HATODIK RÉSZ: A RÓMAI CSÁSZÁRSÁG ELSŐ HÁROM SZÁZADA

ELSŐ FEJEZET: AUGUSTUS MEGALAPÍTJA A CSÁSZÁRSÁGOT

OCTAVIANUS Kr. e. 31-ben, szeptember másodikán, Actiumnál legyőzte Antoniust és Kleopatrát, M. Agrippának, leghívebb emberének segítségével. Ezzel Nyugat másodszor győzött a birodalom keleti része fölött. Nyugat ura, Apollon, legyőzte Egyiptom „új Dionysos”-át. Egy évvel később, 30-ban, augusztus elején Alexandria és Egyiptom a győző kezére jutott. Octavianus két ellenfele öngyilkos lett. Ennek az eseménynek olyan nagy jelentőséget tulajdonítottak, hogy amikor később (Kr. e. 8-ban), az első római Princeps nevét a naptárba felvették, nem születése hónapját jelölték vele, mint Caesar esetében (Július), hanem a Ptolemaeus-birodalom meghódításának hónapja lett és maradt a naptárban „augusztus”. Ismét egy évvel később, 29 augusztusában, 13-tól 15-ig tartotta meg Augustus háromnapos pompás diadalmenetét, az utolsó tíz évben aratott valamennyi győzelmére. A harmadik napon Egyiptom és ez ország utolsó makedon királynéja szolgáltak a diadalmenet alkalmául. Ez az ünneplés az előbbi két nap ragyogását messze felülmúlta. Erről a mozzanatról egy újabb kutató így szól: „Octavianus ebben a pillanatban nem egyetlenegy hellenisztikus király tekintélyével rendelkezett, hanem mindezeknek az uralkodóknak hatalmát egyesítette magában. Hódolva nézett rá egy egész világ.” A nagy római költők istenítették, mint akit az ég küldött a nép megmentésére. Horatius földreszállott Mercuriusnak nevezi, akinek békét és jólétet hozó alakjával Augustusé összefolyt. Élete legnagyobb pillanata volt az, amit akkor ez a 34 éves férfi átélt.

„Ezután, természetesen, az egész világ arra várt, vajjon a föld felének ura milyen nevet vesz föl.” Romulus lesz-e, vagy Quirinus, vagy Caesar, vagy Augustus. A választás csakhamar az Augustus névre esett. Octavianus nem lett mindjárt isten, mint Julius Caesar, akinek őelőtte utoljára volt ekkora hatalma. Legalább Rómában nem lett az. Egyeduralkodó sem lett, hanem ember maradt és polgár, mint a keletről visszatért Pompejus 61-ben. Mivel Octavianus mindenható uralkodó szelleme törékeny egészségű testben lakott és valószínűleg Nagy Sándor sorsa lebegett előtte, diadalmenete után első dolga volt, hogy magának és a Julius-nemzetségnek, amelyhez adoptálás útján tartozott, a Mars-mező északi bejáratánál hatalmas síremléket építtessen. Tehát halálára gondolt és arra, ami azután következik. Ez neki, az igazi rómainak, mindennél fontosabb volt. Ám Octavianus, az ember, még inkább megnyilatkozik azokban a szavakban, amelyekkel mauzoleumának feliratában – későbbi nagy beszámolójának, az „ankarai emlékiratnak” (Monumentum Ancyranum) valószínűleg már ekkor megfogalmazott első négy fejezetében – tetteit elmondja. Úgy mutatkozik be kortársainak, mint aki elhozta a szabadságot, hordozója az ősrónai virtusnak, iustitiának, clementiának és pietasnak. A felirat végső szavai köszönetet mondanak az isteneknek, amiért neki mindezt megengedték. A senatus 55-ször rendelt el az istenek előtt sikereiért hálaünnepet. Összesen 890 napig tartottak ezek az ünnepek. Ennek jelentősége ebben a mondatban jut kifejezésre: „A diadalmeneteimben kocsim előtt vezetett királyok és királyfiak száma kilenc”. Nem király, de királyok legyőzője volt ez a római férfiú, aki ezekben az években pénzein magát csak „libertatis vindex”-nek nevezi.

