HATODIK FEJEZET: MARATHON

Az a segítség, melyet az anyaország az ión felkelőknek nyujtott, kihívta a perzsa megtorlást. Lehet ugyan, hogy Dareios egyébként is megtámadta volna Hellast; láttuk a skytha vállalkozásnál, hogy politikájához tartozott birodalmának környezetét a foglalás szándéka nélkül megfélemlíteni. A Dareios görögországi terveit igenlő tanácsadók sem hiányoztak már akkor a perzsa udvarban. Damaratos, a spártai király, akinek igaz származását vonták kétségbe, Susába szökött trónjának elvesztése után és Hippias, az elűzött athéni tyrannos, aki a hellespontosi Sigeionban telepedett meg, a sardeisi helytartónak, Artaphernesnek útján szította a tüzet. Utóbbi – a jó barátság zálogául – Hippias visszahívását egyenesen követelte az athéniektől, amit azonban ezek kereken visszautasítottak. A krotoni kalandor, Demokedes, aki a perzsa király közvetlen közelében látta el a háziorvosi tisztet, talán ebben az időben indult perzsa megbízásból Görögországba kémkedő útjára, melyet azután szökésre használt fel.

Az összecsapás tehát kikerülhetetlen lett: a nagy küzdelem, melyet már a görögök maguk is Európa és Ázsia, a demokrácia és a deszpotizmus, a szabadság és a rabszolgaság küzdelmének fogták fel. Az ellentétet ma sem lehetne élesebben megvilágítani, mert hiszen csakugyan arról volt szó, hogy szabad emberek közösségei, melyek még sokszoros elkülönülésükben is sajátos kultúrát teremtettek mindenütt, olyan hatalommal kerültek szembe, amely határt nem ismerő terjeszkedésében nyelvre, vallásra, műveltségre tekintet nélkül gyúrta a népeket egyetlen ember akarata alá. A harc a célok fokozatosságában ment végbe. Dareios még csak büntetni akart és kedvét szegni a görögöknek, hogy az ő alattvalóit segítségben részesítsék. Xerxesnek – nagyarányú előkészületei is erre utalnak – már hódítás volt a szándéka.

Képzelőtehetségünket, ha világtörténeti perspektívában szemlélődünk, ép a hódítás lehetősége foglalkoztatja. Mi lett volna a világból, ha e küzdelemből nem a görögök, hanem a perzsák kerülnek ki győztesen? Görögországban tiszta vagy akárcsak felemás perzsa kultúrát bizonnyal nem hozott volna létre a foglalás, ilyen igénye a perzsa szellemnek sohasem volt; de a görög kultúrának természetes továbbfejlődését az idegen uralom kétségkívül megakasztotta volna. Éppenséggel Athénben, ahol a fejlődésnek alapját az egész közösség, az egész nyilvános élet szolgáltatta. Mi lett volna a szabad fürkészésnek és szókimondásnak társadalmi feltételei nélkül a szokratizmusból? Csak megindulással tudunk a perzsa győzelem eshetőségére gondolni, ha Athénnek 5. századi kultúrája felé fordítjuk szemünket.

Pedig nem a puszta nyers erő, a kultúrátlanság szállott itt a kultúrával szembe; ezt a hitet a görög nyelvhasználat „barbár” szavának sem szabad alátámasztania. Vitéz, tiszta erkölcsű, nemes vallási képzetekben élő nép volt a perzsa hadsereg magva s a birodalomnak nagyarányú és magas színvonalú közigazgatásáról az imént kaptunk már némi képet. Még maga a fejedelmi udvar is – előkelő életszokásokkal és művészettel, irodalommal együtt – csupán idővel vált mindjobban a babiloni „orientálizmus” utánzójává, rabjává; eleinte a fejedelmek egyéni nagysága, emelkedett perzsa erkölcsökre vallott. De mindenesetre egymást kizáró, tagadó kultúrák kerültek itt a perzsagörög életharcban össze. Iráni elemek ugyan már az öreg Platon gondolkodásában és a körülötte kialakult szellemi környezetben is kezdenek szerepet játszani. De még ezt a késői megértést is az a már kialakult hellén műveltség tette lehetővé, melyet most – az 5. század elején – mintegy csírájában fojtott volna el a perzsa győzelem.

