1. A nyelvnek, elsősorban anyanyelvünknek a legváltozatosabb – nyelvhelyességi, helyesírási, stilisztikai, nyelvtani stb. – kérdései iránt talán még soha nem nyilvánult meg olyan nagy érdeklődés, mint napjainkban. Népünk legkülönbözőbb rétegei akarják tudatosan megismerni a mai magyar nyelvet, elsajátítani a helyesírást, a szép és kifejező beszédet, a szabatos, célszerű stílust, a jó fogalmazást s a szépirodalmi műveknek – a tartalom és forma elemeit egyaránt figyelembe vevő – teljes értékű megértését. A magyar nyelvtudomány – ettől az igénytől is indíttatva – különösen a legutóbbi évezredben nagyobb mértékben fordult a gyakorlati élet, a nyelvhasználat vizsgálata felé. Nyelvünk elméleti és gyakorlati kérdéseit tárgyaló munkák egész sora jelent és jelenik meg. A stilisztika azonban annak ellenére, hogy a nyelvhasználat módjára, azaz arra derít fényt, hogy a nyelvi rendszer egyes elemeinek mi a nyelvi-stilisztikai (közlő, kifejező, különböző hatásokat keltő stb.) értéke, s hogy a beszélő vagy író a tárgynak, a célnak, a körülményeknek megfelelően az adott nyelvi tények, lehetőségek közül melyeket választja mondanivalójának célszerű kifejezésére, a legutóbbi időkig mostoha gyermeke volt mind a nyelvtudománynak, mind az irodalomtudománynak. A változást csak a III. Országos Nyelvészkongresszus stilisztikai vitája hozta meg 1954-ben.
A második világháború után – mintha a gyakorlatibbá váló élet követelné – a stilisztika világszerte az érdeklődés középpontjába került. A Szovjetunióban nagyarányú és sokáig tartó vita bontakozott ki a stilisztika lényegéről, feladatairól, határairól, s itt is, és a franciáknál, az angoloknál, a németeknél stb. is, modern szemléletű stilisztikai munkák – köztük rendszeres stilisztikák – látnak napvilágot (vö. MNy. LII. 514. l.). A régi, teoretikus jellegű stilisztika helyét a nyelv sokrétű funkcióját vizsgáló gyakorlati stilisztika foglalta el.
Balázs Jánosnak A stílus kérdései c. kongresszusi előadása s az előadást követő vita megalapozta a további munkálatokat. A kongresszus óta eltelt idő alatt megjelent egy rendszeres magyar stilisztika, és különféle folyóiratokban, ill. tanulmánygyűjteményekben igen sok olyan kisebb-nagyobb cikket tettek közzé, melyek a stilisztika elvi és gyakorlati kérdéseit tárgyalják. Azóta a stilisztika és a stíluselemzés ismét kötelező és megbecsült tantárgy egyetemeinken, s – a magyar nyelvtan keretében – 1960 őszétől középiskolás diákjaink is részesülnek stilisztikaoktatásban. Ezzel stilisztikatudományunk is felzárkózott a nyelvtudomány többi ága mögé.
2. Jelen kötetünknek – mint a címe is mutatja – az a feladata, hogy egyfelől bemutassa a mai magyar stilisztika előzményeit, hagyományait, másfelől összegezze az eddigi eredményeket, és végül – ezek alapján – perspektívát és segítséget adjon a további kutatások számára. A kötet első részében stilisztikai irodalmunkból olyan szemelvényeket, teljes tanulmányokat és munkákat közlünk, amelyek; a 16. sz. második negyedétől a 20. sz. negyvenes éveinek a végéig jelzik a magyar stilisztika útját, bemutatva az út főbb állomásait. A második részben a stilisztikai fogalmakkal és a magyar írók stílusával foglalkozó cikkek, tanulmányok bibliográfiája elsősorban a jövő kutatásokat segíti, de az alapszöveg, a hozzáfűzött jegyzetek és a lexikon is a maguk eredményeivel, továbbá hézagaikkal, esetleges hiányaikkal, tévedéseikkel szintén további vizsgálódásokra ösztönözhetnek.
3. A jelent nem érthetjük meg, a jövőt nem építhetjük a múlt ismerete nélkül. Bár nálunk is, mint sok más országban, a stilisztikai irodalom viszonylag későn kezdődik, századokon keresztül nem önállóan jelentkezik, magyar nyelven európai hírű stilisztikai rendszerek sem születnek, mégis vannak a magyar stílustudománynak nagy képviselői, akik nemcsak alkalmazzák nyelvünkre a külföldi stilisztikák eredményeit, hanem tovább is fejlesztik és új elgondolásokkal gazdagítják.
