MÁSODIK FEJEZET: AUGUSTUS ÖRÖKÖSEI: A CLAUDIUS-CSÁSZÁROK

Az új épületnek azonban, amelyet Augustus így félszázados uralkodásával a hanyatló köztársasági világ romjaiból emelt, nem volt tetőzete. Szomorú családi körülményei megakadályozták a császárt abban, hogy a principatus apáról fiúra öröklődhessék. Innen magyarázódik Augustusnak egy következményeiben súlyos elhatározása. Egyetlen gyermekének, Juliának és legállhatatosabb hívének, M. Agrippának 21-ben történt egybekelése után 18-ban ezt, a Princeps után legjelentékenyebb embert, aki a Keleten máris imperium proconsulare maius birtokosa volt, a tribunicia potestas adományozásával az uralkodás részesévé tette. Az uralkodótársnak Augustus cím nem járt, sőt az a jog sem, hogy magát princepsnek nevezhesse. Olyan állás keletkezett ezzel, mint amilyen a közigazgatásban az auditorok voltak, a fővárosi ügyekben a senatus és princeps hatáskörének részesei. Egy évvel később, Kr. e. 17-ben, az e házasságból származó két unokáját, Gaiust és Lucius Caesart egyidejűleg adoptálta. Két princeps iuventutist kreált bennük párhuzamos utódlás kilátásával – de itt is, éppen úgy, mint kormányzótársa esetében, erősen megvont távolsággal az első és a második között. Így vezette be a principatusba a kétszeresen lépcsőzetes „négy-szem”-rendszert, amelyhez azután mindig visszatértek. Julia és Tiberius házassága, majd C. és L. Caesar halála után Augustus ezt a mostoha fiát adoptálta és tette kormányzótárssá és az uralom várományosává: ő lett a consors succesorque (mellette ekkor még második örökös volt Agrippa Postumus). A következő nemzedék sorsát Germanicusszal és Drususszal szintén a „négy-szem” rendszer alapján gondolta el.

Ezzel a Kr. e. 23-ban a principatusnak világosan kiemelkedő monarchikus jellege Kr. u. 4-től kezdve határozottan a dyarchia felé kanyarodott el (nem olyan módon, ahogy ezt Mommsen a multban a princeps és a senatus kettős uralmára értette) és ez az új alkotmányforma további fejlődésére elhatározással volt. Semmiképpen sem szabad félreismerni, hogy a fejlődésnek két iránya, amely a császári birodalomban még világosabban mutatkozik meg, Augustus rendszabályaiban tulajdonképpen benne foglaltatott: a hatalomnak több princeps között való megosztása és (az Eufrates-határ védelmére) a keleti tartományok külön kormányzása „a Kelet nagy-helytartósága”. Egyszersmind elfogadott eljárás lett az adoptálás révén való kiválasztás a család tagjai közül, Nervától kezdve pedig a császár környezetének kiválóságai közül. Az első három század alatt az öröklődő császárság gondolata csak átmeneti volt. Eleinte a méltóság legalább a Julius-Claudius család körében maradt. A senatus hovatovább elvesztette súlyát és tevékenysége csak az elhalt uralkodó fölött való ítélet: az istennéavatás kimondására szorítkozott. Ellenben része volt a császárválasztásban a Kr. u. 24 óta Rómába rendelt gárdának, később, Nero bukása után, a légióknak is. Így az Augustus által emelt mesterséges építménynek hamarosan össze kellett omlania, katonai monarchiában kellett végződnie. Ezt jelezte már Seianus gárda-prefektus katonai ,vicecsászársága’, a legalkotmányosabb római császár, Tiberius alatt, Seianus azonban, ez a démoni férfi, a legnagyobbat, amire sóvárgott, az uralkodásban való részesedést, nem érte el, hanem 31-ben hirtelen el kellett tűnnie. Kelet szelleme itt már lesben állott.

