ÖTÖDIK RÉSZ: AZ ATHÉNI VILÁG KIBONTAKOZÁSA

ELSŐ FEJEZET: ATTIKA ÉS ATHÉN

A görög világ ión és dór arculata mögött mindaz, amiből Athén nagyszerűsége már az archaikus kor derekán kibontakozásnak indul, kezdetben észrevétlenül húzódik meg. Forrásaink bővebben szólnak a legrégibb időkről itt, mint másutt, s egyelőre egy önmagában véve is érdekes állam belső történetét ismerhetjük meg belőlük.

Maga a földdarab, amelynek életegysége jut kifejezésre Athén városában: Attika mintha csak függeléke volna a „dór” világ tömbjének. De egyúttal fel nem adott nyugati hídfőállása is a szigetein és keleti nagy városaiban, Miletosban és Ephesosban, uralkodó iónságnak. Tehát ugyanakkor, amikor átmenet, középpont is Kelet és Nyugat között. Athén – földrajzi helyzeténél fogva – a középpont, egyelőre azonban csak a hozzátartozó földdarabnak, Attikának a középpontja. Egysorban kell említenünk Olympiával, mert Athén a görögség agónisztikus városa, és Delphoi-val, mint a „szellem” városát, de egysorban Spártával is.

VIII. ATTIKA

Amint Spárta uralkodó hely a görögségben és nem a görögség felett, Athén is ugyanúgy marad meg a görögség történelmi testén belül uralkodónak – egészen Platonig (ezért lehet és lesz versenytársa Spártának). Agon-jai – azok, amelyeknek az uralkodóhelyzetért való nagy történelmi agon a továbblendülése – egy a „dór”-tól és ióntól elkülönülő világ versenyei, „szellem”-e – Sokrates és Platon előtt – nem apolloni, hanem az a szellem, amelynek valóságát a város (görög nevén Athenai) istennője, Pallas Athene fejezi ki.

Attika, amely e külön világnak hordozója, Görögország területéhez viszonyítva, elég nagy földdarab. Nem egészen akkora, mint Lakonia (csak 2500 km²), de kevésbbé olvad belé a görög szárazföld egységébe, mint az a Peloponnesoséba. Külön félsziget legalább – ha nem is sziget, amivé tenni földjüket élt a vágy az athéniekben. Parti ország: tele a tenger jelenlétével. És csodálatosan atmoszférikus ország. Talán még csak a Provence azúr-partja hasonlítható hozzá, de ez az összehasonlítás sem meríti ki Attika tiszta légköriségét. Hozzá kell venni Felső-Engadin vagy más magas alpesi vidék világosságának, könnyű levegőjének a hatását. A majdnemhogy érdes frisseségű föld, uralkodó tűlevelűjével, az aleppói fenyővel, nagy területeken vöröses színeivel, hegyeinek híres zárt és éles vonalaival, ennek a világosság- és levegő-uralomnak hűséges szolgálója. A délelőtti nap ragyogásában alámerül, szinte eltűnik, s az előrehaladó délutánnal merül fel újra, teljes, hamvas szépségében akkor, amikor a napnyugta ibolyaszín viszfényében fürdik. Ibolyaszínű a hó viszfénye is, amely télen olykor, futólag, a sík területeket is elborítja, s ez az uralkodó színe a virágoknak, amelyek az elpárolgó hó nyomában, gyakran mellette már, birtokukba veszik. Ez a szín is és a virágok is jellemzik Attikát.

