölté el.

– Ne sírj, kedves leányom! – mondá Vilmához fordulva. – Lám, apád ártatlan, azt tudhatod. Kevés nap, s a dolgok való állása ki fog világlani, s akkor visszatérek hozzátok, s te ismét szép víg leányom léssz, nemde?

– Oh atyám! – szólt Vilma s hangja remegett, – te tömlöcbe, ott a rossz emberek között, ha csak egy napra, egy órára is, s ha meggondolom, hogy mind ennek én vagyok oka!

– Te leányom? – kérdé Tengelyi bámulva – mikép kínozhatod magadat ekkép? Azt gondolod talán, hogy vallomásod helyzetemet nehezítheti?

– Atyám, – mondá a hölgy szomorúan, – ne szóljon ily nyájasan velem, én nem érdemlem szeretetét. Nem fogják-e most e rossz emberek atyámra fogni, hogy Viola elrejtését maga is tudta s csak el akarja titkolni, s ha ez nem lenne is, mi hozta mind e szerencsétlenséget reánk, ha nem az, hogy Zsuzsit s gyermekeit házunkhoz fogadtuk? s azt én tevém!

– S éppen mert ez oka szerencsétlenségteknek, – szólt közbe Vándory, – Isten nem fog elhagyni bajaitok között. A gondviselésnek útjai csodálatosak, de jótett soha embert nem vezetett még romláshoz.

Tengelyi e szavaknál mélyen felsóhajtott; de Vilma nyugodtabbnak érzé magát, s maga Erzsébet csendesebben zokogott, midőn Vándory arra emlékeztette, hogy talán éppen ez igazságtalan vád leend az út, mely ellenségeinek megszégyenítéséhez vezetend, s melyen talán elrabolt irományaihoz juthat.

Tengelyi maga azzal vigasztalá nejét, hogy fogsága mindenesetre csak rövid lehet, s hogy addig is, miután Vándory nálok marad, nem fognak pártfogó barátok nélkül hagyatni.

Erzsébet újra kéré, hogy őt Porvárra követhesse, de a jegyző érzé, hogy ha azon kínos pillanatokban, midőn lába a tömlöc küszöbén átlép, családja keservét látná maga körül, szilárdsága megtörne ennyi szenvedés alatt, s Vándory segedelmével arra bírá feleségét, hogy legalább most, az első napokban álljon el feltételétől.

– Ha, amitől nem félek – tevé hozzá, – rabságom tovább tartana, bejöhettek később. Az első napokban szükség, hogy egészen enhelyzetemmel foglalatoskodjam. Völgyesy, mennyire ismerem, becsületes ember s szívesen magára vállalja védelmemet. Ákos módot fog szerezni, hogy tőletek minél többször tudósítást kapjak. De hol van Ákos?

Erzsébet mondá, hogy midőn az alispán elment, ő is eltávozott, hihetőkép, hogy vele szóljon, s rövid idővel ez után, melyet Tengelyi a kevés holminak összerakására használt, mit magával vinni szándékozott, Ákos maga lépe a szobába. Az ifjúnak arca lángolt, szemein látszott, hogy sírt.

– Szóltál apáddal? – kérdé Erzsébet a belépőt élénken.

– Szóltam! – mondá emez remegő hangon.

– S mit mondott? – kérdé Erzsébet s Vándory majdnem egyszerre.

– A legszebb, legépületesebb dolgokat, arról meg lehettek győződve, – válaszolt Ákos keserűen. – Sírt, valósággal sírt, nyakamba borult, kedves fiának nevezett; mondá, hogy Tengelyinek ártatlanságáról meg van győződve, hogy szíve vérzik, ha arra gondol, miként ily becsületes ember s ki egykor barátja volt, ennyire szerencsétlen helyzetbe juthat. Mit tudom én! Ő elmondott mindent, mi akárkit a világon meggyőzhetne, hogy Tengelyi ártatlan, s hogy minden becsületes ember kötelessége pártját fogni; de mind e szép beszédnek vége az vala, hogy kérésemet nem teljesítheti, s miután Nyúzó kezességet elfogadni nem akar, ő nem kényszerítheti reá – szóval, hogy nem tehet semmit. Hisz nem mondta-e, hogy szíve vérzik, – mi többet kívánhatunk tőle?

– Azt előre mondhattam volna, – szólt Tengelyi nyugodtan.

– Nem, barátom! – folytatá Ákos indulattal – azt te nem mondhattad volna előre. Ha Istennek angyala jő le, s azt mondja nekem, hogy apám így fog felelni kéréseimre: én nem hiszek neki. Ti nem tudjátok, miként kértem őt. Sírtam, mint a gyermek, lábaihoz borultam, anyámnak emlékére hivatkoztam; mondtam: ha életében valaha szeretett, ha tőlem örökre megválni nem akar, ha nem akarja, hogy átkozzam végzetemet, mely őt adta apámnak, csak ez egy kérésemet teljesítse, – s ő megtagadta!

– S ki tudja, – mondá Vándory, kinek a keserűség, mellyel Ákos apjáról szólt, fájt – nem szólt-e igazat, midőn mondá, hogy kérésedet nem teljesítheti?

– Hát azt gondolod, – válaszolt Ákos még keserűbben, – ha apám Tengelyiért csakugyan kezességet vállalt volna, vagy ha, mit tőle később kértem, őt tulajdon házának valamely szobájában akarja őriztetni, míg e szerencsétlen dolog világosságra jő, Nyúzó ellent merne állni kívánatának? Igen, de mit fog mondani a nagyméltóságú főispán? nem veszik-e rossz néven a teins Karok és Rendek, ha ő Tengelyinek, kit e megyében sokan gyűlölnek, pártját fogja? Ez az, mi apámat, most mint mindíg életében, meggyőződésének követésétől visszatartóztatá, miért fiát magától eltaszította!

– Ne ítélj apádról ily szigorúan, – mondá Vándory meghatva – ki tudja, mily nehéz küzdelmeibe került, hogy kérésedet megtagadja.

– Hagyjuk ezt! – szakítá félbe Ákos. – Mikor a háztól elmenék, Nyúzó már a kocsikat rendelé. Kevés időnk marad; ne keserítsük ezt oly vitatkozásokkal, melyek semmihez nem vezethetnek. Ha megengeded, – szólt Tengelyihez fordulva – veled megyek Porvárra.

