MÁSODIK FEJEZET: A SOLON ELŐTTI ÉS SOLONI ATHÉN

Az athéni állam megalapítása a mondai történelemben Theseus nevéhez fűződik, s a theseusi tett emlékét Athén a Synoikia ünnepében őrizte. Ez a vallási cselekménnyel mindig újra és újra megjelenített mithikus esemény volt a synoikismos, az ideális, pusztán szellemi „összetelepülés”, amelynek eredményeképpen Attika valamennyi községéből egyetlen, a községek fölött álló „állam” lett: Athén. Nem a kőből épült Athén, amely ezt az államot csak egyetlen egyszer fogadta egészen falai közé, a peloponnesosi háború alatt, s akkor rögtön be is bizonyosult, hogy e szellemi államnak a megtestesülése a bukását jelenti. Athén, akropolisával és agorájával ennek az államnak csak szimboluma volt és életmegnyilvánulásainak helye. A tőle legtávolabb fekvő attikai falu lakója egy magasabb értelemben volt athéni, olyan falvaké is, amelyek azelőtt külön „polis”-t, s négyes szövetségben például „Tetrapolist” alkottak, mint Marathon, Oinoé, Probalinthos és Trikorythos a keleti part közelében. A régibb különállás ténye nem kétséges: az egyesülés ünneplésében annak az új valóságnak áhítatos megbecsülése rezeg tovább, amely az előbbi állapotot felváltotta. A történetírók ma hajlandók feltételezni, hogy a synoikismos egy lassú, kb. Kr. e. 1000-től 700-ig tartó folyamat eredménye. Athén történelme a 7. századtól kezdve természetesen egészen mást mutat: az állam belső szerkezetének alkotói és újraalkotói mindig igazi pallas-athenei szellemű nagy emberek voltak, a vak történelmi „folyamat” mindig e szellem alkotásai ellen dolgozott.

Ilyen „folyamat” volt egy vagyoni arisztokrácia kifejlődése és csoportosulása Athénben, amely mint „város” (astü: ugyanaz, mint Latiumban az urbs) a falusi Attikában, magába gyüjtötte az elevenebb szelleműeket és hatalomra vágyóbbakat, a „városiakat” (astoi), szemben a vidéki „néppel” (demos).

Athén a délnyugati part legjobb kikötőihez, a phaleroni és a peiraieusi öbölhöz közel épült, de elég távol a tengertől, hogy kalóztámadásoknak, hajós hódítók rohamainak közvetlenül kitéve ne legyen. Mint királyi székhelynek nagy mithikus multja van és ennek megfelelő történelemelőtti emlékei: mykenai típusú „palota” nyomai az Akropolison. Királymondáinak erősen hieratikus a stílusuk. Az első király, Kekrops, természetesen igazi autochthon, kinek chthonikus lényét és eredetét félig kígyó-, félig emberalakja juttatja kifejezésre. De semmi sem jellemzi annyira az athénieknek őskirályaikról való felfogását, mint az utolsó királyukról szóló monda: Kodros, aki életét hazájáért áldozta fel, túlságosan jó volt, semhogy utána más király következhessék. A Medontidai családjából kikerülő uralkodóknak, akik kezdetben még életük végéig gyakorolták a hatalmat, osztozniok kellett benne egy – nem tudni, mióta – fennálló hivatal viselőjével, a polemarchos-szal („hadvezetővel”). A királyság helyére lép a végül már csak egy évre választott archon-ok tiszte. Az évnek nevet adó archon eponymos mellett azonban a polemarchoson kívül ott áll a régi király vallási feladatait teljesítő basileus mindvégig. És e három archonhoz csatlakozik még a hat „törvényhozó” (thesmothetes). Tehát végeredményben egy kilenc archonból álló testület vezeti az athéni államot, e kialakult formában valószínűleg már a 7. század közepe óta. A később olyan nagyjelentőségű ekklesia, amely bizonyára az archonokat is választotta, ekkor még nem az egész athéni nép gyűlése: a legalsó néposztály nem kapott helyet benne. Az Areios pagos szikláján a Föld bosszuló Istennőinek akaratát végrehajtó és szelidítő Öregek Tanácsa pedig mintha féllábbal még a chthoni, történelemelőtti szférában állana.

