Zlinszky Aladár
Művészi hangfestés és hangutánzás

I.

(Odüsszeia. XI. 598.)

– hangmetafora, de már Voss fordítása:

– inkább hangutánzás. Schiller Glockéjának [Harang] ez a két sora:

– hangutánzás, a befejező vers azonban

– hangmetafora-szerű.

Ezek művészi hangmetaforák. Vannak azonban természetesek is,^* és Wundt ide mindenekelőtt azokat sorozza, amelyekben a hang és jelentés korrelatív [kölcsönös] változással van egybekötve. Ezekben a szavakban ugyanis egészen világos az érzelmi jelentés irányában való hangbeli elkülönülés. Ilyenekre már Paul is figyelmessé lett, de még nem választotta el őket határozottan egyéb onomatopoetikus szavaktól.^*

Wundt a hangmetaforáknak három csoportját állítja fel. Az első az atya és anya fogalmainak kifejezésére vonatkozik a különféle nyelvekben. Az atyára a pa, ap, ta, at, az anyára a ma, am, na, an a jellemző szótagok. Példái közt a magyar atya és a finn emä (anya) is szerepel, bizonyítékául annak, hogy az atya fogalmának a keményebb, az anyáénak a lágyabb hangok felelnek meg. Második csoportja a térbeli távolságok kifejezésére vonatkozik, ahol a nagyobb távolságnak az erősebb hang felel meg, a kisebbnek a gyengébb. Jobbára egzotikus példái közt a magyar az, ez is helyet foglal. Harmadik csoportja a cselekvés kifejezése, ahol a hangszínezet leginkább alkalmazkodhat az érzelmi színezethez. Itt oly példákat hoz fel, mint a görög κςαζω [krádzo] (károg), κςιζω [kridzo] (rikolt), κραυγη [kraügé] (lárma), ahol a krak hangsor a zaj hirtelenségét, a krik élességét, a krauk tompaságát fejezi ki. Német példa: schnarren [csikorog, zúg], schnurren [berreg, búg], schwirren [surran, zúg].

Nálunk újabban Szabó Sándor foglalkozott az ide tartozó jelenségekkel,^* és még behatóbban Horger Antal A hangrendi párhuzam c. értekezésében,^* ahol Szabó értekezését is megbírálta. Horger kimutatja, hogy a hangrendi párhuzam nem ős-sajátsága nyelvünknek, mint azt Lugossy József hitte,^* hanem az ide tartozó jelenségek későbbi fejlődés eredményei, legtöbbször hangrendi átcsapás útján, mégpedig mindig úgy, hogy veláris [hátulképzett, mély] magánhangzók helyébe palatálisok [elölképzettek, magasak] léptek, de palatális hangrendű szavak sohasem csaptak át veláris hangrendbe.^* Például az egykori veláris hangrendű gurbából girbe-gurba lett, de a mai görbéből nem lett gorba-görbe, hanem girbe-görbe. Az ikerítés mindig veláris-palatális irányban történik.

A jelentéskülönbözés jelentésmegoszlás alapján fejlődött ki, azaz a többféle okból keletkezett, különböző adatokhoz eredetileg ugyanaz a jelentés kapcsolódott. Később a jelentésárnyalat aszerint oszlott meg, hogy a magas hangú alakváltozat – mint már Szabó, de előtte is a nyelvész közvélemény megállapította – a kisebb, finomabb mértékét, fokát jelenti a tárgynak, tulajdonságoknak és cselekvésnek, a mély hangú változat pedig a nagyobb, durvább fokát, mértékét.^* Így látja Gombocz is.^* Az igék és névszók körében a palatoveláris alakpárokhoz intenzitáskülönbség képzete társul. Új azonban Horgernek az a megállapítása, hogy az ellentétes hangrendű alakpárok jelentései közt ez az intenzitáskülönbség csak gyakori, de nem kivétel nélküli. Dobban-döbben, topog-tipeg, durran-dörren, karmol-körmöl, dulakodik-tülekedik valóban azt mutatják, hogy a mély hangú alakhoz a cselekvés nagyobb intenzitása fűződik. De már ezekben: a nyúl makog, a kecske mekeg, a káposzta torzsája (tors-a), a fának a törzse, vagy ha az emberekkel kapcsolatban forgatagról, a széllel kapcsolatban förgetegről beszélünk, ha a macska dorombol és valaki az ajtón dörömböl, ha valaki vérét ontja hazájáért, de egy folyó áradása elönti az egész vidéket, vagy pl. a gomb (Knopf) és a gömb (Kugel), a gomboc (gombóc, Knödel) és a gömböc (töltött disznóbendő) esetében a gyengébb intenzitású alak fejezi ki a cselekvés erősebb fokát vagy a tárgy nagyobb alakját.^* * Az ilyen alakok pedig, mint a tájszólásbeli rakottya-rekettye, galagonya-gelegenye, kopasz-köpesz, hóbortos-hőbörtös egészen közömbösek.

A különös eseteket nem tekintve, így állapíthatjuk meg az alakváltozással járó értelmi és érzelmi elkülönülést:

A mély hangú alakok a magasabb hangúakkal szemben kifejezhetik:

1. A nagyobb távolságot, eltérést térben, időben, módban: ez, az; ezen, azon; ily, oly; ilyen, olyan; ennyi, annyi. Itt, ott; innen, onnan; ide, oda; erre, arra; ekkor, akkor; így, úgy.

2. A nagyobb alakot: köröm, karom; gümő, gumó; csücske, csúcs.

3. A nagyobb mértéket: göndör, kondor.

4. A cselekvés nagyobb erejét: gyűr, gyúr; kever, kavar; döbben, dobban; sistereg, sustorog; tülekedik, dulakodik; libeg, lebeg, lobog; libben, lebben, lobban.

5. Az érzelem nagyobb erejét, mint: „Hejh azóta husz esztendő telt el.” (Petőfi: Szülőföldemen.) „Hajh, de bűneink miatt Gyúlt harag kebledben.” (Kölcsey: Himnusz.)

E hangbeli differenciációt [különbséget] művészileg alkalmazza Arany János a Keveházában:

(9.)

Az elig gyengébb jelentésű, mint az alig, aminthogy a vízfelület fodrozódása is gyengébb akusztikai jelenség, mint a folyamzúgás.

Ikerszavaknál a nyelv bizonyos fokozást ér el azzal, hogy a magas hangú alakról megy át az erősebb jelentésű mély hangú alakra, mint: dib-dáb, giz-gaz, ringy-rongy, zene-bona, mende-monda, izeg-mozog, kipked-kapkod, hetet-havat, hébe-hóba, dérrel-durral, izzé-porrá, tűzzel-vassal, fűnek-fának. Se füle, se farka. Se vége, se hossza. Se pénz, se posztó.

Hangutánzó indulatszóknál is ezt látjuk: ripp-ropp, dirr-durr, bim-bam-bum, piff-paff-puff.

A nyelv eredetének hangutánzáson alapuló ókori elméletét a mi korunk számára tudvalevőleg Herdernek Vom Ursprung der Sprache [A nyelv eredetéről, 1772.] c. értekezése újította meg, amelyben a nyelvet lényegében természeti hangok utánzásának fogta fel, melyhez aztán érzelmeink és képzeteink fűződtek. Ez az elmélet szülte a hangszimbolika tudományát, mely a hangok alapértékét igyekezett megállapítani, s így a szavak ősgyökeréig eljutni. Valóban, ha a nyelv hangutánzás, ha „a nyelvben visszhangzik az embert körülvevő természet”, és a nyelv nem más, mint „felelet a mindenfelől fülünkbe zengő hangáradatra, die ganze vieltönige Natur ist Sprachlehrerin und Muse”^*: akkor valóban nagy fontosságú az egyes hangok természeti jelentésének megállapítása, mert ezzel mintegy a szavak, s így a nyelv végső értelme tárul fel előttünk. Herder maga e feladatot nem végezte el, jóformán példákat sem ad elméletének igazolására, csak magát az elméletet fejti ki, s lélektani folyamatát írja le.

Azonban valamint ő maga Platónból indult ki, úgy kora is Platónhoz fordult gyakorlati igazolásért. Platón főként Kratülosz c. dialógusában foglalkozik a szavak eredetével, s úgy hiszi, hogy a nyelv is μιμησις [utánoz], a dolgoknak hangokkal való utánzása. A probléma kezelésén még érzik nála a mitikus felfogás nyoma, mely a dolgok és nevük között olyanféle kapcsolatot látott, mint amilyen a dolgok és képük között van. Primitív népek ma is azt hiszik, hogy aki képének vagy nevének birtokában van, az az illető személyét is hatalmában tartja. Ezért nem hagyják magukat lerajzolni, lefényképezni, s nevüket sem szeretik elárulni. Ha újabban gramofonfelvételeknél meghallják saját hangjukat, rémület fogja el őket. A névmágia^* és a varázsigékbe vetett hit ezen alapul. Platón is azon az alapon áll, hogy a dolog neve valamiképpen a dolgot magát is tartalmazza, tehát reális kapcsolat áll fenn a dolog és neve között. Nyelvet létrehozni szerinte nem akárki dolga, hanem amint a mesterségeknél a hozzáértő találja fel a kellő eszközöket, a nyelvnek is vannak ονοματουργος-ai, művészei. Tudjuk, hogy Platón filozófiájában a fogalmi világ a tökéletes, és a mi világunk ennek csak tökéletlen mása. Ilyen viszony van a dolgok és a szavak közt is. A dolgok eidoszát [külsejét, alakját] akarjuk a hangokkal kifejezni, s a névadás erre törekszik, de voltaképpen csak a dolgokról való fogalmainkat, amint mi azt képzeteinkből elvontuk, fejezik ki. Ez pedig lehet hibás is, s azért a szavak nem egyértékesei a dolgoknak, csak többé-kevésbé hű másai. Ha mégis meg akarjuk érteni, mennyiben fejezi ki valamely szó az illető fogalmat, akkor a szó gyökerére kell visszamennünk. Meg kell állapítani a hangok természetének eredeti jelentését. Itt Platón rendszeres hangszimbolikát ad, melyet a későbbi elmélkedők ugyanúgy vagy kevés változtatással szinte a legújabb korig átvettek, noha nyilvánvaló, hogy az elsősorban a görög szavakra illik. Így a ρ [rho] mozgás jelölésére való, mint ahogy nyelvünket is pergetjük, mikor kiejtjük. Szerepel a folyást jelentő igéknél (ρειν, ροη [rein, roé]), a remegésnél (τρομος [tromosz]), a zord, durva kifejezésére, mint τραχυς [trakhűsz]. Az ι [iota] a finom, vékony jelölésére szolgál, ami oly keskeny, hogy bármin keresztül megy (ιεναι [ienai] megy, ιεσται [iesztai] siet). A sziszegő hangokat erős lélegzettel ejtjük, azért ezek a süvítő, sistergő, rázó (ψυχρον [pszükhron], ζεον [dzeon], σειεσθαι [szeieszthai]) fogalmak kifejezésére alkalmasak. A δ [delta] képzésénél összeszorítjuk és megtámasztjuk nyelvünket, azért e hangok a szilárdság, megkötöttség (δεσμου και στασεως [deszmú kai sztaszeósz]) éreztetésére valók. A λ [lambda] kimondásánál a nyelv könnyen csúszik, azért ez a hang a sima, olajos, enyves megnevezésére jó. Ha γ [gammá]-val együtt ejtjük (mint γλισχρον [gliszkhron] tapadó, γλυκυς [glüküsz] édes, γλοιωδες [gloiódesz] nyúló), a nyúlós, ragadós kifejezésére lesz alkalmas. A ν [nü]-nél a nomothetész [szabályalkotó] azt vette észre, hogy a hang itt befelé irányul: ezt a hangot tehát a belső (ενδον [endon], εντος [entosz]) jelölésére foglalta le. A kerek (γογγυλος [gongülosz]) jelzésére az ο [omikron] állt a nyelvművész rendelkezésére. Platón a nyelv eredetének elképzelésénél, mint látjuk, nem idegenkedik egy nyelvművész szerepének felvételétől sem, aki először adott nevet a dolgoknak, s aki inkább látta meg a dolgok eidoszát, mint mások. E nézet nagyban táplálta a keresztény korban azt a hitet, hogy Ádám, az első ember, találta fel a nyelvet, kinek azt maga Isten jelentette ki.^*

Platón tanításait elfogadták a sztoikusok^* is, s azok az egész ókoron keresztül érvényben voltak. Stilisztikai értéküket is méltányolták, és Dionüsziosz Halikarnasszosz, aki i. e. 30-tól 8-ig Rómában élt, azt tanítja, hogy a legkellemesebb hang az α [alfa], a legmozgékonyabb a ρ (rho], és legkellemetlenebb a σ [szigma]. Vannak ódaköltők^*, akik ezt a hangot egyáltalán kerülték, s az költeményükben elő sem fordult. A későbbi kor előtt különösen Dionüsziosz Thrax (i. e. 170–90) munkája állott nagy becsben. Már Danténak De vulgari eloquentia [A közönséges ékesszólásról] c. értekezésén meglátszik az ókori stilisztikusok tanulmánya. Dante ez értekezését a toscanai nyelvjárás^* irodalmi nyelvvé tétele érdekében írta, s igazolja, miért nem írta eposzát^* latinul, ahogy a humanisták^* kívánták, vagy provençal nyelven^*, amelynek költői stílusa akkor a legfejlettebb volt, avagy valamely más olasz dialektusban. Az olasz nyelv szavait hangesztétikai szempontból vizsgálja, s ékesekre meg gorombákra osztja fel; némelyeket mint kellemes hangzásúakat felvesz az irodalmi nyelvbe, másokat mint rossz hangzásúakat mellőz.^* Platón és követői alapján állt a humanizmus gazdag nyelvművelő irodalma, de még Leibniz, Vico, Condillac nyelvbölcselete is az ő nyomain jár, sőt Herder már említett korszakalkotó értekezése is (Vom Ursprung der Sprache) voltaképpen az ókori tanításokat újítja meg, hogy hosszabb szünet után új fejlődésnek vesse meg alapját.