A jegyző ismétlé, mit már családjának mondott, s csak arra kéré Ákost, hogy amennyiben lehet, őt fogsága alatt Vilma s Erzsébet hogylétéről tudósítsa. – Hogy pártfogásodba ajánljam, – tevé hozzá mosolyogva – arra nincs szükség!

– Oh, bár e pártfogásra még több jogom volna! – mondá Ákos, Tengelyinek kezét szorítva – bár Vilmát nőmnek nevezhetném! Ki tudja, mit apám fia boldogságáért nem tett, azt talán megtenné nevéért.

– Értelek, – válaszolt Tengelyi nyugodtan. – De, hála az égnek! ártatlanságom bebizonyítására pártfogóra szükségem nincs; becsületes nevénél nem adhatok leányomnak más hozományt, de mielőtt azt helyreállíthatám, nem fogom soha engedni egyesülésteket.

Ákos felelni akart; a kocsi zörgése, mely a ház előtt hallatszott, minden gondolatoknak más irányt adott.

Tengelyi, nehogy családja könnyeit látva elcsüggedjen, sietve megölelé nejét s leányát, s felvéve bundáját, a kocsiba veté magát, melyet Réty érte küldött, Nyúzónak nem kis bosszúságára, ki a jegyzőt teljességgel szekeren, s vasban akará Porvárra vitetni.

Tengelyi mellé az esküdt ült. A kocsis mellett s hátul a bakon egy-egy hajdú foglalt helyet, – s a szerencsétlen jegyző áldá Istenét, midőn Ákosnak még egyszer kezét szorítva, a lovak végre elindultak s őt kétségbeesett családjának látásától elvonák. – Bármi vár reá ott, hová megy, jobb embernek semmi kínzóbb e világon nem lehet, mint ha keservekben kell látnia azokat, kiket szeret.

* * *

Hagyjuk most Vilmát anyjával s Ákossal, kikhez később Etelka jött, fájdalmukban, s kövessük a jegyzőt a megye házához.

Midőn lord Byron Velencében az úgynevezett „fohászok hídján” állt, a gondolat, hogy minden oldalán palotát s tömlöcöket lát, a nagy költőnek szép elmélkedésekre adott alkalmat:

A velencei dogepalota, mint tudva van, egyiránt híres pompás termei s szörnyű börtönei által, melyek fenn az ón tető, s lenn a kanális alatt a palota fényét szenvedésekkel keríték be. Való képe ez sok államnak, hol, kik a boldog középnél magasabban vagy alantabb állnak, az állam áldásainak élvezetéből kizáratnak; s mondhatlan szenvedéseket látunk mindenfelől, melyek között egy pár száz bohóc vagy ámító a szabadság feltartásáról tanácskozik. Velence kétségen kívül szép, szép a doge palotája, szépek Byron sorai is, melyek az utasnak – ha gondoláján a szomorú híd alatt, melyen a velencei rab bírája elébe vagy a halálhoz vezettetett, átmegy – akaratlanul eszébe jutnak; de abban, hogy a dogepalotában palotát s tömlöcöt együtt látunk, magyar ember csakugyan semmi bámulásra méltót nem találhat; sőt nálunk minden gyermek tudja, miként a tömlöc nem is lehet máshol, mint a megye palotájában vagy legalább palotája alatt, mi kétségen kívül a legcélszerűbb, már csak azért is, mert miután a karok és rendek valahányszor nagy számmal összegyülekeznek, előre gondoskodnak, hogy tanácskozásaik alatt szomjúság által ne kínoztassanak – a megyeházban borpincére szükség nincs, s így a rabok számára oly helyet, mely minden másra hasznavehetetlen, a pincéken kívül alig találni.

Vannak emberek, – mert e kétlábú tollatlan állatnak, miként Plátó az embert értelmezé, mi nem jut eszébe, főkép miután természetének hiányát a jámbor lúd tollaival pótolá s ezekkel emelkedik? – mondom, vannak emberek, kik tömlöceink ezen helyzetét rossznak hirdetik. Hígvelejű ábrándozók, misericordianus fráterek, politikus különcök, kiknek gyenge fejökbe nem fér, hogy minden dolgok között éppen tömlöceink igénylik legkevésbé figyelmünket; s kik midőn örvendenek, hogy a pest-budai part lánchíddal köttetik össze: egyszersmind nem tartják közönyösnek, hogy rabjaink – s közöttük talán sok ártatlan – harminc vagy még több fontos láncokkal járnak körül. De az ildomos többség, hála végzetünknek! nem hallgat e holdkórosok szavára, s Taksony megye rendei börtöneiket eddig minden haszontalan újításoktól menten tartották. Tagadni nem lehet, itt is történtek újabb időben dolgok, melyek nemzetünk géniuszából fejlődött büntetési rendszerünket veszéllyel fenyegeték. Nem régen ezelőtt egy fiatal táblabíró utazott keresztül a megyén, csak azért, hogy tömlöceit megtekintse; s noha a várnagy ez napon minden rabnak egy fél messzely pálinkát adatott s rájok parancsolt, hogy valamennyien kártyázzanak, csakhogy az idegen meggyőződjék, mi jól bánik Taksony megye rabjaival: ez, magyarázhatatlan vakságában, sokat lármázott Karvaly úr tömlöctartása ellen. Még nagyobb veszély fenyegeté a régi állapotot, midőn éppen e látogatást követő télen, egyik szomszéd megye börtönében öt vagy hat rabnak lába megfagyott. Mert ámbár a megye minden tőle kitelhető gonddal járt el, s az illető lábakat fafűrésszel levágatá, s ámbár a betegek, kiken e sebészi műtét véghezvitetett, egyen kívül mind meghaltak s így nem panaszolkodtak, s ámbár ehhez hasonló esetek már többször történtek s soha elébb különös figyelmet nem gerjesztének, most az egész hazában egyszerre hallatlan lárma támadt az említett megye rendeinek kegyetlensége ellen. Mintha bizony ők lennének okai, hogy az említett tél rendkívül hideg volt, s mintha éppen akkor, mikor az alsó tömlöcben a lábak elfagytak, fenn, hol egy szobában nyolcvan rab együtt tartatott, nem panaszkodott volna mindenik a hőség ellen, világos tanúságul, hogy ily gonosz emberek a legellenkezőbb vádakkal lépnek fel felsőbbségök ellen. De miután az idegen táblabíró, ki a porvári kaszinóban a börtönök mikénti javításáról szép felolvasást tartott, tovább utazott; s a szomszéd megye azok irányában, kik az elfagyott lábakról kérdezősködtek, fel tudta tartani autonómiáját, úgyszintén az ezen esetből támadt lárma megszűnt, s az erre vonatkozó parancsolatok a levéltárba tétettek: Karvaly úr is megmaradt régi, tisztán magyar rendszerénél, melynek célirányossága mellett már az is szól, hogy e nevelő-intézetnek (hisz minden börtön újabb időben annak tekintetik) növendékei évről-évre szaporodnak.

