NEGYEDIK FEJEZET: FILOZÓFIA A NYUGATI GÖRÖGSÉG TERÜLETÉN

Görög arisztokrácia, mint életmód, politikai magatartás és világnézet; művészet és költészet a Peloponnesoson, Szicíliában, Dél-Itáliában: mindezek mint mind tágabb és tágabb koncentrikus körök rétegeződnek egymás fölé. A középpontjukban álló dór fajiság és törzsi jellem már a legelsőt sem tölti ki egészen. Legkevésbbé pedig a harmadik, legáltalánosabban emberi és legszellemibb kört: a nyugati görögség filozófiai gondolkodásának körét. A Peloponnesosról, majd különösebben a dóroktól kiinduló, illetőleg tőlük átszínezett gyarmatosítás területére az iónok ültetik át a legáltalánosabb elmélkedés virágait. A samosi Pythagoras a délitáliai Krotonban alapít iskolát; a kolophoni Xenophanes ugyancsak ezen a vidéken, Eleában (Veliában) telepszik le. Az „eleai irány” nagy filozófusa természetesen nem ő, hanem az eleai Parmenides, és olyan egyetemes jelentőségű gondolkodást, mint Parmenidesé, faj vagy kultúrkörnyezet hatására visszavezetni nem lehet. De a nyugatra került ión gondolatok elválaszthatatlan alkotórészei lesznek a nyugati görögség szellemiségének. A Keleten megütött hang nyugaton visszhangzik és a Nyugat hangjává lesz. Pythagoras már dór környezetben filozófusa a számelméletnek; ugyanott fejti ki Xenophanes az érzéki világ sokaságával szemben az egység eszméjét és határozza meg Parmenides gondolati alapon a való fogalmát. Empedoklest tekinthetjük azután a görög természetfilozófia dór modorú kiegészítőjének és bizonyos értelemben befejezőjének, aki jól kigondolt és szépen megszerkesztett rendszerben fogta össze mindazt, amit az érzékelhető világról az ő idejében mondani lehetett.

Pythagoras személyéről és tanításairól keveset tudunk. A személyéhez fűződő legendák Apollonnal kapcsolják össze: apolloniságot tulajdonítanak neki. (Ez – az apolloniságnak nem nietzschei, hanem újabban éppen nálunk kifejtett értelme szerint – annyit jelent, hogy tanítványai a megismerés és az isteni rend: a számok rendjének géniuszát tisztelték benne.) Herakleitos ismerte és korholta „soktudását”. Samosból való kivándorlásának motivumai ismeretlenek. A délitáliai Krotonban mintegy vallásos egyesülés keretében élt tanítványaival közös életet vagyonközösség alapján és egy szigorúan előírt életrend szabályai szerint. Apollont tisztelték elsősorban az iskola hívei, de ez nem zárta ki Dionysosnak éppen Dél-Itáliában annyira intenzív kultuszát. A lélekvándorlásnak az orphikusokra annyira jellemző hite vegetarizmusra kötelezte a pythagoreusokat is. De nem a babonásan őrzött vallási tisztaság körében mozgó életszabályok jelentik a pythagoreizmus érdemét, hanem egyrészt etikai, másrészt tudományos jelentősége volt az iskolának. Apollon-vallásuk jegyében álló etikájuk a spiritualizált arisztokrata felfogás erkölcstanának nevezhető. Ez nem jelentett a világtól való elzárkózást. Sőt ellenkezőleg: a pythagoreusok Krotonban és bizonyára Metapontionban is a város urai voltak.