Az egyes hangok természetének metafizikai vizsgálatából^* keletkezett ily módon a hangszimbolika tudománya, melyet a Herder kezdeményén tovább haladó Humboldt fejtett ki, s Müller Miksáig úgyszólván minden nyelvész több-kevesebb módosítással elfogadott. A nyelvészet fő törekvése e korban az eredeti szótövek megállapítása, s ezeknek ismét a hangszimbolika segítségével természeti jelentésükre visszavezetése. Minthogy szerintük minden nyelv természeti hangok utánzásából keletkezett, szabadon hasonlították össze a legkülönfélébb nyelveket, hisz a természet hangjai, a közös alap, mindenütt ugyanazok.

Ebbe a fejlődésbe kapcsolódott bele nálunk Fogarasi János A magyar nyelv metafizikája… (Pest 1834.) c. munkájával. A betűknek eredeti jelentéseikről szóló fejezetben így magyarázza a magán- és mássalhangzók szimbolikus jelentését:

„Bízvást fölvehetjük, hogy midőn az első beszélők vagy nyelvalkotók szájokat összehúzták, összegömbölyítették vagy elterjesztették, kinyitották: mennyiséget akartak vele érteni, és így a száj öszvehúzása öszveséget, egységet, kinyitása terjedést, sokaságot jelentett; amaz jelentett belséget, bezárást is, emez pedig kinyitást, külséget. Továbbá lehet még módosítani a hangokat vastagítás és vékonyítás vagy gyöngítés által. Innen állanak elő a vastag és vékony hangzók. Igen természetes, hogy a vastag hangok vastag, nagy, magos dolgokat vagy durvákat jelentettek, a vékony, finom hangok finom, kellemes stb. dolgokat, és ily milységet [milyenséget]. Így jelent pl. o és ö gömbölyűséget ezekben: gömb, kör, öv, ököl, gyöngy; bog, domb, bogyó. A nyílt hangok térséget ezekben: száj, tát, hát, tár; tér, szél, ér, hézag. A vastagok nagyságot: nagy, magos; durvaságot, kellemetlen érzést: ború, komor, mord, szomorú; távolságot: tova, túl, amaz, ott, oda, amott, amoda, alul. A vékonyak kicsinységet: kis, kisded, kevés; kellemetes érzést: derű, víg, ékes, kedves, szép, szerelem; közelséget: ez, emez, itt, ide, emitt, emide, fölül. A hosszú hangzók térséget, tágasságot, a rövidek keskenységet, kicsinységet jeleznek.”

Hasonlóképpen fejtegeti a mássalhangzók metafizikai jelentését:

„Az ajakbetűknél a b kiejtésekor az ajkakat a legerősebben köll befogni, s jelent belséget; az f kiejtésekor a felső ajak kijjebb áll, és így jelent felsőséget; a p kimondásakor pedig az alsó ajak áll kijjebb, és így jelent alsóságot, alapot; a v kimondásakor csak kevéssé érintetnek együvé az ajakok, és így a két ajaknak viszonya, együttmunkálása szembetűnőbb lévén, jelent együttmunkálást, az m betűnek pedig mint ajakbetűnek társa nem lévén (b társ p-vel, f v-vel), úgy tekintethetik, mint társtalan vagy mellékes betű, és így jelent mellékséget, akcidentalitást [mellékességet]. Az n majd minden nyelvekben hijánosságot, tagadást, nemlegességet, kirekesztést jelent. De jelenti magát a gondolkozó ént is, a szubjektumot, mely minden mást kirekeszt, melyre nézve minden más objektum. A többi nyelvbetűk ezért az énen kívül levő objektív világot jelentik, mint: te, dolog, tárgy, tehát lételt, létezést, valót.”

Ez elméletnek nyerte meg aztán Fogarasi a Nagyszótár^* szerkesztésekor Czuczort, s szómagyarázataikban ez az elmélet érvényesült mint alapelv. Szarvas Gábor a múlt század hetvenes éveiben a Nyelvőrben hadjáratot indítva a Nagyszótár etimológiái [szóeredet-magyarázatai] ellen, helyesen állapította meg, hogy szerzői már megindulásakor elavult álláspontot foglaltak el. Hiszen akkor az összehasonlító nyelvészet már történeti alapra tért át.

Ámbár tehát ez elméletek már kiindulópontjukban hibásak, és merész következtetéseik még inkább elfogadhatatlanok: tartalmaznak oly elemeket is, melyeket ma is használhatunk, nem ugyan a hangok eredeti jelentésének szimbolikájára, hanem igenis érzelmi és zenei értékük megítélésére vonatkozólag. Heyse System der Sprachwissenschaft [A nyelvtudomány rendszere] c. nevezetes művében^* a magánhangzók érzelmi vonatkozásairól (Zusammenhang zwischen der Empfindung und den einzelnen Vokalen)^* egyebek közt a következőket mondja:

„Az a alaphangzó; a száj természetes felnyitása hozza létre, a gyermek első hangja. A legzeneibb, mert legkevesebb benne a konszonáns [mássalhangzói] elem; az énekgyakorlatoknak is alaphangja. Olyan nemzetek éneke, melyek a tiszta a hangot nem ismerik, s szájukat nem tátják ki kellőképp, mint pl. az angolok, nyomott, kellemetlen. Általában [az] a a tiszta értelem, nyugodt szemlélet (ah!) hangja, avagy; esetleg a buta bámulásé, mindenesetre valamiféle passzív magatartásé. Azt mondhatnók: objektív magánhangzó. Az i meg az u már némiképp mássalhangzó természetűek; határhangok, s ezért könnyen sűrűsödnek mássalhangzóvá: az i j-vé, az u v-vé. Ami érzelmi velejárójukat illeti, az u mint legmélyebb hang a félelem, borzalom, irtózat kifejezésére alkalmas (hu!), az i ellenben, mint a legmagasabb és legbelsőbb magához vonzás, a szeretet (Liebe) kifejezésére való. Az o középhang az a és u közt, s azért ezeknek tulajdonságait egyesíti: a nyugodt világosságot, a passziv szemléletet, mely a nagy, magasztos, tökéletes (hoch, gross, voll) csodálatáig emelkedhet. Az e valamennyi közt a legjellemnélkülibb és legzeneietlenebb magánhangzó. Indifferens [közömbös], neutrális [semleges] hang, színtelen, mint a víz, csak a mássalhangzók összekötésére való. A hideg, közömbös értelem kedveli, az érzelemtelen, józan beszéd. Az a jelenség, hogy mai németnek sok szava e-vel hangzik, holott az ófelnémetben más magánhangzó-sora volt (sconara: schönere [szebb], silabar: Silber [ezüst], gagen: gegen [ellen]), a nyelv elértelmesedésének folyamatát bizonyítja.”

Azt hiszem, Heyse fejtegetései közül az a és e hang nyelv esztétikai értékeire vonatkozók a legtalálóbbak. Valóban az a a legzeneibb s az e a legszíntelenebb hangzó. Az énekes, nem énekel szöveget, lalala, tralala, tarara, tatata, tamtam féle hangokat hallat, sohasem más magánhangzót, mert ezt érzi az énekhanghoz legközelebb állónak, legszózatosabbnak.^* Az e hang gyakoriságát sokszor szemére vetik nyelvünknek s tagadhatatlan, hogy némi egyhangúságot visz belé ez színtelen magánhangzó, annál színtelenebb, mert többnyire, csak nyílt alakjában használjuk, s minthogy ortográfiánk [helyesírásunk] csak ezt vette fel, irodalmi nyelvünk is csak ezt terjeszti, s azért a zárt e jóformán csak a tájszólásokra szorítkozik. Berzsenyinek ez a sora:

(Báró Prónay Sándorhoz)

– sokkal kevésbé tűnik fel egyhangúnak, mint például Petőfié:

(A Tisza.)

Vagy éppen ez:

(A király esküje.)

Alxinger János német költő, mikor Kazinczy elszavalta neki a Lillám szája c. versét, rosszul hangzónak találta a pentameter^* végét a három e miatt:

Mire Kazinczy arra hivatkozott, hogy Klopstocknál még rettenetesebb az, hogy: entgegengesetzten Felsen^* [szembeálló sziklák].

Vörösmarty helyesen írta:

(Cserhalom.)

Ha felettedet vesz, ő is hasonló hibába esett volna. Nem helyeselhető a fölette alak, melyet Kölcsey használ Zrínyi dalában.

Érdekes, hogy hasonló panaszokat olvashatunk német részről is. Eduard Engel Deutsche Stilkunst ([Német stílusművészet] 1922. 463–64. l.) Musik [Zene] c. fejezetében ezt írja:

„Az újfelnémetben az e nemcsak szaporább a többi magánhangzónál, hanem összevéve is túlhaladja azokat. 100 magánhangzó közül 43 e, 15 i, 12 a, 9 u, 5 o, tehát 43 e-vel szemben 41 egyéb magánhangzó és 16 diftongus^* áll. Különösen szaporítja az e számát a sok súlytalan szóvégzet, mint a gyakran ismétlődő e, er, en, em, es, est, erere, ererer. Már Nagy Frigyes jó akusztikai, de kevés nyelvtörténeti érzékkel azt ajánlotta, hogy ezeket meg kell toldani egy a hanggal, s mindjárt segítve van a színtelenségen. (Man darf diesen Worten noch ein a hinzusetzen und sie in sagena, gebena, nehmena verwandeln, so werden sie unserem Ohre gefallen.)^*

Azonban a Caesar non supra grammaticos^* elve az újkorra nézve is érvényben van. Ernst Eckstein ebben a példában gúnyolja ki az e szertelen egyhangúságát: »Helene Weber gedenkt des Strebens jenes edelsten Menschen, der je Dresdens belebte Wege getreten«”^*

Érzelmi tekintetben a mély hangok általában komorabb, a magas hangok derültebb színt adnak beszédünknek. Így ez a zenében is összevág azzal a pszichofiziológiai^* ténnyel, hogy a bánat lefelé irányuló kifejező mozgásokkal jár, mint görnyedt tartás, a lehajtott fej és a föld felé irányuló tekintet, míg az öröm inkább emelkedő mozgásokat kíván.

A nyelvtudósoktól megállapított hangtani sajátságokat az írók ösztönösen megérezték, az újabb szimbolista költők^* pedig már öntudatosan is alkalmazzák. A rímek mellett, vagy sokszor azok helyett, ez képviseli a nyelv zeneiségét. Hangfestésre sűrűn akadunk náluk. Ennek egyik legszebb példája Verlaine Chanson d’automne-ja [Őszi dal]. Verlaine költeményében, főleg első versszakában, találóan érezteti a mély a és o hangokkal az őszi táj egyhangúságát s a bánatos szív melankóliáját:

E sorokhoz nagyon hasonló Richepinnek rokon hangulatból fakadó helye:

(Soleil couchant.)^*

Érdekes megfigyelni, miként igyekeztek e hely hangesztétikai nehézségeit fordítóink leküzdeni. Tóth Árpádban megértő művészre talált az „Őszi chanson”, s a hangfestést még az eredetinél is sikerültebben adja vissza:

(Örök virágok.)

Kevésbé sikerült a Szabó Lőrincé:

Itt különösen a „bolond” szó nem illik a hangulathoz, a versszak második részében pedig a magas hangok nem illenek a borongáshoz.

Kosaras István gondosan megőrzi a mély hangokat, átérezve fontosságukat, de fordítása erőltetett:

(Új Idők. 1932. 732. l.)

Nem sikerült György Oszkár fordítása:

Itt az ű hangok éppen nincsenek helyükön, a szomorúságot mindig a mély fekvésű hangok fejezik ki. Ezért jobb a második versszak:

Ignotus egészen elejti a hangfestést:

Hogy a költeményben kifejezett hangulat s a hangok jelleme közt ellentét is lehetséges, azt Petőfinek Virít a kikirics c. költeményével kívánjuk bizonyítani. Itt az éles i hangok, a ropogó r-ek s a terpedt cs valósággal megrontják a költemény szelíd, bánatos jellemét. Petőfi kihagyta e különben szép költeményt Összes Művei kötetéből, s talán épp ez okból. Horváth János is említi a költemény rossz hangzását (Petőfi. Bp. 1922. 79. l.).

A mély hangok szomorúságát, továbbá a lágy b és ng monotóniáját mesterkéltsége mellett is sikerülten alkalmazza Babits Mihály Egy szomorú vers c. költeményében.