Dareios 491-ben küldte követeit Görögországba, hogy a megadás jeléül földet és vizet követeljenek annak lakóitól. A spártaiak súlyosan vétettek a nemzetközi jog ellen, midőn a hozzájuk érkezett követeket kútba dobták. Az ellenséges seregnek, mely 490 nyarán gyűlt össze Kilikiában, Datis és Artaphernes lett a vezérük (utóbbi a sardeisi helytartó fia).

A perzsa szállítóhajók Rhodos érintésével először Naxosban kötöttek ki, hogy a partra szállt csapatok a sziget lakóit az ión felkelésben való részvételükért megbüntessék. A delosi áldozás után az euboiai Eretria következett sorra. Azért az öt hajóért, melyet a város annakidején az iónoknak küldött, keservesen meg kellett lakolnia: megostromolta, árulással bevette az ellenség és lakóit messze Ázsiában telepítette le. Eretria után Attika földje volt a további cél; a vidéket jól ismerők tanácsára – állítólag az öreg Hippias velük utazott – Marathonnál kötöttek ki a perzsák.

Az athénieket nem érhette váratlanul az ellenséges felvonulás. Az iónoknak nyujtott segély óta annyira el lehettek rá készülve, hogy még belső pártpolitikai viszonyaik is – minden látszat szerint – a „perzsa kérdéshez” igazodott azon időktől fogva. A 20 hajó elküldését talán az Alkmaionidák szavazták meg, kik valamikor a perzsa segítségtől várták ugyan a népuralom biztosítását, de Hippias sikereseknek látszó intrikái folytán most kénytelenek voltak a perzsa-barátokkal szembefordulni. Viszont az ión felkelésnek balsikerei annak a pártnak erejét növesztették meg szükségképpen, amelynek vezetői a Peisistratidák egykori híveiből kerültek ki. A párt ha nem is mert nyiltan a mellett állást foglalni, hogy a tyrannis idegenek segítségével restauráltassék (ilyesmit az athéni demokrácia nem tűrt volna meg), mégis a béke és megegyezés politikáját követte a perzsa veszedelemmel szemben. Már a segítőhajóknak gyors visszahívása Ephesos alól és a további segítés elmaradása is ezzel a politikai fordulattal lehetett összefüggésben. A 496–5. esztendőre meg Hipparchos, Charmos fia, lett az archon, akit később – a marathoni győzelem után (488–87-ben) – mint Peisistratos-rokont elsőnek osztrakizálnak. Miletos elestét valóságos nemzeti csapásnak érezhette az athéni közvélemény. De midőn Phrynichos, a tragédia-író, mythos helyett ezt a szomorú eseményt hozta színre, mégis magas pénzbírságra ítélték. Egyelőre még visszariadtak annak az erőfeszítésnek a gondolatától, amely már érlelődött bennük.

A veszély közeledése, a perzsa készülődések híre újabb fordulatot adott a pártpolitikának. A 493–2-ik évnek archonjává Themistoklest választották az athéniek, a Lykomidai nemzetségéből, ki új emberként most lép a történet színpadára az eddigi demokrata és oligarcha pártállásoktól független és magasan azok fölé emelkedő szerepében. Mert bármilyen nagy szándékai lehettek is Themistoklesnek, már kezdettől fogva a demokrácia kiépítésére, ez a legcéltudatosabb és legelőrelátóbb athéni politikus most a közvetlen veszély elhárítását tartotta szem előtt, midőn flotta-tervével állott elő és az új kikötőnek, a Peiraieusnek építésébe máris belekezdett. Világosan látta, hogy Athén csak mint tengeri hatalom tudja a perzsákat a hazai földtől tartósan és sikeresen távol tartani. De az egymásra torlódó események nem engedték meg, hogy a themistoklesi terv már most megvalósulhasson. A dareiosi expedíció még az övéinél is gyorsabb és közvetlenebb intézkedéseket követelt s ezeknek érdekében a görögség legnagyobb politikusát egyelőre a fenyegető szükség embere szorította háttérbe: Miltiades.

