Petőfi pályája kezdetén teljesen annak a költészetnek világában él, amelyet almanach-lírának* szokás nevezni. Kölcsey, Bajza, Vörösmarty, néhol Kazinczy hatása érzik tárgykörén és stílusán egyaránt. Most, hogy Zsengéi a Petőfi-kutatás, elsősorban Ferenczi Zoltán érdeme által szép számmal egybe vannak gyűjtve, s a Voinovich-féle kiadásban* együtt olvashatók, határozottan megállapíthatjuk ez igazságot. De maga is tanúságot hagyott róla, hogy legfőbb becsvágya volt az Athenaeum költői* közé bejuthatni, hogy Bajza, a szigorú kritikus fogadja el verseit, és erősítse meg önmaga felől való hitében. Első verse, A borozó az Athenaeumban jelent meg, a Távolból címűt Bajza tanácsára írja trocheusokban*. Minden nevezetesebb költői iskolának megvan nemcsak a maga esztétikai vezérelve, de nyelvkincse is. Más a Gvadányié, mint a Kazinczyé, más Aranyé és Adyé. Vannak kedvelt szavaik, szókötéseik, szóképeik, még mondattanuk is, a különböző egyéniségek szerint változók, de alapjában egy közös irányra mutatók. A költészet vezérelve ekkor az eszményiség volt: a költészet szebb, jobb világ, mint a való, s ennek megfelelőleg a költői nyelv is válogatottabb, finomabb, magasabbrendű, mint az élet nyelve, a beszélt nyelv. Innen e nyelvnek mesterkéltsége, feszes irodalmisága, sokszor dagálya és affektáltsága. Ily világfelfogás okvetlen szentimentalizmusra is vezet, hiszen a valóság szomorú az ideálhoz képest, és így a stílusban is kell valami érzékeny, fájó, meghatott elemnek lennie. Az idegen, német költők követése aztán még bizonyos németes színt is hozott magával, ami szintén alkalmas volt arra, hogy növelje a köznyelv s a költői nyelv közti távolságot. Mind e stíluselemeket feltaláljuk Petőfi zsengéiben is. Majd Vörösmarty, majd Kölcsey, majd Bajza, olykor Kazinczy szavai, kifejezésmódja ütik meg fülünket, s mint Horváth János megjegyzi (Petőfi Sándor. Bp. 1922. 9. l.), ha annak idején nyomtatásban is megjelennek, bízvást elvegyülhettek volna az egykorú versek tömegében. Petőfi stílusa sokszor fellengő, affektált, modoros, mint kezdőé, utánzóé még inkább, mint mintáié. Szárnya képzetének dicsőbb világokhoz ragadja. (Tünődés.) Merészen mássza Helikon* bércét, öröklétű hírkoszorút fűzendő fürtibe a fénytetőn. (Ujság.) A mosolygó téreken a tavasz új virányi [viruló mezői] illatoznak. (Változás.) Keble éjén kéj koránya [hajnali, reggeli idő] támad kíncsaták után. (Ideál.) „A kellemgazdag ifjuságnak Elhulla bájvirúlata.” (Tünődés.) Megtaláljuk azokat a németes összetett főneveket is, melyekről Bajza nyelve oly hírhedt volt, de melyeket egyébként Kölcsey, Szemere, Vörösmarty is kedvelt. Ilyenek: a tavasz bájgyermeki (Boszú), az életüdv örömvirági (Galga partihoz), lángszerelmem szép viszonozója (uo.), fojtott dühérzemény (Lehel). „… piruló Lángajakán, Mézcsókjait Lecsókolván.” (Álom.) Efféle összetételek egyébként költészete későbbi folyamán is bőven akadnak nála, mint: áldássúly, bűhatalom [bűvös hatalom], kéjmámor, kíncsata, sírcsend, ünnepzaj, tűznyíl, úrkény, népkedvenc, polgárerény, harcdal, istenharag, hajnalég, habzaj s még számos más. Német hatásra vihetők vissza az ilyenek is, mint: A szőke fürtök gyermeke. (Ha életében … ) „Szerencsétlenségnek embere, ki vagy te?” (János vitéz. VI.) „Ki vagy, nyomornak embere! … Örök dicsőség gyermeke!” (Az utósó alamizsna.)