Olvasóim tudják, hogy megyeházaink nemcsak tanácskozó helyül szolgálnak. Ez épületek, melyeket ha nem is a nemesség épített, kizárólag a nemesség használ – kivéve a tömlöcöt, hol a nem-nemest is eltűri, – kellemesb célokra is használtatnak. Például a nagyterem – melynek zöld asztala mellett reggel a legszebb hazafiság szavai hangzanak, vagy néha illő komolysággal (melyet, mint tudva van, semmi a pipázásnál inkább nem nevel) halálos ítéletek mondatnak ki, kétségen kívül a legillendőbb hely, hol az alispán nagy ebédjeit tarthatja. Ez azon hely, hol a rendnek hiányát, melyet reggel a tanácskozásnál tapasztalánk, helyrehozza – az esti táncvigalom, midőn száz pár, a hegedűk s brúgók hangjainál, a legszebb tánc-rendben mozog. A megyeház ezen mellékes céljainak egyik legfőbbike az: hogy találkozóhelyül szolgáljon, – s noha a megyei főhelyeken egy idő óta majdnem mindenütt kaszinók jöttek létre s a táblabírák társalkodásra más termeket is találhatnának, a legkényelmesebb mégis csak a megyeháza marad, melyet hosszú megszokás mindenkinek kedvessé tett; s alig mehetünk jegyzői vagy főügyészi hivatalba a nélkül, hogy a dolgozó egyedeket egész társaságtól ne találnók körülvéve, mely hogy a munkán segítsen, beszélgetve s pipázva a szobában fel s alá jár. A magyar nemességben sok van, mi Rómára emlékeztet, s ilyen azon hajlamunk is, melyet követve a lehetőségig legtöbb időnket megyeházainkban töltjük. A római csak fórumán érzé jól magát, – a táblabírónak a megyeházánál kedvesebb helye nincs. Itt mulat, itt dolgozik, nem eszik sehol jóízűbben, mint azon az asztalon, mely mellett tanácskozott, nem kártyázik senkinél szívesebben, mint a főügyész vagy főadószedő hivatalában. E szokás divatozott Taksony megyében is, s így olvasóim nem bámulhatnak, ha Nyúzó – ki, mihelyt vallatását Tengelyi házánál bevégezé s az alispánnét annak eredményeiről tudósította, Porvárra indult, – itt megérkezve, a főügyész szobáiban egész társaságot talált, s mely, miután a főbíró által a történtekről értesíttetett, ott maradt, hogy az egykor oly büszke s most rabságra jutott falusi jegyzőnek megérkezését várja. A háziúr közelében a megye egykori adószedője, Sáskay, Zátonyi táblabíróval, egymásnak burnótszelencéjöket kínálva, a mostani világ romlottságáról szólnak. A kandalló mellett Bántornyi James néhány al- s a főjegyzőnek, ki székén elaludva, nem távozhatott, a zsűrinek eljárását magyarázá meg, tudományos előadását egyes igen érdekes s épp azért már sokszor elmondott angol példákkal világosítva fel; míg egy nyugalmazott kapitány, ki Porváron élt, ezen esetet is a jelen büntető eljárás felette nagy szelídségének tulajdonítá, s néhány táblabíró, fejét hajtogatva, mélyeket sóhajtott, vagy legfeljebb egyes felkiáltásokkal, mint: bizony igaz! már két esztendeje, hogy nem fejeztek le senkit! végre minket is megölnek! – buzdítá a szenvedélyes előadású szónokot. Maga Völgyesy, ámbár ily társaságoknak nem nagy kedvelője, ma jelen volt, s a többiek – főkép Nyúzónak – nagy megbotránkozására többször kijelenté azon meggyőződését, hogy Tengelyit e vádra nézve egészen ártatlannak tartja. Porvár előkelőbb férfiai közül csak a másodalispánná lett Krivér hiányzott, ki miután Nyúzótól hallá, hogy az alispánné a rabot a lehető legnagyobb szigorúsággal kívánja tartatni, míg az alispán ellenkezőleg, a legnagyobb kíméletet parancsolta, ily ellenkező kívánatokat egyesíteni nem tudván, sokkal célirányosabbnak tartá, ha a megyeháztól távozik és Tengelyi fogadását másokra hagyja.

Kenyházynak belépte s a hír, hogy rabjával együtt szerencsésen megérkezett, minden egyes beszélgetésnek véget vetve, a közfigyelmet az esküdtben központosítá, s mondhatom, hogy Bandi, minden érdemei mellett, fellépése soha ily, nagy hatást nem tett, még akkor sem, mikor szürke báránnyal bélelt mentéjét, melyben most a szoba közepén áll, először húzta fel. Van egy római közmondás, hogy: ki jól el tudott a világ figyelme elől rejtőzni, jól élt; s én részemről nem vonom kétségbe ez állítás valóságát. Természetünkben fekszik, hogy a tapshoz, melyet ez élet színpadán találunk, épp oly könnyen szokunk, mint nehezen azon tojás- s rothadt almával való dobáltatáshoz, mely szintén e mesterséggel jár; – s úgy hiszem, kevés ember tüntette ki magát, ki élete végén be nem vallotta volna legalább önmaga előtt: hogy sokkal jobb vala elrejtve maradnia. Nálunk azonban, úgy látszik, e régi közmondás nem nagy meggyőző erővel bír s alig van valaki, ki magát kitüntetve látván, a dolgot oly felette kellemetlennek hinné, – s midőn a világ által mázsának tartatik – mindamellett hogy oly könnyen érzi magát, mintha csak egy fél fontot nyomna – mégis ne nézne épp oly megelégedéssel maga körül, mint Kenyházy e pillanatban. – Bizony nehéz út volt! – mondá, midőn homlokát ráncokba vonva, képének a lehetőségig ünnepélyes kifejezést ada. – Sohasem hittem volna, hogy ennyi bajunk lesz!