A régi anyagban való válogatás nehéz feladat elé állított bennünket. A fő szempontnak azt tartottuk, hogy a régebbiek közül olyan szövegeket közöljünk, amelyek valóban mutatják a fejlődés egyes láncszemeit; és amelyek – ha némi helyesbítéssel és kiegészítéssel is – a ma számára sem minden tanulság nélkül valók. Az újabb anyagból pedig elsősorban a modern stilisztika felé mutató tanulmányokat választottuk. E fő szempontot azonban több más meggondolás keresztezte. Így pl. Révai Miklós Magyar Szép Toll c. munkájából, Kazinczy stilisztikai fejtegetéseiből, Négyesy tankönyvéből és tanulmányaiból, továbbá az íróknak a stílusra vonatkozó megjegyzéseiből azért nem adunk közre még részleteket sem, mert ezekből a kiadó külön kötetet fog megjelentetni. Korlátozott bennünket az is, hogy az újabb anyagból általában nem szemelvényeket, hanem teljes munkákat adunk közre. Végül: az ilyesfajta válogatásba az egyéni mérlegelés is nagy mértékben beleszól, annál inkább, mivel a magyar stilisztikai irodalmat még csak össze sem gyűjtötték, ennélfogva fel sem dolgozhatták rendszeresen. Ilyen körülmények között tehát „teljességről”, mindenki számára elfogadott megoldásról nem lehet szó. Elképzelhető más szempontú és tartalmú anyagválogatás. Úgy gondoljuk azonban, kötetünk így is reális képet ad a fejlődés egyes szakaszairól.
4. Mivel a fentebb ismertetett okokból fontos stilisztikai művek és fejtegetések kimaradtak kötetünkből, s a szemelvények csupán szemelvények, megkíséreljük felvázolni – legalábbis nagy vonásokban – a magyar stilisztika kialakulását és fejlődését.
A magyar stilisztika történetét – korántsem végleges igénnyel – négy korszakra tagolhatjuk: I. A kezdetektől (kb. a 16. sz.-tól) a 18. sz. végéig: A magyar stilisztika kezdetei. – II. A 18. sz. végétől a 20. sz. elejéig: A magyar stílustudomány alapjainak lerakása. – III. A 20, sz. elejétől 1954-ig, a III. Országos Nyelvészkongresszusig: A modern értelemben vett stilisztika kezdetei. – IV. 1954-től: A nyelv sokrétű funkcióját előtérbe helyező, gyakorlati stilisztika térhódítása.
5. A magyar stílustudomány szárnypróbálgatásainak, fokozatos kialakulásának megértése lehetetlen az európai háttér ismerete nélkül, hiszen az indíttatásokat elsősorban onnan kapta. A stilisztika gyökereit az ókori és a középkori retorikákban kell keresnünk. A stílus kérdéseivel először a görög, majd a római retorikák és poétikák foglalkoztak. Különösen sokáig hatottak Arisztotelész, Theophrasztosz, Quintilianus, Cicero stb. művei. Már nagyon korán kialakult a stílusnemek hármas felosztása (a fennkölt, a közepes és az egyszerű stílusnem), amely lényegében a legutóbbi időkig fentmaradt. – Az i. e. 2. sz. elejétől kezdve megjelenő retorikák a szónoki beszéd részletes tárgyalása során az összegyűjtött anyag művészi elrendezésével, a trópusokkal és a figurákkal, továbbá a ritmizálás kérdéseivel, azaz stilisztikai problémákkal is foglalkoztak. Idővel a retorika kibővült, magába szívta a poétikát is. A 12. sz. második felétől találkozunk a retorika középkori változataival, az ún. „ars diclandi”-kkal, amelyek – különösen később – mind a prózai, mind a költői írásművek szerkesztését és stílusát tárgyalták, azaz retorikák, poétikák és stilisztikák voltak egyszerre. Egészen a 18. sz. végéig továbbra is a retorikák töltik be a stilisztika szerepét. A humanista retorikák ókori elődeik felépítését és tárgyalásmódját követik. Egyes retorikusok azonban tovább mennek: lélektani alapon próbálják magyarázni a trópusok és figurák létrejöttét, részletesen elemzik a stílusnemeket, a körmondatot, s észreveszik az egyéni stílus sajátságait stb.
