A lírai költészet, noha a szemléletnek és gondolatnak is teret enged, elsősorban mégis az érzelem költészete. A szemléletnek: a költői leírásnak is át kell hatva lennie érzelemtől, hogy lírai leírássá legyen, és a gondolat költészetének is fel kell olvadnia az érzelem árjában, hogy líraként hasson, ne prózai fejtegetés gyanánt, s azt éreztesse, amit Greguss a tankölteményről mondott, hogy nem tanító költ, hanem költő tanít. A sajátképpeni lírai műfajok: a dal,* óda* és elégia* pedig egyenesen az érzelem kifejezését ismerik fő feladatuknak; szemlélet és gondolat ezekben másodrendű elem.
Miként fejezi ki mármost a lírai költő az érzelmet, ezt a benső valamit, melynek kifejezésére a nyelv tulajdonképpen oly kevés eszközzel rendelkezik? Legalábbis közvetlen eszközzel, mert a nyelv elsősorban érzéki észrevételen alapuló szemléletek összege, melyekből képzetek, a képzetekből fogalmak alakulnak, tehát a szemléletet kifejező szókon kívül elvont kifejezések: létezést, állapotot, történést, tulajdonságot, viszonyt jelentők, de nem az érzelmet közvetlenül kinyilatkoztatók.
Nem is találunk más fogalomkörre vonatkozólag annyi szólást, mely a nyelvi kifejezés elégtelenségét panaszolná, mint épp az érzelem kifejezését illetőleg. Oly szólások, mint: kimondhatatlan fájdalom, kibeszélhetetlen vágy, leírhatatlan öröm, nem találok szavakat hálám kifejezésére, nincs szó kellően tolmácsolni érzelmeimet – élénken bizonyítják, hogy a beszélő nem érzi a nyelv kifejező eszközeit elégségeseknek ama belső meghatottság átéreztetésére, mely keblét elfogja. „Ezt nem lehet megmagyarázni, ezt érezni kell” – mondjuk olykor, jelezve, hogy az érzés tényei nem oly világosak, nem oly szavakba foglalhatók, mint az érteleméi. „Spricht die Seele, so spricht ach! schon die Seele nicht mehr”* – mondja a német költő (Schiller).*
Mikor Toldi gonosz bátyjának, Györgynek üdvözlésére siet, s át akarja ölelni, azt mondja Arany:
|
(Toldi. II.)
Mikor Toldi anyjától búcsút vesz:
|
(Uo. VI.)
A Lajos király ajándékozta kardot nagy megindultságában Toldi:
|
(Uo. XII.)
És ott van Petőfi örökszép költeménye, a Füstbement terv:
|
De egyenesen ki is jelentik a költők a mély vagy túláradó érzelem kifejezésének nehézségeit, lehetetlenségét:
|
(Tóth Kálmán: Nem az a fájdalom…)
|
(Vörösmarty: Idához.)
|
(A vígasztaló.)
– hangzik Arany vallomása.
Valóban, a nyelv közvetlen érzelemkifejező eszközei csekélyszámúak és kezdetlegesek. Egyenes úton érzelmet igazában csak az ének, a zene fejezhet ki, továbbá a mimika: az arcjáték, a taglejtés, a tánc, nem a nyelv. A nyelv direkt érzelemkifejező eszközei csupán az indulatszók, majdnem afféle artikulátlan hangok, amilyenekkel az állat is kinyilváníthatja a maga érzelmeit. De mily csekélyszámúak és szűkkörűek ezek az érzelem fokozataihoz és ezerszínű árnyalataihoz képest! Ha azt mondom: Szomorú vagyok – csupán lelkiállapotom tényét közöltem, de magát a szomorúság érzelmét nem. Ennek minőségét és fokát sokkal inkább kiolvashatja társunk arcunk kifejezéséből, mellyel állításunkat kísértük, szemünk elborulásából, fejünk lehajtásából, testünk meggörnyedéséből, sápadt arcszínünkből, lemondó kézmozdulatunkból és hanghordozásunkból: a magánhangzók mély fekvéséből, a hanglejtés vontatottságából, semmint magának a szomorú szónak jelentéséből. De mégis! Ez a szó eszébe fogja juttatni saját szomorúságát, azoknak a szomorú eseteknek lelkében visszamaradt emlékképeit, melyek az életben érték, bús élményeinek hangulatai szavamra fel fognak újulni emlékében, és megértő lélekkel fogja érezni bánatomat. Minél erősebb lelkében ez az érzelmi háttér, annál inkább fog osztozni abban; minél kevésbé újulnak föl szomorúságképzetei, annál kevesebb részvétre lesz képes.*
Egyszóval, a szavaknak, legyenek bár szemléleti vagy fogalmi természetűek, van bizonyos érzelmi alapjuk. Ez közvetlenül nincs kifejezve bennük, de velük jár, jelentésüket nyomon kíséri. A képzeteknek, sőt a fogalmaknak is van bizonyos hangulata, s ez jelentésüktől el nem választható. A fogalmakat ugyanis nemigen tudjuk a képzetektől teljesen függetlenül elgondolni, nemcsak a konkrét, hanem az absztrakt fogalmakat sem. Ha a betegség fogalmát elgondolom, igen könnyen vele társul egy, az ágyban fekvő beteg ember képzete, vagy a vakmerőségével egy, az ágyúk elé vagy az égő házba rohanó emberé. Könnyen kitűnik ez az érzelmi alap, ha csak felsorolok néhány szócsoportot, mint: betegség, halál, nyomor, bűn, kínszenvedés vagy erő, egészség, öröm, boldogság, diadal. Mindezek nemcsak fogalmi tekintetben különböznek, de érzelmeinket is más-más irányban illetik meg.
Ha a költő kedveséről így énekel:
|
(Balassi Bálint: Hogy Juliára talála, így köszöne néki. XXXIX.)*
– ez elvont kifejezéseknek hangulati erejével hasonló hatást tesz, mintha képeket használt volna. Te szépség, te jóság, te gyönyörűség! – mondjuk olykor elragadtatásunkban a fogalmi tökéletesség hatása alatt, s ez épp annyi értékű, mintha képekkel mondanók: te angyal, te szent, te mártír, te Vénusz!
