ÖTÖDIK FEJEZET: A PÁNHELLENIZMUS ALAPJAI A DÓR MŰVELTSÉG VILÁGÁBAN:
OLYMPIA ÉS DELPHOI

A Peloponnesos sziklavára helyenkint kétezer métert jóval meghaladó ormaival és a vele az Isthmoson és a Megaris hegyein keresztül összekapcsolt hasonló magasságú fal a tószerűen közrefogott korinthosi öböl északi partján: ez az a kemény mag, amelytől jobbra és balra, mint két ellentétes fekvésű karéj, tartják az egyensúlyt a nyugati görögség sziciliai és délitáliai új hazája és az iónság szigetei Kis-Ázsia partszegélyével. Ide, a „dórság” hamisítatlan jellegét őrző földre, az egész görög világ szívébe, a filozófiai gondolkodás legfeljebb csak akkor jutott el, ha szellemi középpontok másutt – mint a pythagoreusoké Krotonban, vagy Sokrates kivégeztetésével az ő tanítványaié Athénben – szétrobbantak és a menekülők ez ősi földdarab lakóinak filozófiai közömbösségében reméltek és találtak megpihenést.

Másféle egység alapjai vannak meg itt, mint azé az egységé, amely a herakleitosi és parmenidesi gondolat örök küzdelmének ideális terében jött létre a görögség felett. Mert ilyen ideális-térbeli egység adódott azzal, hogy a görög Kelet és Nyugat ebben az emberileg elérhető végső formában mérte össze szellemét mindjárt filozofálása kezdetén. Amikor később Athén filozófiai élete, Sokrates igazságkeresése és Platon alkotóereje látható testet ad ennek a térnek, emberek harcává teszi a gondolat küzdelmét és végül harmóniává oldja fel: akkor már szintén túl vagyunk azon, ami csak görög. Csak görög, egyszeri, más nemzetnek így meg nem adott és éppen azért más nemzetekével össze sem mérhető egység az, amelyet az imént körülírt földön, a tágabb értelemben vett „dórság” belső területén, jelent négy, aránylag kicsiny térség: Delphoi, az Isthmos, Nemea és mindenekelőtt Olympia. (Dórságról már csak azért is tágabb értelemben kell itt beszélnünk, mert a szűkebb értelemben vett dórság illír elemei a nyelvtudomány számára mindinkább foghatók lesznek: a „dór” elnevezés azonban továbbra is jelölheti azt a nem ión görögséget, amelynek egységes jellemzését az előbbi fejezetek kísérelték meg.)

Amikor Spárta a második messeniai háborúban a hatalmának végső megerősítéséért küzdött, a már egyszer leigázott és most hiába lázadó messeniaiak, mint már említettük, nagyobb szövetkezésre támaszkodtak. Ehhez tartozott Argos, amelynek Pheidon – a 7. század nagy, történelmi nevű argosi királya – ekkor még vezetőszerepet biztosított a Peloponnesoson; és ehhez Pisa, az Alpheios partján. Pontos földrajzi és politikai körülhatárolását nem ismerjük annak, amit ez az ősi mediterrán helynév – Pisa – jelent. De tudunk a pisaiaknak arról a hosszú küzdelméről, amely az olympiai térségen tartott versenyjátékokért folyt közöttük és északi szomszédaik, az élisiek között. Az olympiai versenyekről a már nem tisztán mondai történelemben azzal kapcsolatban hallunk először, hogy Pheidon Pisa segítségére jött seregével és a versenyek vezetését kivette az élisiek kezéből. Valószínű az a föltevés, hogy az élisieket viszont Spárta támogatta és az ő végleges győzelmével nyerték azután vissza versenyrendező szerepüket. A mondai történelemben az élisieknek és a spártaiaknak régi kapcsolata abban a barátságos viszonyban tükröződik, amelyben Iphitos élisi király, a Heraklestől alapított versenyek felújítója és Lykurgos a spártai törvényhozó állottak egymással. A legnagyobb peloponnésosi hatalmaknak a belészólása az olympiai térség fölött való felügyelet kérdésébe mindenesetre annak a magasabb értéknek volna a bizonyítéka, amelyet e versenyek elsősorban a dór világban, de az egész görög arisztokrácia világnézetében is jelentettek.