6. Ezzel a 18. sz. végéhez érkeztünk. Fölvetődik a kérdés: mi történt ez idő alatt hazánkban? A magyar stilisztika útjának első korszakát az jellemzi, hogy megszületnek az első, nyelvünkre vonatkozó stilisztikai megjegyzések, igaz ugyan, hogy nyelvtani, nyelvhelyességi és az irodalmi nyelvre vonatkozó megállapításokkal keverten. A 15–16. sz.-ig terjedő szakaszban csak annyira következtethetünk, hogy a magyar nyelvű írásbeliség, az elsősorban vallásos szövegek fordítása mintegy szükségessé tette a nyelvvel való valamelyes foglalkozást, s eközben földerenghettek egyesek előtt nyelvünk stilisztikai sajátosságai is. Bizonyos haladást jelent a 15. sz. elejétől a 16. sz. második negyedéig tartó, ún. „könyvterjedelmű írásosság” kora. Ebben az időben keletkeznek a kolostori irodalom termékei, a kódexfordítások. A fordítók korántsem „öntudatos” stiliszták, de – talán főleg a latin nyelv hatására – kifejlődik bennük bizonyos hajlam egyes stilisztikai jelenségek, képletek (pl. a halmozás, a felsorolás, a részletezés stb.) iránt, amelyek bizonyos állandósuló szókinccsel együtt a kezdeti lépést jelentik a nyelvi egységesülés felé. Mindezt csak segítette az a körülmény, hogy az egymás után létrejövő kódexfordítások között volt valamiféle folytonosság. A bibliafordítók s a közhasználatú egyházi szövegek fordítói – legalább részben – ismerhették egymás munkáját, s fel is használhatták azokat. (Vö. Horváth János: A magyar irodalmi műveltség kezdetei. Bp. 1944. 258–86. l.) Nem tudjuk azonban, mennyiben hatottak a külföldi középkori latin nyelvű retorikák, s hogy volt-e szerepük a középkori magyar stílus alakításában.
Lényeges változást hoz a stilisztika területén is a polgári fejlődés, a humanizmus és a reneszánsz, a reformáció, valamint a könyvnyomtatás feltalálása. A humanizmus és a reneszánsz előtérbe állítja a vulgáris nyelveket. Megindul a nagyobb arányú érintkezés a különböző országok humanistái között. A nagy humanisták, elsősorban Erasmus, Melanchton stb. stilisztikai megjegyzéseket tartalmazó műveinek hatása kimutatható nálunk is. A reformáció a maga demokratizmusával szintén a magyar nyelv kiművelését segíti. Azzal pedig, hogy lefordíttatja a bibliát, a lefordítandó nyelv és az anyanyelv jelenségeinek összehasonlítására, s ez utóbbi nyelvi-stilisztikai értékének felfedezésére, fogyatékosságainak kiküszöbölésére készteti a fordítókat, és a humanizmus eredményeit is felhasználva lényegében elvezet az első magyar stilisztikai fejtegetésekhez. Az első magyar szerző, akitől stilisztikai fejtegetés maradt ránk: Pesti Gábor. 1536-i Aesopus-fordítása elé csatolt latin nyelvű előszavában a parabola jelentőségéről, nyelvbeli szerepéről és használatáról szól, többek között Quintilianus és Erasmus nézeteire hivatkozva. Pesti Gábor szinte világosan látja a parabola stilisztikai értékét: „… úgyszólván mindennemű közlésnek a parabolák és példák adnak fényt és teljes méltóságot, mert ezek beszövése (mint a tudósok feljegyezték) megkettőzi a nyelvbeli kifejező készség adományát.” Felismeri, hogy a példázatos beszédmód milyen általános az életnek csaknem minden területén. (Vö. Balázs János: Nyr. LXXXI. 151–53. l.)