A szinonímák sokszor nem fogalmi terjedelemben, hanem csak érzelmi minőségben különböznek. Ugyanazt mondják értelmi, de nem affektív [érzelmi, hangulati] jelentésükben. Így: barát, pajtás, cimbora; nő, hölgy, dáma, fehérszemély, némber; ön, maga, kegyed, kend; nevet, kacag, röhög; elmegy, eltávozik, eltakarodik, elkotródik, elhordja magát. Hosszú ideig tartott, míg a nyelvtudomány végre ügyet vetett erre az „érzelmi velejáróra”, s úgyszólván csak az utóbbi évtizedek lettek figyelmesek reá. Ma már e jelenséget sokképpen nevezi a nyelvtudomány: Gefühlswirkung, Gefühlston, Gefühlswert, Empfindungston, Bedeutungsgefühl és hasonlók. Caractère affectif, impressif a franciáknál (Bally).* A magyarban sokáig az érzelmi velejáró dívott, ma inkább szóhangulatnak, szószínezetnek, érzelmi színnek nevezzük.*
Azt lehet mondani, a gyakorlat itt is előbb járt, mint az elmélet, az irodalom előbb, mint a nyelvtudomány. Azok a költői iskolák, melyek a múlt század közepétől Franciaországban kialakultak, s onnan Európa-szerte elterjedtek: a parnassienek* és a szimbolisták* óriási buzgalommal és nagy megértéssel vetették magukat a szavak érzelmi hatásának kifürkészésére és művészi értékesítésére. A modern líra nagy részben hangulatköltészet, sok tekintetben a gondolat, az eszmék rovására, és stílusművészet, mely a szavak rejtett értékeit a végsőkig kibányássza. „La nuance pas la couleur, rien qui pèse ou qui pose”* – mondja Verlaine híressé vált L’art poétique-jében [Költői hitvallásában], hol e költészet kánonát [szabályát] próbálta adni; s néhány fő elvét találóan fejezte ki. A költőnek tehát, aki érzelmeket akar kelteni, a szavaknak e valőrjét [értékét] kell ihletett módon megérezni és mondanivalójában felhasználni. A dús érzelmi háttérrel bíró szavaknak, a hangulatos kifejezéseknek kell művében uralkodniok; a szavak nyomán az olvasóban oly emlékeknek kell felújulniok, oly élményeknek kell megelevenedniök, melyek az érzelmi potenciát [hatásfokot] magukban rejtik, s a költő hívására eleven erővé változtatják. A lírai költőnek tehát mégiscsak ki kell fejezni tudni, és ki is tudja fejezni, „amire nincs szó, nincsen képzet”: az érzést. Nézzük, mi módon?
A legtermészetesebb és egyúttal legprimitívebb eszköz, mely – mint az előadottak alapján láttuk – a lírai költő rendelkezésére áll: az indulatszó, az érzelmi felkiáltás. A lírikus alkalmilag él is vele, és közvetlenül juttatja kifejezésre a maga vagy felvett személye érzelmi állapotát. Különösen a népdal szereti az érzelmi kinyilvánításnak ezt a természetes, keresetlen módját: „Hej, ha nekem száz forintom volna!” „Jaj, de búsan harangoznak Tarjánba’!” „Ej, haj, ne szomorkodj szívbeli jó barátom!” „Ejnye, ejnye, azt a betyár mindenét, Lovát félti, nem a maga életét!” „Uccu bizony megérett a meggy, Uccu bizony rajta maradt egy!” Idevalók a táncszók, réják,* örvendő felkiáltások, kurjantások, melyekben népdalaink oly gazdagok. A műköltők közül azok, akik közelebb állnak a népi, közönséges kifejezésmódhoz, inkább fognak élni vele, mint a fentebb stílusra törekvők: Petőfi inkább, mint Berzsenyi. A klasszikus iskola jóformán csak az o, oh vagy a németes ah szócskát tartotta illendőnek, Kisfaludy Károly még ezt is sokallta: „És ha az Ah nem elég, bizza az Ohra ügyét.” (Epigrammák. 13.) Azonban ezekkel ő maga is sűrűn élt: „Ah! de hiába tekint a távol lenge ködébe.” (Mohács.) „Ah mély börtön lesz sorsom!” (Zuárd.) „Oh szép kebel, fejér kebel! Hol bájoló hullámaid?” (Az álmatlan király.) „Oh ne bántsd jó őzemet!” (Karácsonéj.) „Hah! Minden kény csak a poré.” (Az álmatlan király.) „Haha! így nem félti hölgyét.” (Karácsonéj.) „Ej, te vén sas, de kopott vagy!” (A sastoll.) A népi stílusban sűrűbben találkozunk a magyar nyelv indulatszó-kincsével, elsősorban Petőfi verseiben, mint ezt már Prohászka János megfigyelte (Petőfi költői nyelvének fősajátságai. Nyelvészeti Füzetek. 58. sz. Bp. 1909. 25. l.). „Jaj de bús ez a harangszó!” (Jaj de bús ez a harangszó.) „Hej nekem hát vigasztalást mi sem ad?” (Hej nekem hát vigasztalást mi sem ad.) „Ej mi a kő! tyúkanyó, kend A szobában lakik itt bent?” (Anyám tyúkja.) „Hja, öcséim, velem a sors Furcsa táncot jár.” (Barátimhoz.) „Nos, fiúk, nem szólt a szarka Házfödélteken?” (Uo.) „Kimondjam-e vagy ne mondjam? Eh, kimondom.” (Búcsu Kunszentmiklóstól.) „Tej kell, bíz a, tej… hóh, sebaj.” (Az apostol. V.) „Hah szolgafaj! hah lázadó gazember!” (Uo. IX.) „No csak hitvány egy élet ez a komédia!” (Egy estém otthon.) „Ninini: Ott az ürge, Hű, mi fürge…!” (Arany Lacinak.) „Adj énnekem… hó, első a haza.” (Imádságom.) „Mostan – ahha – háladatlan!” (Szemrehányás.) „Hát még meg a varjúk!… hú azok voltak ám!” (János vitéz. XX.) „Akkor aztán, akkor ujra hajrá!” (Az én Pegazusom.) „Hm, biz a nem tréfa volna.” (Szomjas ember tünődése.)
