HARMADIK FEJEZET: DÓR ÉS NYUGATI GÖRÖG MŰVÉSZET ÉS KÖLTÉSZET

Mikor az ión szépérzékről volt szó, a költészettel kezdtük az ismertetést, mert az ión a szó embere volt. Most viszont, mikor a dórokra kerül a sor, a képzőművészeteken kezdjük, mivel a dór akarat – az iónság értelmi jellegével szemben – főleg a kemény anyagnak művészi alakítása felé irányult. A dór templom fejezi ki mindenekelőtt a dór szellem. szépségideálját. A görög szobrászat keletkezését illetőleg kétséges, hogy az első mezítelen férfialakok, mezítelen álló ifjú szobrok („kuros”-ok) az egyiptomi minták ión vagy dór utánzásának köszönik-e létüket? Az eredeti egyiptomi szobrokhoz legközelebb álló archaikus ifjakat a dór Rhodos szigetén találták. Ami végül a festészetet illeti, a geometriai stílus első nagy történeti szakasza után, melyet az attikai Dipylon-vázák képviselnek, ebben a művészeti ágban, az északi Peloponnesos veszi át a vezetést, és az orientalizáló stílustól – a protokorinthosi vázákon keresztül – a korinthosi edények fekete alakos rajzaiban szabadítja fel magát a görög műérzék. A dór templomok legrégibb emlékeit a Peloponnesoson találjuk meg. Két Hera-szentély, a Mykenai melletti és az olympiai Heraion áll a számunkra ismeretes építéstörténet legelején. Az előbbinek alaprajza csak hozzávetőlegesen határozható meg. Ezzel szemben az olympiai szentély világosan tünteti fel folytatólagos átalakításainak sorrendjét. A cella eredetileg csupán egy hajóból állott; kettős oszlopsor csak később osztotta három részre. A pteron (szárny) faoszlopait egyenként cserélték ki az idők folyamán kőből faragottakra. A két Heraionon kívül egy archaikus Apollon-templomból öt kőoszlop még most is áll Korinthosban. Ennek a városnak nagy művészettörténeti jelentőségére már céloztunk. Az oromfalon (az aetomán) kívül a festett tégla-dekorációk (az akrotérionok) használata is nevéhez fűződik; a hagyomány szerint a sekyoni Butades itt, Korinthosban, alkalmazta azokat először. Ilyen díszítéseket a thermosi (aitoliai) Apollon-templomban is napfényre hoztak az ásatások. Utóbbi szentély, mely az első alaprajzában a 7. századra keltezhető, máskülönben is elárulja a korinthosi dór befolyást.

Az archaikus dór templomok ismertetésénél külön fejezet illeti meg a sziciliaiakat és az alsóitáliaiakat. Minthogy Akragas (Agrigento) híres templomai legnagyobbrészt már a klasszikus korba tartoznak, a selinusi romokat és Poseidonia (Paestum) „komor szépségű” három templomát kell itt említenünk. Poseidoniát Sybaris alapította a tyrrheni partvidéken. Selinusban (Szicilia délnyugati sarkában) Demeter Malophoros szentélyével együtt nem kevesebb mint kilenc templomot vehetünk számba. Valamennyinek tulajdonsága, hogy a hátul zárt cella két részből állott és hogy a hátsó kisebbik rész – az adytón – szolgált többnyire az istenszobor befogadására. A selinusi romok főleg méreteik nagyságával vonják magukra a figyelmet. A legnagyobb épület 113 méter hosszú és 54 méter széles és oszlopainak magassága eléri a 17 métert. A selinusi rommezőről kerültek elő a palermoi múzeumnak azok az ismeretes reliefjei is, amelyek minden primitívségük ellenére – pompásan mutatják be a dór művészet erős szimmetriaérzékét (Perseus és Medusa, Herakles és a kerkopsok).