Az első magyar nyelvű stilisztikai fejtegetés szerzője a nagy humanista nyelvtudós: Sylvester János. Már 1539-ben megjelent latin-magyar nyelvtanában, amely Közép- és Kelet-Európában az ideig az egyetlen vulgáris grammatika, egybeveti nyelvünket a három szent nyelvvel: a göröggel, a latinnal és a héberrel, s fölismeri a magyar nyelv jellegzetességeit és eredetiségeit, köztük több stilisztikai jellegűt is. Tiltakozik bizonyos szavak használata ellen: a mai „pedig”-nek a korabeli „penig” alakját helytelennek tartja, olyannak, amellyel csak a műveletlen tömeg, a vulgus imperitum él, s szerinte irodalmi használatra csak a „kedig” és a „kediglen” alkalmas. A mi szempontunkból azonban nyelvtanánál is fontosabbak az 1541-ben megjelenő Új Testamentum-fordítás végéhez csatolt fejtegetései a biblia példázatos kifejezésmódjáról, átvitt értelmű szavairól, kifejezéseiről. Ez a „valóságos stilisztikai fejezet” – amint Horváth János nevezi (A reformáció jegyében. Bp. 1953. 158. l.) – több példán (kenyér, test, vér, élet stb.) megmagyarázza a képes beszéd lényegét, szépségét, s rámutat arra, hogy gyakori eleme ez a magyar népköltészetnek, majd összevetve a magyart más nyelvekkel, megállapítja, hogy a „szólásnak módja”, vagyis a stílus minden nyelvben más és más. Sylvester azzal, hogy tovább ment Pestinél, s népdalaink képes kifejezéseiben is felfedezte a parabolát, az önálló magyar stilisztikai kutatásoknak vetette meg az alapját. Balázs János vizsgálódásai szerint joggal tételezhetjük föl, hogy Sylvesternek szándékában volt könyvet írni, amely az első magyar nyelvművelő tanulmánykötet és stilisztika lett volna. Ennek egyik fejezetében a képes kifejezésmódok, a másikban – amint egy Nádasdyhoz írt, latin nyelvű levelében utal rá – a stílus „illőségéről”, azaz a mindenkori tartalomhoz illő nyelvi eszközök megválogatásáról lett volna szó. (Sylvester János és kora. Bp. 1958. 185–313. l.) Sylvester nyelvművelő törekvéseinek és stilisztikai megjegyzéseinek éppoly kevés párja vagy előzménye van, mint nyelvtanának vagy magyar disztichonjainak. – Természetesen Pestin és Sylvesteren kívül a későbbiek során más bibliafordítók is ráeszmélnek nyelvünknek több-kevesebb sajátságára, s gyakran megmagyarázzák az átviteles, képes beszéd mibenlétét. Így válik ez a téma a magyar stilisztikai gondolkodás ébresztőjévé. (Vö. Horváth János: Id. mű. 158. l.). A többi 17. sz.-i nyelvtaníró: Szenczi Molnár Albert, Komáromi Csipkés György, Pereszlényi Pál, Kövesdi Pál (l. Corpus Grammaticorum Linguae Hungaricae. Kiadta Toldy Ferenc. Pest 1866.) több-kevesebb sikerrel próbálja lerázni a latin nyelvtan nyűgét, s kezdi fölismerni a magyar nyelvnek a latintól és a görögtől való különbözőségét és egy-egy stilisztikai sajátságát.
A következő állomást Geleji Katona István jelenti. Magyar Grammatikátska c. munkáját 1645-ben nyelvművelő szándékkal adja közre. Hiányolja a korabeli helyesírás egységes voltát, s fejletlennek, kiműveletlennek találja a „szóllást”, azaz a magyar stílust. Ezért szervez Gyulafehérvárott – valószínűleg a hasonló németországi társaságok mintájára – egy kisebb nyelvművelő közösséget, amelynek feladatát – mint ahogy művének két része is igazolja – egyrészt a magyar helyesírásnak, másrészt a fogalmazásnak és stílusnak a fejlesztésében, javításában látja. A legújabb kutatások szerint Martin Opitz 1624-i német poétikája, a Gyulafehérváron is tanárkodó Alsted retorikája s a német nyelvművelő társaságokkal való kapcsolat is közrejátszott abban, hogy Geleji Katona átgondolt stilisztikai nézetekre valló megjegyzéseket tesz. Felismeri pl. a magyar nyelv képzőrendszerének gazdagságát a latinnal szemben (XXVII., XXXVIII. pont), látja az affectusnak, az érzelemnek a jelentőségét a szókincsben (XXXV. pont), és jó stílusérzékére mutat az a megállapítása, hogy a „szókot a dolguknak mivoltokhoz és természetekhez kell alkalmaztatni, és ami egyikhez illik, a másiknak nem kell …” (XIX. pont) stb. – A magyar stilisztikatörténetnek becses emlékeit őrzik Czeglédy István fejtegetései, amelyeket az 1663-ban megjelenő Barátsági Dorgálás c. munkájába szőtt bele, és amelyek a biblia képes kifejezésmódjával, továbbá a trópusok és figurák fajaival (példákat is hoz rájuk!) foglalkoznak. Elsőként Czeglédy kísérli meg az idegen műszavaknak magyar körülírásokkal való helyettesítését is. (Vö. Trócsányi Zoltán: MNy. XXIV. 164–69. l.)
7. A 18. sz. végétől a 20. sz. elejéig terjedő időben véglegesen önálló tudománnyá válik a stilisztika. E korszak elején megjelennek az első nagyobb művek, amelyek már a nyelv és a stílus vizsgálatát tartják fő feladatuknak. 1783-ban látnak napvilágot az angol Blair retorikai és esztétikai leckéi (Lectures on rhetoric and belles lettres by Hugh Blair; magyarra fordította Kis János 1838-ban). Ez a negyvenhét fejezetből álló munka esztétikai kérdésekkel foglalkozik, s így előfutára annak a későbbi iránynak, amely a stilisztikát elsősorban esztétikai szempontból vizsgálta. Tárgyalja a stílus világosságát, szabatosságát, majd a mondatszerkezetet, de ez utóbbit még a retorika eszközeivel. A stílusnemek tárgyalásában eltér a hagyományos hármas felosztástól. Legjelentősebb művének az a része, ahol Swift és mások stílusát elemzi, ezek ugyanis az első figyelemre méltó stíluselemzések. Blair hatással volt a magyar stilisztikára is, különösen Szvorényi munkásságára.