Tiberius (14–37) – annak ellenére, hogy elődjének végső rendelkezéséből, amellyel anyját Liviát Augustává emelte, sok nehézség támadt – Augustus külső és belső politikájának irányelveit hűségesen megtartotta. Ebben foglalhatjuk össze történelmi érdemeit. Annál gyökeresebben hagyta el ezeket az irányelveket családjának másik három uralkodója. Julius Caesar szelleme és Antonius vére támadt fel bennük. A külpolitikában újra előtérbe lépett a terjeszkedés a nagy diktátor ideje óta nem tapasztalt mértékben. Gaius (37–41), ismeretesebbik nevén Caligula, 40-ben megszállta a Mainz előtt fekvő germán földet. Mauretániát, Britannia déli részét, Thrakiát, Délnémetországnak Észak-Svájccal határos földcsíkját Claudius uralma alatt (41–54) csatolták a birodalomhoz. Raetia és Noricum már nem volt „Itália védőzónája”, hanem átalakult valóságos provinciává. Ezzel egyidőben a felső Duna, éppen úgy, mint Augustus óta a Rajna, várak építése következtében katonai határrá lett. Kiépült a Brenner-hágón átvezető út az Alpeseken keresztül (46–47). Nero alatt pedig (54–68) Caesar óta először ismét aktivitásba lépett a római keleti politika: 63-ban a pontusi királyság római provinciává lett. Határozottabb formát nyert a bosporusi birodalom alárendeltségi viszonya, amely már Augustus óta fennállott, és terv alakult ki a római birodalomnak a Kaspi-tóig való megnagyobbítására. Corbulo hatásos hadi tevékenysége következtében ugyanakkor szabályozódott Armeniának és Parthiának a római birodalommal szemben való államjogi helyzete is; Armenia ismét római kliens-állam lett, de egyúttal Parthia uralkodócsaládja másodágának öröksége. Tiridates, Armenia királya 66-ban példátlan pompával nyugatra utazott, hogy hódolatát bemutassa és Nero Rómában személyesen koronázta meg a görög diadémával a perzsa tiara helyett. Végül, az augustusi politika Arábia és India felé is újra megindult azzal, hogy a római előőrsöket a Vörös tenger kijáratához tolták előre. Így az arab közvetítőket sikerült kikapcsolni az indiai kereskedelemből. Ennek a messzehordó római orientális politikának végleges keresztülvitelét meglassította Judaea felkelése, amely Vespasianusnak alkalmat adott arra, hogy katonai pályafutását megkezdje. Galliában pedig a végső cél elérését reménytelenné tette Vindex lázadása, Nero bukását idézve elő.

A belpolitikában a helyzet hasonló volt. Itt is visszanyúltak egyes szálak Caesar hellenisztikus monarchiájáig. Másfelől Claudius híven kitartott némely augustusi gondolat mellett. Az egyeduralkodó hatalma rendkívül megnövekedett. Az egyetlen még a senatus rendelkezésére álló légiót, az afrikait is 39-ben a császár rendelkezése alá helyezték. Kelet Nyugatra való hatása, amelyet mesterségesen feltartóztattak, újra egyre erősebb lett. A császár-kultuszból Roma-istennő tisztelete eltűnt. Egyiptom és Kelet istenei, amelyeket a két első császár száműzött Rómából, ismét bevonultak. A rómaiság elszigetelődése megszűnt és a szellemi kölcsönhatás erősebb lett, mint valaha. Gaius újításokat vezetett be az adóügyekbe azzal, hogy életbeléptette az ipari szabadalmi adót, amit azelőtt csak Egyiptomban ismertek. Nőtestvéreinek, különösen legkedvesebb nővérének, Drusillának magához emelésével és azzal, hogy feleségül is akarta venni, olyan útra lépett, amely erősen emlékeztet a Ptolemaeusokra, és dédapjára Antoniusra. Azt kísérelte meg, hogy a principatus helyére királyságot állítson. Claudius már bőkezűbben osztogatta a római polgárjogot és a senatori rangot nem-itáliaiaknak, főként gallusoknak. Különös kedvvel mélyedt el a provinciák gondozásában. Ebben is inkább Caesar követője volt és előfutárja Hadrianusnak és az Antoninusoknak. Az is ebbe a vonalba tartozik, hogy a külső provinciákban római coloniákat és municipiumokat létesített, néhol közvetlenül a határok mellett.

A császári igazgatás Rómában és Itáliában kiterjedt. Az itáliai építkezés egészen nagystílűvé lett és Julius Caesar óriás terveire emlékeztetett. A Tiberis torkolatánál kiépítették Ostia kikötőjét Róma gabonaellátására. Az új kikötő a császári igazgatás procurator portus Ostiensis-ének, nem pedig a köztársasági idők quaestor Ostiensis-ének rendelkezése alá került. Ha nem is a pontinusi mocsarakat, mint Caesar tervezte, de a Fucinus tavat megkísérelték lecsapolni. Gondoljunk csak Nero gigászi épületeire és épületterveire Rómában, különösen a 64-iki nagy tűzvész után. Nyilvánvaló, hogy a birodalom Caesar útján járt. Ezzel egyidőben a hellenizmus széles folyama ismét elárasztotta Itáliát. Ennek az áramlatnak legerősebb kifejezése Neronak élete végén tett művész-utazása Görögországba. És így jutott először nagyobb súlyhoz Kelet a belpolitikában is.