Íróink Petőfi felléptekor már elfogadták a nyelvújítás vívmányait, sőt ekkor már a tisztulás folyamata ment végbe: kiválogatni azt, ami szükséges, életrevaló, és mellőzni a feleslegest vagy rosszat. Tolnai Vilmos gondos, betűrendes összeállításban mutatta ki,* mit köszönhet neki Petőfi is. Megtaláljuk e jegyzékben a korabeli költészet legkedveltebb szavait, melyek már nyelvkinccsé váltak, mint alkony (alkonyat is), andalít, ábránd, ármány, báj, bű, bitor, csalogány, csattogány, csermely, csillám, dalnok, dana, eszmény; élv, érzemény. Petőfinél rendesen így: érzelem, éppúgy képzemény képzelet helyett. Gyönyör, hangász, kellem, kéj, korány, közöny, lelkület, magány, mosoly, nemtő, ömleng, pír, reg, regényes, repkény, tömkeleg, űr, vadon, varázs, vágy (vágyás is), virány stb. Helyet találnak e szókincsben oly rosszul képzett* szavak is, mint: kedvenc, kegyenc, védenc, elménckedik, nyilvány („Ki fogok lépni a nyilvány piacára.” A táblabíró. IV.), sétány, merény, csatár, aggalom, tanoda.* Csonkult összetételek közül: védangyal, ütér, nyughely, menhely, laktárs.*
Nagy számmal vannak németes összetételek: gyönyörittas, gyönyörszomjas, harcszomjas, pénzszomjas, vágyszomjas, vérszomjas, mézéhes, égmagas, érdemteljes, átokteljes, bánatteljes, dühteljes, életteljes, eseményteljes, méltóságteljes, nyomorúságteljes, titokteljes, örömteli, rémülésteli, illatterhes, ínségterhes, villámterhes, túlbuzgó, túlszerény.* Azonban a nyelvújítás némely alkotását már Petőfi komikus hatás keltésére használja, például mikor a szemérmetes Erzsók szemének bájdús kifejezéséről beszél (A helység kalapácsa. III.), vagy a táblabíró arcáról azt mondja, hogy: „Arca kellemdús arc, bár az orra kurta.” (A táblabíró. I.) Zsengéiben a kellemgazdag szót még komoly értelemben vette: „A kellemgazdag ifjuságnak Elhulla bájvirúlata.” (Tünődés.)
A klasszicizmus mindenütt arra törekedett, hogy egy, a köznyelvtől eltérő, magasabb nyelvet hozzon létre, a style sublimét [magasztos, fenséges stílust], vagy ahogy Kazinczy nevezte, a fentebb stílust. Kazinczy nyelv-, illetőleg stílusújításának épp az a fő érdeme, hogy belevitte irodalmunkba a finomabb ízlést, amelynek oly sokáig híjával volt, egy magasabb gondolat- és érzelemvilág kifejezésének eszközét teremtette meg s adta át fejlődésre képesen a következő, tehetségesebb költőnemzedéknek. Vörösmarty nyelvalkotó képessége aztán feloldta feszességét, s hatalmas pátosza csodálatos áradattal ontotta dikcióját. Azonban a kornak új követelményei támadtak a nyelv iránt. A klasszicizmust felváltotta a romanticizmus: az eszményiséget a természetesség. A romantikus költő nemcsak a társadalom felső, művelt rétege, az udvarok és szalonok számára ír: a nemzet egészét tartja szem előtt, s a nép alsóbb osztályaira is hatni kíván. Nem jelenik meg mindig ünnepi pózban, mint egy magasabb világ követe, hanem elvegyül a sokaság közt, s a mindenkivel közös érzelmeket, gondolatokat énekli. A fentebb stílus számára megvolt a Kazinczy hagyománya; Vörösmarty megszabadította feszességétől, Petőfi és Arany megszabadították Vörösmarty szónokiasságától. Oly költemények, mint Petőfitől a Homér és Oszián, Szeptember végén, Erdélyben, ahol az óda magaslatait éri el, mutatják a Vörösmartyhoz való közelállást, de egyben távolodást is. Emellett azonban szükség volt oly stílusra, mely közel van az olvasóközönség átlagnyelvéhez: a művelt köznyelvet viszi be a költészetbe, de ment a Gvadányi és Csokonai alszerűségétől.* E természetes, közvetlen, föl- és lefelé egyaránt mértéket tartó költői nyelv megalapítása Petőfi érdeme.