– Hát volt baj? – kérdé Nyúzó élénken, – mindjárt gondolám! sokkal későbben jössz, mint vártalak. Tudtam, hogy valaminek kell lenni, mi utadban feltartóztatott.

– Feltartóztatott? – válaszolt az előbbi, – és még mennyire! Ha két hajdú nincs velem, nem tudom, mi történik.

– Mi a manó! – szólt a főbíró bámulva, – hát a nótárius végre ellentállt? vagy csakugyan megszabadítására tétetett kísérlet?

– Nem éppen ez, – felelt az esküdt, ki az érdeket látva melyet e kérdések a jelenlevőkben gerjesztének, igen sajnálá, hogy azokra tagadólag kell felelnie, – de elakadtunk. A hidak egyikét most igazítják, a kocsisnak le kellett menni a töltésről, s a hintó tengelyig süllyedt a sárba. Ha mint mondám, két hajdúm nincs, s én s a nótárius maga nem segítjük a kocsit tolni, holnapig ott maradtunk volna, s akkor a zsiványok, úgy hiszem, a rabnak megszabadítását megkísértették volna. De csak próbálták volna meg, – tevé hozzá öklét felemelve hősi kifejezéssel, – majd meglátták volna, kivel van dolguk!

Későbbi érkezésének ezen magyarázata sokkal természetesebb vala, semhogy a hallgatókat egészen kielégíthetné; azonban a főérdek, mely Tengelyi személyében központosult, megmaradt, s három-négy hang egyszerre kérdezé: a nótárius útközben mit csinált? Miről beszélt? Hogy' viselte magát?

– Hát sehogy' se – válaszolt a kérdezett; – miután a teins alispán nagyon szívemre kötötte, hogy rabommal a lehető legnagyobb kímélettel bánjak.

– Micsoda! – vágott szavába a főügyész, kire e szavak még több hatást tevének, mint minden jelenlevőkre – az alispán úr csakugyan ezt parancsolta volna?

– És pedig mennyire! – válaszolt az előbbi. – Soha oly határozottan nem hallám beszélni, mint mikor azt mondá, hogy: Tengelyi úr – még úrnak is nevezte, úgy tudom, mintha most szólna – hogy Tengelyi úrnak, mondá, ártatlanságáról meg van győződve, s hogy mindent elkerüljek, mi úgy is kínos helyzetét még kellemetlenebbé tehetné.

– Csudálatos! – mondá fejét csóválva Sáskay.

– Én is annak tartottam, – folytatá az esküdt, – de mert már a teins alispán úr úgy kívánta –

– Én a teins alispánnak ezen intését igen természetesnek tartom – szólt közbe Nyúzó, ki a hatást, melyet esküdtje szavai főkép a főügyészre tettek, látván, bensőkép átkozá Bandiját. – Szegény, mit tegyen? Fia belébolondult a nótárius leányába. Ha most, midőn Tengelyi bajba keveredett, nem tetteti magát, mintha mellette mindent elkövetne, Ákos, szenvedélyességében, ki tudja, mire vetemedhetnék. Azonban én ismerem való gondolkozását e tárgyban. – A nagyságos asszony, még mielőtt elmentem, különösen megkért, hogy a gonosztett kinyomozásában, mely által leghívebb emberétől fosztatott meg, a legnagyobb szigorúsággal járjak el, s tudva van, hogy az alispán nejével soha ellenkező véleményben nincs.

– Én nem tudom, – mondá fejét vakarva az esküdt, – meglehet, hibát követtem el; de mikor a teins alispán nekem ezeket mondta, biz én még nem is kötöztettem meg, s minden becsülettel bántam vele. Beszélni is akartam mindenféléről, de alig felelt.

– A rossz lelkiisméret! – mondá Sáskay sóhajtva.

– Magam is azt hiszem, – folytatá az előbbi, – mikor még pipázni sem akart, pedig háromszor is megkínáltam.

– Az esküdt úr el is hagyhatta volna, – mondá Zátonyi komolyan. – Rabok irányában mindíg fel kell tartanunk auktoritásunkat; mindíg egy bizonyos gravitással kell fellépnünk, máskép még egészen hasonlóinknak képzelik magokat.

– No se baj! – mondá Nyúzó jókedvűen, midőn ez intésnél esküdtjének levertségét észrevevé – hiába, te Bandi, mindíg gálánt gyerek voltál. Hozasd fel rabunkat, hadd adjuk által; itt, ne félj, majd a kellő gravitással bánnak vele.

Az esküdt kiment, s kevés perccel később Tengelyi a várnagy s egy hajdú kíséretében lépett a szobába, Völgyesytől követve, ki mihelyt érkezéséről hírt vett, a szobát elhagyva eleibe ment. A jegyzőnek magaviselete komoly s férfias vala, mint mindíg, egyenlőn távol kérkedéstől s alázatosságtól, s a nyugalom, mellyel azok előtt megjelent, kiktől sorsa nagy részben függött, Zátonyit s Nyúzót kivéve, a többiekre nem maradt hatás nélkül.

– Nézd csak, mily átkozott büszke, – mondá a főbíró a főügyészhez halkan, – majd megtörjük!

– Persze, persze! csak az alispán ne vette volna pártfogása alá, – válaszolt emez sóhajtva.

A rab s irományok átadásának s átvételének formasága hamar be vala végezve, s Tengelyi hallgatva várá a pillanatot, melyben mint rab, tömlöctartója által börtönébe vezettetik, midőn Karvaly azon kérdéssel fordult a főügyészhez, mily vasat veressen rabjára?

E kérdés Karvaly helyzetében igen természetes vala, nemcsak mert tapasztalásból tudta, hogy vannak az életben oly körülmények, midőn az elszökéshez rendkívüli hajlandóságot érzünk magunkban: de mert Taksony megyében, mint e haza igen sok törvényhatóságaiban, a vas és vas között nem kis különbség létezett, s a rabra nézve nem lehetett közönyös, ha egypár fontos lánc vagy azon félmázsás békók egyike veretik-e lábaira, melyek e megyében oly erőseknek mutatkoztak, hogy nemcsak a rabok szabadulási kísérleteinek, hanem azon felsőbb parancsoknak is ellentálltak, melyek által ily nehéz vasak használata tiltatott. Való, e megyében eddig azon szokás divatozott, hogy a láncok megválasztása Karvalynak bölcs belátására bízatott, s ő ismét e jogát egészen a hajdúkáplárnak adta által; de a jelen eset, hol az alispán, mint Kenyházytól hallá, a legnagyobb kíméletet kívánta, azok közé tartozott, melyekben Karvaly a felelet terhét inkább másra akarta hárítani.