Tudományukban nagyon nehéz a mester személyes tanításait a későbbi tanítványok megállapításaitól elválasztani. A „világ”-nak ők adják először a „rend” (kosmos) nevet: ők a „világrend” európai felfedezői és megnevezői. A rend fogalma a kiindulási pontjuk, ennek lényegét pedig a számszerűségben találják meg. Ha tán csak Philolaos mondotta is ki az 5. században tételszerűen azt, hogy „minden megismerhetőnek számmal kell bírnia”, a számnak lényegszerű fontosságot bizonnyal már maga Pythagoras is tulajdonított. A zenének az apolloni vallással is összefüggő művelése a pythagoreus iskolában a számok és hangok kapcsolatának felismeréséhez is elvezetett – ennek a kapcsolatnak a világrendre való alkalmazásában pedig egészen a „szférák zenéjéről” szóló tanításhoz. A kozmogóniában különösen termékenynek bizonyul a számok rendjével való foglalkozás, amely különben a pythagoreus matematikát nagyrészt játékos számmisztikává tette. A pythagorizáló Hiketas és Ekphantos azonban a 4. században már a földnek saját tengelye körül való forgását tanítják.

A pythagorasi tudományt és filozófiát ugyanis késői tanítványok – mint amilyen a Thebaiban megtelepedő Philolaos vagy a tarentumi Archytas volt – tovább fejlesztik, még sokkal azután a katasztrófa után is, amely a krotoni pythagoreus gyülekező-házat a bennszorultakkal együtt elpusztította. A pythagoreusok politikai hatalma Krotonban erőszakosan, az iskola tagjainak majdnem teljes kiirtásával ért véget. Pythagoras maga állítólag Metapontionban halt meg. A pythagoreizmus nem hiába volt a görög arisztokrácia világnézetének egyik kifejezése: uralmában arisztokrata-uralmat döntöttek meg Dél-Itália demokratái.

A 6. században élt, mint Pythagoras, a kolophoni Xenophanes is, aki rhapsodos – homerosi költemények előadója – volt és ebben a minőségében járta be széltében-hosszában a göröglakta földet. Maga elégiákat és gúnyverseket is költött és a miletosi bölcselkedők prózájával szemben versben írta meg természetfilozófiai munkáját. Említésre méltók ebben azok a megfigyelései, amelyeket Syrakusai bányáiban, Paros és Melite (Malta) szigetén talált köveken végzett és amelyek őt a paleontológia atyjává avatják. Ismeretesebb róla az, hogy a monoteizmus egy nemét propagálta. A „legnagyobb isten” gondolatából következetesen vonta le azokat a sajátságokat, amelyek az ilyen magánvaló lényt szükségkép megilletik. Egynek kell lennie, „csupa látás, hallás és gondolkozás”, „a helyváltozásnak szüksége nélkül mindig egy helyben marad” és „eszének erejével fáradság nélkül kormányozza a világot”. Ezt a tanítást egészítette ki az a közismert kritikája, amelyet Homeros és Hesiodos politeizmusával szemben gyakorolt és amellyel ennek – szerinte már erkölcsi szempontból is kifogásolható – anthropomorf jellegét emelte ki.

Összehasonlíthatatlanul nagyobb gondolkodó nála Parmenides a 6–5. század határán, az ión phokaiaiaktól alapított Eleában. Megkapó lendületű filozófiai tanítókölteményében az identitás törvényéből indul ki. Elsőnek ismeri fel ezt a maga egész szükségszerűségében és kérlelhetetlen logikával állapítja meg belőle, hogy csak az „van”, ami sem nem volt, sem nem lesz; ami mindenkor ugyanannak marad meg a változás lehetősége nélkül; végül: ami összefüggő egész és mindenütt egyforma tulajdonságokat mutat. Parmenides evvel az idő egymásutánját és vele együtt a keletkezést és elmúlást, a mozgást és módosulást, a minőség-különbségeket és a számszerűséget tagadja meg a „létező”-től. A herakleitosi világképnek ép az ellenkezőjét mutatja be ilyenformán: ott, az ephesosi filozófusnál minden örökös mozgásban és változásban van, itt Parmenidesnél minden egynek és ugyanannak marad meg. Tagadhatatlanul a logika hatalmas teljesítményével állunk szemben Parmenides tételeinél. Az önmagával egy gondolatnak határozmányait állapította meg végérvényesen, amelyeket azután annál inkább megtesz minden lét sajátságainak, mert a létezés különböző módjai között – legalábbis a munka általános részében – még nem tesz különbséget és a gondolatot egynek veszi a léttel („ugyanaz gondolni valamit és lenni”).