Petőfi föllépésekor úgy látszott, mintha fő célja lenne a népiességet bevinni az irodalomba, de nem abban a nemesített értelemben, ahogy Kisfaludy Károly és Kölcsey megkezdték, hanem azon nyersen, mint a csárdák vendége, lobogós ingujjban, fokos a kezében, nagyokat kurjantva. Íme, veszélyben a magyar műnyelv, a nagynehezen kifejlett irodalmi ízlés, Kazinczy vívmányai: visszaesünk a Gvadányi korába, a Csokonai ízléstelenségeihez! Még oly komoly elmét is, mint Erdélyi János, megdöbbentett a „Tele palack a kezembe’, Táncolok, mint veszett fene.” (A faluban utcahosszat … ) Vagy: „Miljom átok! bort a billikomba.” (Felköszöntés.) Váradi Antal, később Petőfi rajongója, mikor a „Disznótorban” című költeményt olvasta, mely így végződik: „Egy gömböc legyen a Magas ég És mi a gömböcben Töltelék!” nem akart tovább hallani a költőről, ki ily silányságokat termel. (Ferenczi Zoltán: Petőfi életrajza. I–III. Bp. 1896. I. 362. l.) Hiszen még nem volt messze a kor, midőn Kisfaludy Károly így írt Vörösmartynak: „»Juhász és bojtár« című versét szívesen fölveszem, mindazáltal egy kérdést bátorkodom tenni: nem lehet-e ezen idillbe* grécizmust* szőni? A juhász és bojtár nevezet sok olvasót elijeszt. Én magam tapasztalám, kivált a szépnemnél, ezen előítéletet, és egy almanach azt nem cáfolhatja meg.” (Bánóczi József: Kisfaludy Károly és Munkái. II. Bp. 1882–83. 109. l.) Bajza szerint költeményben a „halálmadár” helyett a „kuvik” szót használni stílhiba, majdnem képtelenség. Amaz szép, költői, „ideakeltő szó”, emez lehetetlen, akár a mouchoir [zsebkendő] a francia tragédiában. (Péterfy Jenő Összegyűjtött Munkái. I–III. Bp. 1901–3. I. 209. l.)
Petőfi e korbeli verseiben valóban volt visszahatás a kor finnyás, dagályos, affektált stílusa, részben a saját régibb stílusa ellen is. Ő valóban mint a természet eredeti gyermeke, a nép hamisítatlan fia akart szerepelni, de korántsem akarta irodalmi nyelvünket és ízlésünket leszállítani, ha egyszer-másszor vétett is ellene. Horváth János legújabb könyvében (Petőfi Sándor. Bp. 1922.) meggyőző érveléssel mutatja ki, hogy Petőfi népdalai nem népiesebbek egyéb költeményeinél, világos bizonyítékául annak, hogy a nyelvet illetőleg nincs külön szándéka, s egész népiessége csak annyi, amennyi a lélekben való utánzásból ösztönszerűleg folyik. E dalok nyelvén ép ízlésű, művelt ember soha meg nem ütközhet, viszont a legegyszerűbb nép is eligazodhatik. Sem egyik, sem másik véglet irányában át nem lépi Petőfi a közérthetőség, sőt közélvezhetőség határait. (85. l.) Petőfi tehát nem azt a népiességet művelte, melyet utánzói később épp az ő nevében elkövettek. Az ő népiessége nem tájszólás, kurjongatás és csilingelés, hanem a népiesnek irodalmivá nemesítése, természetesen a saját módján. Szülőföldjének nyelvjárása nem látszik meg annyira sem rajta, mint Vörösmartyn a Dunántúl vagy Tompán a Sajóvölgy. Dialektust csak egyszer használ a Hírös város…-ban, akkor is diszkréten, jellemzés okából. Nem oly nagy művésze a nyelvnek, mint Arany; a magyar költői nyelv megnemesítése a népnyelv által igazában majd csak az ő műve lesz, de Petőfi kezdte meg és vívta ki a jogot hozzá.