Bármi természetes vala tehát e kérdés, mégis a főügyész látszólag megzavarodott rajta, s csak azt jegyzé meg, miként részéről jónak tartaná, ha a vasra veretéssel a másodalispán visszatéréseig várnának.

– Már minek? – mondá Nyúzó türelmetlenül, – a rab a főügyésznek adatik által, s nem látok semmi okot, melyért e dolog elhatározásával várni kellene. Veress reá akármicsoda vasat, egyet a nyolc- vagy tízfontosak közül, s azzal vége.

Mielőtt még a főügyész e felszólításra felelhetne, Völgyesy lépe fel azon véleménnyel, hogy a vas felveretésében csak hasztalan kínzást lát, mennyiben az a rabnak biztos letartóztatására nem szükséges.

– Úgy látszik, – mondá Zátonyi rosszkedvűen, – Völgyesy úrban minden gonosztevő pártfogóra talál.

– Minden gonosztevő nem, – válaszolt emez komolyan, – de azt, ki valamely gonosztettel vádoltatik, s kinek ártatlanságáról meg vagyok győződve, védelmezni dicsőségemnek tartom, s ezen oknál fogva magam kértem meg Tengelyi urat, hogy ügyét reám bízza.

– Igy hát alügyész úrban Tengelyi prókátorát van szerencsénk tisztelni? – mondá Nyúzó megvető mosollyal tekintve Völgyesyre.

– Desperatarum causarum advocatus! – nevete Zátonyi. – Csak Viola ne szökött volna meg, majd megláttuk volna, védelmének mi hasznát veszi.

– Mily hasznát veszik védelmemnek, nem tőlem függ, – mondá Völgyesy, megvetéssel nézve a szólóra, – én csak azt nyilatkoztathatom ki: miként kötelességem szerint mindent el fogok követni, hogy azt, kinek védelmét magamra vállaltam, minden sanyargatástól megoltalmazzam, melyet sem törvényeink, sem a környülmények nem kívánnak, s meg vagyok győződve, hogy e részben tisztelt alispánunk egész támogatására számíthatok.

Ez utolsó szavak a főügyészre nem hibázták el hatásukat, s miután Tengelyit a hajdúkkal kiküldé, a rövid tanácskozásnak – melyet a jelenlevőkkel nagyrészint halkan tartott – az lőn eredménye, hogy Tengelyi további rendelésig csakugyan vas nélkül zárassék el.

Karvaly s Nyúzó igen rosszkedvűen hallák e határozatot, s főkép az első megjegyzé, mi borzasztó igazságtalanság (midőn az egész felelet terhe rajta fekszik), hogy Tengelyi elszökése ellen azon óvó szereket nem használhatja, melyek nélkül rabot biztosan tartani nem lehet. Azonban az alispánnak akarata, főkép pár héttel választása után, többet nyom, semhogy ellene egy várnagy okai győzhetnének, s Karvaly ellenmondásával csak azt nyeré, hogy Sáskay által arra emlékeztette, miként rabot tömlöcben tartani sokkal könnyebb, mint bizonyos embereket a csatamezőn, – s az általános hahota alatt még elmés feleletét sem teheté érthetővé, mely szerint a megyeházban minden tárgynál kettős vigyázat kívántatik, tudva levén, hogy bizonyos pénztárnak tartalma, noha lábatlan volt s vasban tartatott, mégis bizonyos emberek kezelése alatt eltűnt.

A várnagy megvető tekintet vetve maga körül, vállait vonítá, s miután a közvígság megszűnt, s maga a nyugalmazott kapitány valamivel mérsékeltebben nevetett, csak azon óvását adá elé, hogy miután a teins alispán azt kívánja, hogy Tengelyivel minden kímélettel bánjanak, legalább nem őt okolhatják, ha e parancsolat nem egészen teljesíttetik, természetes lévén, hogy mivel a rab vas nélkül záratik el, őt csak a legerősebb alsó tömlöcöknek egyikébe teheti.

Olvasóim nem érthetik e szavak értelmét, s főkép a borzadást sem, mely Völgyesy arcán mutatkozott, midőn azokat hallá – ha velök Taksony megye börtöneit meg nem ismertetem. Ne híggye az olvasó, hogy midőn ezeket leírom, talán azon törvényhatóságra célzok, melyben ő él, vagy hivatalt visel. Én a taksonyi tömlöcöket írom le; nem hibám, ha hazánk sok megyéjének fogházai hozzá mind maiglan hasonlók maradtak.

Hajdanában a rabokat föld alá zárták, nincs is semmi célszerűbb. Ily eljárás mellett az ártatlanul láncokat viselőnek szenvedései botrányt nem okozhattak; a vétkesnek sorsa pedig még elijesztőbb példaként hatott, ha titkon elfogatva, zárt ajtók megett tanú nélkül elítélve, földalatti börtönbe vezettetett, s senki azt sem tudta, hova tűnt el. Kik a szentírás szavai szerint: nem a gonosznak halálát, hanem azt kívánták, hogy megjavuljon s éljen, azzal vigasztalhaták magokat, hogy pincében a bor megjavul, s hogy ugyanez történik talán oly emberekkel is, kiket sokszor éppen a bor vezetett gonosztetteikhez. Kik kevesebbé érzelgően gondolkoztak, elmondhaták, hogy miután a pokol köztudomás szerint alant fekszik, ők rabjaiknak csak az utat rövidítették meg, mely oda vezet.