Ezekután Parmenides – munkájának második részében – annak az érzéki világnak bemutatására vállalkozik, amelyet előzetes ítélete szerint csak a nemlétező jelzőjével illethetünk. Ennek a látszólagos ellentétnek a megmagyarázására itt nem vállalkozhatunk (a legújabb és legvalószínűbb magyarázat szerint a felsorolt határozmányok nem a „létezőre”, hanem a „létezésre” vonatkoznak). Kétségtelen, hogy az érzékelés birodalmának teljes tagadására csak a Parmenides után következő, az ő tételeiből a végső következtetéseket levonó tanítványok vállalkoztak. Az eleai Zenon konkrét példákon nagy éleselméjűséggel bizonyítja az időbeli egymásutánnak, a mozgásnak és többségnek képtelenségét (Achilles és a teknősbéka, az egy helyben maradó kilőtt nyíl, a gabonaszemek és a gabonarakás stb.) és a sziciliai Leontinoiból származó Gorgias mondja ki hármas tételével minderre az ellenkező értelmű végszót – már a szofista-mozgalom relativizmusának szellemében: semmi sincsen, semmi sem ismerhető meg, semmi sem közölhető másokkal.

Az 5. században élő Empedokles filozófiájában azzal a természetismerettel van dolgunk, amely alkotórészeiben az előző ión és délitáliai spekulációkból tevődött össze. Ennél a sziciliai filozófusnál a kettős ember problémája érdekel bennünket legelsősorban. Empedokles ugyanis próféta és racionalista természettudós egy személyben, aki a „természetről” szóló költeményeiben a legaprólékosabb megfigyelések alapján szeretne a világ keletkezéséről és változásairól számot adni. Mint próféta a lélekvándorlás tanának hirdetője, aki előbbi életformáira, közöttük: istenvoltára, visszaemlékezik, és aki – ezt sajátmaga mondja magáról – „koszorúktól és szalagoktól ékesen valóságos istenként járja Akragas utcáit és a többi városokat, töméntelen embertől, férfiaktól és nőktől kísérve és imádtatva, akik hol a jövőre kíváncsiak, hol meg a sokféle betegségre keresnek orvosságot”. Az a hite, hogy minden élőlényben „bukott”, de újra felemelkedni tudó isten lakik, az orphikusokéval közös. Ezeket említettük a pythagoreusokkal kapcsolatban. Vallási gyakorlatuk alapítójának Orpheust, a mitikus lantost, tartották, – innen a nevük. Egy külön szektától hordozott „orphikus” vallási áramlatról azonban csak tartózkodóan beszélhetünk, szemben a modern vallástörténészek nagyrészével, akik az „orphika” (egy zömében későkori irodalom és a benne kifejezésre jutó lelkület) létére merésznél merészebb konstrukciókat építettek.

Empedokles természetfilozófiáját kompromisszumnak tekinthetjük az eleai egység-tan és az érzékelés hitét valló közfelfogás között. Mechanikus és nem dinamikus felfogásmóddal van itt dolgunk, amely szerint a változatlanul egyeknek maradó elemek keveredéséből áll elő a világrend. Az Empedokles által felvetett négy alapelem: a föld, a víz, a tűz és a levegő a középkoron át egészen a modern tudomány kibontakozásáig állandó szerepet játszott a kosmos végső magyarázatában. Mozgató elvei a Philotes (Szeretet) és a Neikos vagy Kotos (Civódás és Harag). A végső eredmény e szerint kettős: egyesülés vagy szétválás. Kedvelt kifejezéseinek, a szimmetriának és a harmóniának jegyében szerkeszti meg így annak a négy világperiódusnak körforgását, amely az osztatlan együttlétből (a Sphairosból) indul ki, hogy a teljes szétválásnak időleges korszaka után megint oda térjen vissza.