Az érzelem közvetlen, természetes kifejezésének népi jelleget adott Petőfi a szitokszók, a káromkodások alkalmazásával is. Hiszen jelentésük szerint ezeket is indulatszavaknak, érzelmi felkiáltásoknak tekinthetjük. Petőfi olykor komoly, legtöbbször azonban tréfás értelemben használja, s pompásan érti a módját, hogy irodalmilag lehetővé tegye őket anélkül, hogy póriassá, brutálissá váljék. „Miljom átok! bort a billikomba, Részegítő, lánghullámu bort!” (Felköszöntés.) „Lánggal égő teremtette! Nagy a harag a szivembe’.” (Lánggal égő teremtette…) „Ejnye, mi az istennyila! Üres már a ládafia?” (Szomjas ember tünődése.) „A keserves voltát, rugaszkodj utána!” (János vitéz. XXI.) Vagy tréfásan: „S lábad alá ha ellenség botlik, Rúgd agyon az ilyen-olyan adtát!” (Az én Pegazusom.) „El az egész kerületbe, Ló-keresni szedte-vedte!…” (Kinn a ménes, kinn a pusztán…) „Jer, ha mondom, Rontom-bontom!” (Arany Lacinak.) „Tedd le, bojtár, a subádat, Mennykő szántsa meg a hátad.” (Tedd le, bojtár, a subádat…)
A refrén is olykor ily érzelmi fölkiáltás, és állandó ismétlődésével a hangulat tartósságát mutatja. Arany Ágnes asszony című balladájában az „Oh, irgalom atyja, ne hagyj el!” – mintegy folytonos felsóhajtás, mely a bűnös asszony minden gondolatát nyomon követi, s a félelem és szánalom tragikai érzéseivel kíséri. (Vö. Beöthy: A tragikum. Bp. 1885. 551. l.) Az Endre királyfi* refrénje: „Nápolyba magyarok! bosszúra, bosszúra!” – mintegy harci kiáltás, mely fel-felsikolt az indulatok háborgása közben. Az Örök zsidó (Arany) refrénje: „Tovább! tovább!” – az üldözött nyugtalan, keserves jajszava. Híres Goethe Mignonjának érzelmes felsóhajtása: „Dahin! Dahin!” [Oda! Oda!] vagy Poe Hollójának vészjósló károgása: a lefordíthatatlan „Never more”*.
Másik egyszerű módja a költői érzelemnyilvánításnak: a lelkiállapotnak puszta kijelentése, közlése. Mint fentebb láttuk, ez a mód csak annyiban fejez ki érzelmet, amennyiben az mint képzethangulat jelentkezik. A hatás fő eleme itt éppen az egyszerűségben van, a kijelentés keresetlen őszinteségében, vagy pedig nyomatékosságában, mely fontosságával hat reánk. Efféle közvetlen kijelentésmódot kedvel a népdal s azok a költők, kik nyomán haladnak, mint Heine, Petőfi. (Vö. R. Lehmann: Deutsche Poetik. [Német költészettan.] München 1908. 123. l.) Az ily költői beszéd azonban könnyen prózai színezetűvé lesz, s azért vele a költő, mint kevéssé hatásossal, ritkábban fog élni, illetőleg csak kiindulópontul veszi, s aztán más, megfelelőbb kifejezésmódokra tér át.
„Ich weiss nicht, was soll es bedeuten, Dass ich so traurig bin”* – jelenti ki Heine a Loreley első soraiban. „Elmerengek gondolkodva gyakran S nem tudom, hogy mi gondolatom van” – írja Petőfi (Dalaim). „Boldogtalan vagyok, Mert kínaim nagyok” – vallja egészen prózaszerűen Balassi Bálint, de rögtön így folytatja: „Béborult ifjúságom.” Ime, már természeti képre tért át. „A szokatlan dolgot És a nehéz jármot Már megszokni nem tudom.” Itt metaforával élénkíti a puszta kijelentést. „Régi időm elmúlt, Most másképen fordult –.” Az ellentét szépségét érvényesíti, hogy aztán nyomatékos, összefoglaló kijelentéssel fejezze be: „Szomorú az én sorsom.” (Boldogtalan vagyok…) Petőfi is kijelenti, hogy: „Boldogtalan voltam Teljes életemben.” De mindjárt ellentéttel folytatja: „Csak az vigasztal, hogy Meg nem érdemeltem.” Hasonló stílusban szerkeszti a második strófát: „Boldogtalan leszek Koporsóm zártáig; Csak az vigasztal, hogy Nincs messze odáig.” A dal végén pedig bizonyos drámaisággal teszi élénkebbé a kijelentés egyszerű szárazságát: „Hiába biztattok, Hiába beszéltek – Tudom azt az egyet, Hogy nem soká élek.” (Boldogtalan voltam…)
De hogy mily könnyen lesz lapos prózává az ilynemű költői nyilatkozás, azt ugyancsak az ő soraival bizonyíthatjuk:
|
(Szeretlek én, szeretlek téged…)
Az érzelmet úgy is kifejezheti a költő, hogy a vele járó testi változásokat, kifejező mozgásokat jelzi. Ez az eljárás az epikában gyakoribb, nálunk különösen Aranynál, Keménynél. (Vö. Riedl: Arany János. Bp. 1904.3 95–99. l., Szinnyei Ferenc: A regény. Bp. 1926. 23. l.) De van a lírában is példája. Hiszen a köznyelv is tele van ily érzelemkifejező szólásokkal, mint elsápadt, megdobbant a szíve, szeme szikrát hányt, vállát vonogatta. Vergiliusnál az ijedtség állandó kifejezése: „Obstupui, steteruntque comae et vox faucibus haesit.” (III. 48.)* Homérosz inkább a térdek megoldását emlegeti: „λυσε δι γυια.” (Íliász. VII. 240.) „ειθαρ δ’ υπο γουνατ‚ ελυσεν.” (Uo. XIII. 412.)* Petőfi költeményében: „»Hát kendnek tán az inába Szállt a bátorsága?« Kérdi egy tiszt gúnyolón, »hogy Képe olyan sárga.«” (Halvány katona.)