A királyság átmenete az imént leírt többtagú archonság intézményébe feltételezi az arisztokrácia hatalmának növekedését. Ez az arisztokrácia nemzetségek, genos-ok, vérségi kötelékén alapult. Attika népének ősi megoszlása négy törzs (phyle) között, s minden egyes törzsé 3–3 phratria közt, nem szorítkozott pusztán e nemzetségek tagjaira. A phratria magasabb kötelék volt, mint a vérségi, jóllehet a szó a latin frater-rel rokon és „fivérek” csapatát jelenti. Benne a „fivérség” mint tiszta férfi-kapcsolat s nem mint az anyaméhen keresztül vezető vak összefüggés jut kifejezésre. Ilyen összefüggésben állottak a genos-ok tagjai: a gennetai vagy homogalaktes, az egy anyatejet szívók. A 12 phratria valamelyikébe azonban minden attikai férfi belétartozott, ha nem is volt genos-nak a tagja. Phratriába Apaturia ünnepén vették fel a gyermekeket, Zeus Phratriosnak és Athenenek bemutatott áldozat után. E két nem-chthoni istennek és a synoikismos szellemének felelt meg ez a kapcsolat. Nem állt ezzel ellentétben a nagybirtokos nemesek (eupatridai) s velük szemben a földmívesek és kézművesek vagyoni különbsége. De ebből táplálkozott az a „folyamat”, amelyről már említést tettünk.

A vagyoni különbség fontossá válása a jellemző erre a folyamatra. A 7. század közepén már megvolt az a négy kialakult vagyoni osztálya Attikának, amelyet Solon törvényhozása e század végén feltételez. A legfelső osztály az „ötszázmérősök”-é (pentakosiomedimnoi). Ezek azok a birtokos nemesek, akiknek évente ennyi mérőnyi gabonájuk termett. Hogy ezt a vagyoni színvonalat mások is, mint az eupatridai elérhették-e, nem lényeges kérdés. Ennek a bevételnek az alapja általában történelmi – hódított vagy egy előbbi uralom idejéből fegyverrel megtartott – birtok lehetett. A legmagasabb hivatalok viselőit ebből az osztályból választották. A következő osztályt a „lovagok” (hippeis) alkották, akiknek a vagyoni helyzetük megengedte, hogy szükség esetén lovon szálljanak hadba. Politikai jogai voltak még a „két ökröt tartók” (zeugitai) osztályának is. A legszegényebb athéni polgárok, a thetes, politikai jogokkal nem rendelkeztek. De rajtuk is nyugodott a lassan kifejlődő hajóhad terhe. Ennek a szempontjából mind a négy törzs 12-12 naukraria keretei közt oszlott meg, s ezeknek talán mindegyike kiállított egy-egy hajót. Az athéniek ekkor még Salamis szigetét sem vették birtokukba. Velük szemben a tengeren Aigina uralkodott. Onnan vették át a 7. század folyamán pénzük mértékét. A pénz használata tette a máris fontossá vált vagyoni különbséget a synoikismosban, phratriákban ható forma rombolójává.

A nagy vagyon előnyeit felismerő, vérében örökölt becsvágyat hordó és városiasan fürge szellemű athéni arisztokrácia ekkor már megkapta kívülről az ösztönzést a kor nagy kalandjának, a tyrannis-nak, a megkísérlésére. A szomszédos Megarában is tyrannosé volt a hatalom. S a tyrannis szívesen hozott létre és támogatott a közelében hasonló uralmat. Megara urának, Theagenesnek veje, Olympia-győztes fiatal athéni arisztokrata volt, vállalkozott az agonra. Különös, fojtott és elfojtó verseny színtere ekkor még Athén, nem a nagy polgári agonoké, amelyeket majd a sikeres tyrannos, Peisistratos szabadít fel. Az arisztokrácia családjai egyelőre abban versenyeztek, hogy megakadályozzák egymást a tyrannisban. Kylonnak, Theagenes segítségével, sikerült elfoglalni az Akropolist, de ennél több nem. Ő elmenekült, s híveit nem védte meg sem Athena Polias oltára, sem az Eumeniseké az Areios pagoson. Mekkora düh tölthette el a majdnem elnyert győzelem miatt Megaklest, az év archonját az Alkmaionidai becsvágyó nemzetségéből, s az ő oldalán állókat, hogy a szent helyeket a Kylon követőinek lemészárlásával szennyezték be! Ezért az egész nemzetségnek számkivetésbe kellett mennie. Legfelül állók árulták el, hogy legbelül nem kötik őket olyan íratlan törvények, amelyeken az athéni állam nyugodott. Ezek a törvények azonban erősebbeknek bizonyultak náluk.