Az, aki mint ember és római így beszél hozzánk, a polgárok sorába lépett vissza és a konzulságot, amelyet 31 óta rendszeresen minden évben viselt, 28-ban és 27-ben ifjúkori barátjával, Agrippával együtt úgy vette át, amint az a köztársaság idejében szokásos volt. Ezek voltak a döntő évek, amelyek alatt eddigi, kifelé vívott diadalait az állam belső rendjének újjáalakításával koronázta meg: olyan alkotással, amely a legjobb római polgároknak igazi római szellemben felfogott kötelességszerű odaadásán épült föl. Azokén a polgárokén, akik az állam vezetését sorstól rendelt feladatnak tekintették. Felépült ez a rend a nép önkéntes alávetődésén, ahogy a görög filozófia a legjobb állam rendjét már régen követelte. Az állam és a társadalom újjáépítésével kezdődik a római nép e korának két nagy esztendeje közül az első munkája: a nép megszámlálása, vagyonának felbecsülése, továbbá a senatus összeállítása. Octavianus átveszi a senatus elnökségét (principatus), a tűnőben lévő régi szokásokat reformálja, mindenekelőtt a házaséletben. A városnak több mint 80 templomát újjáépítteti, részben resturáltatja, szorgalmazza a Róma-kultusz ápolását. Ez utóbbi lehetővé teszi azt, hogy Augustus Keleten, mint az új állameszme képviselője, az alattvalók kérésére a tartományok államvallásában megjelenhessen. Rómában a császárt egyelőre még csak halála után avatják istenné, a szentté avatáshoz hasonlítható eljárással: Kelet megszokta, hogy az élő uralkodó személye felé is imádattal forduljon. A nagy újjáépítő munka mind e részleteit Octavianus azzal koronázta meg, hogy letette rendkívüli hatalmát, amelynek segítségével mindazt elérte, amit eddig kivívott. A senatust és a népet jogaiba visszahelyezte.

Mint ember, megépítette mauzoleumát, mint polgár megteremtette a „respublica restituta”-t. Így áll előttünk a 27-ik év elején Octavianus, hogy az év január 16-án a senatus és a nép jutalmát mindezekért elfogadja. Ahhoz, hogy átvegye vagy továbbgyakorolja a konzulságot potestasban (hivatali hatalomban), Octavianusnak nem volt erősebb fegyvere, mint Agrippának, hivatali társának, ebben a jelentős esztendőben. De auctoritasban, amit új mellékneve, Augustus, kölcsönzött neki, felülmúlt mindenkit. Így konzultársát is. A konzuli állás tehát, melynek megosztatlan imperiumán a királyok óta Róma kormányzása nyugodott, legbelső lényegében – legalább a tények szerint – mindenesetre megingott és létrejött egy „első konzuli” helyzet a második – tényleg másodrendű – mellett. Ezzel egyidőben az auctoritas Augusti az eddig egyedülálló auctoritas senatus mellé és fölé került. „Ős-Róma jellegzetessége, hogy a tisztviselő a senatus akaratának alattvalója volt.” Ez az állapot végérvényesen megszűnt. A hatalom birtokosa a senatus mellett önálló akaratot képviselt, ahogy a provinciák igazgatásában és ezzel a hadsereg vezényletében is a senatus mellé lépett.