Valamint már régebben Messze, messze c. versében is:

De hangulatos Petőfi Temetőben c. verse is:

Az egyetlen kiséri magas hangja elvész a mély hangok áradatában.

Régebbi költőink közül Arany Jánosnak volt legnagyobb érzéke a hangfestés iránt. Keveháza c. költeményében például a hősök temetésének gyászos hangulatát jellemzi ezekkel a mély hangzású sorokkal:

(29.)

Hogy a szavak hangszín tekintetében különböző hatást tesznek, azt oly szavakkal is bizonyíthatjuk, amelyeknek jelentése nincs vagy elhomályosult, s inkább csak akusztikailag fogjuk fel. Ebben a kifejezésben, hogy nagy mahomet ember, valószínűleg csak a szó hangalakja keltette, mindenesetre előmozdította a nagyság, otrombaság képzetét. Gárdonyi egy novellájában egy nehézkes földbirtokost vén Bendeguznak^* nevez. (A múlt velünk él.) Viszont Pityi Palkó jól fejezi ki hangalakilag is viselőjének jelentéktelenségét. Ha Petőfi Okatootáiának hívja azt a tartományt, mely műveletlenségben hazánkhoz hasonlít, akkor bizonyára nemcsak távoli ismeretlensége, hanem nevének zord hangzása is vezette. Heltai Jenő megénekelte a görredőnyt [gördülő redőnyt], mely nemcsak képzésmódjával hat komikusan, hanem hangzásával is, ami sehogy sem illik ártatlan természetéhez. Tóth Béla a kisgyermekeket a bútorraktár szóval szokta volt ijesztgetni. Sipulusz a várkertrakpart szót találta rémesnek. Viszont egy idegen, ki a nyelvújítás előtt egy ülést végighallgatott, az alelölülő [alelnök] szót lágy, dallamos hangzásánál fogva fuvolafélének gondolta. Alighanem igaza lesz Kulcsár Gyulának is, mikor azt hiszi, hogy a nép a vékonylábú embert azért nevezi cinegelábúnak, mert a szó hangalakja is emlékezteti a vékonyságra, hiszen más vékonylábú madarat is nevezhetne meg.^* Jókai kedvelt regényhőseinek rendszerint szépen hangzó nevet ad, mint Berend Iván, Lándory Bertalan, Szentirmay Rudolf, Kárpáthy Zoltán, Bondaváry Angéla, Etelváry Rafaela, Zárkány Napoleon, ellenben az ellenszenveseknek neve is rút: Grischák, Straff, Krénfy, Maszlaczky, Krisztyán Tódor és hasonlók.^* A nagyenyedi két fűzfa c. elbeszélésében a két labancvezérnek Trájtzigfritzig és Bórembukk a neve; mindkettőnek már hangzása rémületkeltő, de egyben komikus is, mint maguk a viselői. Catulle Mendes „Récapitulation” [Összefoglalás] c. költeményében csupa szép hangzású, részben koholt női nevet sorol fel, s ezek által akarja éreztetni, mintegy szuggerálni azt az érzelmet, mely emlékeinek nyomán lelkében támad. A vers hatvan sorból áll. Eleje így hangzik:

Az utolsó strófa ez:

Azaz: „Néhányat még el is felejtek.” Ez az egyetlen értelmes sor a hatvan közül, a többi ötvenkilenc csak a szép hangzású női neveket tartalmazza.^* Alix – Aline, Lucy – Lucile, Myrrha – Myrrhine: szójátékos csoportosítása a neveknek, mely a szerelem enyelgő hangját van hivatva éreztetni.^*

Hasonló hangjátékot mutat Kosztolányi Dezső verse: Ilona.

Itt már a hangzás és színérzetek komplikációja területén vagyunk, ott, amit a franciák audition colorée, színes hallásnak neveznek.

A mássalhangzókra térve át, ezek hanghatásainak Heyse nem tulajdonít érzelmi szerepet – az egészen a magánhangzókon nyugszik – , de annál inkább értelmit. A szótövekre, vagyis a nyelv végső elemeire, az ún. Urwortokra [ős-szókra] a konszonantizmus [mássalhangzósság] a jellemző.^* A magánhangzó ezekben már jóformán csak az összekötő szerepét játssza. Fejtegetéseiben feltűnő Platón Kratüloszának hatása; állításait legnagyobbrészt elfogadja, s csak ott eredeti, ahol Platónból nem meríthetett, egyébként annak megállapításait igyekszik német példákkal igazolni. Így, hogy a liquidák [folyékony hangok]: az l és r, tovafolyást fejeznek ki. Az l a lágy, szelíd, sima mozgást, mint leicht [könnyű], lind [enyhe], szanszkrit: li,^*  latin: levis [könnyű]; r a rohanó, robogó, gördülő tovahaladást, mint rota, Rad [kerék], rotundus [kerek]. Az m és n belső hangok nála is, ezért alkalmasak a tagadás kifejezésére, az egyén elzárkózására a külvilágtól, mint a hm indulatszó, latin: hem [ejnye, lám], szanszkrit: na [nem], latin és német: ni, ne [nem, ne], görög: μη [hogyne, nehogy]. (A görög ον [nem] a visszautasítás, a borzadály hangja, mint azt a magánhangzók fejtegetésénél láttuk.)

Helyesen és a kor szellemét tekintve meglepő mérséklettel foglalja össze tanításait Szvorényi József Magyar ékes szókötés c. művében (Buda 1846. 205. l.).

„A csínos író figyelmét nem kerülheté el, mint darabosulnak s zordonulnak el némely szók a keményebb (d, g, k, r, t)… s mint szelidülnek meg mások a lágyabb (gy, cs, h, j, l, ly, ny, s, ty, v) hangzók által… Nemkülönben az önhangzókból némelyek majd a világosság, majd a bús homály és sötétség érzékítésére szolgálnak… Ezekbe s a hasonlókba maga a természet ihlé a nyelvek fő elvét, az érthetőség- s érezhetőséget, mi arra int, hogy kifejezésinkben ne feledjük a természethű szókat figyelembe venni, azaz amint szólásink majd durva vagy lágyabb, majd sebes vagy lassú, húzós vagy rövid, világos vagy borús, romboló vagy bíbelődő, ordító vagy sziszegő s több efféle eszméket [fogalmakat] rejtenek, ezeknek ama nemcsak érthető, hanem egyszersmind érezhető jegyeit a szófűzési kellem nyereségére illeszteni el ne mulasszuk.”

A mássalhangzók zeneiségét a németeknél különösen Wagner Richárd fejtette ki a maga zenedrámáiban. A francia szimbolizmusnak is voltaképp ő az atyja, akiknél a nyelv zeneisége is különös gond tárgya lett. Wagner a múlt század hatvanas éveinek elején, 1860–64 között Párizsban élt, s Lohengrin és Tannhäuser c. operáit a párizsi Nagyoperában elő is adatta. Bár sikert nem aratott velük, s művei a francia közönség előtt ma sem népszerűek, néhány fiatal költőre igen nagy hatással voltak. Baudelaire felismerte Wagner művészi eljárásának lényegét, s lelkes ismertető cikkeket, sőt egy nagyobb tanulmányt is írt róla (Richard Wagner et Tannhäuser). Az ifjú költői nemzedék egy része a német zeneszerző köré gyülekezett ihletért, s egyik folyóiratuk címe is Revue wagnerienne [Wagneri Szemle] volt. Wagner a zeneirodalomban egyedülálló zsenialitással maga írta operáinak szövegét is, és így ezekben a költői nyelv egész zeneiségét kifejezhette. Tárgyait a germán mítoszból vette, felhasználva annak irodalmi maradványait is; például a Nibelungok történetét nem a Nibelungenlied^*, hanem az Edda^* alapján dolgozta fel, ősibbnek tartva azt. A régi germán költészet nyelvének pedig az alliteráció, az előrím egyik uralkodó jellemvonása, s Wagner is leginkább a mássalhangzók művészi alkalmazásával, nevezetesen éppen a mássalhangzó-alliterációval ért el zenei hatásokat. Nagy merészséggel ismeretlen szavakat is gyártott a zenei hatás kedvéért – hét ilyen szavát említik – , máskor egész sorai, versszakai vannak, melyek csak zenei hatásokra törekszenek, fogalmi jelentés nélkül. Ez a művészete a Nibelung-ciklusban éri el tetőpontját. Az ismert Wagner-esztétikus, Hans vorr Wolzogen Poetische Lautsymbolik című művében össze is állította a Ring der Nibelungen ide vonható helyeit. Eljárása azonban egészen a régi hangszimbolika körében mozog és annak módszerével dolgozik, úgyhogy eredményei sok tekintetben ingadozók, önkényesek és megtámadhatók. Műve végén rendszeres hangszimbolikát is állít össze Wagner művei alapján.^* Ezt nem tekintve azonban, sok értékes megfigyelése is van.

Érdekes mindjárt a Ring der Nibelungen előjátékában, a Rheingoldban (Rajna kincsében], amellyel a tetralógia megindul,^* a sellők éneke, az ún. Nixenjauchzer [Hableányok ujjongása], ez a félig értelmes, félig tisztán csak zenei nyelven szerkesztett kis dal, melyet Woglinde a Rajna habjain lebegve énekel:

(Radó Antal ford.)

A Weia szó itt a weihen [fölavat, szentel]-re (vö. Weihwasser [szenteltvíz], Weihrauch [tömjén], Weihnacht [karácsony]), a Waga a Gewoge [hullámzás]-ra (vö. Wasser [víz], Flut [ár]) megy vissza. Wagner a wgl hangsorral a hullámok lágy, simogató ringását akarta éreztetni, s a sellőt félig emberi, félig tündéri nyelven szólaltatja meg.

Később:

Majd:

Nevezetes ugyanez operában Alberich törpe kifakadása, aki a vízből kiszállva, egy szikla ormán gyönyörű sellőt pillant meg, s szerelemre gyulladva meg akarja közelíteni, de a síkos kövön minduntalan elcsúszik:

Itt főleg a gl, Wolzogen szerint még az schl és az f hangok is vannak hivatva a kövön való lecsúszást jelezni.

Ebben:

– a csipkedő c hang „nach hartem Anstoss sausend fortgezogen”^* jelzi Alberichnek fölzaklatott lelkiállapotát. Mikor Loge a tőle vett jótéteményekre emlékezteti, ajkán az olvadó l hangok ömlenek:

Alberich démoni kedvvel utánozva őt, ugyanazon hangokkal felel:

Az l és w hangok másutt is többször szerepelnek, mint a lágyság, szelídség, öröm kifejezői. Így Siegfriedben:

A Walkürben Siegmund monológban dicsőíti a tavaszt (I. felv.):

A w és l hang lágyságának felhasználását egyébként már Bürgernél is megtaláljuk:

(Gerber: Id. mű. I. 210. l.)

Mily más hanghatás, ha Siegmund monológjával szembeállítjuk Siegfried kifakadását Mime ellen, aki őt sárkányölésre nevelte, de még becsületes kardot sem tud számára kovácsolni:

A sziszegő st, sch, schl, schw, schm, a ropogó r, a kemény k, a pattogó pr hathatósan éreztetik Siegfried felindult lelkiállapotát, haragját és nyers erejét, mely kifakadásában nyilvánul.

A német nyelvre vonatkozólag még csak Logau versére utalok itt, mely találóan érezteti a német nyelv hangfestő képességét a vázolt értelemben:

És később:

(Gerber: Id. mű. II. 126. l.)

Végeredményként általában azt mondhatjuk, hogy mint a magánhangzóknál a magas és mély, a mássalhangzóknál a kemény és lágy csoportokat különböztetjük meg érzelmi hatás szempontjából. A kemény hangok inkább a mély hangokkal kapcsolatban, a lágyak a magas hangúakkal együtt érnek el megfelelő hatást. A kemény hangzást előmozdítják a hangtorlatok [mássalhangzótorlódások] is.

Nézzünk néhány magyar példát a vihar, akár a harc viharának kifejezésére:

(Virág: Lantomhoz.)

(Berzsenyi: A magyarokhoz.)

(Ua.: Wesselényi hamvaihoz.)

(Petőfi: Egy gondolat bánt engemet…)

(Kisfaludy Sándor.)

(Vörösmarty: Cserhalom.)

Leconte de Lisle L’albatros című költeménye hangválasztásában nagyszerűen festi a vihar pusztítását:

Majd a durva r, t, s, c, f hangokkal, azoknak kettőzése és csoportosítása után a lágyabb l és s hangokkal festi a vihar csillapultát:

Az utolsó szó, a „majestueusement” spondaikus^* hosszú szótagjaival találóan érezteti a végső elcsendesedést.

A lágyságot az l hangok fejezik ki leginkább, többnyire magas hangok kíséretében. Kazinczy, ki íróink közül először ismerte fel tudatosan a hangok zenei hatását, nyelvújító törekvéseiben is tekintettel volt ily szempontokra. Így lágysága miatt különösen szerette a -dal, -del [gyakorító] igeképzőt: éldel, járdal, nyögdel tőle valók. A népnyelvből átveszi a komoly szót az addig használatos komor mellé. „Az ernst a komorhoz közel vét [áll], de minthogy kedvetlenebb a komor az ernstnél, az r betű keménysége ly betűvé változtatott el.”^* Ugyanakkor a kevésbé vájt fülű Verseghy a Lexikonban^* így ítél róla: „A komor a. m. morosus: a seriumra a komoly szót vették fel az újabbak, de ez új szó, és a komortól az egy betű miatt nincs elég okunk megkülönböztetni.”^*

Nagyon kedvelte lágyságuk miatt Kazinczy az ng-vel képzett [gyakorító] igéket, mint ébreng, folyong, gyúlong, hajlang, mereng, nyulong, omlong, piheng, retteng, szintúgy Helmeczy: köszöng, emleng, Vitkovics: leseng^*. Az Onkel [nagybácsi] szót is szép hangzása miatt kedvelhette, szükség nem volt rá.