Alkotmányunk, mint egy elmés barátom minap megjegyzé, a középkor alkotmányaihoz tartozik, – s igazsága van! Megromlott prózai századunk nem is érdemli, hogy fiai ily alkotmánnyal bírjanak, annyira szép s regényes az! Földmívelésünk állapotja, s a törvények, melyek azt előidézték; közlekedési eszközeink, akár vizen, akár szárazon; iskolai rendszerünk; azon szabadság, melyet mi nemesek élvezünk, s melyet hazánkban még másoknak hasonló szabadsága sem korlátoz; polgári s büntető törvénykezésünk – lehet-e valami mind ennél költőibb?! Valóban, csak Scott kellene, s hazánk Skóciát regényességre nézve háttérbe szoríthatná, a nélkül, hogy a költőnek szüksége volna történetével pár századdal hátramenni. A középkorban egyeseknek adott várhatalom nálunk még divatban van; s a regényes középkori kínpad helyett dereseinkben legalább igen szép pótlékra tettünk szert. Hazánk tehát, amint mondám, középkori alkotmánnyal bír; az egész, hogy új hasonlattal éljek, gyönyörű, egészen gót ízlésben készült épület! – Való, vannak egyes részei, melyek az úgynevezett parókamodorra emlékeztetnek, de az majdnem minden gót épületnél így van. Az is igaz, itt-ott ez épület düledezni kezd, úgyhogy csak támaszok által tartatik, melyek miatt néha alig mozdulhatunk belsejében – – de végre gót, s ez a fődolog, nemcsak regényíróra nézve, ki sehol jobban nem érezheti magát, mint hegyes ívek alatt, de azoknak megnyugtatására is, kik nem foghatják meg, rabjaink miért tartatnak sok helyen föld alatt? holott köztudomású dolog, miként gót épületben, minő állományunk, a rabot máshol tartani nem is lehet.

Taksony megye, noha minden magasabb szellemi kérdésekre nézve a haladás zászlóját tűzte ki, aljas anyagi dolgokat, főkép ha azok pénzbe kerültek, nem tarta figyelemre méltóknak; s így a mult században megyeházával együtt épült földalatti tömlöceit is változás nélkül tartotta meg. Ne képzeljenek magoknak olvasóim – kik közül sokan tömlöcöket csak a színpadon láttak – hosszú, magas bolthajtást, melynek félhomályában az egyetlen rabon kívül, ki nagy lépésekkel fel s alá jár, csak egy ágyat, vízkorsót s darab kenyeret látnak. A porvári börtön félig sem oly borzasztó. Az udvaron van egy ajtó, ha azt felnyitják, tizenkét lépcsőt látunk magunk előtt. Ha ezeken lemegyünk, folyosóra jutunk, s hosszán végigtekintve, húsz vasrostélyt veszünk észre, melyeknek mindegyike egy-egy külön börtönbe nyílik. Ez az egész. Sehol rémséges magasságú boltozat, melynek zárkövét a szem a homályban alig érheti el. – A porvári börtönök szép alacsonyak, valamivel magasabb ember nemcsak szemével, hanem kezével is felérheti. Sehol vízkorsó, hanem, amennyire a rabok pénzzel győzik, borkulacsok s egész palackok pálinkával. Semmi magányos fel s alá járás – mi az elzártak száma miatt nem könnyen volna eszközölhető, miután minden egyes három öl hosszú s másfél öl széles börtönben nyolctól tizenkét rab található, – hanem a legmulatságosabb társaság, kényelmes pipázás s heverészés, hatalmas káromkodások, s ének, – szóval minden, mit magyar ember csak kívánhat. A porvári alsó tömlöcök, mint olvasóim ezekből láthatják, azokra nézve legalább, kiknek számára építtettek, korántsem voltak oly borzasztók, mint azt némelyek hirdetik; tanúk s vádlottak azonban, kik tömlöci élethez nem szokva, annak társasági örömeit nem élvezék, s néha hónapokig idezárattak, mégis panaszkodni szoktak. Nem mintha attól kellene tartaniok, hogy tömlöctartójok által elfelejtve szomjan halhatnak meg, mert az utcára menő ablakokon esős napokon mindíg elég víz folyt be börtönükbe, de főkép a levegő ellen, mely – mindíg csak azokról szólok, kik hozzá nem szoktak – rossznak látszott, s talán oka volt, hogy e tömlöcben a skorbut soha meg nem szűnt, s az úgynevezett börtönláz évenként uralkodott.

Ennyire egészségtelen tömlöcök minden kérdésen kívül igen kellemetlenek, főkép miután előítéleteinknél fogva szokássá vált minden beteget orvossággal ellátni, s a gyógyszertárak oly méregdrágák; azonban nem hiszem, hogy ez maga Taksony megye rendeit új börtönök építésére bírta volna. Midőn a gyógyszertári árjegyzékek szerfölött magasra emelkedtek, a közgyűlés, a főorvos ellenmondásának dacára, elhatározta, hogy bizonyos drágább orvosságok ne használtassanak; később pedig, szintén határozatilag, börtönei számára a homoeopathiát fogadta el, mi által a költség igen mérsékelt mennyiségre szállíttatott le, úgy hogy az új börtönök felállítását bizonyosan nem aljas pénzérdek javaslá. – De van bizonyos szám, melyen túl bizonyos nagyságú börtönbe még Taksony mindenható rendei sem zárhatnak el többet s egyedül ezen körülménynek lehete köszönni, hogy a megye, ámbár rabjainak felét kezesség mellett mindíg szabadlábon tartá, végre mégis tömlöc építésére határozta el magát. Az újabb tömlöcök, mint felvilágosodottabb korunkhoz illik, már nem föld alá, hanem emeletes ház formájában építtettek, s mindössze nyolc középszerű s egy nagyobb szobából állottak, melyeknek elsőiben mindíg huszonöttől negyven, utolsójában ötventől nyolcvan rabig tartatott. A rabok egészségi állapotja ez új, úgynevezett felső tömlöcben nem vala kedvezőbb, mint az elébb leírt pincékben, mi az idősebb táblabíráknak egy részét teljesen meggyőzé, miként a számos betegségi esetek csakugyan nem e tömlöcök rosszaságának következései.

Ilyenek voltak a tömlöcök, melyekben Taksony megye ötszáz rabját tartá, s olvasóim nem bámulhatnak, ha Völgyesy borzadott a gondolatnál, hogy Tengelyi ezeknek akármelyikébe záratik. A megyeház első emeletében azonban e tömlöcökön kívül még négy kisebb szoba volt, mely oly rabok elzárására használtatott, kik vagy polgári állásuk, vagy más tekinteteknél fogva a közös tömlöctől felmenttettek; s a fiatal ügyész védettje részére azt követelé, hogy míg pere tart, ezeknek egyikében helyeztessék el.

– Majd bizony! – mondá Zátonyi nevetve, – magányos börtön egy falusi jegyzőnek! hallott-e ilyet a világ?