Petőfi érdeme tehát a költői stílus terén egyrészt, hogy az irodalmi hagyományt össze tudta egyeztetni az élő nyelvszokással, másrészt hogy megalapított egy másik, népies vagy naiv költői stílust, mely viszont a műveltek közbeszédének összeegyeztetése az irodalom alatti néposztályok, főképp a parasztság nyelvével. (Horváth János: id. mű. 83. l.)
Mi által tette a romantika oly széles köröknek hozzáférhetővé a költészetnek addig olyannyira elzárt világát? Mindenekelőtt kiterjesztette a tárgyak körét: mindennek, ami iránt a költői esztétika érdeket tud kelteni, helye van a költészetben. Azután kiterjesztette az érzelmek körét: nemcsak bizonyos számú, válogatott magasabbrendű érzelemnek van joga a költői kifejezéshez, de minden érzelemnek, hacsak őszintén él a lélekben. A klasszikus költő előbb a reflexió [elmélkedés, önmegfigyelés] szűrőjén megtisztítva adta érzéseit, a romantika elve: add magad közvetlenül, összes indulataiddal, szenvedélyeiddel egyetemben, mert minden szép, ami természetes és igaz, és csakis ez a szép. Az érzelmeknek egyrészt oly gazdag, másrészt oly közvetlen nyilvánulása, mint Petőfinél, ismeretlen volt addig a magyar közönség előtt. Ki merte szerelmét oly nyiltan igazi nevekkel, az élmény minden fázisát jelezve, őszintén a világ elé tárni, mint Petőfi? Ki beszélt addig szüleiről, apjához, anyjához való viszonyáról, szülőföldjéről, alacsony származásával még dicsekedve is? Ki nem átallotta versbe foglalni minden egyéni ügye-baját, életterveit, sikereit és adósságait? Ki tudott úgy haragudni, megvetni, gyűlölni, tréfálni, nevetni, enyelegni, mint ő? Petőfit érzelmei közvetlenségében és azoknak nyelvi tekintetben is a mindennapi beszédhez oly közel álló kifejezésében senki sem érte utol.
Nézzük például haragjának kitörését! „Lánggal égő teremtette! Nagy a harag a szivembe’.” (Lánggal égő teremtette … ) „Miljom átok! bort a billikomba.” (Felköszöntés.) „Ejnye, mi az istennyila! Üres már a ládafia?” (Szomjas ember tünődése.) „A keserves voltát, rugaszkodj utána!” (János vitéz. XXI.) „S lábad alá ha ellenség botlik, Rúgd agyon az ilyen-olyan adtát!” (Az én Pegazusom.) Ez nem népieskedés, nem is póriasság, egyszerűen őszinteség, az indulat közvetlen kitörése. Ő maga mondja:
|
(Lánggal égő teremtette … )
A szitkok alkalmazásában valóban mester Petőfi. Ő irodalmivá tudja emelni a káromkodást. Kedélyesen is alkalmazza nemegyszer: „Tedd le, bojtár, a subádat, Mennykő szántsa meg a hátad, Látod, már a patak is letette, Vele a langy tavasz letétette.” (Tedd le, bojtár, a subádat … ) „Jertek, barátim, van egy-két forintom, Hágjunk nyakára, a rézangyalát!” (Gazdálkodási nézeteim.) Haragjának kifejezésében durvaságtól sem retten vissza, ha úgy érzi őszintének: Pákh Alberttel összeveszve, így aposztrofálja: „Isten veled, te elpártolt barát, Veszett ebként ki szivem megmarád.” (Végszó ***-hoz.) „Ti fekélyek a hazának testén” – dörgi A külföld magyarjaihoz. Kritikusaira így támad: „Mit ugattok, mit haraptok Engemet, hitvány ebek!” (A természet vadvirága.) A haragnak ily őszinte kitörésére nincs addig példa, és azután is kevés.