Még jelentősebb Adelung műve (Über den deutschen Styl. I–II. 1785.). Újat jelent ebben a nemzeti és az irodalmi nyelv; továbbá a nyelvjárások viszonyának vizsgálata. Bőven foglalkozik Adelung a szókincs stilisztikai kérdéseivel, s különösen a stílusnemekkel, stílusárnyalatokkal. Ez utóbbiakkal kapcsolatban figyelembe veszi azt a személyt, akihez beszélünk, az előadás tárgyát, továbbá külső formáját, s így közelebb kerül a nyelvi valósághoz, a különböző funkcionális stílusokhoz. Ezek felosztása azonban még nem következetes, és nem is teljes. Nálunk különösen Révai munkásságára hatott.
Szólnunk kell még a később nagyon divatossá váló esztétikai-nyelvesztétikai irányról. Ennek sorát Jean Paul (eredeti nevén Johann Friedrich Richter) nyitja meg 1804-ben Vorschule der Aesthetik c. munkájával. Ebben majdnem kizárólag a költői és prózai műfajok esztétikai értékelésével foglalkozik, a stílus lényegét, sajátosságait csupán röviden említi. Nagyobb hatású volt Gerbernek 1871-ben megjelent, Die Sprache als Kunst c. kétkötetes műve, amely a nyelvet mint művészi eszközt vizsgálja, s az alakzatokat esztétikailag elemzi. Gerber eredményei azonban nem konkrétak, mert Adelungtól eltérően nem a német nyelvre támaszkodik, hanem minden nyelvre érvényes megállapításokat tesz a hangoknak, a szavaknak stb. esztétikai értékéről. Hasonló szellemű O. Weise Aesthetik der deutschen Sprache c. műve (Leipzig 1902.). – Már a 20. sz.-ra esik, mégis mint szerves folytatás ide kívánkozik B. Croce és K. Vossler munkássága. Croce, a nyelvesztétika megalapítója tulajdonképpen azonosítja a nyelvtudományt az esztétikával, minthogy – szerinte – közös a tárgyuk: a kifejezés. Ezt az elgondolást viszi tovább Vossler. Mindketten hatottak hazánkban is, de mai szempontú bírálatukra mind ez ideig nem került sor. Annyit mégis megjegyzünk, hogy bár Vossler a történetiség, a fejlődés, a közösség szerepének elvét vallotta kutatásaiban, a reális fejlődés és közösség helyébe mitizált fejlődést és közösséget állított.
8. A 18. sz. végétől a 20. sz.-ig terjedő időszakra esik hazánkban a felvilágosodás, a nyelvújítás, a reformkor, melynek eredményeként kialakult egységes irodalmi nyelvünk, s a nyelvújítás vadhajtásait, sőt gyakran eredményes alkotásait is nyesegető, ún. új ortológia. Ezeknek, illetve a hatásukat tükröző műveknek megvan – az itt nem részletezhető – stilisztikai vonatkozásuk. Ennek a korszaknak az elején jelennek meg az első összefüggő stilisztikai művek, majd az első ilyen tankönyvek is.