Az athéni állam és élet organikusságáról elég világos tanúbizonyságot tesz az, hogy rendszeresebb törvényhozásra először körülbelül ugyanekkor kerül a sor. Ebből az időből való Drakon hirhedett törvényhozása, amelynek kezdetleges nyerseségeit az utókor bizonyára túlozta. Foglalkoznia kellett vérbűnökkel, az emberölés különböző fajaival, s bevinni a jog szempontjait oda, ahol az isteni és emberi bosszulók csak a kiontott vért látták. Az 51 tagból álló Ephetai birósága, amelyet Drakon ebből a célból felállított, csak gyilkossági ügyekkel foglalkozott, s ebben különbözött az areiospagosi legfőbb államtanácstól.

A vérbosszú romboló hatását ilyen nagy gonddal – és egészen Delphoi szellemében – igyekezett az athéni állam kiküszöbölni. A pénz használatával megkönnyített vagyongyüjtés és eladósodás rombolásának azonban semmi sem vetett gátat – egészen Solonig. A pénz még kevés volt, és drága. A kisbirtokos gyakran került abba a helyzetbe, hogy kénytelen volt kölcsönt felvenni a nagybirtokostól. Megarával – a Kylont segítő Theagenessel – való háborúskodás károkat, Athén első gyarmati vállalkozása: Sigeion megszerzése a Troasban, új terheket jelentett. Azok pedig, akik terményeik egy hatodát fizették bérül a nagybirtokosoknak, a félig-meddig jobbágysorban dolgozó hektémoroi, kezdettől fogva adósi viszonyban állottak velük szemben. Ha a hitelező földre adott kölcsönt, zálogba vette a földet, amelyet az adós azután visszaválthatott. De míg ezt meg nem tette, birtokon kívül maradt. Az adós saját személyében is birtokba vehető volt, ha fizetni nem tudott: rabszolgasorba került. Ugyanakkor, amikor a Kyloneion agos, a Kylonnal kapcsolatos szentségtörés fertőzete az athéni lét belső szerkezetének lazulását éreztette a megrendült és tisztulási szertartásoktól gyógyulást váró lelkekkel, zálogjelző kövektől fehérlettek a földek, Attikában vagyontalanná és rabszolgává tett polgárok hagyták el birtokukat és hazájukat. A „nép” – többé nem mint vidéki nép a vezető városiakkal szemben – jelen volt már Athénben és vezérére várt, aki megmenti a rabszolgaságtól, alakítójára, aki megőrzi attól, hogy formátlan „tömeg” legyen. Solonról mondja Aristoteles, hogy „a nép első vezére ő lett”. Vele kezdődik el az athéni demokratia története, azé az államformáé, amelynek a lényegéhez tartozik (Thukydides megfogalmazása szerint) „az első ember uralma” a nép fölött.

Athén történelme azzal a különös élménnyel szolgál nekünk, hogy eddig a pontig adattöredékekből kell összeállítanunk, és itt egyszerre csak a főszereplő maga kezd beszélni, és rajta keresztül üdén és frissen az athéni, a pallas-athenei szellem. Sőt Solon reánk maradt költeményeiből, amelyekre célzok, kiderül, hogy tulajdonképpen ez a szellem a főszereplő: nem „a szellem” általában, hanem az, amely formája az attikai kultúrának. E kultúra eddig nemcsak immanens volt, – a közösség életét túl nem lépő – hanem számunkra néma is. Stílusát szinte csak a tájról és gyér alkotmánytörténeti adatokról olvashattuk le. A híres athéni fazekasság művei ugyan korán eljutottak messze földre. De az óriás Dipylon-vázák geometrikus formába sűrített emberi mozgalmassága mintha az egész egykorú Görögország heroikus életteltségét fejezné ki a merev vonalakban is attikai közvetlenséggel: ilyen lehetett az arisztokratikus uralom fénykora, a 9. és 8. század. A 7. század vázái a keleti motívumok beözönlését mutatják. Az ión világ műveltsége látszólag birtokába vette Athént, amely maga is iónságát hangsúlyozza ekkor: „Tudom, látom, – és a szívemben fájdalom van – hogy legidősb országa Ióniának lehanyatlik” – mondja róla Solon. A magasabb életszínvonal formái iónok: a ruházat és a költészet is. Solon ión nyelven, ión versmértékű költeményekben mondja ki azt, ami hamisítatlanul attikai.