Az egész görög világ „szívéről” beszéltünk itt. Olympia a szívnek szíve. Benne a Peloponnesos egységét juttatja kifejezésre már az, hogy a versenyek a félsziget névadó-herosának, Pelopsnak a sírja mellett folytak. A szent hely fekvése a Peloponnesos nyugati szélén a hozzáférhetőség szempontjából középpontivá lett, amióta Szicília és Dél-Itália a dór világ fontos alkatrészei. De sem Pelops sírjából, sem földrajzi fekvéséből egységesítő erejét Olympia nem merítette annyira, mint abból, hogy ez a minden görög táj közt belső energiák duzzadását leginkább kicsattantó, földhúsú hegyes vidék egy nagy isten-megnyilatkozás színtere. Kultuszhellyé Olympiát nem egyedül Pelops halotti tisztelete tette, hanem az is, hogy Zeusnak jóshelye volt.

Zeus megnyilatkozásának az a helye, amelyet a görögök legnagyobb istenségük lényegéhez legméltóbbnak éreztek, Thessáliában az Olympos volt, a Balkán-félsziget leghatalmasabb hegyorma. Ugyanez az olymposi Zeus az Alpheios mellett – innen a térség „Olympia” neve – mintegy a föld felől mutatta meg arculatát a görögségnek. A helyi legenda gyermek és kígyó alakjában való megjelenéséről tudott: belülről, a mélységekből való felvillanásáról. A hely jóslatadó erejét a földből áradónak érezték. Ilyen jóshelyeken a Föld – Gé istennő – nyilvánvaló jelenlétéről sem feledkeztek meg kultuszukban a görögök. Nem áll ezzel ellentmondásban Zeus jelenlétének felismerése: valamié, ami több, mint szellemtelen erőtömeg jelenléte. Annyival több, amennyivel több van a Zeus-arcban ennél. Archaikus Zeus-ábrázolások a zeusi lendülettől való megragadottságot tükrözik. Harmónikus energiateltségét, lezárt lényegességét és határtalan távolbanyílását Pheidias faragta meg először szoborban annak az isteni arcnak, amelynek színe előtt megjelent négyévenként a görögök egyetemességéből mindaz, ami nemesi férfierőkifejtésben méltó tükrözése lehetett ilyen arculatnak. Az időt is attól az olympiai versenytől számítják a görögök, amelynek győzteséről a legelső feljegyzés van (Kr. e. 776).

Az olympiai „gyülekezet” előtt lefolyt versenyeket itt részletesen nem tárgyalhatjuk. Erről modern olympianyertes magyar könyv szól. De ha beszélnénk róluk, e versenyeket nem nevezhetnők úgy, mint gyakran teszik: sportnak. Az angol sport valami más: elysiumi mezők játéka puha szigeti rétek „más világában”, de benne a „másvilági” játékok démoni átcsapásának a lehetőségével. Arra a kihűlt életű atlétikára emlékeztet, amelyet a lelkek, Pindaros vagy Vergilius leírása szerint, alvilági létükben folytatnak: hasonló a hangulata. Ki téveszthetné össze ezt, vagy amivé ez átcsapott: a modern tömegtribűnös óriás-tér hideg, az idegek démoni izgalmától is hideg szörnyűségét, akár a déli bikaviadal-aréna forró amphiteatrum-légkörével, akár a mindkettővel szemben egészen mással: Olympiával? Éppoly hamis volna itt sportról beszélni, mint Olympiában a szellem költői vagy szónoki megnyilatkozásának alkalmát látni.

„Sport” és „szellemi teljesítmény” itt nem választhatók el. Olympiai verseny: ez még annyira a hőskor életformájának folytatása, belső lendülete annyira azonos azzal, ami – legelőször az eposzban – egy különálló, az élők és meghalók léténél maradandóbb szellemi létet teremtett meg, hogy róla beszélve nem „sportot”, hanem „kultúrát” kell mondanunk. Ez a kultúra a dór nemességé, tágabb értelemben a görög arisztokráciáé. De egyúttal az egész görögségé is, amely az archaikus korban egyetemlegesen magáénak vallja. Nem a dóroktól vette át, de elismeri bennük e kultúra középponti hordozóit és hivatott őrizőit. A dórok a görögök között a földközelség heraklesi megtestesítői. Súlyuk az egyetemes görögségnek határokat nem ismerő szellemi birodalmát, a törzsek fölött álló pánhellenizmust, földi terekhez kötve valósítja meg.

A „dórság” éthoszához, tipikus különállamainak keretein belül – mint amilyen a lykurgosi Spárta – nem tartozik hozzá az „agón”, a versengés szelleme. Annál inkább hozzátartozik ez a „görögség” éthoszához. Amikor a „dór” nemes az olympiai versenytérre lép, általános „görög” ideált valósít meg; ha nem valósítaná meg, maga is tökéletlen maradna. Ha költők és szónokok beszélnek Olympiában a görög egységről, csak az szól belőlük, ami ott van. A legszorosabb és földrajzilag legszűkebb földhözragaszkodás egyesült itt az egy nemzet keretén belül elérhető legteljesebb egyetemességgel és a nemzeti összetartozás, a „hellén ember” valóságának megjelenítése itt egyúttal szabad tér és a legnagyobb dicsőséget hozó versenypálya az egyén érvényesülésének.