De Petőfi, ki folyton az érzelmek végletei közt csapongott, nemcsak haragudni tudott, hanem tréfálni, enyelegni is úgy, mint senki más. Ez a jókedv sugárzik számos költeményében: az annyiszor félreértett A helység kalapácsában, remek humorú zsánerképeiben*, Arany Lacinak mondott meséjében. A fiatalság derűje sohasem ragyogott úgy költészetben, mint Petőfi verseiben. De nevezetes ebbeli prózája is: az Úti jegyzetek és Úti levelek.* Petőfi e téren is kikel az előző kor hagyománya, a Kazinczy-féle komoly, ünnepies irodalmi levelek ellen. „… semmi bolondabb Nincsen, mint az okos levelek, s én iszonyuképen Irtózom tőlök; tán mert én nem tudok olyat Kompónálni, azért.” (Levél Arany Jánoshoz.) Már Kisfaludy Károly előkészítette e könnyed, a mindennapi társalgáshoz közel álló prózai napló- és levélstílust Tollagi Jónás viszontagságaiban. Heine, mint azt alaposan kimutatták,* nagy hatással volt e levelekre tartalmilag is, de még inkább csapongó hangban, könnyű eszmetársításban, a komolyság és tréfa vegyületében, egyszóval egyéni közvetlenségben. Nincs ehhez fogható könnyű próza addig irodalmunkban, magának Petőfinek egyéb prózai műveit is beleértve. Az enyelgésnek is, az irónia e fordítottjának, a szerető gorombaságnak, ahol kedves játszisággal minden visszájára értendő, Petőfi a legnagyobb mestere. Arany Jánossal való levelezése ennek remek mintája. A komoly Aranyt is bele tudta vonni pajzán jókedvébe. Arany sohasem volt könnyedebb, ifjabb és vidámabb, mint e levelekben. Toldijáról ezt írja Petőfi: „Toldit most olvasom hatodszor. Csakugyan nyomorú fércmű. Még vagy hatszor elolvasom az idén, hogy silányságát minél jobban felfogjam.” (Szatmár, 1847. szept. 9.) Mikor a Nép Barátja* szerkesztőjének ajánlja Aranyt, s az megköszöni, így ír: „Azt ne gondold, hogy én Isten tudja mennyit fáradtam, izzadtam, szónokoltam, s tán veszekedtem, míg téged megtehettelek szerkesztőnek. Az efféle kitelik a kend szamár fejétől. Én nem tettelek szerkesztőnek, tetted magad magadat, azért ha nekem valaha hálálkodni mersz (amit már múlt leveledben megkezdeni elég szemtelen voltál), én agyonütlek.” (Pest, 1849. máj. 5.) A Levél Arany Jánoshoz c. verses episztolában* is megüti ezt a hangot.