A peloponnesosi szobrászat kezdő korát azóta ismerjük közelebbről, amióta a fiúi szeretet görög példaképeinek, az argosi Kleobisnak és Bitonnak ikerszobrait Delphoiban megtalálták. Erőteljes, izmos test, magasrahúzott váll, feltűnően alacsony homlok és lapos fej, keménynézésű arc: ezek a főbb vonások, amelyek a peloponnesosi kurosz-típust vékonyabb, nyúlánkabb és szelídebb külsejű ión társától megkülönböztetik. Természetesen az arcnak egyéni, portrait-szerű visszaadásáról még sehol sem lehet szó, ez mindenütt csak egy későbbi fejlődés művészi feladata. Egyelőre a fiatal férfitest az a probléma, amelynek mind tökéletesebb megoldásában tanulja meg a görög szobrászat mesterségének magasabb technikáját és dolgozza ki lassanként a maga szépségideálját. A boiotiai Ptoon hegyén, az Apollon szentélyében talált kuroszok is ebbe a feladatkörbe tartoznak. Ión, attikai és peloponnesosi hatást egyaránt elárulnak a boiotiai szobrászat e legrégibb emlékei. Az említett delphoi szobrokat – feliratuk szerint – az argosi Polymedes készítette. Egyik korai elődje volt ilyenformán Polymedes annak az argosi Hageladasnak, aki az 5. század elején az olympiai győzteseket már ércbeöntve mutatta be és Polykleitos és Myron mestereként szerepelt. Márvány helyett a patinás érc sötét színe különösen jól illett most a komolytartású dór szobrászathoz. Kleobis és Biton alakjai a krétai művészet modorát idézik emlékezetünkbe. És a hagyomány tényleg Krétából származtatta a peloponnesosi művészetet, a Sikyonban letelepedett Daidalidáktól. Sikyon azután továbbra is a művészi alkotások középponti helye maradt. Innen származott Kanachos, aki már idegenek, a miletosi Didymeion számára alkotta meg Apollon Philesiosnak azt a híres szobrát, amely a perzsa pusztuláskor Ekbatanába került.

A vázafestészetben az ú. n. protokorinthosi edények a geometriai stílus legmagasabb kifejezését jelentik. „Mintegy megközelítik az itt számbajövő technikai eszményt: a matematikai élességet és pontosságot”. E mellett keleti hatás, orientalizáló modor érvényesül az északpeloponnesosi festészetben is, éppúgy mint a szigetvilágban az iónoknál. Palmettákon, rozettákon, lotosvirágokon kívül idegen állatokat: oroszlánokat, párducokat, antilopokat találunk itt is a vázákon, olykor heraldikus elrendezésben, azután keleti csodaszörnyeket: szfinxeket és griffeket és mindezt az ázsiai szövetek zsúfoltságában, gyakran egymás fölé helyezkedő szalagok keretei között ábrázolva. Csak a későbbi korinthosi vázák vetik le lassanként, lépésről-lépésre ezt a keleti szinezetet, a geometriai kor hagyományaival együtt. A tér egyszerű kitöltésére szolgáló díszítések idővel elmaradnak, a sziluetteket felváltva éles körvonalú emberi és állati alakok lépnek fel a karcolás technikájának eredményeképpen; frizszerű szalagok helyett egyetlen egységes kép foglalja most el a főábrázolásra szánt területet. Előbbi díszítő jellege helyett a dór vázafestés most elbeszélő természetű és amit elbeszél, az a görög emberekhez oly közel álló istenek és hősök világa, a mítosz. De a mitikus tartalom ellenére „sohasem históriai vagy antikvárius szellem hatja át a festményeket; ezek mindenképpen a jelen levegőjében élnek; olykor csak a mellékelt nevek teszik a genreképet mondai jelenetté”.

Láttuk tehát főbb alkotásaiban a dór építészetet, a peloponnesosi szobrászatot és festészetet, amint ezek a kezdet sötétjéből a történet nyilvánossága elé léptek a 7. és 6. század folyamán. Összegezően azt mondhatjuk róluk: szemléletes módon fejezik ki egy sajátos lelkiség alaptulajdonságait. Nem az ión-fantázia játékaival, az élet változatossága és színessége iránt mutatott ión fogékonysággal van itt dolgunk, hanem egy elvontabban érzett és elgondolt világgal, melyet azonban kellő precizitással, a pontos és tiszta munka iránt tanusított nagy készséggel állít elénk ez a művészet. Mintha egyenes út vezetne a geometriai stílustól vagy a selinusi metópák szimmetriájától a legelvontabb szemléleti formához kötött gondolkodásmódhoz, a pytha goreizmus számfilozófiájához.

