NEGYEDIK FEJEZET: NIKIAS BÉKÉJE ÉS A SZICILIAI EXPEDÍCIÓ

Tehát az első nagy összeütközés mindkét részről önkéntes visszavonulással végződött. Főleg a végső eredménnyel semmi arányban nem álló veszteségek érlelték meg a békés elhatározást. Athénben ezenkívül pénzügyi okok is közrejátszottak. Tíz év előtt még 6000 talentum volt az Akropolison őrzött tartalék. Időközben ez meglehetősen leapadt. Már a lesbosi lázadásnak elnyomásakor is csupán egy rendkívüli adónak kiirásával tudták a szükséges költségeket előteremteni. Kleon sürgetésére pedig a delosi szövetség járulékait is emelni kellett. A másik oldalon Spártát a békére az is ösztökélhette, hogy a 451-ben Argos-szal kötött szerződés lejáratához közeledett.

A nikiasi béke 50 évre szólott és elvben a háborús zsákmányok kiszolgáltatását követelte. Tehát – a hadifoglyok kölcsönös kicserélésén kívül – Amphipolist újból Athénnek kellett volna juttatnia, Pylost és Kytherát Spártának. Ha Plataiai Thebaihoz tartozó város maradt, viszont a megarai Nisaiát Athén megtarthatta magának és határvárát Panakton-t is visszakapta. Aigináról nem kellett külön intézkedni; a megfenyített sziget lakóit az athéniek már Perikles idejében asszonyostul-gyermekestül kitelepítették.

A béke körül Nikias szerzett különös érdemeket: ezért nevezték el róla. Kimoni nyomokon járó politikus volt, kit származása és nagy vagyona a túlzó demokratákkal hozott ellentétbe. Valamiféle középpárt képviselőjének mondhatnók, hogyha az athéni alkotmány a kifejezetten oligarchikus nézetűeket nyilvános szerephez engedte volna. De így is fejthetett ki ellenzéki tevékenységet nemcsak a konzervatív felfogástól támogatott béke érdekében, de a nép kegyét hajhászó és azt jutalmazó demagógokkal szemben is. Ereje stratégiai tudásában rejlett; Kythera elfoglalását nem számítva, egy sikeres korinthosi expedíciónak emléke is (425) fűződött már akkor nevéhez. Gyöngéje volt habozó természete és a hagyományos képzetektől erősen megkötött s a kezdeményezésben gátolt gondolkozásmódja. Mindezzel még mindig jó szolgálatot tehetett most a békepontok meghatározásánál; de vajjon elégséges lesz-e mindez a legnagyobb, a legsürgősebb intézkedések pillanatában?

X. GÖRÖG GYARMATOK

A bajok rögtön a békekötés után jelentkeztek. Két körülmény okozott kezdettől fogva nehézségeket. Mindenekelőtt ez: a szerződő felek többre vállalkoztak, mint amennyit végre tudtak hajtani. Amphipolis átadása a helyi tényezőknek ellenkezése miatt nem sikerült s így természetesen Athén is vonakodott, hogy Kytherát és Pylost keze közül kiengedje. Még többet jelentett a szövetségesek ellentmondása, kik a békepontok végrehajtásaiba nem akartak belenyugodni. Boiótia Panakton, Megara Nisaia miatt elégedetlenkedett; Elis Lepreon-t szerette volna visszakapni; Korinthos az akarnánoknak átengedett gyarmatvárosait fájlalta, s Athénnek csorbítatlanul megmaradt tengeri hatalmát különben sem tudta megnyugvással elfogadni.

A peloponnesosi szövetségnek tömör testén először mutatkoztak veszedelmes repedések. Spárta most olyan módon igyekezett a közép- és kisállamok mozgolódását hatástalanná tenni, hogy Athénhez csatlakozott. Még 421 nyarán kötötték meg azt a védőszövetséget, melynek 50 esztendőn át kellett volna a szerződő felek ellen intézett bármely támadást visszautasítani. De ezt a nagy áldást, mely ebből a közösségből származhatott volna, csakhamar reménytelenné tette egy másik szövetség, melyet tulajdonképpen a folyton békétlenkedő Korinthos kezdeményezett, midőn Argost mozgósította. Ez Elis-szel és a nagyobb önállóságra törekvő Mantineiá-val külön szervezkedett s végül Athént is megnyerték maguknak immár Korinthos kiválásával (420). Egészen újszerű politikai helyzet állott ilyformán elő: négy demokrata állam vállalt közös érdeket az oligarchiákat támogató Spártával szemben.