Révai Miklós – sok más európai nemzetet megelőzve – 1805-ben alkotta meg az első anyanyelven írt, összefüggő stilisztikát és stílustörténeti vázlatot Magyar Szép Toll címen. Érdemeiből mit sem von le az, amit maga jelez a címlapon: „… főképpen Adelung után”. A teljesen elkészült első részben a „szép toll”, azaz a szép stílus tulajdonságaival foglalkozik, valóban Adelung nyomán. A mű befejezetlen második részében – már sokkal önállóbban – „az alsó, középszerű és felső tollat”, valamint a „tollnak elegyes nemeit” tárgyalja. Révainak a három hagyományos stílusnemről szóló fejtegetése volt az első kísérlet a nyelvünkben kialakult írásbeli műfajok történetének fölvázolására. Különösen érdekes a régi magyar hivatalos stílus alakulását tárgyaló fejezet. Sajnos, Révainak e nevezetes munkája még ma is kiadásra vár. – A következő állomás a rendkívül sokoldalú Verseghy Ferencnek hatalmas, latin nyelvű műve, az Analyticae Institutionum Linguae Hungaricae harmadik köteteként 1817-ben megjelent Usus Aestheticus Linguae Hungaricae. Ez az esztétikai célú munka retorika, poétika és stilisztika egyszerre. Az első részben a szerző bemutatja az ékes magyar beszéd forrásait, jellegzetes esztétikai vonásait, a festői beszéd stb. nyelvi-stilisztikai (nála: esztétikai) eszközeit. A második részben a prózai, a költői és a drámai műfajok művészi sajátságairól értekezik. Verseghy műve annyiban jelent újat, hogy szinte mai szemmel látja meg elsősorban a szépirodalom, és benne az egyes műfajok nyelvi-stilisztikai vonásait, s az egyéni stílus jellegzetességeit. – Bár külön stilisztikai művet nem írt, mégsem hagyhatjuk ki a magyar stilisztika történetéből Kazinczyt, akinél hatékonyabban aligha segítette valaki a stilisztika iránti érdeklődés kibontakozását. A stilisztika nem mint tudományos diszciplina érdekelte, kérdéseivel gyakorlati célból, mint stiliszta és nyelvművelő foglalkozott. Különösen hasznosak még ma is azok a – főként leveleiben leírt – megjegyzései, amelyek a stílusnemek megkülönböztetésére, a stilisztika szabályainak alkalmazására vonatkoznak. Tudomásunk szerint a „stilisztika” szót is ő használta nálunk először, igaz, hogy gyakran 'stílus' jelentésben (egyébként a szó a 19. század elején terjedt el Németországban, állítólag Novalisnak volt ebben szerepe). – Az egyre gyarapodó esztétikai-nyelvi-stilisztikai munkák között nem hagyhatjuk említés nélkül Bitnitz Lajosnak A magyar nyelvbeli előadás tudománya c. kitűnő könyvét (Pest 1827.), amely nemcsak közvetíti Blair és mások eredményeit, hanem magyar példákon be is mutatja az egyes irodalmi műfajok stílusbeli követelményeit. – Hatásában is igen jelentős Szvorényi Józsefnek a Magyar Tudományos Akadémia pályázatára írt s 1846-ban kiadott Magyar ékes szókötés c. műve. A külföldi (Blair, Herder) és hazai irodalom ismeretében rendszeresen tárgyalja a szavak hibátlan és értelmes mondatokká szerkesztésének, azaz a közszókötésnek, illetőleg a szavak és mondatok tiszta és választékos alkalmazásának, azaz az ékes szókötésnek a szabályait. Művének egyik fő érdeme, hogy helyesen taglalja a különböző rétegekbe tartozó szavak, fordulatok stilisztikai értékét és használatát az egyes stílusnemekben. – Közben a század második felében megindul a stilisztikaoktatás, és megjelennek a tankönyvek. Ezek közül – csak mintegy példaként – kiemelnénk Névy László stilisztikáját (Stilisztika. Bp. 1875.), amely, bár felismeri a stílus és a stilisztika lényegét, még alig különbözik a hagyományos retorikáktól. – A Gerber-féle esztétikai iránynak nagyméretű, érdekes, de már a maga korában is sok tekintetben joggal elhibázottnak tartott terméke Kulcsár Endrének A magyar stílus c. munkája (1896–97, 1921.). Kulcsár Endre úgy látja, hogy minden nyelvnek megvan a maga jellemző stílusa, amely a „szó és szólásmód megalkotásában és a mondat szerkezetében mutatkozik”. Mivel szerinte ez az ún. nyelvi stílus a legtökéletesebben a népköltészetben és a közmondásokban nyilvánul meg, elsősorban ezekkel foglalkozott. Az egyén háttérbe szorul nála: „… legnagyobb művész …, akinek stílusa egy a nyelv stílusával.” A nyelv életét, stilisztikai osztályozását (mellérendelő és alárendelő nyelvek) stb. tárgyaló rész szinte teljesen elavult, de nagyon tanulságos ma is a szóképek, az ún. beszédalakok rendszerezése és stílusbeli szerepének bemutatása. – Stilisztika-történetünk második korszakát Négyesy László zárja, s egyben fémjelzi, mivel – verstani, irodalomtörténeti, szerkesztéstani munkásságáról ezúttal nem szólva – 1895-ből való, s azóta sok kiadást megért stilisztikája már átmenet a modern stílustudomány felé. Stilisztikája nyelvészetileg megalapozott megállapításokat tartalmaz, a nyelvhasználatot elődeinél nagyobb mértékben veszi figyelembe (l. pl. a Rokon értelmű szók, a Mondatszerkezet c. részt), elsőként értékesíti a jelentéstan eredményeit stb. Nem mehetünk el továbbá szótlanul a kilencszázas évek elején tartott egyetemi stílusgyakorlatai mellett sem, amelyeken nem kisebb egyéniségek vettek részt, mint Babits, Kosztolányi, Tóth Árpád, Juhász Gyula, Oláh Gábor stb.