Aranynál a Buda halálában találjuk a lágy hangok alkalmazását művészien:

(VIII.)

A walesi bárdokban:

Csokonai A rózsabimbóhoz c. költeményében a j, lj, ly, l hangok lágyságát még az ny, g, ng hangok is fokozzák.

Siralom c. költeményében:

Kisfaludy Károly Mohácsának e sorában jól társul az s hang az l-lel:

Petőfi Est c. költeményében szintén az l hangokkal fejez ki kellemes lágyságot:

Igen szép hangfestéseket találunk Vörösmarty Csongor és Tündéjében. A lágy kellem kifejezésére nála is jobbára az l hangokat látjuk:

Ábrányi A magyar nyelv c. versében így festi annak lágyságát:

Álljon itt végül még Wagner Walkür c. operájának híres tavaszi dala (I. felv.) Csiky Gergely fordításában. Itt a lágy mássalhangzók szerepelnek általában, és sikeresen támogatják egymást.

Csupa lágy hang, főként l, ly, j, majd dg, m, n, ny az uralkodók, a k hangok keménységét alliteráció enyhíti. Dolgozatunkban igyekeztünk mindvégig távol maradni a szélsőségektől, s nem magyarázni többet a szövegbe, mint amennyi valóban feltételezhető benne. Nem valljuk tehát Becq de Fouquières-rel^*, hogy a gondolatnak meg kell egyeznie az azt kifejező hangokkal, s hogy a költői munka tulajdonképpen abból áll, hogy ezt az összhangot megtalálja. „Le poète cherche donc constamment le rapport du son avec la pensée. Un vers est une combinaison sonore représentative d’une combinaison idéale.”^* Combarieu helyesen veti e nézet ellen, hogy Becq de Fouquières tévesen lát a költői szókeresés munkájában zenei törekvést, mert az tisztán eszmei. Ha Racine azt mondja, hogy sokszor egy évig is kereste a megfelelő kifejezést, akkor az nem a hangokra, hanem a megfelelő tartalmi finomságokra vonatkozott. A zenei műben, pl. egy szimfonikus költeményben^*, el lehet választani a költői gondolatot zenei kifejezésétől, melyet az egyes hangszerek eszközölnek: ám a nyelvben, és így a költeményben is, a szavak és azok értelme felbonthatatlan egységet alkot. Kevésbé lehet a hangok egész rendszerét felállítani az értelem kifejezése szempontjából. Maga Becq de Fouquières is bevallja, hogy Racine-nak száz verse közül tíz nem felel meg a követelménynek; azonban, ha a vers valóban zene, akkor e törvénynek minden körülmények közt állania kell, különben megszűnik a költészet. Olyan ez, mondja Combarieu, mintha a zenész egy szimfóniában^* a hangszereket olykor szüneteltetné, s helyüket egyszerűen deklamációval [szövegmondással, szavalással] töltené be.^*

Azt állítják pl., hogy Racine-nak ebben a versében:

– egy fúriának sziszegését mennydörgésként szakítja meg az r hangnak ötszörös ismétlése (les sifflements d’une furie, entrecoupant des grondements de tonnerre: quintuple allitération de l’r). De hány vers van, amelyben szintén sok a sziszegő hang [pl. s, sz, z], és mégsem fejez ki valami ehhez hasonlót! Ebben a verssorban például nyolc sziszegő van:

Vagy:

Ezek és más példák után Combarieu kételkedik, vajon Racine-nak e sokat idézett sorában:

– nemcsak azért érezzük-e ki az s hangokból a sziszegést, mert a kígyó (serpent) képzete ösztönöz reá, vagyis a „serpent” szó nélkül a sor sziszegő jellege észrevétlen maradna.

E tekintetben Grammont-nak is, s a nyelvesztétikusoknak általában az a nézetük, hogy ily esetekben a beleérzés természetesen alakul ki lelkünkben akkor, ha a szöveg hangzása a benne kifejezett értelmet támogatni látszik.

Nem önkényes beleolvasás, mesterséges belemagyarázás ez, mint sokszor hangoztatják, hanem oly természetes folyamat, melynek már a közönséges beszédben is megvan a maga alapja. A szavak hangzása magában véve ritkán kifejező, de azzá lehet. Hogy valóban az is legyen, ahhoz szükséges, hogy az értelem mintegy megvilágítsa ebbeli minőségét. Grammont azt mondja: „Lasser est expressif, tasser ne l’est pas, briser est expressif, griser ne l’est pas, broyer est expressif, corroyer ne l’est pas, il rompt est expressif, un tronc ne l’est pas.”^* *

Valóban pl. Thaly Kálmánnak ebben a kuruc versében:

(A kölesdi harcrúl.)

– az r hangok jól illenek a harci roham zajához, s emelik azt.

Ellenben Váradi Antal versében:

– az r hangok már csak játékos hatást tesznek, s csupán a verssor zeneiségét támogatják. Nem sokkal többet jelentenek tehát, mint ebben a régi kis gyermekversben:

Arany János Szondi két apródjában:

– a kemény t, k, s a ropogó r hangok jól éreztetik az ágyúk hasonló zajjal járó munkáját, bár aligha vannak célzatosan összeválogatva. Már művészi szándékosság van ebben:

(Az első lopás.)

Garay Mátyás király Gömörben c. költeményében a kapálás zaját festi a kemény t és p hangokkal:

A tő tövét kapálja pőrén a póri nép.

A hangok magasságán és mélységén, keménységén és lágyságán kívül hangfestő értékű azoknak időtartama: hosszúsága vagy rövidsége is. Már eddigi példáinkban is láttuk, hogy pl. Arany e versében:

(Keveháza. 29.)

– a magánhangzókkal, sőt a helyzetüknél fogva hosszú szótagok időtartamával is érezteti a hangulat gyászos komorságát.

A verstanírók már az ókortól fogva tanítják, hogy a spondeusokkal lassított hexameterek^* komolyabb, fenségesebb menetűek, mint a daktilikusok^*. Ez a körülmény is alkalmas tehát hangulat kifejezésére. A cselekvény gyors menetét érezteti pl. ez a sor:

(Vörösmarty: Zalán futása. III)

Ellenben a cselekvény fenségét illusztrálja ez a spondeusokkal terhelt sor:

(Uo. IV.)

Nem is kell minden lábnak spondeusnak lennie, hasonló hatást tesznek ezek is:

(Vörösmarty.)

(Kisfaludy Károly: Mohács.)

(Vergilius: Georgica. IV. könyv. 174. sor.)

(Ua.: Aeneis. I. 55–56.)

Különösen lassítja a hexameter menetét, ha az ötödik láb, az egyébként kötelező daktilus helyett, spondeus:

(Uo. II. 68.)

(Ennius.)

A gyorsaság, izgatottság kifejezésére a daktilus és még inkább az anapestus^* alkalmasabb. Petőfi Egy gondolat bánt engemet… c. költeményében mesterien váltogatja a jambus^* és anapestus szerepét. A költemény jambusban indul, s végül abban hangzik ki, a középső rész ellenben, ahol a harc rohamát, izgatottságát festi, anapestusokban szólal meg, egyúttal sorai is megrövidülnek.

Hangutánzásra már az ókori irodalomban találunk művészi példákat, melyeket a modern fordítók több-kevesebb igyekezettel adtak vissza. Így Homérosz Odüsszeiájában a már idézett:

(XI. 598.)

(Voss.)

(Kemenes József.)

(Uo. IX. 70–71.)

(Voss.)

(Kemenes.)

(Íliász. XXIII. 116.)

(Voss.)

(Kemenes.)

(Uo. III. 363.)

(Voss.)

(Kemenes.)

(Uo. II. 465–66.)

(Voss.)

(Kemenes.)

Arisztophanész, a nagy nyelvművész állati hangokat két drámájában utánoz: a Békákban és a Madarakban. Amott a békák kuruttyolását: βρεκεκεξ κοαξ κοαξ [brekekeksz koaksz koaksz] hangokkal, a madarak csicsergését: τιο τιο τιοτιξ [tio tio tiotiksz] hangokkal. Aranynál: triotio, triotofritty; a banka: torontorotorotitty és torotorotorolitty; a fülemüle: tyiototyiototyiototincs.

Kazinczy maga írja Berzsenyinek (1811. jan. 10.) A békák c. költeményéről: „Originál, de a pajkosság tónusát Arisztophanészből vettem.” Ő aztán így képezte ki:

A magyar brekeg Herman Ottó szerint az arisztophanészi brekekeksz (βρεκεκεξ) szólamából ered.^* A magyar béka kuruttyol vagy harangoz. Ez utóbbi attól a kicsi, sárszínhátú, sáfrányhasú varangytól ered, melyet a német Unkének nevez; lágy unk hangja az elhaló harangszóra emlékeztet. (Ethnographia. II. [1891.] 326–27. l.)

A rómaiaknál már Enniusnál és Plautusnál találunk alliterációkat és hangutánzásokat. Híres Volt az Enniusé, a trombita hangjának utánzása:

E helyet Vergilius így vette át:

(Aeneis. IX. 503–4.)

Tehát éppen a jellemző „taratantara” szót hagyta el.

A fordítók a Vergiliusi helyet így adták vissza:

(Voss.)

(Hertzberg.)

(Barna Ignác.)

(Csengeri János.)

A lódobogásra vonatkozólag nevezetes Vergilius két helye:

(Aeneis. VIII. 596.)

(Uo. XI. 875.)

(Voss.)

(Hertzberg.)

(Ua.)

(Barna.)

(Csengeri.)

(Barna.)

Barna fordítása sikerülten adja vissza a p hanggal a paripák dobogását. Csengerié hívebb, de színtelen. A p hangot használja fel Ady Endre is hasonló célra:

Híres volt Ovidius békautánzása:

(Metamorphoses. [Átváltozások.] VI. 376.)

A kétszeres sub aqua világosan mutatja a művészi célzatot, hogy a kifejezéssel a békák hangját utánozza. E helyet németben Landois így fordítja:

Jóval sikerültebb Voss fordítása:

A középkor retorikái [szónoklattanai] mind foglalkoznak a hangutánzással is egyéb hangképek között, melyeket az ókori retorikák tárgyalni szoktak. Különös figyelmet szentelnek az állathangok utánzásának, amelyet a középkori latin nyelvű költészetben is legsűrűbben találunk. Álljon itt egy állathang-utánzó vers, melyet Wackernagel idéz Voces variae animantium [Az állatok különböző hangjai] (Basel 1869.) c. művében egy középkori baseli kézirat alapján:

Híres volt e nemben a fülemüle éneke, a Cantus de Philomela; szerzőjének Ovidiust tartották. Azonban nem tőle való, hanem valószínűleg Albus Ovidius Juventiustól, aki az i. sz. VI. században élt.^* A költemény a többi madarak, sőt a négylábú állatok hangjáról is szól. A középkori és még inkább a reneszánsz meg a barokk költészetben egész fülemüle-költészetről beszélhetünk, s ennek ez a költemény volt az alapja. A fülemüléről szóló rész így hangzik:

Ennél többet nem is tudunk meg a fülemüle hangjáról, míg a többi madár hangját [így] utánozza a költemény:

A költemény adja a négylábú állatok hangutánzását is

A hangutánzás elve és gyakorlata a humanizmus kultuszával öltött nagyobb arányokat. A humanisták gondosan tanulmányozták az ókori retorikusok^* műveit, s ez alapon maguk is tovább építették. Nagy tekintélynek örvendett különösen a Rhetorica ad Herennium [Retorika Herenniushoz], melyet a középkor s a humanizmus is még magának Cicerónak tulajdonított, Cicero pedig, tudjuk, a stílus elérhetetlen mintaképe volt a humanisták szemében. Nagy tekintélyben állt még Rutilius Lupus retorikája, aki az ifjabb Gorgias szónoklattanát alkalmazta a latin nyelvre, Gorgias pedig Cicero fiának mestere volt Athénben. Ő az ún. ázsiai iskola^* híve volt, mely a stílus pompájára törekedett, s könnyen dagályba is tévedt; oly irány, melynek maga a nagy Cicero is mindvégig hódolt. Ezek mellett még Antiphon iskolája, a későbbi bizánci rétorok: Korinthoszi Gregorius, Kokondriosz jöhetnek szóba. Ezek voltak a humanista esztétikusok, Vida és Scaliger mesterei is.