Ilyen ellentétes erők ilyen tökéletes egyensúlyának – a görög egység görög formájának – hordozója és háttere az olympiai táj. És az olympiai táj az, amely ilyen isten-megnyilatkozást hordozni képes: Zeust és a hozzá méltó emberi valóságot. „Olympia versenyénél különbet mondani nem fogunk” – hogy itt Pindaros szavait használjuk –: a nemeai és isthmosi versenyek soha semmiféle tekintetben nem érték el jelentőségét. Nemeában, az egyébként jelentéktelen Kleonai területén, Argos szomszédságában, az Apesas hegyén tisztelt Zeus tiszteletére tartották a versenyeket. A vallási háttér hasonló az olympiaihoz. De Zeus, akié a dűlő sátorként hajló Apesas-orom ferde tetőlapja Kleonai felett, távolabb van innen, a versenyeket alapító Adrastos hérós emléke, és a kígyómart gyermeké, akinek a halála a legenda szerint a versenyalapítás oka volt, jobban a halott-kultusz felé színezi a hely vallásos hangulatát. Az Isthmos, a két tenger közötti földszoros, Poseidon hatalmi szférájába tartozik. A versenyek Korinthos közelében, Poseidon szentélye mellett, az ő tiszteletére folytak. Halott-kultusz és Poseidon animálisabb, elemibb alakjának uralma nem vallanak arra a szellemiségre, amelyre Zeus mindent átható jelenléte Olympiában. Bár a nemeai és isthmosi versenyek legrégibb történeti dátuma elég kései időre: a 6. század elejére esik, mégis úgy látszik, mintha fejletlenebb fokon valósítanák meg ugyanazt, amit Olympia.

VII. KÖZÉPSŐ- ÉS ÉSZAKI GÖRÖGORSZÁG

Delphoi a görög egységet hordozó versenyterek között nem mint versenytér mérkőzött Olympiával. A muzsai versenyek mellett akkor rendeztek itt először atlétikai versenyeket is, amikor már ezek alkották – Olympia példaadó hatására – a görög egység elfogadott kötelező formáját, s a Delphoiból kiinduló szellemi egységesítő hatás ebben a formában is bizonyítani akarta jelenlétét: azt, hogy Delphoi hasonló görög értelemben, mint Olympia – az állam-egyéniségek szabadságának érintése nélkül – középpontja a hellénségnek. Ez a 6. század elején történt, amikor a Szent Háború már gyakorlatilag bebizonyította Delphoi középpontiságát: kezdeményezőjének az athéni Solont emlegetik, nagy része volt benne Sikyon hatalmas tyrannusának, Kleisthenesnek, de viselték tulajdonképpen Thessalia s az egymással szomszédi szövetségben – amphiktyoniában – élő többi északi államok. Ők szerezték meg Krisának, a Delphoi kapujában vámot szedő kikötővárosnak az elpusztításával a szent hely szabadságát és ők biztosították odalent a Szent Síkon az igazi versenyteret. A kőből kivágott stadion odafent, az Apollon-templom felett későbbi korok versenyjátékainak színhelye volt.

Középponti fekvése Delphoinak csak akkor van, ha Észak-Görögországot is a görög történelem teréhez számítjuk. S ezt jogunk van tenni: az archaikus korban Thessalia hatalmi helyzete Lakoniáéhoz hasonló, a 4. századtól kezdve pedig északi görög területek – legvégül Makedonia – fokozatosan jutnak vezérlő szerephez. A fejezet elején körülírt területen azonban Delphoi határszéli fekvésű, és abban a sajátságos középpontiságban, amelyet kivívott magának, talán nemcsak annyiban van szerepe északi határszéliségének, hogy hatalmas északi-görög terület fekszik még mögötte. Fekvésének természeti fenségét lehetetlen ki nem emelni, és még a legszigorúbban common sense-gondolkodású modern történetírók is felteszik a kérdést: nem ez magyarázza-e meg a delphoi jóshely bámulatos nagy hatását, hírét és vallási jelentőségét? És kénytelenek azt a feleletet adni, hogy az egyetlen magyarázat Delphoi istene: Apollon.