Augustus elhatározó lépése, súlyos betegsége után, 23-ban, a konzuli hivatal letételével történt meg. A 27-ik év megoldása még köztársasági volt, ez utóbbi azonban már túlment a köztársasági államjogon. Ahhoz a különös auctoritashoz, amit az Augustus név biztosított neki, két potestast vett hatalmi körébe, amelyek helyzetét egyszer és mindenkorra túlemelték a köztársaság „vezető hivatalán”: a prokonzuli imperiumot, amelyet a senatusi határozat imperium maiusnak jelentett ki és amely helytartóhatalmának helyi elhatárolását Itálián kívül megszüntette; ezenkívül a konzulság helyett a hivataltárs nélkül való tribunicia potestast. Ez kifejezetten és mindenkorra ius agendi cum populo et cum senatu részesévé tette. „Semmi más, mint ez, nem lett volna ennyire alkalmas egész bizonytalanságával és szentségével Róma új ura hatalmi helyzetének megalapozására.” Egyelőre természetesen határozott időre. Kezdetben öt, később (Kr. e. 8) tíz évre. Ennek ellenére 23-tól kezdődik Rómának monarchiává való fejlődése. A tribunicia potestas éveinek, mint az uralkodás esztendeinek számlálása, külsőleg is az új államforma felé való átmenet jele lett. Olyan monarchia keletkezett, amely az auctoritasnak, a Princeps hatalma tulajdonképpeni alapjának, hangsúlyozása mellett egyúttal arra is törekedett, hogy a görög államfilozófia ideális gondolatai továbbra is mindinkább megvalósuljanak.

Az egyeduralomnak új típusa ez, amelyben a polgár szabadsága az államnak egy embertől való vezetésével (aki a polgárok elseje és legjobbja) összeegyeztethetőnek látszik. A senatus az államfővel együtt nem uralkodik, csak vele együtt kormányoz. Az egyeduralomnak ezt a típusát Európa első alkotmányos monarchiájának lehet nevezni. „Augustus alkotmánya, ha az ember az egészet egybefogva nézi, első sikeres kísérlet arra, hogy a polgárok szabadsága és önrendelkezése összhangba jusson az uralkodói hatalom szükségszerűségével. Mert ezt az utóbbit a hadsereg államfeladatai miatt nem lehet nélkülözni. Augustus a polgárt nem akarta alattvalóvá tenni, hanem olyan nagymértékű szabadságot engedett neki, amennyiért csak felelős tudott lenni. Ez az a nagy lépés, amit a principatus minden előbbi alkotmányforma fölött megtesz, ez az új, még a nagy előddel, Caesarral, a diktárorral szemben is.”

Actium után a belső újjáépítéssel párhuzamosan halad az új rendre épített államban a középponti provinciák teljes békealapra való helyezése. Nyugaton Itálián, Gallián és Hispánián kívül, mint az előbbi triumvirátus idejében, Dalmatia és Pannonia déli részein túl a Duna határvonalának irányában. Ezzel párhuzamosan halad keleten Róma uralmának megerősítése, sőt teljes kiépítése, úgy, ahogy azt a senatus 220 óta Hispániában, a néppárt 125 óta Galliában megkezdte és Julius Caesar egész a Rajnáig nagyszerűen végrehajtotta. Ezalatt történt, ugyancsak az első évtizedben, az Alpesek népeinek legyőzése. Így Nyugat és Észak szoros összeköttetésbe került Itáliával és létrejött az előfeltétele annak, hogy kiépülhessen a nagy út az Alpeseken keresztül.

Így az actiumi csatát követő évtizedben Caesar Octavianus, 27 óta Augustus, a külső és belső politikában kijelölte a római állam további fejlődésének vonalait. Róma új uralkodója nem katona volt, hanem kiváló államférfi. Tehetsége megfelelt az idő áramlatának, amely a polgárháborúk korának borzalmaira következett, és a közóhajnak, hogy „béke legyen a földön”. Actiumnál nem a világhódító győzött, hanem, ahogy, a költőkön kívül, egy kevéssel későbbi emlékmű Augustust méltatva mondja: „az emberi nem megváltója”, akit e korban jámbor lelkek már régen vártak. A Janus-templomot csak akkor volt szabad bezárni, ha szárazon és vízen az egész birodalomban béke volt. Háromszor történt meg ez és a császári béke oltára is elkészült Kr. e. 13-tól 9-ig. Róma új ura ezt élete legnagyobb tettei közé számította.