Az ókori grammatikusok az onomatopoeát két szempontból tekintik. Egyrészt a stílus díszét látják benne, tehát egybeveszik más hangfigurákkal, melyek a nyelvnek szépségét, hangzatosságát (a „zeneiség” szót még nem használják) vannak hivatva emelni. A legtöbb retorika az Exornationes [díszítések] vagy, mint később nevezték, az Ornata syntaxis [díszítő mondattan] során szól róla, mások a Tropi, a szóképek fejezetében tárgyalják. Másfelől a szóképzés, a szóalkotás eszközét látják az onomatopoeában. Valamennyi középkori és humanista grammatikus Platón Kratüloszának alapján áll, s a nyelvet, keletkezett akár φυσει [természet], akár θεσει [megegyezés] útján,^* elsősorban hangutánzásnak látja. A herenniusi retorika a szavaknak két osztályát állítja fel, úm. verba nativa [eredeti szavak] és verba reperta [csinált szavak]. Amaz hagyományozott ősi szókincs, ezek feltalált, más szóval nyelvújítási szavak, egyéni alkotások. A nominatio (megnevezés] mondja Herennius – az a figura, „quae nos admonet id cuius rei nomen aut non sit, aut satis idoneum non sit, eam nosmet idoneo verbo nominemus aut significationis causa: imitationis, hoc modo, ut maiores rudere et mugire et murmurare et sibillare apellarunt”^* Hasonlóképpen vallja Cicero is: „Reperta, quae ex iis (sc. ex nativis verbis) facta sunt et novata aut similitudine aut imitatione aut inflexione aut adiunctione verborum.”^* (Partitiones Oratoriae. [A szónoklattan felosztása.] 5. 16.) Quintilianus szintén a szóalkotás szempontjából tartja fontosnak a hangutánzó szavakat: „Az onomatopoea, azaz új szók képzése, amiben a görögök kiválóan szerencsések voltak, nekünk alig áll módunkban – Pedig igen sok szó van, amelyet még nyelvünk első megalkotói formáltak olyképpen, hogy a szónak hangjával utánozták az illető dolog által keltett benyomást. Így keletkeztek e szavak: bőgés, sziszegés, mormogás (mugitus, sibilus, murmur). Mi pedig, mintha nyelvünk már tökéletesen kész volna, magunk nem merünk semmi újat sem alkotni, habár napról napra sok régi képzésű szó kivész.”^*

Az onomatopoea mint hangfigura az elocutio [szónoki stílus] része, s így oly jelenségek társaságába kerül, mint a parhomoeon [hasonlóság], pl. Ennius híres sora:

a paronomasia [hangalaki hasonlóság]: „ex oratore arator”; „iam inceptio est non amantium, sed amentium”;^* a traductio ugyanazon szó ismétlése más esetben vagy jelentésben: „veniam ad vos, si mihi senatus det veniam”;^* az adnominatio vagy szójáték: „videte judices utrum homini navo an vano credere malitis”;^* a szótagismétlés: „o fortunatam natam me consule Romam”;^* a szóismétlés, a similiter cadens et desinens,^* mint az enniusi példa: flentes, plorantes, lacrimantes, obtestantes.^*

Ez ókori elmélkedések különösen a két vezető reneszánsz filológus, Vida és Scaliger tanításaiban érvényesültek és hódítottak meg maguknak szélesebb köröket. Vidának, aki maga is költő, már igen tiszta fogalmai vannak a hangutánzásról, valamint a hangfestésről is. Poétikájában ezt az utasítást adja a humanista költőknek:

(III. – Ford.: Váradi Béla. Kisfaludy Társaság Évlapjai. 1900.)

Amit Vida itt Poétikájában általában követel a költőtől, azt Scaliger részletezi is nagyszabású Poétikájában. A magán- és mássalhangzóknak egész esztétikai rendszerét állítja fel, és költői, leginkább vergiliusi példákkal illusztrálja. A magánhangzók kifejező erejéről ezt olvassuk: „Vocales grandisonae sunt: A et O, obscurum U, obscurius Y. Exile (vékony) I, mediocre E. In A latitudo. In I longitudo. In E profunditas. In O coartatio (zártság). In U et Y natura quaedam affinis ipsi I. Cano tehát kifejezőbb (plus enim audis), mint canus; alto mint altus; lato mint latus; vagy éppen canis, latis, altis. Még zavarosabb (fusus sonus): cane, late. I multum potest ad animi suspensionem. A lélek oly emelkedettségét tehát, aminőt a vallás kíván, nagyon jól éreztetik az ily szavak, mint dii, pii. Ha a hangzót kettőztetjük, növekedik a hatás. Similes similibus augent sonum. Így: λααν, βοωπις, coorta, coopertum, cohortatus, deae, deprehendo, vehemens, deero, deerro. Vagy a már említett dii, pii.”^*

Ez általános elméleti fejtegetés után Vergilius egyes helyeit vizsgálja. Arma virumque cano [fegyvert s vitézt éneklek] – tetszik neki, mert hangzásával granditást [nagyságot, nagyszerűséget] fejez ki. Vastos volvunt [hatalmasakat görgetnek] szintén: vastitas in vasta voce [hatalmasság a hatalmas szóban]. Italiam [Itáliát] már vegyes hangzású. Consulere atque omnes metuentem exponere casus^*: a tíz „e” a bizonytalanságot, a tanácskozás szükségét fejezi ki.

Hasonlóképp tárgyalja Scaliger a mássalhangzókat. Ezeknek jelleme a következő: S stridor, Z vibratio, R asperitas, N tinnitus, B, P, T, C, G: obscurae, pressique soni. Paulo hilarior: D. F: flatus, mint: ferunt sua flamina classem. V-vel, az aeol digammával egyesülve: vastos volvunt ad litora fluctus. S: sibilus, mint: Sale saxa sonabant. S és F, tehát sibilus és flatus, egyesülnek ebben: loca foeta furentibus austris. Poterat enim dicere plena, sed quaesivit F, azaz, jegyzi meg Scaliger, a foeta jobban festi a szél zúgását, mintha a költő helyette plena-t használt volna. R: asperitas, asper acerba tuens. Kettőzve még inkább: studiisque asperrima belli. Acerrimus armis. Ily szavakban is, mint: ira, rictus, ringor, horreo, terreo. Olykor magának a fogalomnak neve már hangfestő: N tremula est littera. Illius concinnitatem audis in hac ipsea voce: concinnitas; teneritudinem in tenero. Az L lágy hang, mint a mollis szó is tanúsítja. Azért Vergilius helyesen alkalmazza, mikor a Tartarosz zordonságával szemben az Elízium derűjét akarja éreztetni: concilia Elysiumque colo. Scaliger idézi Quintilianus példáját is: mollia luteola pingit vacinia caltha.^* (Poetices libri. [Költészettan.] IV. 47.)

A reneszánsz műveltsége nem szorítkozott sokáig a humanisták szűkebb körére, csakhamar fölmerült az a vágy, hogy benne a nemzet szélesebb rétegeit is részesítsék. Maguktól a humanistáktól indult ki az a törekvés, hogy az új kultúrát ne csak a klasszikus latin és görög, hanem nemzeti nyelven is hirdessék.

A kérdést leghamarább Olaszország oldotta meg, ahol Dante már 1300-ban hazai nyelven írja Divina Commediáját, s ezáltal szülővárosának, Firenzének nyelvét olasz irodalmi nyelvvé avatja. A XVI. században Franciaország is erős nemzeti költészetet fejleszt. Németország csak a XVII. században, az ún. barokk irodalomban ad nyelvének művészi jelleget.

A hangfestő, hangutánzó verselés legelőször az olasz pásztorköltészetben éreztette hatását. A pásztori idill^* a természet ölén élő emberek életét rajzolja, s így önként kínálkoznak számára a természeti hangok: a madarak, erdők hangjai, a hegyek visszhangja, az echó. Nem naturalizmus ez még, inkább a hangokban való esztétikai gyönyörködés, mely a rímek, alliterációk s egyéb rím- és hangjátékokhoz társul, ezekkel együtt a nyelv zenei értékét képviseli. Nem is pillanatnyi helyzeteknek realisztikus rajzát kapjuk, inkább tipikus, konvencionális képeket; azért kifejezései is állandóan visszatérők. Ilyen értelmű hangköltészet nyilvánul mindjárt Sannazzaro Arcadiájában: „Et per li ombrosi rami le argute cicale cantando se affatigavano sotto al gran caldo; la mesta Philomela da lungi tra folti spineti ululava; cantavano le merle, le upope e le calandre; piangeva la solitaria turtura per le alte ripe; le sollicite api con suave susurro volavano ai fonti.”^* E leírásokból ritkán marad ki a fülemüle, mely e költészetnek legkedvesebb tárgya. Ez irány legnagyobb mestere: Marino, akiről az egész költészetet, mely a hangok zenéjét igyekszik érvényesíteni, s hangjátékokban leli kedvét, marinismusnak nevezik. Hang- és rímjáték egyesülnek itt, s ha ő pl. kemény, érdes hangokat akar festeni: ozza, isce, uzza, enti, izza, esfe, ezza, osa végzetű szavakat használ, egyesítve a rímelés művészetét a hang festésével. Adone [Adonisz] című költeményében ily hangulatos festését adja a fülemülének:

(VII. 35.)

Ez olasz irány hatott Franciaországra is, és Peletier, Ronsard idősebb kortársa, kinek Oeuvres poétiques [Költői művek] című gyűjteménye 1547-ben jelent meg, már szintén utánozza a fülemüle hangját:

(252. l.)

Ronsard maga is festi a fülemüle hangját L’Alouette [A pacsirta] című költeményében:

Még hangzatosabb Du-Bartas (1544–90) fülemüle-utánzata. Ő egy nagy epikus költeményt írt a világ teremtéséről, s ebben az állati és természeti hangokat is utánozza. Műve elterjedt a maga idejében, és Tobias Hübner (1640-ben) németre is lefordította. A fülemüle utánzása az 5. nap történetében van, s így hangzik:

Étienne Pasquier Les recherches de la France [Vizsgálódások Franciaországról] című művében, ahol a francia nyelvet a latinnal hasonlítja össze, s azt a latin magaslatára akarja emelni, a hangutánzásról is szól, s megemlékezvén a fent ismertetett kísérletekről, egy költeményében, melyet Du Bois kisasszonyhoz intéz, a fülemüle hangjának utánzásával is megpróbálkozik:

A német irodalomban Johann Fischart (1545–1590) költeményét említhetjük ez időből:

(Fabel vom Esel und der Nachtigall.)^*

A következő században Fénelon már ki meri mondani Discours de réception à l’Académie Française [Székfoglaló beszéd a Francia Akadémián] (1671) című székfoglaló értekezésében, hogy a francia nyelv a dadogó gyermekkor és zabolátlan ifjúság után elérte a megállapodottság, szabályosság, józan mérték és állandósulás befejezettségét, amely felé minden nyelv törekszik: a tökéletességet. A francia nyelv világuralma ekkor kezdődik, az antik civilizáció leghűbb őrének s a modern haladás vezető nemzetének jogát követeli a maga számára.

Míg Olasz- és Franciaországban a hazai nyelv körüli vita inkább esztétikai természetű volt^*, addig Németországban a teológiai és filológiai irány érvényesült erősebben. Németországban száz évvel később, a XVII. században vetett magas hullámokat a nyelvi vita, amikor már a reformációból kiinduló filológiai törekvések a héber nyelvre irányozták a figyelmet, és jeles hellenisták^* mellett a héber nyelv tudósai is a porondra léptek. Sűrűn halljuk a „három szent nyelv”, a héber, görög és latin emlegetését, s a német nyelvnek irodalmi nyelvvé törekvésében most már az óklasszikus nyelveken kívül a zsidó nyelvvel is meg kell küzdenie. Nemcsak az a kérdés: vajon lehet-e a német nyelvet a klasszikus irodalmak fenséges gondolatai eszközévé tenni, hanem az is, szabad-e a szent iratok méltóságát a nemzeti nyelv alkalmazása által profanizálni [megszentségteleníteni]. Ez a kérdés csak mellékesen merült fel a francia nyelv körüli küzdelmekben, de Németországban, Luther bibliafordítása után is, nagy nyomatékossággal. Míg Franciaországban a nemzeti nyelv kérdése inkább a latin és görög nyelvhez fűződött, addig a protestáns Németországban a héber nyelv is erősen a vita körébe került. Hiszen héber nyelven szól az Ó Testamentum, görögül az evangéliumok és latinul az egyházatyák könyvei.