Petőfi költészete közvetlenségén kívül képzeletének erejével fogta meg elsősorban kortársainak lelkét. Fantáziája oly dúsan ontotta az újszerű, meglepő, merész és találó képek áradatát, mint senki az akkori költők közül. Ő maga is a fantázia erejét magasztalja, költészetét jellemezvén:
|
(Az én képzeletem nem … )
E képek majd merengők és szomorúak, majd vidámak és pajkosak, majd szeszélyesek vagy enyelgők, majd olvadók, majd durvák, majd dühöngők vagy keserűek. A finom képek mellett vannak rikítóbbak, az önként támadtak mellett keresettek, a természetesek mellett bizarrak, az egyszerűek mellett nagyhangúak, a találók mellett túlzottak. Csak színtelen, semmitmondó, hangulat nélkül való, egyszóval költőietlen nincs egy sem. Petőfi kétségen kívül a legnagyobb képalkotó tehetségek közé tartozik.
Képalkotó tehetsége főként természetfelfogásában gyökerezik. A romantika a természetet nagy egységnek látja, melyben az ember, [az] állat- és növényvilág, sőt az élettelen tárgyak is mind egyazon lelket viselik: Isten benne van mindenben, és nincs Isten a világon kívül; Isten maga a világ. Ez a panteizmus. Petőfi természetfantáziája egy nagyszerű és ismeretlen világot tár fel bámuló szemünk előtt: oly kapcsolatokat fedez föl és ábrázol nagy költői erővel, amilyenekről addig nem volt fogalmunk. Sohasem éreztük magunkat annyira a mindenség részének, és soha a mindenséget oly közel magunkhoz. Mesterei ebben Heine, még inkább Lenau voltak, és valamennyiük közös mestere: Shakespeare. Mily bámulatos elevenséggel azonosítja képzelete az emberi életet a természettel, és ruház viszont emberi gondolat- és érzésvilágot a természetre! Nincs költő, akinek költészetét e viszony ily gazdagságban hatná át, akinél annyira világszemlélet-jellegű volna, s az érzelmeknek és hangulatoknak kiapadhatatlan forrása.
Ő maga proteuszi könnyűséggel alakul át bármivé a világon: a mesék őseredeti panmetamorfózisa* jut eszünkbe. „Volnék bár sivatag bus szigete A tenger közepének …”, „… megdermedt jégsziklája … A messze föld végének …”, „… a földöv homokja …”, „… hallgató éjféleken Átokvert kósza lélek … Csak tégedet ne ismernélek.” (Volnék bár …) Természeti tárgyak és emberi lélek azonos, egyforma valóságok, lehetőségek számára: Vagy:
|
(Szeretném itt hagyni … )
Ez nem párhuzam a természet és az ember között, ez tökéletes beleolvadás a természetbe.
Hegyen űlök … című költeményében így elmélkedik:
|
Ugyanaz az átalakulás, mint midőn azt mondja Halhatlan a lélek … című költeményében:
|
E természeti felfogás sugallja ama gyönyörű párhuzamokat, melyeket a természet és az emberi élet közt von. Egyik remeke ennek Hull a levél a virágról … című költeménye, ahol egy szerelmi élmény mozzanatait a természet változásával hozza kapcsolatba:
|
Ez a népköltészet eljárásmódja is, de már műköltői képzeletre vall a természet ellentétének érzése. Mikor Etelka meghal, bosszantja, hogy:
|
(Játszik öreg földünk.)
Hasonló a felfogás a Természet! még te is gúnyolódol? című költeményében.
Hatalmas, izgató képekben elevenednek meg maguk a természeti jelenségek is Petőfi költészetében. Vischer Shakespeare legnagyobb költői erejét épp a természet ez átlelkesítésében fedezi fel.* Petőfinél is minden lélek és mozgás, a természet is azt a felfokozott lelki életet éli, mint ő: az ő szelleme ömlik el a mindenségen. A szél éppúgy a lelki élet két véglete közt hányódik, mint Petőfi:
|
|
(A szél.)
A fergeteg a Petőfi viharos, forradalmi lelke:
|
(Az apostol. V.)