Életérzésben Solon szembenáll az ión világ szellemével. Vitázik a szerelemnek élő és korán halni kívánó Mimnermosszal: az életörömnek csak tetőpontokat óhajtó szédületétől visszariad. És ugyanez az életérzés borzad vissza benne a vagyonszerzés vágyának hasonlóan szédületes sodrától: „A gazdagságnak nincs látható végső határa az emberek számára. Mert akiknek most közöttünk legtöbb a vagyonuk, kétszeresen rohannak utána. Ki lakathatná jól valamennyit?” Közvetlenül érezzük Solon e soraiból annak a „folyamatnak” végzetessé nőtt rohamát, amely az ión világon szabadon árad el, de Athén zárt formáját szétrombolással fenyegeti. „Városunk sohasem pusztul el Zeustól rendelt sors és a boldog istenek szándéka szerint: olyan hőslelkű rá ügyelő: hatalmas apa lánya, Pallas Athene tartja föléje kezét. Elpusztítani maguk akarják nagy városunkat esztelenségükben polgárai, akik a pénznek szolgálnak. A nép vezéreinek elméjét nem az igazság irányítja: készen is áll nekik, hogy sok erőszakosságukért megszenvedjenek! Mert nem tudják kordában tartani jóllakottságukat és ami már itt van: a gyönyörűséget széppé tenni nyugalomban lakva lakomát…” Ilyen hangokkal szólaltatta meg Solon azt a szellemet, amely most már nemcsak benne ébred önmagának tudatára. Ez a legutolsónak idézett költemény az Eunomia, a jótörvényű állapot dícséretével végződik. És Solon valóban adhat is törvényeket Athénnek. A Kr. e. 594–3. (vagy 592–1.) esztendőben archon epónymos és valószínűleg több évig is az állam törvényeinek teljes hatalmú alkotója.

Minden év archonjának első hivatalos megnyilatkozása a birtoklási statusquo sértetlenségének deklarálása volt. Solon ezt olyan formában tette meg, hogy mindazt a változást, amelyet Attika birtokmegoszlásában zálogolás okozott, és minden adósságból származó szabadságvesztést semmisnek nyilvánított. Az attikai föld ezzel egyszerre „lerázta terhét” (seisachtheiá-nak nevezték el ezt a régi állapothoz visszatérő megújulást) és Solonnak amikor a régi alapra épített, csak azzal az újjal kellett számolnia, ami természetes és megváltozhatatlan volt. (Úgy látszik, ez a legnagyobb államférfiúi képesség: megkülönböztetni az időben természetesen nőttet attól, ami a velejáró bomlás puffadása). Solon az arisztokratikus Athén konzerválója. De szigorú kötelékein lazít. Két szempontból is lehet ezt a lazítást tekinteni: szerveket adott a formátlan sokaságnak, hogy organizmus legyen belőle és lehetőséget, „hogy a meg nem született nagy emberek teret kapjanak megteremni és nőni”. Athén formájához tartozik, hogy mind a két szempontnak helye van benne. A „demos” és „nagy ember” együttesének megszűntével megszűnik a klasszikus athéni demokratia, s ami helyére lép, az ochlokratia, már nem az athéni forma, hanem csak romja neki.