Az ión epikával és az ión és aiol lírával szemben a dórok főképpen a karköltészet művelői. Ennek a műfajnak a líd származású Alkman egyik legelső ismeretes képviselője, a 7. és 6. század átmeneti idejében. Spártába a keleti görög világ művészetét hozta magával. Lányoknak költött dalokat, és leányok szépségversenyét, egymásközti évődését mutatja be az a költeménye is, amely majdnem teljes egészében maradt reánk. Itt eleven képét adja a spártai dialektus nyelvén a spártai életnek. Az érzelmek gazdag skálájával rendelkező költő volt. Vele szemben Tyrtaios a spártai férfierény kevesebb témájú, de annál szívósabb oktatója.

Őt is idegennek mondotta Spártában az antik hagyomány. De a mai kutatás inkább született spártainak tartja a második messeniai háború hadvezérét, aki katonáit recitálásra való disztichonos formában buzdította kitartásra. Költeményeiből az a kemény katona-szellem árad felénk, amely Spárta jövő nagyságát alapozza meg. Tanítómestere a spártai csatasornak, amelyet versei úgy idéznek fel, amint „áll láb a láb mellé, támaszkodik pajzs a pajzsra, érinti tollbokréta a tollbokrétát, sisak a sisakot, mell a mellet”. Hasonló formában tanította a megarai Theognis ifjú barátját, Kyrnost, az arisztokrácia erényeire és az életbölcseségre. Annak az elkeseredésnek is ő adott hangos kifejezést, amelyet a görög arisztokrata a diadalmasan előretörő népuralom fölött érzett a 6. és 5. század határán.

A dór kardalköltészetnek, amelyet Alkmannál hagytunk el, a Szicíliában működő Stesichoroson kívül (7/6. század) a rhegioni Ibykos jelentékeny képviselője nyugati görög területen. De ő Samos zsarnokának, Polykratesnek udvarát is szórakoztatta művészetével a 6. század végén.

A kardalok továbbfejlesztése mellett a nyugati görög kultúrának főképpen az irodalmi dráma első jelentős kísérleteit köszönhetjük. Valószínűleg itáliai hatás játszott közre abban, hogy Szicíliában létrejöttek Epicharmos vígjátékai, Tarentumban pedig pl. a burleszk phlyaxjáték dívott. A mindennapi élet alakjait prózai mimosában megjelenítő Sophron, Epicharmosszal együtt Syrakusai „drámaírója”, Platonnak is kedves írója volt.

Theognisról és Epicharmosról szólva túlléptük azt a kronológiai határt, amelyet az ión és dór műveltség ismertetésénél magunk elé tűztünk: az archaikus korszak határát (7–6. század). Ha most a thebai Pindarosszal fejezzük be ezt a sort, az időbeli határvonalon kívül a fajiság kereteit is túllépjük. Őt elsősorban világfelfogása tette „dórrá”: ő a görög arisztokrata szellemnek későkorú reprezentánsa a perzsa háborúk idején és az azokat követő évtizedekben. Szavait hallva, egy pillanatra sem kételkedünk, hogy isteni akarat lebeg az emberi törekvések fölött és hogy a versenyek alkalmával a legfontosabb és legnemesebb emberi igyekezetet segíti sikerhez az emberi akarat. A test erényeit a szellem fénye ragyogja be ebben a költészetben. Pindaros olvasásakor mindvégig ott látjuk azt az egész erkölcsi hátteret a görög agonisztika mögött, amely ennek látókörét a görög lovagkor csúcspontján kiszélesítette és lezárta. A pindarosi költészetnek nincs igazi folytatása. A keosi Bakchylides, mikor győzelmi dalaiba fog, minden buzgósága ellenére az ión módra csattogó „fülemile” marad a „dór sas” árnyékában.