A szenvedélyes szerelem élénk testi rajzát hagyta ránk Szappho:
|
(Véled szemben! Ford.: Csengery János. Egyetemes Philológiai Közlöny. 1926. 4. l.)
Hasonló Petőfi verse:
|
(Augusztus 5-dikén.)
De ő nyomban képeket is vegyít a testi érzések rajzába:
|
A puszta érzelemkijelentés hatását erősen fokozhatja a túlzás: ha többet mondunk, mint amennyi az értelem szempontjából igaz, azért, hogy általa érzelmünk nagyságát jelezzük, erejét éreztessük. Már maga a mindennapi beszéd tele van efféle túlzással; szavak, szólások állandósítják fordulatait. A népi beszéd különösen kedveli, mint ahogy már Quintilianus megfigyelte: „…inter ineruditos et apud rusticos…, quia natura est omnibus augendi res minuendique cupiditas insita.”* (Institutiones oratoriae. [Szónoklattan.] VIII. 6. 75.) Népdalainkból garmadával idézhetnék példákat, mint: „Felfogadtam száz meg százszor.” „A világon a legárvább én vagyok.” „Nincsen annyi tenger csillag az égen, Mint ahányszor eszembe jutsz te nékem.” Vagy A molnár inasának szerelemvallása:
|
Petőfi ebben is a nép tanítványa, vagy talán saját felfokozott érzelemvilágát fejezi ki. Neki: nincsen olyan bú, mint az ő bánata; nincs oly öröm, mint az ő öröme. (Búm és örömem.) Keble határtalan puszta. (Hol van oly nagy pusztaság…) Képzeletének mennydörgés volt apja, villámlás az anyja. (Az én képzeletem nem…) Szeretni sem tud úgy senki, mint ő:
|
(Szeretlek, kedvesem!)
De kedveli a klasszikus költés is. A komoly Berzsenyi Horatiust utánozva („Sublimi feriam sidera vertice”)* hirdeti: „Akkor csillagokat hatna kevély fejed S elbámulna reád a Zenit és Nadir.” (Magyarország.) Zrínyi a horatiusi Exegi monumentumra* gondolva írja: „Véghöz vittem immár nagyhirű munkámat. Melyet irigy üdő, sem tűz el nem bonthat.” (Szigeti veszedelem. Peroráció.)
Hatásosabbá teszi az egyszerű kijelentést az is, ha ismételjük. Az ismétléssel már értelmi fontosságát is hangsúlyoztuk, de érzelmi erejét is növeltük. „Nincs, nincs, nincs! csak egy van, csak egy, egyetlen egy!” – kiált föl a kétségbeesett Pókainé. (Gyulai: Pókainé.) A szerelem sötét verem kevesebb érzéstartalmú, mint ahogy Petőfi mondja: „A szerelem, a szerelem, a szerelem sötét verem.” (A szerelem, a szerelem…)
Az ismétlés egyáltalán egyik első, legprimitívebb módja az érzelemnyilvánításnak. A meghatott stílus egyik legkorábbi módja, a ritmikus beszéd első jelentkezése. (Vö. E. Grosse: Anfänge der Kunst. [A művészet kezdetei.] Freiburg 1894. 225. l.) A vadnépek énekei majdnem mind ily primitív kijelentések naiv ismétlései, indulatszókkal keverve. Egy ausztráliai korroborri dalban:
|
(H. Schurtz: Urgeschichte der Kultur. [A műveltség őstörténete.] Leipzig und Wien 1900. 525. l.)
De szereti a népdal is, általán a népköltészet:
|
Lépten-nyomon találkozunk vele a műköltészetben is. Freiligrath mondja egyik szép dalában:
|
(O lieb’, so lang du lieben kannst!)*
Petőfi egy ditirambban* festi szerelmét hasonló módon Szendrey Júliának:
|
Itt a „szerelem” igéit minden egyes testrészhez hozzá kell értenünk, s ezeknek ismétlésszerű felsorolása szintén elősegíti az érzelmi hangulatot.
Ha aztán még fokozást is visz belé, éppen erős érzelmi hatást kelt:
|
(Szeretlek, kedvesem!)
Az ismétlés másik módja az, ha nem ugyanazon, hanem rokon jelentésű szavakkal ismételünk. A szinonímákat halmozhatjuk minden különösebb rend nélkül, mint Petőfi Szilaj Pistája: „Gyilkos, zsivány, gaz, lator, haramja!” (III.) Vagy erősbödő, illetőleg gyengülő sorrendben. „Megy, fut, rohan a számüzött” (Tárkányi: Coriolán): a menekülés fokozódó izgatottságát festi. „…Fájdalmam szélvésze Kitombolt, elzúgott, megszűnt, elenyésze” (Petőfi: Messze vándoroltam…): a fájdalom csillapodó kínját, elnyugvását érezteti.
A rokon gondolatoknak emez ismétlődésén alapul a parallelizmus, a gondolatpárhuzam, mely a primitív költészetben uralkodó forma, mint azt a héber zsoltárok vagy az északi rokonaink költői termékei, például a Kalevala*, leginkább mutatják.
|
(II. zsoltár.)
Érzelmileg hatásossá emelheti a kijelentést az is, ha fölkiáltás alakjában tesszük. A fölkiáltás az érzelem nyelve, felindult lélekből jő, hangos, emfatikus [nyomatékos, hangsúlyos] kiejtése meglepi, megdöbbenti hallóját, s az erős érzelem hatalmába keríti. Az élet édes, a világ szép, jelentheti ki a boldog ember, de mennyivel hatásosabb, s nem csupán az ellentétnél, de a fölkiáltás erejénél fogva is, ha Petőfi azt mondja:
|
(Mily szép a világ!)
„Mi kék az ég! Mi zöld a föld!” – kiált fel egy más költeményében (Mi kék az ég!) Petőfi. Mily banális volna jelentő mondatban megállapítani, hogy: az ég kék, a föld zöld, vagy akár: az ég nagyon kék, a föld nagyon zöld, holott a felkiáltásban benne van a költő egész életöröme, mellyel a szép tavaszi napot köszönti.
Berzsenyi történelmi megállapítását egyszerre az érzelem világába emeli az oh szócska s a felkiáltó alak:
|
(A magyarokhoz.)