Az athéni demos egyik szerve, az ekklesia, Solontól kezdve valóban ez: az egész athéni nép tisztviselőket választó és törvényerejű határozatokat hozó gyülekezete. Solon ugyan megtartja az athéni polgárság előbbi, négy osztályra való tagolását, sőt nem lehetetlen, hogy az egyes osztályok vagyoni cenzusának pontos megállapítása tőle származik: de az addig kizárt thétes osztályát ő bocsátja be a népgyűlésbe. A demos másik szervét Solon a Heliaia intézményében teremtette meg. A nép valamennyi osztályából kisorsolt esküdtszék volt ez, amely minden sérelem ügyében ítélt. Az archonok döntéseit is meg lehetett fellebbezni nála és felelősségre vonta a lelépő hivatalnokokat is. A sorsolást Solon nemcsak ennek az esküdtbíróságnak a kijelölésére alkalmazta. Archonok továbbra is csupán a legmagasabb vagyoni osztályból voltak választhatók. A népgyűlés mind a négy törzsből 10-10 archonjelöltet választott, és e 40 ember közül sorsolták ki a 9 legfőbb hivatalnokot. A hagyomány a négyszáz tagból álló tanácskozó testület, a bule felállítását is Solonnak tulajdonítja. Az Areios pagos Tanácsának, amelybe tagul az archonviselt athéniek kerültek, már ekkor pusztán az a hivatás maradt volna, hogy az alkotmány és a törvények őre, a hivatalnokok ellenőrzője és a polgárok cenzora legyen. A bule tagjait is választották – valamennyi osztályból, kivéve a thetes közül – és lehetséges, hogy itt is szerepelt a sorsolás.

A sorsnak ez az igénybevétele nem szélsőségesen demokratikus magatartás. Solonnál ilyesmiről szó nem lehet. Vallásos elismerése ez egy emberen túli tényezőnek, a kozmikus történés belévegyítése az emberi szándékosságba, ösztönös bizakodás abban, ami a leglelkiismeretesebb észember-törvényhozót is nyugtalanítja: a véletlenben. Ugyanilyen csodálatos kozmikus bizalom és biztonságérzés jele az is, amely kisorsoltakra – de olyanokra, akik esküjükkel a Kozmosz hatalmainak kötelezték el magukat – rá meri bízni a legfőbb bíráskodást. Ez a bizalom egyúttal az egész athéni nép bizalma, számára az állami életnek ez az összefonása az emberfeletti világgal erős támaszték. Az archaikus Athén még mélyen benne gyökeredzett az emberfeletti világban. És Solon e mellett gazdasági, pénzügyi és jogi újító is. Olyan pénzegységet honosít meg, amely Athént az Aiginával való kapcsolatból kiszakította és Korinthos s Euboia kereskedelmével kötötte össze mindaddig, amíg Peisistratos athéni méretű pénze a teljes önállóságot kifejezésre nem juttatta. Eladósodott athéni polgár rabszolgának többé eladható nem volt. Lehetetlenné tette Solon törvénykönyve, amelynek teljességét, egyszerűségét, hajlékonyságát és az utókorra nézve: mintaszerűségét joggal emelik ki.

Solon az ókor számára a hét bölcs egyike volt. Bölcsességét látták abban is, hogy törvényhozói tevékenysége végeztével a politikai élettől visszavonult. Ő nem óhajtott tyrannos lenni. „A népnek megadtam annyi tiszteletet, – mondja visszatekintve – amennyi elég neki: méltóságából sem el nem vettem, sem hozzá nem tettem. Akiknek pedig hatalmuk volt és vagyonuk miatt néztek rájuk tisztelettel, azokra is úgy gondoltam, hogy ne érje szégyen őket. Közibük álltam erős pajzsot tartva mindkettejük elé, s győzni nem engedtem egyiküket sem az igazság ellen.” Iambosaiban és tetramétereiben még erősebb hangon védekezik: „Ha kímélettel voltam hazám iránt, tyrannishoz, durva erőszakossághoz nem nyúltam beszennyezve s megcsúfolva vele híremet: nem szégyellem. Annál magasabban állok így az összes emberek felett”. De a sárkánymagnak, amelyet a kor szele beléje vetett, attikai földből is ki kellett kelnie. Nyugtalan idők következtek. Valami készült még, aminek időszerűségét Solon törvényhozása nem vette el.

Ő maga is megjelent még egyszer az élen – egy költeménnyel, amely régi athéni vereségekből támadt tartózkodást tört át és győzelmes rohamot indított Salamis ellen. És még élt Solon, amikor a sárkánymag kicsírázott Peisistratos tyrannisával (első ízben 561–560-ban Kr. e.).