„A modern népjog abban különbözik az antik népjogtól, hogy számunkra a béke, a régiek számára a háború az élet természetes állapota.” A császárság ideje tehát ebben a tekintetben is összekötő kapocs az ókor és az újkor között. A császári Róma volt megteremtője a világbéke gondolatának, nem egyedül a kereszténység.

Mikor Actium következményeképpen Augustus Egyiptomot annektálta, a hadsereg létszámát 27 légióra szállította le. Ezzel a birodalom keleten defenzivába lépett. Csak a 25-ik és 24-ik év kivétel, amikor Aelius Gallus szerencsétlen expedíciót indított a „szerencsés Arábiá”-ba, amelynek gazdagságát túlbecsülték és földrajzi viszonyait nem ismerték. És kivétel a 23-ik és 22-ik év is, amikor Aethiopiába törtek be. Ezzel a két expedícióval nyilván az új egyiptomi területi nyereséget akarták dél és kelet felé kikerekíteni és az utolsó Ptolemaeusoknak e népek felé irányuló kereskedelmi politikáját folytatni. Egyébként azt látjuk, hogy kelet felé lemondtak olyan törekvésekről, amilyent Caesar, különösen Parthiára vonatkozóan, Nagy Sándort követve gondolt el. Nyugaton és északon a teljes béke a barbár népek szomszédsága miatt lehetetlen volt.

Egyiptomnak a birodalomba való olvasztásával a Földközi-tenger körül fekvő római provinciák gyűrűje bezárult. Róma földközitengeri állammá lett, de a súlypont annak számára, aki Nyugatot Actiumnál győzelemre vitte, Itálián és a nyugat romanizált provinciáin nyugodott. Minden hódítás abban az irányban, amelyben egykor Nagy Sándor haladt, a birodalom súlypontját nem kívánatos módon még jobban eltolta volna kelet felé, amint az már Pompejus idejében megtörtént. Így az új uralom defenzív politikája seholsem mutatkozik inkább, mint Róma keleti kérdésében. A carrhaei vereséget, amellyel a parthusok egyenjogúságot szereztek, nem a csatatéren bosszulták meg, ahogy ezt még Antonius urának és mesterének, Caesarnak tervei szerint meg akarta tenni. A nemzeti becsületen esett sérelmet a 20-ik évben keresztülvitt diplomáciai akcióval orvosolták, amelynek következménye lett, hogy a Crassus és Antonius veresége alkalmával elvesztett római hadijeleket és foglyokat Tiberius hazahozatta.

Ezzel az egyensúly helyreállt és Parthia nagyhatalmi helyzete, természetesen Róma elsőbbségének hangsúlyozásával, hivatalosan elismertetett. Ezt a megállapodást Kr. u. 1-ben az Eufrates egyik szigetén kötötte a parthus király és a legidősebb római „trónörökös”, Gaius Caesar. Ezzel keleten az Eufrates lett a határ, bármily kedvezőtlen is volt ez a vonal. Most már csak ütközőállam, Armenia uralmáért folyt a versengés. Római részről úgy akartak felette felsőbbséget gyakorolni, hogy újra meg újra vazallus királyt ültettek a trónjára. Az új uralkodó okossága így megóvta Rómát attól a veszélytől, hogy egyszerre két fronton kelljen harcolnia. Ilyen háborúnak a hadsereg nem is felelt volna meg, mert mint erőd-katonaság a birodalom határain helyezkedett el és rendkívül hosszú határvonalat kellett védenie. Tartalék pedig az állam belsejében nem volt, mivel az uralkodó a belső provinciákat a senatusnak engedte át és így katonai szempontból hadserege tehetetlenné vált.