A görögség e nagy istenségének lényegéhez nem a földhöz-kötöttség tartozik, hanem a distancia. Apollon a távoli istenség: jósigéi messziről találnak, de messziről találnak nyilai is – biztos halállal. És az ő távola, ahonnan évenkint eljött delphoi szenthelyét meglátogatni, az északi távol. A hyperboreusok „hegyeken túli” (ezt jelenti e szó) távoli szellemországa az ő birodalma: a tökéletes lét és az euthanasia, a boldog meghalás földje. Az apolloni tisztaságé, amely olyan, mint a napfény (innen Apollonnak későbbi azonosítása a Nappal), és mégis hideg, halálos tisztaság. A görögök a messzi észak hófényében ismertek rá a mithikus apolloni világra – akkor már, amikor a Fekete-tenger északi partján gyarmatosítottak. Az északiság Apollon lényében természeti kifejezése annak, ami ebben az istenben természetfölötti, vagy természeten túli. A tisztító és harmóniát teremtő szellem az, amit a görögök Apollon alakjában felismertek és tiszteltek.

Tisztelték dór területen egyebütt is, hiszen mint említettük, Herakles földi, és a földiségből az ég felé törő alakja mellett Apollon előkelő istenisége is kifejezője a görög arisztokrácia világnézetének. Ő egyensúlyozza ki itt a Heraklestől nem idegen őskeleti, és a keletiséggel testvér ómediterrán szertelenséget. És tisztelték Apollont természetesen az iónok is. Egyetlen nagy görög isten sem törzsi isten. Ion területen Delos szigete Apolloné, ide jött el anyja, Leto farkas alakjában, hogy megszülje isten-fiát, s ide jött el ő maga is, mint Delphoiba, a hyperboreusoktól, hogy az iónok ünnepeljék. A monda szerint lebegő sziget volt ez, a valóságban kietlen kis sziget, apró hegyével, a Kynthosszal elfekvő a tengeren, jelentéktelenül a sokkal hatalmasabb többi Kyklasok között. Pusztán befogadó: a szellem istenének befogadója Delos is, de szellemi középponttá olyan értelemben, mint Delphoi, sohasem lett. Mint jóshely mindig kisebb jelentőségű lehetett, és nem irányító. Talán mert itt a földes őserőknek olyan irányítására és kiegyensúlyozására, mint a „dór” világban, kevésbbé volt szükség.

Delphoi mint jóshely, nagy jelentőségű. De nemcsak mint jövendőmondó, hanem mint irányító. A jövendőmondásnak Delphoiban is, mint Olympiában, a földhöz kötött, chthonikus alapja van: ilyen szempontból ez a jóshely is a Földistenasszonyé, Gé-é vagy Themis-é (ezt a nevet mint a benne gyökerező jogok és törvények alapja viseli a Földanya). Apollon nem szorította őt ki és azt sem lehet mondani, hogy „a helyére lépett”. Gé-Themis tisztelete sértetlenül állott fenn Apolloné mellett, s csupán a jóslás természeti alapját jelentette, éppenúgy, mint a két forrás: a Kastalia és az Apollon-templom alapépítményébe is bevezetett Kassotis, és a Pythia maga, a jósnő, akinek női mivolta itt a forrásokkal együtt ugyanaz az elem, mint a Föld. „Ihletését” a Pythia a föld alól előtörő gázokból merítette-e, amelyekről a kései antik szóbeszéd tud? A delphoi-i talaj ismerői, geológusok és ókortudósok, egybehangzóan tagadó választ kell hogy adjanak egyelőre erre a kérdésre. A Pythiának a Kassotis vízével való érintkezése azonban biztosan fontos feltétele volt a jósigék nyerésének. És végül a kultusz chthonikus gyökeréről tanúskodik az Omphalos, a köldök-dudorodást ábrázoló szent kő a templom belsejében.

A sajátságosan apolloni Delphoiban ezen a chthonikus alapon nyugszik a jóslás, amelyben a valóságos vagy képzelt, de mindenesetre mélyről jövő megsejtések az általános megtisztulás parancsaivá emelkednek. Így kell érteni azt, hogy Delphoi nagyságának a magyarázata maga Apollon. Az ő alakjában nyilatkozott meg a görögök számára a legtökéletesebb isteni tisztaság, amellyel szemben az ember csak saját emberi mértékének korlátaira ismerhet rá, de ebben egyúttal a megtisztulás és harmónia lehetőségeire is. Attól kezdve, hogy Delphoiban Apollon tisztelői istenségük parancsát a görög harmónia követelményében felismerték, Delphoi a hellén világban, sőt még azon túl is, ameddig a görög szellem hatása eljutott, azzá lehetett, ami a középkorban Róma inkább csak szeretett volna lenni, mint valóban volt.