– I say, – szólt közbe Bántornyi James – Völgyesy úrnak igazsága van. Minden rabot magányosan kell elzárni, solitary confinement. Benn csak egy ágya van, faszék és asztal, melyen dolgozik, a szentírás, vagy ha pápista, nem bánom, egy feszület; nincs ennél jobb, magam láttam Angliában. Nem olvasta senki a második reportot, Second Report on prison discipline?

– Ugyan hagyjon fel a teins úr ezekkel az angol haszontalanságokkal, – vágott szavába türelmetlenül Zátonyi, – hála Istennek, Magyarországban élünk.

– De kérem, I say – mondá ismét az előbbi – a solitary confinementnál nincs szigorúbb büntetés; az auburni rendszer, melyet Bridewellben láttam, semmi hozzá képest.

– Persze, még cukrot, kávét kellene adni rabjainknak, – szólt nevetve ismét Zátonyi, – és rizskását, mint minap valaki Amerikáról beszélte, hol az a tömlöcrendszerhez tartozik. De ugyan kérem domine spectabilis, mikor az egész megyeházban mindössze harminchárom börtön van, miként fog ötszáz rabot úgy elzárni, hogy mindenik külön-külön lakjék? Hisz nincs hely!

– Nincs hely? – szólt itt a nyugalmazott kapitány szokott indulatos hangján – és miért nincs hely? Mert ahelyett, hogy az embereket, mint kellene, felakasztanák, ide zárják; ez az ok! Csak függne tőlem, majd lenne hely, jótállok. Ötven bot vagy akasztófa! a többi mind szamárság.

– Én éppen nem ellenezném, hogy Tengelyi magányosan zárassék el, – mondá most Völgyesyhez fordulva a főügyész, kire, úgy látszott, a hír igen hatott, hogy az alispán Tengelyivel minden lehető kímélettel kíván bánatni, – de valóban, nincs helyünk, – a négy kisebb tömlöc, melyet magányos elzárásra használunk, el van foglalva.

– Tehát mégis négy tömlöc, melyben a rabok magányosan záratnak el! – vágott szavába élénken James úr. – Mit mondtam? végre odajutunk mi is, hol Anglia áll. A solitary confinement be van hozva négy rabra nézve; lassanként ki fog terjedni a többiekre is. Én, mint O'Connel, elfogadom a legkevesebbet is részfizetésként.

– Igazságod van! – mondá a főügyész már félve, hogy Millbanke tömlöcének századszor fogja hallani leírását; – de mit tehetünk róla, hogy négy szobára egyenként elzárva csak négy ember fér, s hogy e magánybörtönök el vannak foglalva.

– Elfoglalva! s ugyan ki által? – kérdé James, kit, mint mindíg mondá, semmi a tömlöctartásnál inkább nem érdekelt, majdnem éppen úgy, mint mindenikünket az érdekli, mi vele halála után történni fog, a nélkül, hogy kíváncsiságát tapasztalás által kielégíteni vágyódnék.

– Hát teins uram, – válaszolt Karvaly, – az elsőben a bárót tartjuk. Szegény úr, már harmadik esztendeje hogy itt van, pedig biz az ártatlanul szenved.

– Indeed? ártatlanul? – kérdé James.

– Biz úgy! – válaszolt sóhajtva a várnagy, ki minden rabjai közül talán ez egy iránt érze könyörületet. – A báró heves ember volt, s néha bizony megtörtént, hogy egyet-mást a parasztok vagy cselédek közül megveretett vagy maga is megzsákolt. Ki tehet róla? mikor a parasztokkal máskép bánni nem lehet! más becsületes emberen is megtörténik és senki sem szól felőle. Ő szerencsétlen volt Már vagy harminc esztendeje lehet, mikor egyik inasát oly erősen főbe ütötte, hogy véletlenül meghalt, s akkor mindjárt pert kezdtek. A per alatt, mely csendesen tovább folyt, s melyet már mindenki felejteni kezdett, a báró szerencsétlenségére új bajba keveredett. Igen sokat tart kertjére, s a parasztok egyre lopták gyümölcsét s virágait, úgy, hogy végre bosszúságában megesküdött, hogy akárkit lopáson kap, arra negyvenet veret. Másnap szerencsétlenségére egy fiút fogtak, aki éppen cseresznyét szedett a fáról. A báró szavát akarta tartani, – s ki tehet róla? – a fiú csak tízesztendős volt – nem tartotta ki, s meghalt. Erre szörnyű lárma támadt – új per, s a nemes megye nem tehetett mást, minthogy a bárót hathónapi fogságra ítélte; a hétszemélyes tábla az ítéletet négy esztendőre terjesztette ki, pedig már hetven esztendős; valóban szörnyű kegyetlenség ily embert négy esztendőre elzáratni!

– Yes, yes! emlékezem – mondá James, – mikor Angliából visszatértem, hallottam felőle beszélni. De azt hivém, hogy a báró régen megszabadult, hisz minap láttam jószágán!

– Ha néha ki nem eresztjük – mondá a főügyész, – egész gazdasága tönkre jut.

– A második szobában – folytatá a várnagy, – a fiskális van bezárva, aki, mint a teins úr tudja, hamis váltókért záratott el. A harmadikban egy mérnök ül, ki bankócsinálásért került fogságba.

– No s mit tapasztalt Karvaly úr? – kérdé James a legnagyobb érdekkel, – nemde a magányos elzárás, a solitary confinement, csudálatosan jóhatású a rabokra?

– Csudálatosan jó hatású, – válaszolt a kérdezett egész komolysággal. – A báró, mióta nálunk van, meghízott; nincs is egyéb panasza, minthogy – amint mondja – soha tarokkban annyit nem vesztett, mint mióta esténként Sáskayval játszik, s hogy egy idő óta kedve szerinti bort nem találhat, – gyengélli mindegyiket.

– Bor s kártya a solitary confinementhez nem való, – jegyzé meg James, – azonban már Angliában is felhagynak a felette szigorú rendszerrel. Hát a másik kettő mit csinál?

– A fiskális, akit a hamis váltókért zártak be, – folytatá az előbbi, – olyanoknak, akik pénzt keresnek vagy pénzt akarnak kiadni, törvényes tanácsokat ad. A bankócsináló pedig egyre ír s rajzol. A teins úr talán látta a quodlibetet, melyet minap csinált. A közepiben az alispán úr arcképe volt, köröskörül mindenféle írások, két vagy három ötös és tízes is, s oly tökéletesen utánozva, hogy senki nem ismerhette volna meg.