A 20-ik évben elért diplomáciai győzelem után Róma viharfészke, miután a keleti politika nyugvópontra jutott, egyideig kizárólag nyugaton és északon volt. Ide irányozta Augustus éveken át külpolitikáját, de ide sem azért, hogy nagy területeket hódítson, hanem hogy kedvezőbb határviszonyokat teremtsen. Galliának és Hispániának békeviszonyokra való berendezése csak Augustusnak sikerült. Galliában a legnyugtalanabb törzsek Aquitania és Belgica lakói voltak, akik miatt még Actium után is katonai expedíciókat kellett indítani. Hispánia vad északi vidéke (Cantabria és Asturia) még teljesen szabad volt. Ennek a földrésznek meghódítása töltött be egy évtizedet 29 és 19 között. Ez a feladat még magát Augustust is távoltartotta Rómától, 27-től 25-ig. Ahogy a Rajna-határ Caesar műve volt, a birodalom dunai határának megszerzése volt Augustus első és legnagyobb külpolitikai sikere. Ezért folyt az alpesi népekkel az a harc, amely 15-ben fejeződött be Tiberiusnak és Drususnak, a császár mostohafiainak hadjárataival. Amikor Agrippa halála után 12-ben tovább akart menni egy lépéssel és a kedvezőtlen Rajna-Duna-határt meg akarta javítani az Elbe-határral és a későbbi Csehország területének meghódításával, először Drusus (12–9), majd Tiberius kiküldetésével (Kr. e. 8–7, Kr. u. 4–6), még nagyobb kudarcot vallott, mint nemrég Arábiával szemben. Csak Germánia (Észak-Németország) az Elbáig (vagy talán csak a Weserig) lett átmenetileg római provincia, császári kultusz-hellyel, ara Romae et Augusti-val, a lyoni mintájára, az ubiusok fővárosában (a későbbi Kölnben). A pannonok lázadása (Kr. u. 6–9) és végül Varus csatavesztése (Kr. u. 9) a határt visszavetette a régi vonalra és a három-folyóhatár megtartására vonatkozik kiváltképpen Augustus tanácsa (consilium coërcendi intra terminus imperii), amelyben bennefoglaltatik a külügyekre vonatkozólag Róma első császárának végrendelete. Ezek a kedvezőtlen folyóhatárok hosszabb időre csak úgy voltak tarthatók, hogy a folyók előtt, a Rajnától a Fekete-tengerig, függőviszonyban álló kis államok egész raját sikerült megszervezni.

Augustus békét hozott a belső viszonyokba és eltekintve a határháborúktól, kifelé is. Erre mutat rá az uralkodó sajátfogalmazású emlékiratában (a Monumentum Ancyranumban, amelyet most a Monumentum Antiochenum egészít ki). De különösen fontosnak tartja azt, hogy visszaszerezte az államnak a szabadságot. A megelőző korszakban a keleti nagy szellemi hatalom, az úgynevezett hellenizmus, Rómát teljesen leigázta és Caesar ennek az új hatalomnak még az államot is fel akarta áldozni. Törekvése az volt, hogy megvalósuljon a görög-római „királyság”, a Kelet hellenisztikus uralkodóinak stílusában, de egy csepp demokráciával megolajozva. Antonius mindenben követője volt. Az utolsó Ptolemaeus királynő segítségével, Keletre támaszkodva, meg akarta teremteni a hellenisztikus keleti szultanátust, a hellenisztikus Dionysos-szimbolika szemmellátható kiemelésével. Ez pedig, mint egyesek hiszik, az egyetemes uralkodás eszméjét foglalná magában. Az actiumi győző, habár eleinte, triumvir-korában ugyanezen az úton járt, tudatosan szembefordult ezzel. Arisztokrata és római nemzeti irányelvektől vezetve, azt a törekvést vitte keresztül aggodalmas pontossággal, hogy ne szakadjon el a köztársasági multtól és új eszméit az állam történelmiségével hozza összhangba. Az épület ne kozmopolita birodalom, hanem zárt nemzeti római állam legyen, amelyben a hellenisztikus műveltségnek, Apollon oltalma alatt, továbbra is meg lehet a helye. Caesar, aki egyszemélyben népszerű pártvezér és a hellenizmus tudós tanítványa volt, egységes színvonalat óhajtott megvalósítani. Augustus rendszere, ellentétben a Caesaréval és megfelelően azoknak az arisztokratikus törekvéseknek, amelyek Róma történetét minden időben meghatározták, a fokozatok rendszere volt.