S vessük ezzel össze az Itt van az ősz, itt van ujra finom, merengő, gyengéd hangulatát! Ősszel a föld csak elalszik, nem hal meg; szeméből is látszik, hogy csak álmos ő, de nem beteg.
|
Petőfi képzeletében a mindenség nem az a fenséges, megközelíthetetlen valami, mely Kanttal azt mondatta, hogy két dolog van, ami áhítattal tölti el: „a csillagos ég felettem és az erkölcsi törvény bennem.” Nem is a Shelley kozmikus fantáziája, Tompa moralizáló szemlélődése, Vajda töprengő filozofálása vagy Adynak babonás félelme az övé. Petőfi úgyszólván bizalmas lábon áll a természettel, az égitestekkel, a felhőkkel, s olykor a tréfa szintjére is lerántja őket. Igazán mondja, hogy: „A természet[tel mulattam,] az én legkedvesebb barátom[mal], kinek semmi titka nincs előttem. Mi csodálatosan értjük egymást … Én értem a patak csörgését, a folyam zúgását, a szellő susogását és a fergeteg üvöltését … megtanított rá a világ misztériumainak grammatikája: a költészet.” (Úti levelek Kerényi Frigyeshez. X. levél. Miskolc, 1847. július 8.) Ahogy Byron is mondta: „Magas hegyek nekem érzelmek.”
Az égi bolt – Petőfi szerint – egy roppant billikom, melyet a lemenő nap csordultig tölt piros sugarakkal bor gyanánt, s az ég ezt az óriási billikomot egyhuzamban kiissza. – A nap papucskormány alatt van. Este bebaktat egy közel eső kocsmába, s iszik mint a kefekötő, bújába. (A nap házasélete.) – A hold így panaszkodik:
|
(A hold elégiája.)
Petőfi egész költészetére és képalkotására is rendkívül jellemző a romantikának különben egyik alapvető elve: az ellentét, a kontraszt keresése. Az ellentétek éppen megmagyarázhatatlan voltuknál fogva rendkívül izgatóan hatnak a képzeletre és érzelemre, mikor egyik véglettől a másik felé sodorják. Petőfiről kortársai feljegyezték, hogy az ellentétesség mintegy benne volt jellemében: majd csendesen merengő, majd izgatott volt; ha baj érte, első pillanatban lehangolódott, aztán a legnagyobb vígságba csapott; az emberekkel szemben szeretetet vagy gyűlöletet érzett, közömbös nem tudott maradni. Költeményeinek mondhatni háromnegyed része ellentéten épül föl, vagy legalább ellentétet tartalmaz. Hogy csak a kiválóbbak közül említsek néhányat: A völgy s a hegy, Homér és Oszián, A kutyák és a farkasok dala, Két vándor, A Tisza, A Dunán, A szél, Felköszöntés, A költészet, Falu végén kurta kocsma, Vizen, A magyar nemzet és számos más. Ezért kapott a heinei fordulaton is, mely a költemény hatását egy végfordulattal megmásítja. Efféle az is, mikor a refrén áll ellentétben a versszak előző tartalmával, mint A magyar nemes és Pató Pál úr-ban, vagy Ha című költeményében. Képeinek nagy része is vagy az ellentét érzetéből fakad, vagy azzal lesz hatásossá.
|
(Lehel vezér. I.)
A költészet nem szalon: „Hová csupán csak fénymázas cipőkben Lehet bejárni illedelmesen.” A költészet: „Szentegyház, ahová belépni Bocskorban sőt mezítláb is szabad.” (A költészet.)
|
(Hej nekem hát vigasztalást mi sem ad … )
Vannak egész költeményei, hol a képsorozat ellentétekben halad tova, mint:
|
(Az én szerelmem … )
Ilyen többek közt, az ismertebbek közül, Ez a világ amilyen nagy … című dala is.
|
S így végig, a leggyönyörűbb ellentéteken keresztül.