A XVI. században megindult filológiai kutatások felvetik az emberiség ősnyelvének a kérdését. Melyik volt az emberiség ősnyelve? A héber-e, vagy valamely más, ismeretlen nyelv, mely azóta elveszett? A tudósok egy része valóban a héber nyelv mellett száll síkra, mások azt hiszik, hogy Ádám nyelve egy más, ismeretlen ősnyelv, lingua primaeva volt, mely a bábeli nyelvzavar alkalmával tönkrement. Isten büntetése épp az volt, hogy az emberek ezután különféle nyelveken beszéljenek és ne értsék meg egymást, mint az ősatyák idejében. Az ókor φυσει-θεσει nyelvvitája^* felújul e korban, s kutatják, vajon a nyelv magától keletkezett-e, vagyis Isten adta Ádámnak, vagy emberi csinálmány, konvenció, mellyel néhány eszes ősünk ajándékozta meg többi embertársát? Tudjuk, hogy a φυσει állásponthoz Platón és a sztoikusok állnak közel, Arisztotelész inkább a θεσει elmélethez húz. Platón szerint a nyelv úgy keletkezett, hogy a szavak alakja azok jelentését fejezi ki, tehát hangalak és jelentés reális kapcsolatot tüntetett föl. Ezek a nyelv ősszavai, mert van sok más, amelynél ez a kapcsolat hangalak és jelentés közt nincs meg. Akik a lingua primaeva álláspontján voltak, feltételezték, hogy ez a nyelv tökéletesen mutatta a szó jelentését hangalakjában. Akik a hébert pártolták, azoknak már nehezebb dolguk volt, de ezek is lehetőleg keresték azokat a szavakat, melyek az eredetinek tartott kapcsolatot mutatták. Hogy ez sokszor nem sikerült, az természetes, de erre nézve úgy gondolkodtak, hogy a bábeli nyelvzavar alkalmával a többi nyelvvel együtt a héber ősnyelv is elvesztette eredeti tisztaságát, s a többiek módjára zavarossá vált. Bibliander (1504–1564), korának legjelesebb hebreistája^*, Zwinglinek tanszékén Zürichben utódja, a héber nyelv elsőségét és tökéletességét hirdeti: „nam illa perfectissima esset omnium, cuius verba rerum naturas explanarent. Qualem credibile est fuisse illam, qua Adam singulis rebus nomina imposuit.”^* Keresi benne az aptum nomeneket [alkalmas neveket], vagyis azokat, melyek az ókori filológusok szerint a hangalak–jelentés nyelvelméletnek megfelelnek. Szerinte a héber nyelv „parens et princeps, qui naturae omnium rerum divinarum simul et humanarum aptum nomen veluti publicam notam imprimat.”^* Hasonló nézeteket vall Causinus De eloquentia [Az ékesszólásról] c. művében: „Adamus omnis sapientiae gloria excellens. Nomina quae imposuit accomodata ad rei naturam fuere indita. Ex natura nomina rebus indita.”^* De hiszen már az egyházatyák a patrisztika^* és skolasztika^* korában, valamint a Talmud^* s az arab nyelvtudósok is a héber nyelvet vallották az emberiség ősnyelvének. A latin és görög nyelv dicsérete azért állandó volt, s a görögnek elsőségét a latin felett a legtöbben elismerték: a görög ősibb nyelv, mint a latin, a latin sokat tanult tőle, s szebb hangzású is, mint a rómaiak nyelve.

Milyen szerepe lehet a nemzeti nyelveknek e történetileg megszentelt, tekintélyes nyelvek mellett? Luther bibliafordítása óta egyre erősbödött a vágy Németországban is a nemzeti nyelv irodalmi érvényesítése irányában. Eredetéről úgy vélekednek, hogy ősi nyelv a német is. Aszkenáz, Jáfet unokája vitte el a bábeli nyelvzavar után Németországba, s itt tisztán, zavartalanul, eredeti módon fejlődött, más nyelvekkel nem vegyülve, míg a román nyelvek (a francia, olasz, spanyol) csak a latin nyelv romlásából keletkeztek. Akadnak filológusok, mint Tritemius, Althamer, Iraenicus, Aventinus, kik a német nyelvnek a göröggel való rokonságát felfedezik és tanítják, Sőt Camerarius von Dalburg és Gelenius a rokonságot szótárszerűleg bizonyítják. A német nyelv éppúgy alkalmas irodalmi és tudományos nyelvül – hirdetik –, mint bármely más nyelv. Pellican (1478–1556), Erasmus és Reuchlin barátja, írja: „Diese Wissenschaften aber kann man in der deutschen Sprache, der edelsten und reichsten von allen, ebenso deutlich überliefern und ebenso klar auffassen, wie in irgend einer andern.”^* * Bibliander is azt állítja, hogy a német nyelv nem áll az ékesen szóló latin mögött. „Es wär ohn Schaden, ja meines Bedünkens hoch von Nöten, dass eine ganze Grammatica hierin beschrieben wird, recht reguliertes Teutschen. Die Srapch ist so lustig, nützlich und tapfer in jeder Redmass, als irgend eine andere befunden wird.”^*

Minket, magyarokat, különösen érdekelhet az az elfogult túlzás, mellyel ez időben a német és más germán nyelvek is a maguk elsőségét magasztalják. Horvát Istvánnak a magyar nyelvet majd kétszáz év múlva felhangzó dicsőítései jutnak itt eszünkbe. Egy német humanista, ki a XVI. század elején élt, s neve nem maradt fenn, miért ismertetője, H. Haupt, csak „jener oberrheinische Revolutionär” [az a felső-rajnai forradalmár] néven említi, komolyan állítja, hogy „Adam ist ein teutscher Mann gewesen. Was er sprach und seinen Nachkommen überlieferte, war die Sprache all Manns, d. h, die alemannische oder deutsche Sprache. Japet zog vor der babylonischen Verwirrung nach Europa und brachte sie nach Deutschland, während alle anderen Sprachen, auch hebräische, erst bei Babel entstanden. Es wird aber, das lassen die Visionen Daniels hoffen, einst der Tag kommen, da das Deutsche wieder alle anderen Sprachen abtun und allein regieren wird.”^* *

Más nyelvű nyilatkozatok közül érdekes Goropius Becanusé (1518–1572), a mi II. Lajosunk nejének, később Belgium kormányzójának, Habsburg Máriának udvari orvosáé, ki anyanyelvét, a flamandot, tehát szintén egy germán nyelvet, hirdeti ősnyelv gyanánt: „Ádám önmagától teremtette a nyelvet, mert isteni bölcsességnek volt birtokában. E nyelvben a szavak tökéletesen illettek a dolgokhoz; aki tudta a dolgok nevét, az magukat a dolgokat is ismerte, ut non facta nomina sed cum rebus ipsis nata viderentur^*. A nehézkes és homályos héber nyelv nem volt ilyen, de igen a lingua cimbrica^*.” Hosszasan és zavarosan bizonyítgatja aztán Platón Kratülosza, Dionüsziosz Halikarnasszosz és Martinus Capella alapján, hogy a flamand nyelv e részben a legtökéletesebb. A báránybégetést például mennyivel jobban fejezi ki a flamand ble, mint a latin balo! Ra a gyors mozgás jelölője, ezért kifejező szó a Rad [német: kerék], de már romlott alak a latin rota [kerék]. Megfordítva: ar a lassúság jele. „Hinc Arar, fluvius insignis tarditatis!”^* *

Andreas Kempe szerint a paradicsomban Isten svédül, Ádám dánul, a kígyó azonban franciául beszélt.^* Bresciai Philastrius szerint az emberiség a bábeli torony építése előtt is már több nyelven beszélt, de mindenik értette a másikat. A bábeli büntetés épp az volt, hogy azontúl mindenki csak az anyanyelvét beszélte és értette.^*

A humanizmus Platón Kratülosza nyomán azokat a szavakat tartja a nyelv eredeti ősszavainak, melyekben hangalak és jelentés egybevág. Ezt a jelenséget pedig a legjobban a hangutánzó szavak mutatják. Minél több onomatopoetikus szó van valamely nyelvben, annál jobban megfelel az a nyelv ideáljának, a tökéletes nyelvnek. Ha tehát a német nyelv értékét akarják bizonyítani, azt hangutánzó szókincsének gazdagságával tehetik leginkább. Megkezdődik most a hangutánzó szavak gyűjtése s annak kimutatása, hogy a német nyelv mily gazdagon fejlesztette ki ezeket, hogy nem maradt el sem a héber, sem a görög meg latin mögött. Schottel, a XVII. század legjelesebb nyelvészeinek egyike Von der deutschen Hauptsprache [Az őseredeti német nyelvről] (1663) c. művében így ír: „Platón bebizonyította a görög nyelv eredetiségét. Bibliander az adamikus (héber) nyelvről állította, hogy «illa lingua perfectissima, cuius verba rerum naturas explanant».^* Ugyanő és Nigidius a latin nyelvről is azt tartják, hogy a természettől oly módon van alkotva, hogy «animus oblata voce ignotae significationis ante omnia respiciat eius originem»^*.” Ezekre Schottel azt feleli: „Ei Lieber lasset uns doch unser teutsche Wörter ein wenig zu Sinnen fassen. Denn ein jedes Ding, wie seine Eigenschaft und Wirkung ist, also muss es vermittels unserer Letteren und kraft derer also zusammengefügten teutschen Wörter daherfliessen und nicht anders, also ob es gegenwärtig da wäre, durch des Zuhörers Sinn und Herze dringen. Z. Ex. nehme nur einer diese Wörter: Wasser, fliessen, Gesäiusel, sanft, stille, wie künstlich ist es, wie gleichsam wesentlich fleusst das Wasser mit stillem Gesäusel von unser Zungen? Was kann das Geräusch des fliessenden Wassers wesentlicher abbilden?…Lasst uns sagen: Donner, brausen, krachen, Blitz… Man nehme abermal andere: sausen, klingen, Klang, prasseln, heulen, knallen, brüllen, lispeln, husten, schnarchen, zischen, rültzen.”^* * Hát még az állati hangok mennyire azoknak igazi lényét fejezik ki! „Der Löw brüllet, der Ochs bölket, der Bär brummet, das Schaf bläket, das Schwein grunzet, der Hund baffet und bellet, die Schlange zischet, das Pferd rinschet, wiehelt, die Katze mauet, die Gans schnattert, die Ente quaket, das Huhn kakelt, klucket, der Storch klappert, der Rabe kracket, die Schwalbe schwieret, der Sperling silket und zirket und also ferner.”^* *

A hangfigurák mellett a hangszimbolikával is foglalkozik Schottel, így pl. megemlíti a Liebe [szeretet, szerelem] szónak kifejező erejét, s idézi Luthert: „Ich weiss nicht, ob man auch das Wort «Liebe» so herzlich und genugsam in lateinischer oder einziger anderen Sprache reden möchte.”^* Dante ugyanezt az amore [szerelem] szóról jegyezte meg, mint amely édes hangzásával találóan bizonyítja azt a tételt, hogy: nomina sunt consequentia rerum.^* Mindkét példa élénk tanúsága annak, mennyire befolyásolja a szó jelentése a hangzásához fűződő érzelmi hatást. Hiszen a Liebe hangulatából már semmi sincs a majdnem azonos hangzású Hiebe [Hieb ‚vágás’] szóban, valamint az amorénak édes hangzását nem ismerjük fel pl. a clamore [lárma] vagy amaro [keserű] hasonhangzású szavakban.

Harsdörffer is a Schotteléivel majdnem azonos szavakkal bizonyítja a német nyelvnek hangutánzó természetét, tehát szavainak eredetiségét: „Sie redet mit den Zungen der Natur, indem sie alles Getön und was nur einen Laut, Hall und Schall von sich gibt, wohl vernehmlich ausdrücket… brüllet wie der Löwe, plerret wie der Ochs, brummt wie der Bär, beeket wie der Hirsch, blecket wie das Schaf, gruntzet wie das Schwein, muffet wie der Hund, rinschet wie das Pferd, zischet wie die Schlange, mauet wie die Katz, schnattert wie die Gans, quacket wie die Ente, summet wie die Hummel, kacket wie das Huhn, klappert wie der Storch, kracket wie der Rab, schwieret wie die Schwalbe, silket wie der Sperling und wer wollte doch das wunderschickliche Vermögen alles ausreden.”^* *

Platón tanítása most a humanizmusban tesz szert igazi jelentőségre, nagyobbra, mint amelyet az ókor, s maga a szerzője is neki tulajdonított. Hiszen Platón a Kratüloszban csakhamar el is ejtette a témát, mint megoldhatatlant.

Meghatók azok az érzelmi nyilatkozatok, melyeket e korban anyanyelvükről a német íróknál, tudósoknál olvashatunk. Különösen számunkra, akiknél e küzdelmek még nem is vesztek el a századok homályában. Nálunk is meg kellett győzni a nemzetet, hogy nyelve klasszikus magaslatra emelhető, s eloszlatni a kétségeket, melyek még II. József korában a magyar intelligencia többségét fogva tartották. Harsdörffer, kora egyik jeles költője ezekkel a cicerói stílust már barokkosan túlzó sorokkal magasztalja a német nyelvet, a fentebb említett hangfigurákat pazarul alkalmazva: „Libet und lobet unsere liebliche und löbliche Sprache, unsere künstliche und dienstliche, unsere durchdringende und herzzwingende, unsere reinliche und scheinliche, unsere holdselige und glückselige Sprache. Sie ist die Ehre und Lehre der Teutschen, sie ist der Schatz und Schutz der Teutschen, sie ist der höchste Ruhm und das reichste Eigentum unseres geehrten Vaterlandes, dadurch der Pracht und Macht unserer weltbekannten teutschen Voreltern…”^* *

Az elméleti fejtegetések a német költőkre is nagy hatással voltak. Ők költői gyakorlatukban is érvényesíteni akarták a német nyelvnek imént felfedezett gazdagságát, mely alkalmas volt a német költői nyelv felfrissítésére is. Az a barokk stílus, mely a XVI. század német költészetét jellemezte, most gazdagon díszíti annak nyelvét a hangutánzó szavak pompájával. Vezető szerepet játszott ebben az a nürnbergi költői iskola, melynek tagjait a Nürnberget keresztül szelő Pegnitz folyóról Pegnitzschäfereknek^* nevezik, minthogy leginkább a kor divatos műfaját, az Itáliában már egy század óta virágzó idillköltészetet művelték. Legkiemelkedőbb egyéniségei Johann Klaj (1616–1656) és Georg Philipp Harsdörffer (1607–1658) voltak. Ők nagy örömüket lelték az állati, főként a madárhangok utánzásában. Ez irányban a kor leghíresebb terméke Klajnak fülemüle- és egyéb állathang-utánzó költeménye, mely Auffahrt Jesu Christi [Jézus Krisztus mennybemenetele] c. drámájában fordul elő:

(291–302.)