Olyan konzervatív alkotmányhozónak, mint Augustus, mindenekelőtt a senatus számára kellett megfelelő helyet kijelölni. Mert a senatus a római előkelőségeknek századok óta legfőbb vára volt. Így állott a dolog Itáliával is, az új földközitengeri birodalom magvával, amely a szövetségesek háborúja óta a római polgárjog birtokában volt, bizonyos tekintetben tehát egy tágabb Rómát jelentett. Augustus a régi község-államot birodalom-állammá alakította, az alkotmányon belül azonban Itália kivételes helyen állott. És ahogy Itália a provinciák fölé, úgy emelkedett a cives Romani egyetemessége fölé a senatus, amelynek az új uralkodó mellett, amint láttuk, nem volt uralkodói, de volt kormányzati szerepe. Ebben van az augustusi alkotmány sajátos eredetisége: némi túlzással a caesari egyeduralom és a sullai senatus-uralom kompromisszumának is lehet nevezni. A világtörténelemben először jelenik meg egy kormányzati hatáskörében korlátozott monarchia képe. A népképviselet gondolatát az Ókor nem ismerte, azért a hatalmat nem parlament korlátozza, hanem olyan testület, amelyben képviselve volt eleinte Itália, később az egész birodalom polgárságának legmagasabb rétege, és amelyről egészen helyesen mondták: „A senatus helyzetét a római történelemben sohasem lehet megérteni az államjog logikája segítségével”.

A legnehezebb volt azonban a princeps civium (aminek magát Octavianus nevezte) új állásának végleges kiépítése. A konzuli állás átalakítása és az új alkotmánynak a köztársaság szellemében erre a hivatalra való felépítése nem volt keresztülvihető, már a kettősségre való tekintettel sem, pedig ezt kísérelte meg először. Ámbár, vagy éppen mivel az állam „első konzul”-ja 27 január 16 óta a környezetéből messze kiemelkedő Augustus nevet viselte és ennek alapján igénye volt az államban a magasabb auctoritásra. Ehhez járult még, hogy mikor a Princeps távol volt Rómától – és Octavianus éppen a dolgok előbbi rendjének tartama alatt csaknem állandóan nem volt Itáliában – a második konzul volt az állam tényleges kormányzója. Ezért Augustus 23 közepén, a konzul-társánál szerzett kellemetlen tapasztalatok után, megtette az elhatározó lépést a monarchia felé azzal, hogy letette az évek óta viselt évente esedékes konzulságot és felvette a területre nem korlátozott imperium proconsulare maius-t és a tribunicia potestast. Az első kezére juttatta a legfőbb katonai parancsnokságot, amelyet, mint konzul, csak a birodalom egyes részeiben gyakorolhatott. A másik tisztség, ha nem is túlságosan, de közelebb hozta Caesar elveihez, aki a néptribun sértetlenségét már biztosítani tudta magának. A néptribuni hivatal a római plebs palladiuma volt. Azzal, hogy a tribunusi hivatal jogainak mintegy kivonatát átvette, Augustus a mult demokratikus irányzatához való csatlakozását külsőleg is kifejezte. A Princeps a senatuson kívül levő polgárság védőjévé lett, mintegy demokratikus polgár-elnök az arisztokrata testület mellett. Így került megvalósulásra a vegyes alkotmánynak az az ideálja, amely már egyszer, Polybios szerint, Róma nagyságát megalapozta és így jutott táróponthoz a princepsi méltóság kiépítése.