Kérdő alakba is öltöztetheti a költő érzelmének kifejezését. Ez lehet valódi kérdés, amely bizonytalanságot, tűnődést, kételkedést fejez ki, amikor a költő maga sincs tisztában a felelettel; vagy lehet csak érdekkeltő egy-egy fontosabb mozzanatnál; olykor az epikai folyamat megszakítása, mintegy dramatizálása; egy-egy izgató kérdés, melyre a költő nyomban megadja a feleletet.
Természetes kérdések az ilyenek, mint:
|
(Népdal.)
|
(Ua.)
Már inkább csak érdekkeltő kérdés:
|
(Ua.)
Petőfi, akinek lírájában amúgy is rendkívül erős a drámai elem, különösen szeretett érzelmeinek kérdések által drámai formát adni.
|
(Hol van oly nagy pusztaság…)
|
(Édes öröm, ittalak már…)
|
(A hazáról.)
E formákon kívül még számos újszerű, szokatlan, meglepő módja lehet az érzelem kinyilvánításának, melyeket a stilisztika a figurae, szó- és gondolatalakzatok neve alatt foglal össze. Fő követelmény, hogy a lírai költő mondanivalóját sohase a logika, hanem az érzés törvényei szerint fejezze ki. Mert a logikus szerkesztés azonnal a gondolat világába visz bennünket, s prózát támaszt költészet helyett. Ezért kerüli a költői beszéd, és különösen a lírai, általán a kötőszavas alárendelést, s inkább mellérendelő mondatokban beszél. Hívta, de nem jött, tehát elrabolta: mondanánk prózában. „Hívta, nem jött, elrabolta”: mondja a székely ballada (Molnár Anna). Olykor még a hasonlatok mellől is elhagyja a költői nyelv a kötőszót, s egyszerű mellérendeléssel él, mint: „Száll a madár, ágrul ágra, Száll az ének, szájrul szájra.” (Arany: Rege a csoda-szarvasról.) „Rózsabokor a domboldalon, Borúlj a vállamra, angyalom.” (Petőfi: Rózsabokor a domboldalon…)
Azonban a lírai költő legsajátosabb világa mégiscsak a képek világa: a hasonlatok, metaforák, szimbólumok festői birodalma. Már közönséges beszédünk is szívesen alkalmaz képeket az érzelem kifejezésére. A szerelmes kedvesét virágokhoz hasonlítja: rózsám, rózsabimbóm, violám, tulipánom, virágom, virágszálam; vagy kedvelt állatokhoz: cicám, madaram, galambom, tubicám, pintyőkém; vagy drága ércekhez, kövekhez: kincsem, aranyom, gyémántom, rubintom, drágaságom. Akire haragszunk, akit megvetünk, állatoknak nevezzük: szamár, marha, ökör, ló, disznó, majom. A mérges, nyelves nő neve sárkány, hárpia [eredetileg: szárnyas asszonyi szörnyeteg], vipera, áspis kígyó [viperaféle], béka.
Miért tesszük ezt? Talán világosabban áll előttünk a kedves képe, ha azt a rózsával vetjük össze, vagy ellenségünké, ha disznóhoz hasonlítjuk? Csak mióta a szavak érzelmi jelentésével behatóbban foglalkozunk, látjuk, mennyire tévedett a stilisztika, mikor csak a figurákat tartotta az érzelem kifejezőinek, s a trópusokat a szemléltetés szolgálatába állította. E képeknek rendszerint nem a szemléltetés a fő célja, nem az illető tárgy vagy személy elképzeltetése, hanem annak a hangulatnak a megéreztetése és kifejezésbeli értékesítése, amely a tárgyak és személyek képzeteihez fűződik. Amaz érzelmi háttér előhívása a fontos, amely a képzeteknek állandó kísérője. Szemléleteket idéz fel igenis a költő, de nem festői célból, hiszen ebben a versenyben mindig alul maradna a képzőművésszel szemben, mert emlékképeink sohasem oly teljesek és elevenek, mint a valódi szemléletek, melyeknek illúzióját a festészet kelti. A szemléletek idővel elhalványodnak, egyéni vonásaik elmosódnak, s csak az általánosak maradnak meg: a kép közképpé lesz, a szemlélet képzetté.* De megmarad az érzelmi benyomás, amelyet annak idején keltett, s ha a tárgyat bármely vonatkozásban, tehát nem a maga teljességében, hanem csak valamely viszonylatában elénk tudja idézni a költő, e látási vagy hallási képek nyomán a régen átélt benyomások érzelmi emlékei is felújulnak, a kép megtelik élettel, s töredékes volta ellenére is a valódi élmény erejével hat reánk. „Nicht innere Anschauung, sondern Eindrücke der Anschauung muss der Grundsatz des Dichters sein”* – mondja Theodor A. Meyer, aki Das Stilgesetz der Poesie [A költészet stílustörvénye, Leipzig 1901.] című művében a kérdést nagy elmeéllel és igen behatóan tárgyalja.
A szellemes Blair Hugó már ezelőtt százötven évvel [1783] találóan s majdnem mai terminusokkal közelítette meg a képes beszéd helyes értelmét: „A kifejezés ilyen módja nem annyira a nyelv szegénységéből vagy a tulajdonképpi név nem létéből származik, mint abból, hogy a szó eredeti értelmére célozás által szeretjük a kifejezendő képzetet olyan mellékképzetbe öltöztetni, melynek képzelődésünk több erőt s elevenséget tulajdonít.” (Rhetorikai és aesthetikai leckéi. [Ford.: Kis János.] I. Buda 1838. 262. l.)
Ezért van, hogy a költő a hasonlatokban nem a hasonlítottal, hanem a hasonlóval foglalkozik. Azt részletezi, amihez hasonlít, mert annak színeivel akarja elérni azt a hatást, amelyet tárgya magában nem keltene. Például Hektór harcát nem teszi világosabbá az, ha tengeri viharhoz hasonlítjuk, de igenis emeli hatását:
|
(Íliász. XI. 304–309. Ford.: Kemenes József.)
A Toldi lelkében dúló érzelmeket egy üldözött hímszarvas kínjaival fokozza Arany:
|
(Toldi. IV.)