Az a latin vers, mely Klajra saját vallomása szerint hatással volt, a következő:

Szorosabban hangutánzó Harsdörffernek egy fülemülekölteménye, mely a Frauenzimmergesprächsspiele [Női társalkodójátékok] közt található:

(VII. 110.)

Ez a dir, dir a franciás tirelire [pacsirta trillázása] utánzata, sőt Harsdörffer a tirelieren igét is használja.

Ugyanezt az eljárást találjuk Flemmingnél, Harsdörffer kortársánál, mikor a pacsirta hangját így adja vissza:

(Teutsche Poemata. 1642.)^*

Mintájuk talán Opitz volt, aki a pacsirta hangját hasonlóképpen utánozza:

Hübner, aki Du-Bartas Világteremtés c. nagy epikus költeményét németre fordította, az 5. nap fülemüle-versében, melyet fentebb már idéztünk, szintén az i hangokat használja fel madárhang kifejezésére.

A fülemüle vagy pacsirta mellett természetesen más állathang-utánzatokat is kapunk. Így Martin Schuster (1649–1693) Frühlingsgesang [Tavaszi ének] c. költeményében a méhek zümmögését utánozza:

Ugyanitt a kacsákat is megszólaltatja:

Schirmer igazi nürnbergi stílusban szólaltat meg különféle állatokat Rosengebüsche (2. Buch. 4. Gebüsch) [Rózsabokrok. 2. könyv. 4. bokor.] c. versében:

A kutyák és más állatok hangjának utánzását találjuk egy osztrák költőnél, Mathias Abelénél, aki szintén a nürnbergiek hatása alatt áll:

Harsdörffer Frauenzimmergesprächsspieléje nagy kedvvel festi a trombiták, lovak zaját s a kardcsattogást:

(IV. 482.)

Kayser többször említett művében (272. l.) idézi M. Kongehlt (1646–1710), III. Frigyes udvari költőjét. Ennek egyik csataleírásából:

Hasonlóképpen a Poetischer Trichterben [Költői tölcsér]:

(II. 108.)

A háború zaja egyáltalán kedvelt tárgya volt mind a latin humanista költészetnek, mind később a reneszánsz és barokk irodalomnak. Hadd idézzük itt Des Accords gyűjteményéből (Des descriptions pathétiques [Patetikus leírások]) a következő, a háború zaját főleg az r hangokkal jellemző helyet:

Magyar költeményt megközelítő időszakból csupán Faludiét tudjuk említeni, ki Nádasdi sírkövére^* c. versében elég sikeresen festi, főleg az idézett versszak második felében, a harc zaját:

Gyakori a természeti hangok utánzása, mint a vízzúgás, szélfúvás, villámlás. Ennek célja, mint már láttuk, egyrészt annak bizonyítása, hogy a német nyelv mintegy a természet nyelve (dass die Natur überhaupt in deutscher Zunge rede^* – Kayser: id. mű. 59. l.). Harsdörfferr a német nyelvet védő Schutzschriftjében [Védőiratában] így ír: „Sie donnert mit dem Himmel, sie blitzet mit den Winden, brauset mit den Wellen, rasselt mit den Schlossen, schallet mit dem (!) Luft, knallet mit dem Geschütz.”^*

Ugyanő az erősebb vízfolyást az ss hangokkal érezteti:

A vihar festésében is az olasz és spanyol költészet volt a németnek mintája. Polizianónak különösen rímei érdemelnek figyelmet a hangfestés szempontjából:

Az olaszoknál főleg az o nazális és média, azaz az orr- és lágy hangok csoportja talál ily célra alkalmazást, mint az idézett hely is mutatja. Úgyszintén Chiabreránál:

(II. 416.)

(III. 212.)

Ezenkívül az r hangokat is használja e célra:

(III. 295.)

M. Kongehl, III. Frigyesnek már említett udvari költője is hatalmasan festi r, t, s hangokkal, mássalhangzó-kettőzésekkel és mássalhangzó-torlatokkal, valamint hangutánzó igékkel a vihart:

Végül álljon itt a francia Du-Bartas viharleírása, mely főleg a tonne és rokon hangzású szavak halmozásával igyekszik a szélzúgás és mennydörgés hangját éreztetni:

Marot, a kor barokk ízlésében, hangzatos középrímekkel és alliterációkkal festi a lovak járását:

Harsdörffer erőteljesebben fordítja (zu erweisen, dass unserer Sprache nichts unmöglich ist)^*:

Még a XVIII–XIX. század hajlatán is egy elkésett barokk író, Chevalier Antoine Pierre Augustin de Piis (1755–1832), a vaudeville [gúnyos, aktuális strófák] mestere, és különben is termékeny költő, nagy kedvvel művelte a hangutánzást, hangfestést egyébként nem nagy értékű költeményeiben. Írt többek közt egy költeményt L’harmonie imitative [Utánzó harmónia] címmel, négy énekben,^* melyben különösen a világ zaját igyekezett költőileg visszaadni. Az első énekben az abc betűit elemzi (Analyse des lettres de l’alphabet), a másodikban egy vihart rajzol (Esquisse d’une tempète), a harmadikban a mesterségek, [szerszámok] és állatok hangját utánozza (Imitation du bruit des métiers, du son des instruments, de l’écho et du bruit des animauxes), végre a negyedikben a rovarok és madarak hangját (Application au bourdonnement des insectes et au cris de oiseaux).

Itt adunk egy mutatványt a IV. énekből, mely a madarak hangját utánozza:

A 3. és 4. sor, mely a kacsa hangját utánozza, még jellemzőbb a költemény egy más kiadásában, melyet Combarieu (182. l.) idéz:

A klasszicizmus kora nem kedvelte a hangutánzást. Adelung stilisztikájában^* az onomatopoeát Afterfigurnak [álalakzatnak] nevezi, s az Unechte Hülfsmittel uer Lebhaftigkeit [Az élénkség hamis segédeszközei] c. fejezetben tárgyalja. Művészet, úgymond, ha az író a gondolatot a természeti hangoknak megfelelőleg tudja visszaadni, mert ez mintegy azoknak művészi utánzása, de az onomatopoea magukat a természeti hangokat adja, s ez már nem művészet, és értelmet sem fejez ki. Hatvan évvel ezelőtt (Adelung műve 1784-ben jelent meg), Brockes és társainak idejében még szépnek találták az ilyen Brekekekkoax, Tirili, tirili, tiritirliri-féle együgyűségeket (Thorheiten). Megemlíti Ennius versét:

és megdicséri Vergiliust, kinek finomabb ízlése már nem a puszta onomatopoeát adja, hanem a szavak hasonló hangzásával csak annak utánzását:

(Aeneis. IX. 503–4.)

De lehet hasonlólag és mégis hibásan eljárni, „wenn die Congruenz zu gesucht und zu unedel ist, und zu nahe an die Onomatopoie gränzt”^*, mint például Naumann Nimrodjának következő helye:

Megrója Brockest is a Congruenz című fejezetben (I. rész. 9. fej. II. 12. §). Congruenznek nevezi Adelung az artikulált hang hasonlóságát az artikulálatlanéval,^* amelyet kifejez („Die Congruenz bestehet in der Aehnlichkeit des articulierten Tones mit dem unarticulierten, welchen er bezeichnet”). Idézi Brockesnek következő versét:

Mennyi fáradságába kerülhetett, úgymond, a költőnek e hangutánzó szavakat összehordania és valahogy egybefűznie, és mégis mennyire csak hangzásuk miatt állnak a költeményben! „Auch das Geklirre der Waffen bei andern, das Plätschern der Aenten bei dem Kleist, scheinet mir die Gränzen der erlaubten Nachahmung zu überschreiten.” (Uo.)^*

Bürger preromantikus költészetében, mely a népköltészetre is támaszkodik, ismét erősebben jelentkezik a hangutánzó törekvés, s a klasszikus ízlésű Schiller el is ítéli emiatt Über Bürgers Gedichte [Bürger költeményeiről] c. híres bírálatában: „Es konnte uns eben darum auch nicht sehr angenehm überraschen, als wir in dieser Gedichtsammlung, einem Unternehmen reiferer Jahre, sowohl ganze Gedichte als einzelne Stellen und Ausdrücke wieder fanden (das Klinglingling, Hopp, Hopp, Hopp, Huhu, Sasa, Trallirum larum u. dgl. m. nicht zu vergessen), welche nur die poetische Kindheit ihres Verfassers entschuldigen und der zweideutige Beifall des grossen Haufens so lange durchbringen konnte. Wenn ein Dichter, wie Hr. B., dergleichen Spielereien durch die Zauberkraft seines Pinsels, durch das Gewicht seines Beispiels in Schutz nimmt, wie soll sich der unmännliche, kindische Ton verlieren, den ein Heer von Stümpern in unsere lyrische Dichtkunst einführte?”^*

Új korszak következett el a hangutánzásra a romantikus mozgalmakkal. Az érzelem természetes nyelvét kereső irányzat nem térhetett ki a hangutánzás jelensége elől. A népköltészetre támaszkodó Bürger, ki balladáival^*, főként a Lenoréval, a romantika előfutárjának tekinthető, elvszerűen használja az indulatszó-jellegű felkiáltásokat, az érzelmeknek e hangreflexeit, mint a sok oh, ach, weh, hurra, ha, hui, huhu és hasonlók.

Inkább hangutánzás már a lovaglás zaja:

Hangutánzólag hat a Rapp szó használata is:

Hangutánzó elemek vannak e sorokban is:

A csengettyű szavát utánozza ez:

(14.)

Hasonlóképp jár el Bürger Der wilde Jäger [A bűvös vadász] c. balladájában is. Mindjárt a vadászat zajának éreztetésével indul:

A hangutánzó indulatszavaknak itt is bővében vagyunk:

(3.)

(9.)

(32.)

A német klasszikus költők, Goethe és Schiller valóban mérsékelten és csak a maga helyén használják a hangfestést, hangutánzást. Schiller Glocke [Harang] c. költeménye, mely hangutánzó kifejezésekre annyi alkalmat szolgáltatna, a harang szavát alig utánozza másutt, mint e rövid négy sorban:

(Ford.: Szász Károly.)

Ezzel szemben mennyire kiaknázza a hangutánzó lehetőségeket a romantikus Edgar Poe The bells (A csengettyűk) c. költeményében:

Babits Mihály fordításában:

(Pávatollak.)

Váradi Antal A strassburgi harangok c. költeményében utánozza a harang hangját:

Dessoir Zeitschrift für ästhetik und allgemeine Kunstwissenschaft [Esztétikai és általános művészettudományi folyóirat] c. folyóiratában (V. 1910.) Schiller költészetének akusztikai jelenségeit teszik tanulmány tárgyává Kral und Marie Groos (Die akustischen Phänomene in der Lyrik Schillers [Akusztikai jelenségek Schiller lírájában]. 543–70. l.). A dolgozat pontos, de száraz statisztikai tanulmány. Egy előbbi dolgozatukban a vizuális jelenségeket vizsgálták Schiller költészetében, s most megállapítják, hogy ezek számbelileg az akusztikaiakkal^* körülbelül egyenlők. Schiller költészetének első és harmadik korszakában 629 vizuális adattal 610 akusztikai áll szemben, ami körülbelül egyenlő. Megállapítják továbbá azt, hogy az akusztikai elemek Schiller első korszakában, mely még közel áll a Sturm und Dranghoz^*, erősebb fokúak, mint a harmadikban; így az ilyenek, mint: brummen, dudeln, düsseln, fluchen, grunzen, klatschen, klimpern, orgeln, patschen, plerren, pottern, schnalzen, schollern, strampfen^* főleg az első korszakra jellemzők. Különösen szereti e korban a Donnerrel [mennydörgéssel] összetett szavakat: Donnergang, Donnerglocken, Donnerhorn, Donnnerlanzen, Donnerposaune, Donnersprache, Donnerton, Donnerstürme,^* melyekhez a harmadik korszakban még a Donnerwolke [viharfelhő] és a Donnerwort [mennydörgő szózat] járulnak. Az első korszakban nagyobb az artikulálatlan hangok száma is (mint ächzen, Brüllen, Jammern, Lachen, Jauchzen, Röcheln)^*, mint a harmadikban. Például a Jauchzen [ujjongás] 9-ről 3-ra süllyed, míg a finomabb Jubeln [örvendezés] egyenlő marad, a Seufzen [sóhajtás] 8-ról 4-re megy vissza csupán, míg a nyersebb Stöhnen [nyögés] 6-ról 1-re száll alá. Mindez Schillernek, a klasszicizmusra való áttérésében, nyelvi finomodását mutatja. Hogy különben Schiller költészete elég akusztikus jellegű, azt mutatja a szerzők statisztikájában a Goethével és Shakespeare-rel való párhuzamba állítás. Az akusztikai adatok, 10 000 szövegbeli szóra számítva, azt mutatják, hogy Schiller ifjúkori lírája Goethét (az 1779. évig) kétszeresen, Shakespeare szonettjeit^* (melyeket a szerzők itt alapul vettek) hétszeresen múlja fölül.