Ez kormányzati szempontból a senatussal szemben máris világosan érvényre jutott a birodalom felosztásában. A békeviszonyokra berendezett „közép-birodalom” fölött való rendelkezés a senatus hatáskörébe tartozott, de a Princeps, imperium maius-ának segítségével, ott is felsőbb ellenőrzést gyakorolt és intézkedési joga volt. Egészen a kezében voltak a határprovinciák a hadsereg állandó táboraival, kivéve az afrikai senatus-területen lévő légiót. Az állandó hadseregnek, a köztársasági exercitus Hispaniensis örökségének beépítése az új alkotmányba abból a célból, hogy a Princeps állandó uralmi eszköze legyen, egyszersmindenkorra megvonta a fejlődés irányát. A Caesartól mindjárt kezdetben nyíltan bevallott katonai monarchia így a háttérben lassan, de biztosan kialakult, már csak azért is, mert az új császári hadsereg tagjai nem voltak proletárok.

A legfelsőbb hadúr méltósága mellett, amely az említett prokonzuli imperiumra épült fel, az új kormányzási rend alapja a császári birodalomban tulajdonképen Egyiptom különleges helyzete lett. Mert amint ott a polgári és a katonai támasz, úgy volt meg itt, az annektált Ptolemaeus-államban, amelyet minden antik állam közül adótechnikailag a legnagyszerűbben organizáltak, az új méltóság számára a pénzügyi alap. E méltóság a régi római államjog értelmében nem volt egyéb, mint „egy hivatalnokkal több”, mindenesetre olyan hivatalnokkal, aki igen magas auctoritasszal rendelkezett. A provinciákban azonban, különösen a keletiekben, Augustust Róma egyeduralkodójának tartották éppen úgy, mint egykor Julius Caesart. Ehhez járult még az a körülmény, hogy a Princeps Egyiptomban a Ptolemaeusok önkényuralmi rendszerének folytatójául lépett fel. Mint divi (Julii) filius eleinte megint csak keleten, később azonban nyugat barbár provinciáiban is, kapcsolódva a görög birodalmi részen szokásos uralkodói tisztelethez, templomokat, ill. (nyugaton) oltárokat állíttatott magának. Róma új urára vonatkozólag azonban semmi sem jellemzőbb, mint az a tény, hogy a provinciák kultuszában Augustust, a birodalom új istenét, csak Roma istennővel együtt volt szabad tisztelni és így történt, hogy Tiberius alatt átmenetileg ehhez még a senatus tisztelete is járult.

Annak ellenére azonban, hogy a senatus részt vehetett az állam kormányzásában, mégis minden tekintetben alárendelt helyzete volt. Már csak az egyeduralomnak a testület-uralom fölött való természetes előnyénél fogva is, de azután azért is, mert a katonai erő nagyon egyenlőtlenül volt elosztva. Végül annál a hatásánál fogva, amelyet a Princeps a senatus összetételére gyakorolt. Ez különben olyan probléma volt, amelyet újabb bonyolult senatus-választási módszerekkel sem sikerült megoldani. A Princeps egészen önmagától az új rend középpontjába került, mert minden szál az ő kezében futott össze: ő a nép bizalmi embere és emellett, mint Princeps senatus (a senatus elnöke), ő a „nagy lendítő kerék” a respublica restituta hatalmas kormányzási gépezetében. És ebbe Kr. e. 18 óta még egy mellék-kereket állítottak, Agrippa másodkormányzó (auditor imperii) alakjában.