Csodálatos Petőfi fantáziája a nyelv közkeletű képeinek megújításában. A legnagyobb képzeletű költő képei sem mind eredetiek, hanem gyakran alapulnak a nyelv metaforás szólásain. Mily közönséges szólás ez: az idő megy, jár, röpül, száll. Petőfinél: Száll az idő, mint a pille, melyet a szél ragad el. Boldogságunkban az órák, mint a nyíl, úgy repülnek. Az idő jár s az ember bánatjából el-elvisz egy darabot, mint a folyóvíz a partból. A börtönben levőnek oly lassan ballag az idő, mint két mankóján a vén, sánta koldus. Mikor kedvesünktől távol vagyunk, alig mozog az idő, megvénült, alig bírja magát. Sokszor olyan lassan ballag, mintha negyven fontos vasat vertek volna a lábára. (Vö. Oláh: Petőfi képzelete. Bp. 1909. 25–26. l.)
|
(Láttál-e a róna felett … )
|
(Bucsú 1844-től.)
Oláh kiemeli egy helyütt, hogy Petőfi Mely a legvígabb temető? című költeményének ez a szólásforma szolgáltatta az alapot: borba temetni a bánatot. Horváth János hosszan vizsgálja „Az én torkom álló malom; Úgy őröl, ha meglocsolom” – képet. Ennek is a fölönt a garatra a szülőanyja.
Akik eddig Petőfi képeit részletesen vizsgálták (Loósz, Oláh, Szigetvári)* mind tárgyi csoportokban tették. Eléggé elterjedt, de érdekes megfigyeléseik ellenére is, alapjában nem célravivő eljárás. A költői képek nem tárgyi tartalmuknál fogva fontosak, hanem hatásuknál fogva, azon érzelmek és gondolatok által, melyeket a lélekben ébresztenek. Az újabb lélektani vizsgálódás megdöntötte azt a Lessing–Vischer-féle tanítást, mintha a költői hasonlatok, metaforák teljes szemléleteket keltenének bennünk, s csak e mintegy festői emlékképek segítségével ébresztenének érzelmeket is. A költő nem versenyezhet a festővel szemléletesség dolgában, mert a küzdelemben okvetlen alul marad. A képek tartalma csak arra való, hogy a megfelelő hangulatot felkeltse bennünk, hogy megindítsa azokat a társításokat, melyek érzelmi világunkat a kívánt irányban mozgásba hozzák. A költő képeit nem szemlélni kell, hanem át kell élni, hogy igazán hassanak. Művelődéstörténeti tanulságokat levonni pedig éppen fonák szempont, teljesen idegen a költészetnek és maguknak a képeknek céljától. Ha már ilyenek után kutatunk, azaz a költői szöveget történettudományi célra használjuk, tegyük azt az egész szöveggel, és ne csupán a trópusokkal. Így a tudománynak többet használunk és a költészetnek kevesebbet ártunk.
Petőfi költői stílusa rendkívül gazdag terület, ezúttal csak néhány jellemző pontját kívántam kiemelni.
Irodalom. Prohászka János: Petőfi költői nyelvének fősajátságai. Nyelvészeti Füzetek. 58. sz. Bp. 1909. – Laban Ferdinand: A prosopopoeia [megszemélyesítés] Lenaunál és befolyása Petőfire. Kolozsvár 1882. – Lenkei Henrik: Petőfi és a természet. Bp. 1892. – Loósz István: A képes beszéd és Petőfi költői képei. Egyetemes Philológiai Közlöny. XXV. [1901.] 32–52, 123–30. l. – Ua.: Petőfi költői képei művelődéstörténeti szempontból. Uo. XXVII. [1903.] 202–13, 291–303. l. – Rubinyi Mózes: Nyelvesztétika. Beöthy-Emlékkönyv. 1908. – Ferenczi Zoltán: Shakespeare és Petőfi. Magyar Shakespeare Tár. III. 1910. – Oláh Gábor: Petőfi képzelete. Bp. 1909. – Horváth János: Petőfi Sándor. Bp. 1922. (Főleg I. Továbbá: 81–88, 199–200, 437–38. l.) – Szigetvári Iván: A százéves Petőfi. Bp. 1922. 184–213. l.
Magyar Nyelv. XVIII. [1922.] 189–98. l.