Hatalmasan festi Schiller Taucher [A búvár] c. balladájában a tengeri örvény sistergését, zúgását:

(6.)

Szász Károly magyar fordításában bágyadtabb:

A kísérlet ismétlésénél, mikor az ifjú másodszor merül le az örvénybe, s a nézők annak csak tompa zúgását hallják, az ismétlődő h hangokkal érezteti a költő annak rémesen üres üvöltését:

(9.)

A Gang nach dem Eisenhammer [A vashámor] c. ballada a kalapácsolás hangjait utánozza:

Hasonlóképp művészi hangutánzásokat találunk Goethe költészetében. Egyik leghíresebb a szél fütyülésének utánzása i hangokkal az Erlkönig-ben [Tündérkirály]. E hangok a villikirály csábító suttogását is akarják jelezni az sch hangokkal képzett alliterációkkal s a zeneiséget emelő b, g és m hangokkal együtt:

Hermann und Dorothea c. eposzában a kocsi dübörgését halljuk, főleg r és más kemény hangokkal utánozva:

A Hochzeitlied [Nászdal] tele van zenei hatásokkal: alliterációkkal, középrímekkel, hangutánzásokkal. Ilyen mindjárt maguknak a táncolóknak jelzése:

A tánc művészi leírását e hangutánzó sorok adják:

Szász Károly fordításában:

A táncot követi a lakoma, melynek zaját a költő szintén hangutánzó szavakkal jelzi:

(Ford.: Szász Károly).

E tánchang-utánzással összevethetjük magyar költőink hasonló törekvéseit. Arany János Az egri leány c. balladaciklusában a Rozgonyi püspök palotájában folyó táncot így jellemzi:

Hangutánzásra és hangfestésre törekedett a romanticizmus is, különösen a népiest művelő iránya. Ide vehetők Béranger chansonjai is, melyekben a nagyvárosi nép költője ennek nyelvét használja. Mint minden primitív közösséget, ezt is az ösztönszerű hangutánzás kedvelése jellemezte. Így a harang szavát utánozza a Le carilloneur [A harangozó]:

A Le juge de Charenton [A charentoni bíró] a fecsegést festi így:

La double chasse [A kettős vadászat] a vadászkürt hangját adja:

A bordalok^* a folyadék bugyborékolását, a poharak csengését utánozzák. Amazt Molière-nél is megtaláljuk már a Médecin malgré lui-ben [Botcsinálta doktor]:

Béranger a pohár csengését L’ivrogne et sa femme [A részeges és a felesége] c. chansonjában érezteti:

Nálunk Arany költészetében van a hangutánzásnak nagyobb szerepe. Láttuk, hogy Kisfaludy Sándornak is volt hajlama hozzá. Vörösmarty, kinek legnagyobb érzéke volt a magyar nyelv zeneisége iránt, csak a hangfestést alkalmazta. Madárhangok c. költeményében, ahol leginkább lett volna alkalma hangutánzásra, csak a verebet szólaltatja meg csirip, csirip hangjával.^* A madarak hangja csak belsejük, lelki világuk föltárására szolgál nála – romantikus-szentimentális stílusban.

Így utánozza Arany a víz forrását A bajusz c. költeményében az f hangokkal:

A kopácsolást, mikor a cigányok a fürdőkádra apró szegekkel ponyvát szegeznek s közben a házat kirabolják, ugyanott k hangokkal:

Itt említjük meg Aranynak egy kínai ballada-fordítását. A tőr c. költemény, mint Arany jegyzetben mondja, „a forgó kő hangját utánozza, amint a férj a tőrt köszörüli”.

Gyulai Pál népies költeményeiben szintén találunk hangutánzást. A szarka és gilice c. mesében a szarka így tanítja fészket rakni a gilicét:

A gilice pedig ezt feleli:

Így aztán nem tanulta meg soha a fészekrakást.

A hangutánzás a hangfestés mellett nagy szerephez jutott a modern lírában. A modern líra sajátos vegyüléke a primitív ösztönösségnek és a rafinált dekadenciának.^* Nem annyira értelmünkre akar hatni, mint inkább csak hangulatokat szuggerálni. Hangutánzásra itt is különösen azon költeményekben találunk, melyek a nép nyelvéhez, városokban az argóhoz közel állnak. „Az argó – úgymond Combarieu, Whitney nyomán – valóságos festmény a közönséges elbeszéléshez képest; ebben van ereje a rendes beszéddel szemben. Nézzük ezt a szólást – folytatja – avoir le trac [szurkol] ehelyett: avoir peur [fél], avoir de l’inquiétude [nyugtalankodik]: azt látjuk, hogy az argó-kifejezés érzékelteti az ösztönszerű mozgást, valamint a kísérő hangot is; amelyet fölidéz; a közönséges szólás csak magát a gondolatot jelzi. A tájinak viszonya az elfogadott köznyelvi kifejezésekhez képest többnyire ugyanez.”

Így különösen Richepin, a koldusok költője (Chansons des gueux [Koldusénekek]) mindent szeret hangokkal érzékeltetni, ha mással nem, primitív indulatszókkal.

(Prologue fantaisiste.)^*

(Uo.)

(Le marchand de coco.)^*

(Un vieux lapin.)^*

Rimbaud, mikor a madarak csapatát meglátja, hangjukat is hallatja:

(Bruxelles.)^*

Az éhség hangjait így adja vissza:

(Fètes de la faim.)^*

A hangutánzó szavak divata aztán nem népies költeményben is feltalálható.

Arany János még így írta le a záport:

(Toldi. VII.)

Vagy az V. Lászlóban:

Tehát csupán magukat a tényeket festi, akár a szemnek, akár a fülnek szóljanak azok. Ezzel szemben Richepin Marche de pluie [Esik az eső] c. költeményében (Chansons des gueux):

Hasonlóképp Babits Mihály:

(Paysages intimes [Intim képek].)

Arany János ezt mondja:

(Buda halála. I.)

Ady Párisban járt az ősz c. költeményében:

Goethe An die Cicade [A tücsökhöz] c. Anakreon után írt költeményében nem említi a tücsök hangját, ellenben Mécs László Ballada az életről tücsökzene mellett c. versében a tücsök cip cirip, cip cirip hangját refrénszerűleg végigviszi:

(Hajnali harangszó.)

Valóságos orgiáit üli a hangutánzás a futurizmusban, mely még sokkal ösztönösebb, primitívebb kíván lenni, mint a szimbolizmus. E költészet már egyáltalán kerüli a szabályos szerkezetű értelmes mondatokat, s vagy pusztán egymás mellé sorolt szavakban dadog, vagy csak érzelmi felkiáltásokban, hangutánzó indulatszavakban tör ki. Combarieu Les rapports de la musique et de la poésie c. művében (213. l.) így nyilatkozik a nyelvbeli hangutánzásról: „A gyermekek, az idióták, a betegek, az őrültek onomatopoeák által fejezik ki magukat. A vadak is. Ezeknek nyelve telítve van interjekciókkal [indulatszókkal] és vokális [hanggal együttjáró] gesztusokkal. Az értelem helyett a szenzációnak, a gondolat helyett az ösztönszerű kiáltásnak és utánzásnak adni elsőbbséget, annyi mint a gyermekek és barbárok, sőt majdnem az állatok nyelvéhez visszatérni.”

A futuristák vezére tudvalevőleg az olasz Marinetti, kinek egyik híres csataleírása a Bataglia; ennek egyik részlete így hangzik:

Kassák Lajos fordításában magyarul:

Marinetti francia nyelven éppoly művészettel versel, mint anyanyelvén. Pár évvel ezelőtt itt Budapesten is alkalmunk volt hallani, mindkét nyelven, szuggeráló, mesteri szavalatát. La fonderie de la bataille [A csata kohója] c. költeményében ugyancsak a harc zaját, zavarát rajzolja ekképpen:

Marinetti mellett főként Aldo Palazzeschi a futurizmus erőssége. Egyik költeménye így hangzik:

(La morte di Cobo.)^*

Ebben a költeményben az öreg Cobo halottas ágyához gyűlnek sorjában állatai: a papagájok, a tyúkok, a kutyák, a varjak, és a maguk nyelvén siratják gazdájukat.

A futurizmus legnagyobb túlzásait mutatja ugyancsak Palazzeschi E lasciatemi divertire! [És hagyjatok szórakozni!] c. költeménye, melyben egyetlen értelmes szó sincs, csak csupa indulatszó és sajátságos fölkiáltás, a költemény végén az ábécé öt magánhangzójából képezve.

Nem sokkal több a szöveg La fontana malata [A beteg forrás] c. versében sem, ahol egy kiapadó forrásnak csobogását akarja érzékíteni:

A beteg forrás Kosztolányi fordításában magyarul egészében így hangzik:

Nálunk a futurizmus Kassák Lajosnak A Tett és Ma c. folyóirataiban szólalt meg. Kassák Asszonyok a parkban c. versezetében a rémület alaphangját a folyton ismétlődő huhu indulatszóval jelzi.

Ugyancsak tőle Vásár és én:

Valamivel értelmesebb Séta a perifériákon c. költeménye:

Barta Sándor Épülő ház c. költeményéből:

György Mátyás Éjnekindulás c. költeményében a hangutánzó szavakat így halmozza:

A Hottentotta nóta minden negyedik sora hangutánzó fölkiáltás:

A hangutánzás kezdettől fogva ismert és hatásos eszköze a nyelv zeneiségének. A költészet alkalmazta is mindig. Értekezésünk eredményeként: a klasszicizmus, romanticizmus és szimbolizmus kellő mérséklettel és így esztétikai hatással, a barokk és futurizmus azonban túlozta, s így visszaélt vele.

A költői mű zeneiségét a romantika emelte elvi magaslatra. A klasszicizmus plasztikus gondolkodásával szemben a romantikát a zene szelleme ihleti. „An die Stelle des Apollinischen war das Dionysische getreten oder zum mindesten hatte doch das Dionysische dem Apollinischen gegenüber eine entscheidende Macht gewonnen.”^* * „A romantika számára szinte programként szokták idézni Ludwig Tieck következő verssorait:

Ez a költemény a szerelem, költészet és zene egysége mellett tesz vallomást.”

A francia romantika élharcosa és költője, Théophile Gautier szintén a nyelv zeneisége mellett foglalt állást: „A költő számára a szavak magukban véve is szépek, nemcsak azzal, amit mondanak, s éppúgy megvan az értékük, mint a köveknek, mikor még metszetlenek, s nem alakultak karperecekké, gyöngysorrá vagy gyűrűvé; gyönyörködtetik a szemlélőt, aki éppúgy nézegeti őket, mint mikor az arany- vagy ezüstműves szemléli az ékszert. Vannak gyémánt, zafir, rubin, smaragd szavak; mások úgy ragyognak, mint a foszfor, mikor dörzsölik őket, s nem csekély feladat választani közülük.” (Notice sur Baudelaire [Jegyzet Baudelaire-ról].) Lamartine szerint: „La poésie est une musique” – a költészet zene, s a költészet nyelve az igazi teljes nyelv, mert egyszerre ragadja meg az ember lelkét és érzékeit.^*

A nyelv zenei kultusza ezentúl állandó. A realista Flaubertről tudjuk, mily nagy és gondos nyelvművész is volt; a nyelv zeneiségét illetőleg annyira ment, hogy azt állította: „Egy szép vers, amelynek nincs értelme, többet ér, mint egy nem szép, amelynek értelme van.” Verlaine már azt hirdeti L’Art poétique-jében [Költői hitvallásában]:

(Ford.: Kosztolányi Dezső.)

Szerinte a nyelv zenéje a költő igazi célja, s az értelem mellékes. „La nuance, pas la couleur, rien qui pèse ou qui pose.”^* Ily előzmények után mondhatta Bremond abbé, a francia Akadémia tagja, hogy a versben nem is kell értelmet keresni, elég, ha zenéje gyönyörködtet. „Le poète n’est qu’un musicien entre les autres”^* – hirdeti Paul Valéry. Nemegyszer ez a mi szimbolistáink álláspontja is.

Mi azonban merjük állítani, hogy a modern líra túloz, mikor csak zenét akar adni, s az értelmet elhanyagolható mennyiségnek tekinti. Ellenkezik ez a nyelv szellemével, melyet épp eszközül használ. A nyelvnek vannak zenei elemei, de maga nem zene. A nyelv nem hangutánzásból, a természet zenéjéből keletkezett, hanem szemléletekből alakult lelki, és fogalmakig emelkedett értelmi termék. Lényegétől fosztjuk meg, ha mellőzzük belőle a gondolatot, s csak zenei hangzatain ringatjuk érzelmi világunkat. A költemény ám aknázza ki a zenei hatásokat, de lényege mégis értelmén fordul meg, s puszta zengésével, bármily művészi legyen is, nem elégít ki bennünket, kik nemcsak érző, hanem gondolkodó emberek is vagyunk.

Budapesti Szemle 1937.