Hogy mennyire nem szemléltetés, hanem a megéreztetés a lírai költő célja, azt leginkább olyan költeményekkel bizonyíthatjuk, ahol a költő a képek egész skáláján vezet keresztül bennünket, hogy érzelmeinek tarka vagy változó sorát bemutassa. Például szolgálhat itt Petőfinek kis költeménye: Mi volt nekem a szerelem? A szerelem majd könny patakja, majd sűrű erdőség, majd balga gyermek, majd szemfedő, majd halotti szekér, majd rózsafán madárfészek a költő számára. Ezt az elvont fogalmat: „szerelem”, így teszi a szemléleteken keresztül elevenné, s tünteti fel nagy érzelmi erejét és változatosságát, mikor az egységes szemléletet éppen nem nyújtó, tarka képekben a szerelmi bánat, aggodalom, játékosság, kétségbeesés és boldog könnyelműség érzelmi skáláján vezet keresztül bennünket.
Th. A. Meyer* annyira megy, hogy egyenesen megtagadja a költészettől a szemléltetés tehetségét. Szerinte nem egészíti ki a fantázia a szavak nyújtotta képzeteket érzéki képekké, amint általában gondolják, hanem meghagyja a maguk töredékességében, abban a jelszerű mivoltukban, amelyben a szavak általában szerepelnek a nyelvben.*
Bármily sok igazság is van megfigyeléseiben, a költői képeknek mégis két csoportját kell felvennünk: azt, amelyben a szemléletesség és azt, amelyben a hangulatosság uralkodik. Igaz, hogy ez utóbbiak nagy többségben vannak amazokkal szemben, s igaz másrészt, hogy a szemléleti képek is ritkán csak azok, rendesen érzelmi hátterük is fontos, hogy kiegészítse (és ne rontsa) a szemlélet hatását. De mégiscsak más képek az ilyenek, mint: „Úgy anyám, kecsegtesd ölbeli ebedet” (Toldi. II.), vagy Petőfi verse kritikusaihoz:
|
(A természet vadvirága.)
És viszont, mikor a telek lábjában búsuló Toldit bátyja, György túzokhoz hasonlítja:
|
(Toldi. III.)
Világos, hogy itt a fejét tenyerébe hajtó Toldi szemléleti képét is akarta a költő adni, s nem csupán a hangulat volt előtte a cél, melyet a képpel el akart érni, mint a fentebbiekben. A hangulat, melyet egy magában gunnyasztó túzok látása kelt, jól talál a képhez, de ezt a költő konkrét szemlélet árán akarta elérni, s a kép plasztikájával is akart hatni. Az általúton, vállán a nyomórúddal álló Toldi: élő tilalomfa; szintén világos szemlélet, de mennyire illik a csendes, puszta vidéken magában álló tilalomfa keltette hangulat Toldi magányosságához is, aki a nagy pusztán egyedül áll, mialatt körülötte a béresek alusznak, a kuvasz nyelvel, s az ökrök leheveredtek az itatóvályúnál! Ilyen szemléleti hasonlatokat inkább az epikus előadásban találunk, mely bizonyos plasztikusságra törekszik, nem csupán hangulatosságra.
Nem jó képek azok, amelyeknek nincs hangulati alapjuk vagy nem találnak ahhoz a hangulathoz, melyet a költemény hivatva van felkelteni. Lisznyai Kálmán Pipadala a pipát és az emberi sorsot állítja párhuzamba:
|
De mily hangulatot kelt a dohánylevél, a pipaszár és a pipaszurkáló? Semmi esetre sem olyat, mely az élet múlásával volna párhuzamba hozható. Az ilyen kép csak játék, mely elpattan hatás nélkül, miután egy kis ideig csillogott. Petőfi is olykor csak játszik a képekkel, s nem ér el semmi komolyabb szemléleti vagy hangulati hatást. Ezek, még ha szellemesek is, esztétikailag értéktelenek. Például:
„Mi vagy keblem? nem más, mint egy szoba, E szobának szívem az asztala.” (Mi vagy keblem?…) Vagy: „Egy gömböc legyen a Magas ég És mi a gömböcben Töltelék!” (Disznótorban.)
És nem jó képek azok sem, melyeknek hangulata ellentétben van a költemény keltette érzelemmel. Mily megdöbbenést vált ki világszerte Baudelaire költeménye: A dög (La charogne), amelyben azt mondja el, hogy kedvesével sétálva a kavicsos ösvényen egy esett lónak hulláját pillantotta meg:
|
(Kosztolányi Dezső műfordítása.)
Perverz fantázia, mely lehet zseniálisan újszerű, de esztétikailag visszataszító.*
A képes beszéd nem más, mint hogy a kifejezendő képzetet vagy fogalmat érzelmileg hatásosabb képpel állítjuk párhuzamba, mint a hasonlatban, vagy egyenesen azzal helyettesítjük, mint a metaforában és a szimbólumban. A metafora a hasonlóság által kelt bennünk hangulatot, a szimbólum pedig egyéb érzelmi vagy eszmei vonatkozás útján, melyeknek mintegy érzéki emlékeztetője, sejtetője, szuggerálója. (Vö. Horváth János: Ady s a legújabb magyar líra. Bp. 1910. 38. l.)
Mily hangulatos szimbólum például Heine dalában (Intermezzo. 32. dal.) az egymás után sóhajtó fenyő és pálma: az mint az észak, ez mint a dél jellemző növénye, kifejezve az ellentétet, mely soha át nem hidalható távolságban mindörökre elválasztja az epedő szerelmes szíveket. Goethe Mignonjában a viruló citrom s a sötét lomb közt izzó narancs Itáliát, a nap verőfényes országát idézi fel a komor északkal szemben, ahová végzete sodorta a kis komédiáslányt. Moore Tamás Utolsó rózsája* a szeretet szimbóluma, mely nélkül komor a világ, mint a sivár, téli puszta. A dalnok bújában a ciprus ködében alvó daliák a temető csendjét álmodják Aranynál. Petőfi költészetében az erdők magányában kóborló farkas a szabadság, az ura lábait nyaló kutya a szolgaság jelképes állata (A kutyák dala és A farkasok dala), a rab oroszlán az elnyomott Magyarország (A rab oroszlán). Adynál a kipányvázott ló a magyar költő béklyóba vert, bús lelke,* a Disznófejű Nagyúr* az utált és mégis annyira vágyott, kövér gazdagság érzéki képe.