Spárta most Boiotiát csatolta magához szorosabban s mert a peloponnesosi hegemóniát sem engedhette át: Argos-szal iparkodott leszámolni. Végül a Mantineia mellett vívott ütközetre került a sor (418), melyben a spártaiak az ellenük felvonuló szövetségeseket teljesen megverték. Athéni hopliták és lovasok is küzdöttek az utóbbiaknak oldalán, annak a szövetségnek ellenére, mely Spártát és Athént jogilag még mindig egymáshoz kötötte. Tehát az áldatlan háború – ha nem is tisztázott formák között – tényleg újból folytatódott. A mantineiai csata eredményeképpen Argosban az oligarchák kerekedtek felül és a város rövid időre Spárta szövetségese lett. De Alkibiadesnek már a következő évben sikerült Argos-t megint Athén oldalára vonni, miután nem őt, nem is Nikiast, hanem Kleon politikai örökösét, Hyperbolost sujtotta az osztrakizálásnak utolsó esete az athéni történelemben (417). Szigeti pozíciójukat akarták az athéniek megerősíteni a dór Melos leigázásával. Ez az imént említett eseményeknél kevéssel utóbb következett be (416). A szigetieken gyakorolt kegyetlenkedés sötét képe a hosszú háborúskodás nyomán támadt megkeményedésnek.

Az Argos és Athén közötti szövetkezések középpontjában kezdettől fogva az ifjú Alkibiades állott. Arisztokrata ivadék az Eupatridai családjából. Gyámjának, Periklesnek házában nevelkedett, mivel anyja annak az Alkmaionidának volt a leánya, aki Perikles anyjának a fivére volt. Az akkor újszerű nevelés a görög arisztokratának egészen új típusát teremtette meg benne. Származásából adódó helyzete, szépsége és szelleme, vezetésre jelölték ki. Korán vállalta is a szerepet, mint mérhetetlen becsvágyának kielégítését. Az önző célkitűzést elméletileg is alá tudta támasztani; mestereitől, a sophistáktól tanulta meg – és meggyőződésében a Sokrates-szel való érintkezés sem tudta megingatni –, hogy a kiváló egyénnek mindent szabad akarnia és tennie, mert ő saját magának elég törvény. Nyilvános sikereit szuggesztív erejű természete biztosította neki: nyelvhibája ellenére magával ragadta hallgatóságát és botrányai, költekezései – utóbbiak Olympiában, a nemzetközi színtéren egyszersmind a nemzeti hiúságot is legyezgették – csak növelték tekintélyét a nép szemében. Ama démonikus hatású emberek közé tartozott, akiktől a legfőbb jót és a legnagyobb rosszat egyformaképpen remélhette vagy félhette az a közösség, amely sorsának irányítását az ő vezetésére bízta.

Alkibiades fiatalon, politikai érettségének első idejében, már strategos volt (420). Az argosi orientáció, melyet ő kezdeményezett, mint láttuk, kevés sikerrel járt. Annál nagyobb hévvel ragadta tehát meg az érvényesülésnek azt az alkalmát, mellyel 416–15 telén a szicíliai ügyekbe való avatkozás kínálkozott. A segestai küldöttség jelent meg akkor az athéni agorán, hogy a dór Selinus ellen a nagy pártfogó állami segítségét kérje. Segesta lakói, az elymoi, már Perikles idejétől kezdve szövetségben állottak Athénnel, mint ahogy ennek gazdasági érdekei a szicíliai ión gyarmatokat is régtől kezdve igyekeztek maguknak megnyerni. 427-ben járt Gorgias vezetése alatt Leontinoi követsége Athénben, és itt a nagy sophistának személyes hatása kitörülhetetlen nyomokat hagyott hátra. 425-ben csakugyan sor is került az első szicíliai vállalkozásra a peloponnesosi háború folyamán. De a gelai kongresszus (424), melyben a szicíliaiak az athéniek feje fölött békét kötöttek egymással, tárgytalanná tette akkor az Eurymedon és Sophokles parancsára hallgató seregnek további műveleteit. Az óvatosabbak, Nikias is, a segestaiak egyszerű támogatására gondoltak most; az Alkibiadestől fűtött néphangulat egész Szicíliának meghódítását vette tervbe. Kevés esemény volt Athén történetében, amely annyira döntő módon határozta meg a város végzetét, mint ép a szicíliai vállalkozás; és mégis: kevés esemény ment végbe annyira a népszeszélytől befolyásoltan, mint ez. Meglepő és problematikus a tervszerűtlen intézkedéseknek hosszú sorozata, amelyek az Aristophanestől oly pompásan kifigurázott vérmes remények nyomában jártak (a Madarak, 414 tavaszán). Nikias ellenkezett, de azon az emlékezetes népgyűlésen, amelyen az ügyről határoztak, a néphangulat hatására mégis ő állapította meg a vállalkozás óriási kereteit. A segestaiak vagyonáról a legképtelenebb hírek keringtek; ezek későbben illúzióknak bizonyultak. A nagy hódítást (a közismeretek alapján feltételezett hódításnál mindenesetre nagyobbat) a népnek Alkibiades személye garantálta. És Alkibiadest mégis visszarendelik majd vezető állásából, sőt ezzel Athén engesztelhetetlen ellenségévé teszik.