9. A századforduló tájékán induló modern stilisztikát az jellemzi, hagy a stílusvizsgálatot nem egy nehezen konkretizálható nyelvesztétikai normára alapozza, nem csupán a költői nyelvre korlátozza, hanem a nyelvi rendszer egészét vizsgálva a nyelvi közlés és kifejezés különböző módozatait elemzi. E stilisztika kialakulásához a jelentéstani kutatások járultak hozzá. Különösen K. O. Erdmann (Die Bedeutung des Wortes. Leipzig 1900.), majd H. Oertel (Lectures on the Study of Language. New York–London 1902.) hívta fel a figyelmet – a szó jelentését elemezve – a szó mellékjelentésére, érzelmi értékére, expresszivitására, ami aztán – Ch. Bally munkásságán keresztül elvezetett a nyelvi eszközök, elsősorban a szavak stilisztikai értékének sikeres elemzéséhez. Ennek a korszaknak kétségkívül legkimagaslóbb és leghatásosabb alakja Bally. Fő művében, a Traité de stylistique francaise (I–II. Paris 19513) c. munkájában a nyelvi tényeket érzelmi telítettségük szerint vizsgálja, és érzelmi hatásuk szerint értékeli. Művének – itt nem részletezhető sok hasznos szempontjától eltekintve – három fogyatékosságára mutathatnánk rá: 1. az érzelmi elemek vizsgálatának túltengése az értelmiek rovására, 2. a történeti jellegű vizsgálatról való lemondás, 3. a szépirodalmi stílus kiiktatása a stilisztika érdeklődési köréből. – Itt említjük meg Leo Spitzer érdekes és tanulságos stíluselemző munkáját (Stilstudien. München 1926.) és a franciáknál, különösen ebben a korban fölvirágzó, ún. szövegmagyarázó módszert (explication de textes; vö. Szabolcsi Miklós: EPhK. 1943. 369–73. l.).
10. A magyar stilisztikatörténet harmadik korszakát ugyanaz jellemzi, mint amit az európaira vonatkozólag megállapítottunk, csak hazánkban lényegesen lassúbb a fejlődés, különösen 1934-től, amikor a stilisztikának, mint külön tárgynak az oktatását megszüntették a középiskolában. Nálunk inkább a jelentéstani és lélektani kutatások hatnak, s ennek köszönhető, hogy a szókincs modern stilisztikai feldolgozása lényegében már ekkor megvalósul. Jelentős lépések történnek a mondatszerkezetek, a stílusnemek s a teljes nyelvrendszer hasonló jellegű megismerése felé is. A sok közül csak két nevet említünk. A korán elhalt Kulcsár Gyuláét, akinek A magyaros írásművészet főkérdései c. munkája jól mutatja a jelentéstan és a lélektan szempontjainak – már-már túlzott – érvényesülését. Ettől, továbbá nem mindig szerencsés terminusaitól eltekintve, tanulságosan vizsgálja az idegen, majd az érzetkifejező szavakat, s helyesen mutat rá arra, hogy az „átviteles”, lefordíthatatlan kifejezések a legmagyarosabbak, ezekben a szavakban és szójelentésekben kell keresni a magyarosságot.
E korszaknak, de talán egész stilisztikairodalmunknak is egyik legkiemelkedőbb egyénisége Zlinszky Aladár. A Négyesy örökét folytatja tulajdonképpen. Munkássága félig még az előző korhoz tartozik, annak szintézisét adja, félig azonban már az újat, a modernet jelenti. A fellendülő lélektani és jelentéstani irányok eredményeit és saját kutatásait felhasználva részlettanulmányokat bocsát ki. A stilisztika kereteit kitágítja, s a nyelvi jelenségeket bonyolult nyelvi-stilisztikai szerepükben igyekszik megragadni. Szakítva az addigi formális logikai módszerrel, új lélektani, társadalom- és művelődéstörténeti vizsgálat alapján igyekszik elsősorban a szóképeket rendszerbe foglalni. A stilisztika oktatását véve figyelembe és Delbrück helyesnek mondható elvét követve (l. kötetünkben 219. l.), a szóképeket újonnan osztályozza. Csak a metaforának tulajdonít művészi értéket, a metonímiák és a szinekdochék létrejöttét tapadással magyarázza, és kizárja őket a stilisztikából. Nem szabad azonban elfelejtenünk, hogy egyfelől minden jelentésváltozás, az átvitel és a tapadás is stílushatással jár, ennek következtében ezek is részei a stilisztikának. Másfelől Zlinszky sem tud minden metonímiát és szinekdochét tapadással megmagyarázni, úgyhogy 1928-ban (MNy. XXIV. 232–38. l.) már felveszi ezeket is a stilisztikai fogalmak közé. (Az egész kérdést l. bővebben Fábián-Szathmári-Terestyéni: A magyar stilisztika vázlata. Bp. 1958. 76–80. l.) A kifejezés stílusa c. tanulmányában az érzelmekből indul ki, és keresi az ezeknek megfelelő nyelvi kifejezések formáit. 1914-ben megjelent kiváló stilisztikájában részletesen vizsgálja a szókincs, a szólások s a mondatok funkcióját a stílusban, majd a stílus helyességének és művésziességének nyelvi sajátságait. Zlinszkynek ez a könyve méltán szolgált alapul a későbbi iskolai stilisztikák számára.