A delphoi papság jólértesültségét és okosságát csodálni lehet. De sokkal fontosabbnak kell tartani történelmi szempontból is az apolloni vallásnak azt a tisztaszellemű atmoszféráját, amely egyformán ihlette a Pythiát és az ő jóslatait formába öntő papokat. Ezek tisztában voltak saját mértékükkel is akkor, amikor a jóslatkérők ősvilági szertelenségét elsősorban azzal a tanácssal fékezték, hogy „ismerjetek önmagatokra”, tudniillik arra, hogy mennyire semmi az ember az istennel szemben. A megtisztulás parancsa, amelyet Delphoi az archaikus korban olyan nagy tekintéllyel hirdetett, a chthonikus elemtől való megtisztulás kívánsága volt – de csak oly mértékig, ameddig ezt a természeti és szellemi görög élet kívánhatta. A vérség chthonikus kapcsolatán alapuló szörnyűségeknek: a vérbosszú gyilkos láncolatának megszakítása volt az egyik feladat, amelyet a Delphoiban öntudatra ébredt apolloni szellem világosan látott maga előtt, s amelynek a megoldása – amennyire sikerült – csak neki sikerülhetett. Az apolloniság legszigorúbb követelményeit a dór terület nyugati szélén a pythagoreusok valósították meg. Delphoi megmaradt azon a határon, ahol az apollóniság a vadságtól és keleti túlságtól visszatartó nemesi erkölcs.

Apollon történelemelőtti megérkezése Delphoiba – egy feltevés szerint a „kései minosi” korban – a görög történelem számára jobban meg nem közelíthető, és részleteiben teljesen ismeretlen. Apollon mithikus harca a kígyóval a hely birtokáért, amely ennek nyomán a Pytho nevet kapta, történeti eseménnyé – a chthonikus jóshelyet elfoglaló Apollon-vallás küzdelmévé – minden további nélkül át nem értelmezhető. Ennek az elterjedt modern felfogásnak egyetlen bizonyítéka sincs. Apollon kétoldalú, sötét, halálos elemeket is egyesítő lénye, amely Itáliába való első befogadása idején még farkasvonásokat is mutatott, a jóshely chthonikus jellegével nem áll ősi ellentétben. A „Poibos”-nak, a tiszta és megtisztító istennek kinyilatkoztatásszerű teljes felragyogása tisztelői előtt, felismertetése általuk abban az alakjában, amelyben a görög történelem folyamán működik: ez volt a döntő históriai pillanat. De a történelem számára ez sem megragadható, csak következményében, Delphoi erkölcsi hatalmában és hatásában válik észrevehetővé.

Egy döntő lépés e hatalom és hatás érvényesülésében mégis megfogható. A Szent Háborút Delphoi szabadságáért megvívó államok szövetsége, a már említett „Amphiktyonia”, Démeternek a Thermopylai közelében, Anthelában álló szentélye körül csoportosult. Demeter a Földistenasszonynak legteljesebb és leghatalmasabb személyiségű formája. A hozzátartozó férfi-isten, Poseidon, nem fölötte áll, hanem mellette, a föld, a szigetek és hegyeik meg-megrendülő belsejében, s annak a nemesebb állati termékenységnek a szférájában, amely ennek az istennek és istennőnek ősi mén- és kanca-alakjában jut kifejezésre. Demeteré és Poseidoné a talaj maga, a gabonatermő föld és a szikla, amely alapja a tengernek is. Tiszteletük nem szellemi: az őstalaj tisztelete. A szövetségesek – az „amphiktyones”: a középgörögországi és thessaliai törzsek – ezen az őstalajon érezték magukat egymáshoz közel, nem szellemiekben. A Földanyához való közös vonatkozásban tudták egységüket. Amikor azonban a Szent Háború után Anthelán kívül Delphoi is ünneplőhelye lesz az Amphiktyoniának, egy szellemi isten magasabb szférájában jön létre az előbb még súlyosan a „földhöz tapadt” egység. A kapcsolatnak régibb alapját sem adják fel. Delphoi az előbbivel egyenrangú második kultuszközéppontja a szövetségnek. De a szellemi középpont – vallási alapon és értelemben, az előbb megjelölt mértéktartással a szellemiségben és a szellem hatalmi vágyában is – ezzel megjelenik a görög történelemben. Ahhoz a szellemi egységhez pedig, amelynek a középpontja Delphoi, Kleisthenes Sikyonján kívül hozzátartozik – ez nem kétséges – Athén is.