Azonban sem az indulatszókból, sem a közlő, felkiáltó, kérdő , kijelentésekből, sem a képekből nem telik ki még a lírai költemény. A lírai költő nem szorítkozik csupán a lírára: az epikától és a drámától is kénytelen elemeket kölcsön venni, sőt költeménye vázát rendszerint éppen ezekre építi fel. A lírai költemény mindig önvallomás: monológ, ha a maga érzelmeit vonultatja fel a költő, vagy egy más személyét, kinek helyzetébe magát beleképzeli (Ich und Rolle. [Én és szerep.] Lásd L. Geiger: Aesthetik der Lyrik. [A líra esztétikája.] 1905. 49. l.); dialóg, ha mindezt egy más – többnyire csak odaképzelt – személyhez intézi, ki nem válaszol. (Monolog – Scheinmonolog [álmonológ]; Dialog – Scheindialog [áldialógus].* R. M. Werner: Lyrik und Lyriker. [Líra és lírikus.] Hamburg und Leipzig 1890. 527., 539. l.) Ezek az érzelmek vagy már elmúltak, s a költő azokra mintegy visszaemlékszik, vagy előttünk zajlanak le a jelen elevenségével. Az első esetben epikai, emebben drámai lesz a költemény alapépítménye. Ez a népdal például:
|
– nagyrészt epika. A legény elmondja, hogy szeretett egy leányt, de az megcsalta, hűtlenné lett; ő vigasztalódni akar, más szeretőt keresett; az isten nem veheti ezt neki rossz néven, nem büntetheti hűtlenségéért. Mindezt egy kis drámai dialógban veti volt kedvese szemére. Petőfi négy sorban szintén egész történetet mond el ebben a ma már szentimentális ízű, de még mindig szép kis költeményben:
|
(Nem tesz föl a lyány magában egyebet…)
Egy bús szerelmi történet ez: a nem viszonzott szerelem elégiája. De a költő csupa epikumot [eseményleírást] ad: egy leány szerelmes egy legénybe, de az csak játszik szerelmével, s egyszer egészen hűtlenné lesz. A leány el akarja feledni kedvesét, szabadulni akar a célját vesztett érzelemtől, de ez nem sikerül, az keríti hatalmába, s végül is megbetegíti, elsorvasztja.
A Kerekes András, Stiriában Ajk faluban és hasonló népdalok már a ballada* határait érintik, mintegy átmenetek feléje. Határozott személyekhez, helyhez fűződnek, holott a népdal rendszerint nem nevezi meg személyeit, sem a történet helyét, csak nagy vonásokban érinti az eseményeket is, nem időz náluk hosszasabban, mert tulajdonképpeni feladata nem ez. A népdalok epikai részleteik ellenére is nem epikai dalok, azaz balladák vagy románcok*, hanem tiszta lírai költemények. Bennük az epikai rész nem magáért van, nem öncél; a költő nem történetekkel akar bennünket szórakoztatni, hanem érzelmeket akar tudtunkra adni, érzelmeket akar bennünk fölkelteni, velünk utánéreztetni. Az elbeszélő részekre szüksége van, mint érzékelhető elemekre, mint reálisabb, kézzelfoghatóbb valóságra, semmint a megfoghatatlan érzésvilág. E helyzeteket mi el tudjuk képzelni, hasonló helyzeteket már tapasztaltunk magunkon vagy másokon; ismerjük és utánuk tudjuk érezni a hangulatokat, melyek nyomukban támadnak, át tudjuk szenvedni vagy örülni a szereplők lelkiállapotait: egyszóval ez érzékelhető történetek rávezetnek bennünket az érzelem nehezen hozzáférhető útjára, a költő a látható segítségével láttatja velünk a láthatatlant, az érezhetővel érezteti a megéreztethetetlent.
Van a lírának, főként a népdalnak leíró eleme is, s ezen most nem a lírai leírást értem, mely hosszabb és epikusabb természetű, hanem azokat a természeti képeket, egy-két szóval jelzett leírásokat, melyek rendesen a dal bevezető sorát vagy sorait szokták alkotni. E kis leírások is hangulatkeltő, érzelemre hívó elemek, hisz a természeti környezet, az időjárás, az égitestek mindig hatással vannak lelkünkre, akár primitív, akár kultúremberek legyünk. Sőt a népi lélek éppen csak e személyes vonatkozásban fogja fel a természetet, mint őreá hatással levőt, nem objektíve, mint festői tárgyat, melyben esztétikai látványként gyönyörködnék. Nem is vonatkoznak e természeti képek valamely határozottabb tájra; általánosak, nem leírás, szemléltetés a céljuk, hanem hangulatkeltés.* E természeti képek nyomán érzelmeink megindulnak, a sokszor begyakorolt asszociációs [a képzettársítással kapcsolatos] pályák megnyílnak, s az érzékelhető valóság nyomán kitárulnak érzésvilágunk rejtett kapui.** Hiszen a köznyelvben is tavasz és ifjúság, este és öregség, ború és szomorúság, napfény és vidámság gyakori és kedvelt párhuzamok. „Bús az idő, bús Vagyok én magam is.” Vagy: „Nem úgy; Van most, mint Volt régen, Nem az a nap süt az égen.” Egy régi, szép népdalban:
|
A borús, esős, őszi táj, a sárguló, hulló levelek mennyire elősegítik a kedvestől való búcsú fájdalmának megéreztetését! A dal célja nem az őszi táj festése volt, hanem a búcsúzás fájdalmának megéreztetése; csak ennek elősegítésére fordult a leíráshoz, és nem is vett fel abból mást, csak az érzelemkeltésre fontos, néhány vonást.
Hasonló alapra épít a Balassi Bálint ismeretes búcsúénekéből lett kuruc bujdosódal:
|
A régi boldog idő múlásával szemben a szomorú bujdosás mostani hangulatához mily találó háttér az ősz után téliesre fordult idő, a zord szél, s a lehullott fehér hó – mely festői ellentétet alkot a piros csizma élénk színével – elfödi a távozó léptek nyomát, s nemsokára talán emléke is elvész a szegény számkivetettnek.