Nem vettük fel kötetünkbe azoknak a 20. századi tudósoknak a munkáit, akik még ma is az alkotók közé tartoznak. Közülük ezúttal csak Zolnai Bélát emeljük ki, akinek a munkássága nagyban hozzájárult a modern magyar stilisztika kialakulásához.
11. A harmincas-negyvenes években lép előtérbe a nyelv sokrétű funkcióját figyelembe vevő, ún. funkcionális stilisztika. Bally tanítványai: J. Marouzeau (Traité de stylistique appliquée au latin. Paris 1935.; Précis de stylistique francaise. Paris 1949.), G. Devoto (Studi di stilistica. Firenze 1950.) és M. Cressot (Le style et ses techniques. Paris 1947.) tovább fejlesztik mesterük elveit és módszerét. Marouzeau például az affektivitás helyébe az értelmi és egyéb tényezőkkel is számoló expresszivitást iktatja, elismeri a történeti stilisztika létjogosultságát, és vizsgálataiba bevonja az irodalmi nyelvet is. Az új stilisztika útjait egyengette a Szovjetunióban A. N. Gvozgyev munkája (Ocserki po sztilisztike russzkogo jazika. Moszkva 1952.) és az ezt követő vita. Az új funkcionális stilisztikát képviseli Riesel (Abriss der deutschen Stilistik. Moskau 1954.; Studien zu Sprache und Stil von Schillers „Kabale und Liebe”. Moskau 1957.), H. Seidler (Allgemeine Stilistik. Göttingen 1953.), S. Ullmann (Style in the French Novel. Cambridge 1957.) stb.
Nálunk csak 1954 után kezdődik a stilisztika történetének ez az új korszaka. Mondhatjuk azonban, hogy az alapok lerakása már megtörtént (vö. MNy. LII. 512–25. l.), következhet az ún. aprómunka: az egyes nyelvi elemek, a stílusnemek, a stílusárnyalatok, a korstílusok, a műfajok stb. vizsgálata. (A stilisztika történetével kapcsolatban vö. Balázs János: Általános nyelvészet, stilisztika, nyelvjárástörténet. Bp. 1956. 101–36, 167–77. l.)
12. Végül szólnunk kell jelen kötetünk szerkesztési elveiről. Kulcsár Endre, Kulcsár Gyula és Zlinszky műveit átírtuk a mai helyesírás szerint. A Sylvestertől, Geleji Katonától és Szvorényitól vett részleteket szintén átírtuk, de a korabeli kiejtést tükröző formákat változatlanul hagytuk. Azok számára, akik eredeti helyesírásban kívánják őket tanulmányozni, fakszimiléket közlünk. Ha az alapszövegen valamilyen okból változtattunk (régi vagy idegen szavak értelmezése, valamilyen adat pótlása stb.), a változtatásokat szögletes zárójelbe tettük. Az idézetek esetében azonban a helyesbítéseket nem tüntetjük fel, kivéve ha a szerző valamilyen jelenséget helytelen szövegre épít; ilyenkor jegyzetben történik a helyesbítés. Az alapszöveg után a mellékletek következnek: a jegyzetek, a lexikon és a bibliográfia. Ez utóbbi kettő előtt előszó tájékoztatja az olvasót a használatról. A kötetet rövidítés- és folyóiratjegyzék, valamint név- és tárgymutató zárja.
Itt mondok köszönetet Balázs János és Deme László lektoroknak és Zolnai Bélának értékes tanácsaikért, továbbá Galambos Ferenc, Horváth Mária, Krammer Jenő, Molnár József, Szabó Sándor, Szalmási Pál, Szende Aladár és Terényt István kollégáimnak szíves közreműködésükért.
Budapest, 1961. március.
Szathmári István