És e félsziget, amely úgyszólván csak a tér, az atmoszféra – a búvóhely is. Termékeny lapályok és az Athén mögötti művelésre alkalmas emelkedő vidék Attikának kis részét teszik. A nagyobb rész hegyek és fennsíkok nehezen járható magányossága. A hosszú partvonalnak kevés az öble és szinte azt mondhatni: alkalmas a kietlenségre. Ha az őslakosságnak önmagától magva nem szakadt, ez a föld mindig nyujtott neki nagy területeket a visszavonulásra. Attika görögségelőtti mediterrán lakóinak nyoma megmaradt a földrajzi nevekben és az archeológiai emlékekben. A régi Acharnai melletti mykenai típusú kupolasír arról tanúskodik, hogy ezen a helyen a halottkultusz tovább folytatódott a görög időkben. A nyelvtudomány egyes helynevekből arra következtet, hogy az őslakóknak valamelyik rétege az etruszkokkal volt rokon. A helyzet általában hasonlónak látszik ahhoz, amelyet Toscanából ismerünk: az indogermán bevándorlóknak későbben elért magas kultúrája erős mediterrán alaprétegen nyugszik Attikában is. Ez a föld mintha egész történelmén végig megőrzött volna valami ősvilági vonást. Tisztára görög föld – a leggörögebb talán –, amelynek az ión és dór világtól körülvett ősi különálló helyzete Arkádiáéra emlékeztet. Attikában azonban az ősi földből a legmagasabb műveltség sarjad. Ebben mindvégig megmarad valami zártság, amely nem a szellemiségben föl nem olvadó földesség lomhasága, hanem egy ősrégen megtermett forma szabályozó hatása. Az attikai földnek egy szerencsés néplényeg kialakításában, és ezen keresztül e forma létrehívásában nagy szerepe volt.

Az athéniek nem is bevándorolt őseik hódítói multjából merítik nemzeti büszkeségüket, hanem abból, hogy autochthón-ok, földjük szülöttei. Ión, az ión törzs megszemélyesítője és névadója, Attikában nemzeti hős. De jellemző, hogy az athéni királyok mondai történetében nem mint honfoglaló szerepel, hanem mint befogadott és elfogadott hadvezér.

Athén akropolisához Pallas Athene és Poseidon versenyének mithosza fűződik: ebben az istennő győzött azzal, hogy az olajfával ajándékozta meg Attikát. Ő lett a hely és az ország úrnője, ahol az ő jelenlétét tükrözi e tápláló és áhítattal megbecsült fa. Közvetett adatot honfoglaláskori eseményekről ebben a mithoszban éppoly kevéssé lehet látni, mint Apollonnak a Pytho felett aratott győzelmében, amelyről Delphoival kapcsolatban szóltunk. Nem eseményt, hanem valóságot fejez ki a mithosz: itt is a „szellem” uralmát a poseidoni valóságszféra felett. E szférát Delphoiról szólva jellemeztük. Attikát is Demeter és Poseidon világa szövi át és veszi körül. Demeter legszentebb helye az Athénnel nyugaton szomszédos thriasiai síkság átellenes sarkában Eleusis: Attika egységébe aránylag későn és nem ellenállás nélkül olvadt bele. Poseidon, akit tisztel Attika is, tőle északon uralkodik: Boiotiában, délen pedig, Kalauria szigetén; a szentélye tengeri szövetség székhelye, amelybe a 7. században Aiginával s a Saroni- és Argolisi-öböl városaival együtt belétartozik Athén is. Ez az a háttér, amellyel szemben Pallas Athene győzelme és uralkodóhelyzete az athéni akropolison azt fejezi ki, ami Athénre a legjellemzőbb.

A „szellem” uralkodik Attika felett, de a „pallas-athenei” szellem. Nem a „távoli”, megtisztító, redukáló, megsemmisítő, önsemmiségünk tudatára ébresztő apolloni szellem, hanem a „közeli”, „die Immernahe” – így fejezi ki Athene istennő lényegét, aki a legszebben írt róla. Az otthon tisztaságának és gondoskodásának a szelleme, az otthoné, amely tere és biztos alapja messzesugárzó működésnek, valami védelmezően körülvevő, de mással körül nem záró, mint a saját talajhoz való tartozás törvényével. Ennek a szellemnek az alkotása az athéni állam, amely éppen mint az „otthon” magasabb realitása lesz mindjárt kezdetén a legtisztább, a legszellemibb „állam”. Athén szellemi életének ez az állam kongeniális tere volt, tápláló atmoszférája és szükségszerű kerete. Ezért lesz úgy azután, hogy „az athéni állam összeomlásával a peloponnesosi háború utolsó évében a nagy költészet és történetírás hirtelen véget ér”. És ezért ölti fel Platonnál az athéni szellemiség átköltözése egy földhöz nem kötött apollóni távlatú térbe – aminek erre meg kellett történnie – egy új, szellemi „államalapítás” képét.