Van Petőfinek egy dala, a Hull a levél a virágról…, mely elejétől végig ezen a természeti párhuzamon épül föl: a virághullás és virágnyílás képeivel érezteti meg a búcsú fájdalmát s a viszontlátás reményét.
|
Már műköltői eljárás, mert bonyolultabb lelki folyamaton, mesterségesebb képzettársuláson, erősebb szubjektivitáson alapul, ha a költő ellentétet lát a maga érzelmei és a természet tüneményei között. Így Petőfi, mikor Etelke halálán érzéketlenséggel vádolja a természetet, mert nem vesz tudomást az ő gyászáról:
|
(Játszik öreg földünk.)
Hogy általában egész környezetét hogyan vonja bele a lírai költő a maga érzelemvilágába, arra nézve álljon itt a Jegenyefa tetejében című, ismert népdal:
|
E hangulatébresztő helyzetekről a dalköltő nemcsak mint elmúltakról referál, hanem szereti eleven drámaisággal mint most lefolyó cselekvényeket bemutatni. A lírai költemény voltaképp nem ismer sem helyet, sem időt. „Die äussere Form der Lyrik ist zeitlose, raumlose Allgegenwart”* – hely és idő csak szimbolikus értékű benne, mondja helyesen E. Hirt. (Formgesetz der epischen, dramatischen und lyrischen Dichtung. [Az epikai, drámai és lírai költészet formatörvénye.] 1923. 200. l.) Ezért voltaképpi ideje a jelen; a múlt csak emlékezés, a jövő csak remény benne, a jelenre vonatkoztatva. A dal drámaiságát már Gyulai Pál kiemelte, s a dalbeli cselekvénynek csakugyan ez a legtermészetesebb formája.
|
A búcsú egy előttünk lefolyó, mozgó jelenetben megy végbe, amint a legény kivonul a faluból, s a leány, ablakán kinézve, búcsúpillantásával kíséri. Nem kell a drámaiságon itt valami bonyodalmat, konfliktust érteni, hanem általában csak bizonyos drámai színezettel lefolyó jeleneteket, melyek élénk hangulatokat keltenek bennünk.
Van azonban erősebben megnyilvánuló drámaiság is népdalainkban, különösen Petőfiéiben. Temetésre szól az ének című kis dalában a költő messziről hallja a halottas éneket, amint ablaka felé közeledik, s elgondolja szomorú sorsát, melyet a „földi rab” sokatmondó szavával fejez ki, s hogy nálánál valóban boldogabb az a szenvedésektől már megszabadult halandó, ki most utolsó útjára indul. Egyszerre ablaka alá ér a menet, látja a koporsót követő siránkozó embereket, s keserű ellentétként robban ki lelkéből a költemény csattanója: mért nem viszik inkább őt ki, az ő elmúlása senkinek se okozna fájdalmat. A kínos elhagyatottságnak, a szenvedésekben való egyedüliségnek, a sehová sem tartozás keserű érzésének drámai erővel való kifejezése e remek kis költemény. Petőfi Debrecenben írta azon a rettenetes télen, mikor ott egy öregasszonynál a katolikus kórház közelében lakott, ahonnan sokszor látott temetést. „Elhagyott kis vándorszínész fiú voltam – írja később –, kire se Isten, se ember nem nézett, nem ügyelt.” Szomorú sorsából őszintén fakadt e vers sóhaja.
Erősebb a drámai cselekmény A toronyban delet harangoznak című dalában, melyet Arany János zenésített meg. Egy pásztor monológja, aki mint máskor is, kinn a pusztán a nap állásából s a faluból oda hallatszó harangszóból veszi észre, hogy dél van. De nem az ebédre gondol, melyet ilyenkor ki szoktak számára küldeni, hanem szomorú képzettársítással a sírra, mely bár oly közel volna, mint amilyen rövid az árnyéka. Megérkezik az ebéd; nem az étel vonzza, melyhez nincs étvágya, hanem a bor, melybe bánatát temetheti. Csakhogy az se ízlik: savanyúnak találja; ismét ugyanaz a gondolatszövés: olyan, mint az élete. Egy keserű felsóhajtás az utolsó versszak, s ebből tudjuk meg drámai csattanóval élete tragédiáját: szeretője meghalt, hozzávágyik a sírba, nélküle nem kell neki az élet. Ime, ez az érzelmi állapot voltaképpen az, melyet a költő a drámai expozícióval* és kifejléssel számunkra érzékelhetővé és utánérezhetővé akart tenni!
Szintén a szerelmi bánat kis drámája A faluban utcahosszat című dala Petőfinek. Ebben azt a lelkiséget fejezi ki, mely a sors csapásán érzett fájdalmat dacosan elrejti a világ szeme elől, s szenvedését duhaj életkedvvel leplezi. Egy legény mulatását festi, aki borba fojtja bánatát hűtlen szeretője miatt, végigmuzsikáltatja magát a falun, kedvéhez illő szomorú nótákat húzat, de mikor a leány ablaka alá ér a banda, víg nótára gyújtat éjjelizeneként: hadd lássa az a hűtlen leány, hogy nem búsul miatta, pedig a valóságban majd szíve szakad meg érte. Ez a mozgalmas menet, amint végigvonul a falun: a daloló, táncoló legény, kezében a tele borospalack, a siralmas nótát húzó cigányok: drámai színezetű és elevenségű jelenet. Megvan benne a cselekvény haladása is: amíg a leány ablakáig érnek, az érzelmek is egyre magasabbra csapnak, s az egész zsánerkép* felette alkalmas annak az érzéshullámzásnak szemléltetésére, melyet a költő vele épp ki akart fejezni.
Így hát közös alapja lesz a lírai költemény egész érzéskifejező eljárásának. Az érzés indulatszókkal és egyszerű vagy érdekkeltő kijelentéssel való közlésén túl a képes beszéddel is, az epikus és drámai elemekkel is a költő arra törekszik, hogy érzékelhetővé tegye azt a belső lelkiállapotot, mely keblünkben elrejtve oly nehezen hozzáférhető a kifejezés számára, s melynek közlésétől függ végül is saját keblünk megkönnyebbülése és embertársaink részvéte.
Minerva 1926. 202–231.