Így nyert Itália egy fokozott auctoritasszal bíró új monarchikus hivatalnokot, a provinciák így nyertek ezzel szemben egy hivatalnok-egyeduralkodót, Egyiptom pedig így nyerte el az ősrégi autokrácia örökösét. Előrelátható volt, hogy Itália bármennyire is akarta Augustus elsőbbségét megőrizni, a győzelemre a provinciák és Egyiptom rendszerének volt kilátása, mint ahogy eddig is történt. Sehol sem mutatkozott Augustusnak ez az igyekezete jobban, mint a hadseregszervezésben. A hanyatló köztársaság Marius óta római polgári zsoldos hadsereget alkotott magának. Nemcsak ennek az általános államrendbe való beolvasztása, hanem a toborzás alapelvei is tanuskodnak arról, hogy Itália és a Nyugat mekkora előnyökhöz jutott az új rendben. A római hadsereg keretei csaknem kétszer akkorák voltak, mint a keleti hadseregéi. Eltekintve az egyiptomi és bizonyos fokban a sziriai légióktól, a tulajdonképpeni polgári hadsereget itáliaiakkal egészítették ki, a pótcsapatokat pedig csaknem mindig római tisztek vezették. Egyébként az augustusi tiszti testület az állam képmása volt: rendek szerint tagozódott. A tiszti szolgálaton nyugodott az államhivatalnoki osztály, különösen a lovagoké, a Princeps legsajátabban újjáalkotott osztálya. Ennek segítségével váltotta fel végre észszerű provinciakormányzat a köztársasági züllött gazdálkodást.

Itália az új hadsereg- és hivatalnok-szervezet révén politikailag emelkedett és az egész államrendszer középpontja lett. Sőt a polgárháborúk ellenére gazdaságilag is fellendült és Rómát, a birodalom fővárosát megfosztotta trónjától. A város, amelyből az egész állam kinőtt, lassan levetette önkormányzatát, ezzel szemben azonban épületek tekintetében caput mundi-vá emelkedett. Ezenkívül kárpótlásul a szociális gondoskodás: a város élelmiszerrel való ellátása, a nyilvános játék és sport olyan fejlődést vett, hogy Róma igazi „császárváros”-sá vált. A város azóta minden népek proletariátusának nagy étterme és szórakozóhelye lett. A populus Romanus plebs Romana-vá süllyedt. A milliós város ellátása azonban, amely sok ezerre menő herét táplált, a birodalom erejét emésztette és végül is a római egyesületi rendszer átalakulását eredményezte. Ez abban állott, hogy a kispolgárok mind jobban a hivatásuknak megfelelő testületekhez kötöződtek.

A tömegeken kívül a társadalom magasabb rétegeire is kiterjedt a császár gondja. Házassági és erkölcsi törvényeivel Augustus az állam és társadalom újjáépítését akarta előmozdítani. A római és itáliai ifjúság testi nevelésének szorgalmazásával pedig, ólatin intézményekre támaszkodva, a magasabb osztályokat kötelességtudó és államhű tisztekké és hivatalnokokká akarta kiképezni.

Szoros kapcsolatban voltak ezzel a sztoikus és ugyanakkor órómai beállítású Princeps vallásos reformjai, amelyekkel a népet a régi hithez és az ősök nagy erényeihez akarta visszavezetni és így tenni alkalmassá a császári állam feladatai számára. „Ettől a pillanattól kelteződik Európában a trón és az oltár szövetsége.” Külsőleg is megnyilatkozott ez abban, hogy Kr. e. 12 óta a principatus és a pontifex maximus méltóságai egyesültek.

A romanizmus azonban Actiumnál csak látszólag győzött. A hellenizmus Egyiptom annexiója révén rendkívül megerősödött és újból felülkerült. De nemcsak a tiszta hellén szellem, amivel az ember az akkori idők atticizáló irodalmában és művészetében találkozik, hanem a hellenisztikus orientalizmus is, amely a műveltség minden területén rejtett alsó áramlatból vezető felső áramlattá lett.