A claudiusi-nerói kormányzat azonban sehol sem működött olyan nagyvonalúan, mint abban, hogy a municipiumokon kívüli nagybirtokokat a császár kezében összpontosítsa. Öröklések és különösen Nero alatt igen nagyszabású elkobzások a provinciális birtok igen nagy területeit arisztokrata-, főképpen senatori kezekből a császári tulajdonba juttatták. Ennek következtében a hatalmi viszonyok a princeps javára változtak meg nemcsak az állam középpontjában, hanem a provinciák városaiban és földjén is. A principátus gazdasági megerősödése csakhamar, mint ahogy mindig lenni szokott, politikai hatalommá változott, „az uralkodóház vagyoni hatalma létrejött és még az első század folyamán óriási arányokat öltött”. A principátus megváltozására és a császárság kialakulására azonban semmi sem olyan jellemző, mint Claudius alatt a szabadosoknak és asszonyoknak garázdálkodása, és az is, hogy az állam vezetése Nero alatt a császári környezet legmagasabb hivatalnokainak kezébe került át (Seneca és Burrus). Előzménye volt ennek Seianus vicecsászársága, alapja a gárda-prefectura. Ezek a körülmények az egykor a legtevékenyebb uralkodó egyéniségére szabott alkotmányt hatályon kívül helyezték. Kevésbbé jelentékenyek e mellett Nero uralmának egyes tényei, anyjának, Agrippinának részvétele benne, vagy a Nero után következő zavaros időkben Galba Otho és Vitellius rövid császárkodása (68–69).

A császárság első százada, amelynek határpontjai az actiumi győzelem és Nero halála (Kr. e. 43–Kr. u. 68) a világtörténelem nagy fordulópontjainak egyike. Az elöregedett római államot Augustus politikai, gazdasági, szociális, irodalmi, művészeti és vallásos téren felfrissítette. Az elődök filozófiája Seneca révén a műveltek vallása lett. Ezzel egyidőben azonban Jézus tanítása is megtalálta az utat a tömegek lelkébe. Ezt megelőzőleg pedig, Arminiusnak Varus fölött a teutoburgi erdőben aratott győzelmével, az északi germán világ java már tiltakozott volt a római uralom és a kezdődő romanizálás ellen. A hatalmak, amelyeké, úgy látszott, a jövő lesz: a kereszténység és germánság, már felbukkantak. A parthus államot ugyan Crassus (53) és Antonius (36) veresége után, mint Kelet egyedüli nagy államát, Róma átmenetileg elismerte. De azután Nero óta a Kaspi tóig, Arábiáig és Indiáig nyúló római kereskedelem-politika mintegy megkerülte és egy időre teljesen elszigetelte.

Ezzel az általános világhelyzet és Rómának a helyzettől meghatározott politikája kifelé, keletnek és nyugatnak, meg volt szabva. A római birodalom belsejébe azonban keletről újból ömlött a hellenisztikus hullám, amelyet egy időre Augustus és Tiberius római-nemzeti irányelvei feltartóztattak. A hellenizmus nyomában pedig ott volt a caesarizmus, „megkezdődött a harc a dinasztikus királyság és a hivatalnok-principatus között”. A pénzverési jog fejlődésén ez világosan kimutatható. A korszak társadalmára és gazdaságára érvényes az, amit Mommsen mondott: „Az augustusi és claudiusi Róma sok tekintetben emlékeztet a XVI. század pápáira és bíborosaira: a császári ház ténylegesen csak első volt a sok ragyogó csillagzat között.” – Csakhogy ezt a kijelentést Rómán kívül az egész birodalomra alkalmazhatjuk. A szociális életet és a műveltséget Itáliában és a provinciákban a városok határozták meg, amelyeknek gyarapodásáért ez a korszak rendkívül sokat tett. A középpontban egy nagyszámú városi bourgeois-társadalom állott, amely a római középtengeri világ területén eloszlott; ez alatt az osztály alatt volt a városi és vidéki proletariátus. Ezt az osztályt a különösen keletről özönlő rabszolgákkal való keveredés, egyidőben a városi élet indusztrializálódásával, egyre jobban megrontotta.