– Már ez jól van! – mondá James helybenhagyólag fejével integetve, – munka a prison-disciplinák lelke, csak ez javíthatja meg a gonosztevőt.

– De kérem, – szólt végre Völgyesy, ki az egész beszélgetés alatt alig titkolhatá el türelmetlenségét, – egyik e magántömlöcök közül üresen áll, miért nem lehetne Tengelyit ide zárni?

– Lehetetlen, – válaszolt a várnagy szárazon. – A teins megye azt határozta, hogy egynek e tömlöcök közül, váratlan esetekre számítván, mindíg üresen kell maradnia.

– De hát ez nem váratlan eset-e? – kérdé Völgyesy.

– Akár váratlan, akár nem, – mondá a várnagy bajszát pödörve s gránátosi méltósággal lenézve a kis ügyészre, – a teins megye azt parancsolta, hogy egy szoba üresen tartassék, s én ehhez tartom magamat. Azonkívül a nótáriust e szobába zárni semmiesetre sem lehet: Rétyné őnagysága három esztendő óta eleségkamrának használja s a kulcs nála van.

Ez utolsó ok, mint olvasóim látják, olyan volt, mely ellen Völgyesy nem győzhetett. Maga a főügyész sem hivé, hogy a kímélet, mellyel Réty a rabbal bánni kíván, annyira mehet, hogy kedvéért felesége eleségkamaráját kiüríttesse s azért határozottan ellentmondott fiatal kollégájának, ki valóban rendkívüli tapintatlanságot árult el, midőn a dolgok állását megtudva, még tovább vitatá kívánatát.

– De végre, – mondá Völgyesy, midőn látta, hogy e téren nem győzhet, – ha az alispán úr eleségkamrája csakugyan azon célra, melyre építtetett, nem fordítható többé, mi akadályoztat, hogy inkább a három rab közül, kik úgyis már elítéltettek, kettőt egy szobába ne tegyünk, s az így megürült tömlöcöt Tengelyinek adjuk?

– Az kellene még! – kiáltott fel Karvaly, – a báró szépen nézne a szemembe, ha szobájába még valakit hoznék, főkép ha hallaná, hogy ez egy nótárius kedvéért történik.

Völgyesy még többször emlékezteté a jelenlevőket, mennyire sértő és igazságtalan, ha becsületes ember, minő Tengelyi, elismert gonosztevők közé záratik, de Nyúzó véget vetett e hosszú vitatkozásnak, midőn oly tekintettel Völgyesyre, melyben megvetés haraggal párosult, megjegyzé, hogy ily gyermekség felett napokig vitatkozni nevetséges, s hogy Völgyesy úr a perben védelmezheti nótáriusát, amint akarja, de jól fogja tenni, ha nem felejti el, miként tiszteletbeli alügyész a megyeházánál nem parancsol.

– Hadd el öcsém! – mondá egyik a táblabírák közül, midőn Völgyesy felelni akart, – ha megharagítasz, nótáriusodat még vasra veretjük – s a fiatal ügyész azért csakugyan jobbnak tartá, ha az érzelmeket, melyek keblét szorongaták, magába fojtja.

– Mindenesetre – szólt most a főügyész Karvalyhoz, – oly tömlöcbe kell zárni, hol kevesen vannak.

– Numero húszba teszem, – felelt Karvaly, – ott mindössze csak öten vannak. A vén orgazda, ki most tizenkettedik esztendejét üli, egy gyilkos, egy lótolvaj s két gyerek, gyujtogatásért.

– Jól van, – válaszolt helybenhagyólag a főügyész, – ott legjobban elfér. Ha Tengelyinek valamire szüksége van, – tevé hozzá, – mindent, mit csak lehet, adni kell neki. A teins alispán akarja, hogy minden kímélettel bánjunk vele.

Völgyesy szorult szívvel követé Karvalyt a folyosóra, hol Tengelyi, padon ülve, nyugodtan várá a felette tartott tanácskozásnak végét.

– Bámulom, hogy legalább is félmázsás vasat nem verettek lábaimra, – mondá a jegyző, midőn a határozatot hallván, Völgyesyvel a tömlöctartó kíséretében a lépcsőkön lement. – Hatalmukban vagyok; legyen bizonyos a teins úr, ők éreztetni fogják velem.

Az ügyész mondá, hogy ez embertelen bánásmód legfeljebb csak holnapig tarthat, s hogy maga kimegy az alispánhoz, ki midőn azt üzenteté, hogy Tengelyivel minden kímélettel bánjanak, nem akarta, hogy a legnagyobb gonosztevőkkel együvé zárassék.

– Kár fáradnia, – mondá Tengelyi keserűen, – először, mert lépéseinek nem lesz sikere; másodszor, mert azon ponthoz értem, hol egy szenvedéssel több vagy kevesebb, közönyössé vált. Ön nagy szerencsétlenségnek tartja, hogy gonosztevőkkel egy börtönbe zárattatom, – legyen csak ily idős, s látni fogja, hogy ebben a tömlöc az élettől nem annyira különbözik, mint most hiszi. – S ezzel a jegyző nem tűrve, hogy őt a tömlöc ajtajánál tovább kísérje, fiatal barátjának kezét szorítá s Isten szabad ege alatt még egyszer körültekintve, a tömlöctartó- s egy hajdúval a lépcsőkön lement.

Midőn Völgyesy, ki mély gondolatokba merülve soká a tömlöc előtt állt, végre a nehéz ajtókat becsapni hallván, lassú léptekkel a megyeházat elhagyá, Kislaky Kálmán jött elébe. Tiszarétről érkezett, s mint mondá azért, hogy Tengelyi mintlétéről kérdezősködjék, miután maga Ákos mátkáját a kedélyállapotban, melybe az utolsó történetek által jutott, elhagyni nem akarta. Az érzeményt, mellyel Tengelyi sorsát hallá, olvasóim képzelhetik. Visszasietett a kocsmába, hol lovát hagyta, s a nélkül, hogy a szegény állatot kipihentetné, felült, s ismét Tiszarét felé nyargalt, meggyőződve, hogy az alispán, ha Tengelyi helyzetéről értesíttetik, ez illetlen bánásnak azonnal véget vetend.