A tisztázatlan és eléggé nem mérlegelt eshetőségek között vállalt tervnek végrehajtására 134 trierest szereltek fel az athéniek s mintegy 32.000 embert, köztük 2630 athéni harcost küldöttek át 415 tavaszán Szicíliába.

A hajók indulása előtt történt a Hermák – az utcai Hermes-pillérek – hirhedt megcsonkítása. A tetteseket és tettük okait sohasem sikerült kideríteni. De a közhit hazaárulásról, oligarcha összeesküvésről, alkotmányváltoztató merényletről beszélt, mely talán a sziciliai vállalkozás meggátolását tűzte ki végső céljának. Az isteni jóindulatot kockáztató vallási vétség mindenesetre kétségtelennek látszott s ez alapon a közelmult valamennyi vallássértő esetét vizsgálat tárgyává tették. Így került Alkibiades is abba a gyanúba, hogy az eleusisi mysteriumokat – nem is egy alkalommal – gúnyos utánzásaival sértette meg. Az indulásra kész vezér – társai Nikias és Lamachos voltak – szeretett volna azonnal törvényszék elé állani. De ezt az okos indítványt demokrata versenytársai – Peisandros, Androkles, Kleonymos, Charikles és sok más törtető politikus számított közéjük – nem fogadták el s az állami hajó – a Salaminia – csak akkor ment érte a törvényes idézéssel, midőn a hajóhad már Katana előtt horgonyzott. Alkibiades most már nem érzett hajlandóságot, hogy az athéni népbíróságtól kapjon felmentést; őrei elől megszökött. Argoson át a spártai ellenséghez menekült. Számkivetették: a nép bálványából, az istenek kegyeltjéből az istenek és emberek elátkozottja lett.

A sziciliai hadműveletek a főhelynek, Syrakusai-nak ostroma körül összpontosultak. Szövetségeseiktől alig kaptak segítséget az athéniek; magukra voltak utalva. Kezdeti sikerek után a város bevétele leküzdhetetlen akadályokba ütközött. Az ellenállás erejét az ostromlottakban a kiváló Hermokrates tartotta fenn; az ostromfalak emelésére rögtön ellenfalaknak építésével feleltek a syrakusaiak. Súlyosbította az athénieknek helyzetét a spártai felmentő sereg megérkezése a kitűnő hadvezérnek, Gylipposnak vezetésével. Ez egyszersmind az ellenséges hajóhad növekedését is jelentette, tehát azt, hogy a syrakusaiak most már a kikötőjükben tartózkodó athéni flottát is sakkban tudták tartani. Lamachos elestével a hadvezetésnek energikusabb felét veszítette el az athéni sereg. Nehéz állapotán az Athénből kért és Demosthenes vezetésével elküldött segítség sem tudott már lényegesen javítani.

413 nyarán következett be a katasztrófa. A kitörési kísérlet, mellyel az athéni hajóhad többízben próbálkozott, kudarccal végződött s így szárazon kellett a számban még mindig nagyon jelentékeny hadseregnek a visszavonulást megkísérelnie. Szeptember elején indultak útnak. Ezt – mégpedig kedvezőbb körülmények között – már előbb is megtehették volna, hogyha az augusztus 27-ikén beállott holdtölte a vallási aggályoktól gyötört Nikiast a józan megállapodástól nem térítette volna el. Az ellenség folytonos nyugtalanítása között mintegy két hétig tartott a világtörténetnek ez az egyik legszomorúbb visszavonulása egészen az Assinaros folyó partjáig, hol a még eddig fel nem őrölt maradékot teljes vereség érte. A vezéreket: Nikiast és Demosthenest kivégezték; a hadifoglyok rabszolgasorban azokba a syrakusai latomiákba kerültek, melyek akkor még csupasz kőbányák voltak s nem idegen vegetációval benőtt szakadékok, minőknek őket manapság csodáljuk.