Ő a perzsa szakértő tekintélyével, de a Peisistratostól támogatott chersonnesosi uralkodó hírének tehertételével jött Athénbe. Utóbbi miatt népbíróság előtt kellett magát igazolnia. A pört nyilván a még mindig hatalmas Alkmaionidák szorgalmazták ellene. Ezek közül egyeseket egyrészt Themistokles politikája, másrészt a vetélytárs nemzetségből – a Philaidaiból – származó Miltiades sikerei utóbb a perzsa-barátoknak, a médizálóknak táborába szorítanak. Csak felmentése után láthatott Miltiades strategosi minőségben a véderő megszervezéséhez. A városban akkortájt a phylék szerint megválasztott tíz hadvezér testülete intézte a hadügyeket. Ehhez a testülethez elnöki minőségben – a harmadik archon, a polemarchos is tartozott. Nem annyira a konzervatív államférfiúnak gondolata, mint inkább az egyedül kínálkozó lehetőség vezette Miltiadest a nehéz fegyverzetű katonaság kiépítésében. Kellő számú hajók híján egész természetesen csak azokra a hoplitákra számíthatott, kik már régóta főtámaszai voltak az athéni hadseregnek.

Az athéniek nem várták be a Marathonnál táborozó perzsákat a város falai alatt, hanem elébük mentek. Talán biztosabb helyzetnek gondolták a nyilt mérkőzést, mint az árulásra alkalmat nyujtó ostromot. A spártaiaktól a kellő időben kértek segítséget. Hogy ez mégis későn érkezett, annak a legjobb esetben a vallási aggodalom volt az oka: a holdtöltét kellett bevárniok. Az athéni sereget a hűséges plataiaiak segédcsapata egészítette ki.

Miltiades – a görög történetíró szerint – a sürgős támadást ajánlotta. Talán csak akkor tette ezt, midőn látva az ellenség támadási készségét, a spártai segítségre már úgysem számíthatott. Vezértársainak véleménye annyira nem volt egyhangú, hogy a kérdést Kallimachosnak, a polemarchosnak kellett az ajánlat javára billentenie. A fővezérséget – az egységes akció érdekében – Miltiadesre bízták, mert a fővezérség az athéni hadvezetés akkori rendjében naponkint változott. Az összecsapás, melyet a szárnyak erőssége és körülkerítései döntöttek el, az athéniek fényes győzelmével végződött. A perzsákat hajóikra szorították vissza és mindössze csak 192 hoplitát veszítettek az ellenség 6400 halottjával szemben (a görögöknél a könnyű fegyverzetűek és a szolgák természetesen nincsenek számításba véve). A seregek egész számáról ránk maradt adatok megbízhatatlanok; talán akkor is túlozzuk a perzsa erőt (hajókon szállított katonákról van szó), ha 30.000 embert állítunk a mintegy félannyi göröggel szembe. Az ellenséges hajók a sunioni hegyfok megkerülésével, de minden további kísérletezés nélkül Ázsiába távoztak.

A győzelem teljesnek volt mondható. És értékét különös módon emelte az a körülmény, hogy Athén egymagában – számottevő idegen segítség nélkül – hárította el egész Hellaszról a perzsa veszedelmet. Az athéni hoplités a perzsa lovasnál és ijásznál erősebbnek bizonyult. Keveset vont le a tettek érdeméből, hogy a perzsáknak olyan kísérletéről volt szó, amelyet az ellenség lebecsülése miatt talán nem a kellő arányokban készítettek elő.

De a győztes vezér, Miltiades nem sokáig örülhetett a dicsőségnek. Ez a kettősképű kemény katona, kinek jelleme félig az eltemetett arisztokrata időkben gyökerezett, félig a demokrata igényekhez alkalmazkodott; aki egy személyben tyrannos is, szabadsághős is volt, s aki amily erős akarattal tudta a pillanat alkalmait kihasználni, éppannyira nélkülözte az előrelátás erényét: a parosi kalandba keveredett. A perzsáknak nyujtott segítség címén kellett volna ezt az ión szigetet megbüntetni; de az ostromló seregnek nem sikerült e kicsinyes megtorlást a parosiaktól kicsikarni. A balsikerű vezért politikai ellenfele, a demokrata Xanthippos, Perikles atyja, állította törvényszék elé. Ez 50 talentumos bírságra ítélte a marathoni hőst. Miltiades kevéssel utóbb egy Parosban kapott sebében halt meg: a pénzbírságot utóbb fia, Kimon fizette ki.